Part 7

És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez… Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához. S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben, mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta, hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes, hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután, kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta, hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé, ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.

Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől, megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva. Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:

– Az egyetlen, a ki igazán szeret.

És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét, kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog. Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez. Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében, de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő, mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben, a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott, hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni, boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor Endre illuzióiba s most már mindenáron meg akarta őrizni azt magának. A hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott.

Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében, hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin, eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor Endre ott állott előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz. Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat, hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna.

Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az izgalmát. Az asztalát, az egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat, mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben.

Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal, gyűlölettel:

– Gazemberek, hagyjátok meg az agyamat!

A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt rájok az a mindinkább eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt. Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan:

– Az agyamat, gazemberek, az agyamat!

X.

Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe: »Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá, bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist. Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a szemébe:

– Rossz asszony volt az édes anyja…

Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. Betörte az ajtót és lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes anyját:

– Azt mondják, hogy megőrültem, hogy te megszúrtál itt a nyakamon.

Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a tenyerét csattogó ütéssel a homlokához:

– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi, szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben.

És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek, önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az irtózatból kiáltott ki:

– Igaz tehát!

Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig kérdezte:

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a »kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében: »Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi, meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik mélyen, megtéve, mit tennie kell, elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül, hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása. És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon, hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult, beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte utána.

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette, felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul, ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának, kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a hangjával is:

– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás, ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt, elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön.

A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most, a mikor azt mondták róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának. Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva, legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül. És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát, érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire nem meritett belőle gyönyört egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte, hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha. És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét.

És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön, mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa, nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását, minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta. Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival igyekezett megtartani magának. Remegő hangon tagadott mindent, tagadott vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott szépen, meginditón:

– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd, őrködöm feletted…

Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó lelkéből szólott:

– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni, irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár? Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért, hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve, csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék tőlem.

Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan, lemondóan:

– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá, fenségessé lenni abban. Most már tudom, hogy sohasem fogom elérni. Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És semmi keresni valóm nincs.

Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett. Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt, volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába, hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről:

– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor – meghaltam. Igy hát, isten veled!