Part 13

Tulajdonképpen nem is ismerte, csak látásból. Az ősszel történt egy este. Későn volt már és két vig pajtásával együtt jöttek ki a Grand Hotelből; éppen Cammermeyer előtt találkoztak vele és megszólitották. Először elutasitóan felelt, de az egyik vidám ur, aki tüzön-vizen keresztülment volna egy kalandért, egyenesen, szemtől-szembe arra kérte, engedné meg, hogy hazakisérje. Isten ugyse, egy hajszálát sem fogja meggörbiteni, mint irva vagyon, csak a kapuig kiséri el, hogy meggyőződjék róla, biztonságban ért-e haza, mert különben a szemét sem tudná lehunyni egész éjjel. Folytonosan beszélt, mig tovább mentek, hetet-havat összehordott, Waldemar Atterdagnak mutatta be magát és azt mondta, hogy fényképész. Végre is a leány elkezdett nevetni ezen a vidámságon, amelyet legnagyobb hidegsége sem volt képes elriasztani és a vége az volt, hogy hazakisértette magát.

– Na, és hogy végződött a dolog? – kérdeztem a lélegzetem visszafojtva.

– Hogy végződött? Ó, nem ugy! Hiszen uri asszony.

Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk, a „kisasszony“ is, én is.

– Az ördögbe! Hát ez volt a „herceg“! Milyen előkelő! – mondta végre elgondolkozva. – Ha ez a hölgy ezzel az emberrel van együtt, akkor már nem felelek érte.

Még mindig hallgattam. Persze, hogy a „herceg“ másként fog elvonulni vele. Nos, isten nevében! Mi közöm hozzá? Jó napot mondtam már neki minden bájával együtt, – jó napot meg jó éjszakát! És igyekeztem azzal vigasztalni magam, hogy a lehető legrosszabbat gondoltam róla és egész gyönyörüséggel huztam le képzeletemben a sárba. Csak az bosszantott, hogy kalapot emeltem a szép pár előtt, ha ugyan valóban megtettem. Miért venném le a kalapom ilyen embernek? Nem törődöm már ezzel a nővel, egyáltalában nem törődöm; nem volt már egy cseppet sem szép, elvesztegette magát, pfuj, milyen hervadtnak látszott. Meglehet ugyan, hogy folytonosan rám nézett; ezen nem csodálkoznám, talán lelkiismeretfurdalásai vannak. De azért még nem szükséges, hogy térdre essem előtte és ugy üdvözöljem, mint egy bolond, mikor még hozzá annyira meghervadt mostanában. Csak tartsa meg magának a „herceg“, jó étvágyat hozzá! Eljöhet még olyan nap is, mikor az jut eszembe, hogy büszkén menjek el mellette és még arra az oldalra se nézzek, ahol jár. Megtörténhetik, hogy még akkor is megengedem magamnak ezt az eljárást, ha egyenesen rám is néz, akármilyen vérvörös ruha legyen is rajta. Könnyen megtörténhetik, haha, ez volna csak a győzelem! Ha jól ismerem magam, meg tudom egy éjszaka irni a drámámat és egy hét mulva őnagysága már a térdén van előttem. Minden szépségével és bájával együtt, haha, minden bájával együtt…

– Isten vele! – mondtam hirtelen.

De a „kisasszony“ tartóztatott.

– De hát mivel foglalkozik most? – kérdezte.

– Mivel foglalkozom? Természetesen irok. Mi más egyebet csinálhatnék? Hiszen ebből élek. Ebben a pillanatban egy drámán dolgozom, egy középkori tárgyu nagy drámán; „A kereszt jelében“ lesz a cime.

– Az ördögbe is, ez nagyszerü! – mondta a „kisasszony“ őszintén. – Ha sikerül…

– Ez ne aggassza, – feleltem. – Azt hiszem, ugy egy hét mulva többet is fog hallani rólam.

Ezzel elváltunk.

Mikor hazaértem, azonnal a háziasszonyhoz fordultam és egy lámpát kértem tőle. Nagyon fontos volt rám nézve most a lámpa, mert ma éjjel nem akartam lefeküdni; a dráma csak ugy zugott a fejemben és egészen biztosan reméltem, hogy reggelig jó nagy részével elkészülhetek. Nagyon szerényen adtam elő kivánságomat a madame-nak, mert észrevettem, hogy elégedetlen fintort csinált, mikor beléptem a szobába. – Egy rendkivül érdekes drámám már csaknem készen van, – mondtam; – még csak egynéhány jelenet hiányzik belőle. – És igyekeztem megértetni vele a dolgot: megtörténhetik, hogy valamelyik szinházban hamarabb előadják, mint magam is gondolnám. Ha tehát ezt a nagy szivességet megtenné…

De a madame-nak nem volt lámpája. Hiába gondolkozott, nem jutott eszébe, hogy valahol bármiféle lámpája lenne. Ha éjfélig várok, akkor talán megkaphatom a konyhalámpát. De miért nem veszek egy szál gyertyát magamnak?

Hallgattam. Nagyon jól tudta, hogy nem volt tiz örém egy gyertyaszálra. De hát nem természetes, hogy ujra zátonyba kellett ütköznöm? A cseléd is ott ült közöttünk, egész egyszerüen a szobában volt és nem a konyhában; a lámpa tehát meg sem volt gyujtva odakint. Ez mindjárt eszembe jutott, de nem szóltam semmit.

Egyszerre csak hozzám fordul a leány:

– Ugy láttam, hogy a kastélyból jött ki ma délben. Talán ott ebédelt? – És hangosan nevetett ezen a tréfán.

Leültem, elővettem a papirjaimat és megpróbáltam, nem irhatnék-e valamit, mig itt ülök. A papirt a térdemre tettem és szünet nélkül a padlót bámultam, hogy valami meg ne zavarjon; de ez sem segitett, semmi sem használt, nem tudtam az utolsó pontnál tovább jutni. A háziasszony két kisleánya bejött és nagy lármát csaptak egy macska, egy furcsa beteg macska körül, amelyiknek alig volt szőre; ha a szemébe belefujtak, viz jött ki belőle és lefolyt az orrára. A gazda és két más ember az asztal körül ültek és huszonegyest játszottak. Csak az asszony volt szorgalmas, mint mindig. Ő is ott volt és valamit varrt. Nagyon jól láthatta, hogy semmit sem tudok ebben a zavargásban irni, de nem törődött többé velem; még mosolygott is, mikor a cselédleány megkérdezte, hogy hol ebédeltem. Az egész ház ellenségemmé lett; mintha azt a megszégyenitést várták volna csak, hogy a szobámat át kelljen engedni másnak, hogy ugy bánjanak velem, mint betolakodóval. Még ez a kis cseléd is, ez a kis barna utcalány a homlokfürtjeivel és lapos mellével, bolondot üzött belőlem esténkint, mikor a vajaskenyeremet megkaptam. Folytonosan azt kérdezgette, hogy hol szoktam elfogyasztani az ebédemet, mert még sohasem látott a Grand Hotel felé menni. Világos, hogy ismerte nyomoruságos állapotomat és mulattatta, hogy a szememre vetheti.

Ezek a gondolatok egyszerre annyira elfoglalnak, hogy egyetlen párbeszédet sem tudok a drámához kitalálni. Ujra meg ujra megpróbálom, de hiába; olyan különösen kezd zugni a fejem, hogy végre bele kell törődnöm a sorsomba. Visszateszem a papirokat a zsebembe és föltekintek. A leány éppen előttem ül s én ránézek; nézem keskeny hátát és alacsony vállát, olyan az alakja, mintha még nem is volna teljesen kinőve. Miért vetette olyan gunyosan rám magát? És ha a kastélyból jöttem is ki, mit ártott az neki? A mult napokban is olyan szemtelenül kinevetett, mikor egyszer ügyetlenül elcsusztam a lépcsőn, vagy mikor beleakadtam egy szegbe és elszakadt a kabátom. És éppen tegnap történt, hogy összeszedte a drámavázlatomat, amit az előszobában széttépve eldobtam, ellopta ezeket a papirdarabokat és fölolvasta a szobában, nevetségessé tette mindnyájuk előtt, csakhogy rajtam mulathasson. Pedig sohasem bántottam meg és nem emlékszem, hogy valaha valami szolgálatot kértem volna tőle. Ellenkezőleg, mindig magam vetettem meg az ágyamat a földre, hogy ezzel se okozzak fáradságot neki. Azért is kigunyolt, hogy a hajam hullott; nevetett rajtam, ha reggel hajak uszkáltak a mosdótálban. A cipőm is nagyon romlani kezdett mostanában, különösen az, amelyiken a szekér átment; ebből is gunyt üzött. – Isten tartsa meg önt és a cipőjét! – mondta; – nézze csak, olyan nagy, mint egy kutyaól. – És igaza is volt, rettenetesen ki volt taposva mind a két cipőm, de nem tudtam ujat venni ebben a pillanatban.

Mig mindezt ottültömben az eszemben forgatom és csodálkozom ennek a kis cselédlánynak nyilt ellenséges indulatán, a két kislány elkezdte az öreget az ágynál bosszantani; mindketten körülötte ugráltak és egészen belemerültek gonosz játékukba. Mindegyik egy szalmaszálat tartott a kezében és azzal szurkálták az öreg fülét. Egy darabig csak néztem és nem avatkoztam bele a dologba. Az öreg egy ujját sem mozditotta, hogy védekezzék; csak dühös tekintettel nézett kinzóira, valahányszor felé szurtak és megrázta a fejét, hogy megszabaditsa magát, ha a szalma már a fülébe akadt.

Mindig jobban fölizgatott ez a látvány, a szemem sem tudtam elforditani róla. Az apa fölnézett a kártyából és nevetett a kicsiken, aztán a többi játékos figyelmét is fölhivta rájuk. De miért nem mozdult meg az öreg. Miért nem lökte el a gyerekeket maga mellől? Fölálltam és egy lépéssel az ágyhoz közeledtem.

– Csak hagyja! Hagyja! Béna az öreg! – kiáltott rám a gazda.

És én annyira féltem, hogy éjszakára kint maradhatnék az ajtó előtt, egyszerüen abbeli félelmemben, hogy az ember bosszankodni talál, ha beleavatkozom ebbe a jelenetbe, szó nélkül visszahuzódtam régi helyemre és nyugton maradtam. Minek kockáztassam a szállásomat és vajaskenyeremet azzal, hogy idegen családi ügyekbe avatkozom; csak semmi ostobaság egy félholt vén ember miatt. Nem mozdultam és olyan nagyszerüen keménynek éreztem magam, mint egy darab kő.

A kis huncutok nem hagyták abba kinzásaikat. Bosszantotta őket, hogy az öreg nem akarta nyugton tartani a fejét s most már a szemébe és az orrlyukaiba is szurkáltak. Az öreg gyülölködő tekintettel meredt rájuk, de nem szólt és a karját sem tudta megmozditani. Egyszerre csak fölemelte a felső testét és az egyik kislánynak az arcába köpött; aztán ujra fölemelkedett és a másik után köpött, de nem találta el. Láttam, hogy a gazda lecsapja a kártyát az asztalra és az ágyhoz ugrik. Az arca kivörösödött és dühösen kiáltott:

– Hogy mersz a gyerekek szemébe köpni, vén disznó!

– De istenem, hiszen egy percre sem hagyták békében, – kiáltottam föl magamon kivül. De mert folytonosan attól féltem, hogy kiutasitanak, nem valami hangosan kiáltottam, csak az egész testem reszketett az izgatottságtól.

A gazda felém fordult.

– Halljátok csak! Hát maga mit avatkozik bele? Fogja be a száját, amennyire csak tudja, azt tanácsolom; ez lesz saját magára nézve a legokosabb.

De most fölemelkedett a madame hangja is és az egész ház visszhangzott a kiabálástól.

– Az uristenre, azt hiszem, mind megbolondultatok, vagy az ördög bujt belétek! – sikitotta. – Ha itt akartok maradni, akkor nyugton legyetek, azt megmondom. Nem elég, hogy az ember minden jött-mentnek szállást és kosztot kell, hogy adjon, nem, még ilyen pokoli itéletnapját és verekedést is türni kell itt a szobában. De ilyen meg ne történjék még egyszer, azt mondom! Csitt! Fogjátok be a szátokat, kölykök és törüljétek meg az orrotokat, hogy nekem ne kelljen odamennem, hogy megtegyem. Soha életemben ilyen embereket! Bejönnek az utcáról, nincs egy öre a zsebükben, még tetüzsirra se, és késő éjszaka veszekedést kezdenek a háziakkal. Ezt nem türöm tovább, értitek! És mindenki pakolhat innen, aki nem tartozik a házhoz. Azt hiszem, hogy legalább a saját házamban csöndet kivánhatok.

Egy szót sem szóltam, még a szájam sem nyitottam föl, csak leültem ujra az ajtó mellé és hallgattam a lármát. Valamennyien egyszerre kiabáltak, még a gyermekek és a cselédleány is, aki meg akarta magyarázni, hogyan kezdődött a veszekedés. Ha csöndben maradok, akkor egyszer mégis csak vége lesz; ha egy szót sem szólok, akkor bizonyosan nem fognak a végsőkig menni. És mit is mondhatnék? Nem volt egész bizonyosan tél odakint és még hozzá mindjárt sötét éjszaka? Ez nem arra való idő, hogy az ember az öklével az asztalra csapjon s a maga igazát megvédje. Csak semmi bolondság! Nyugodtan ülve maradtam, nem mentem ki a szobából, habár jóformán kidobtak. Makacsul néztem a falat, ahol Krisztus képe csüngött olajnyomatban és csökönyösen hallgattam a háziasszony kitörését.

– Ha ezzel énrám célzott, madame, akkor semmi se áll utjában, hogy eltávozzam, – mondta az egyik kártyás.

És fölállott. Erre a másik is fölemelkedett.

– Nem, nem reád gondoltam; és rád sem, – felelt a háziasszony mind a kettőnek. – De ha éppen szükséges, azt is meg tudom mutatni, hogy kire. Ha csak ezen fordul meg! No bizony, meghiszem azt! Majd kitünik, hogy ki az…

Szakadozottan beszélt, kis időközökben adta a szurásokat és lehetőleg elhuzta a mondatokat, hogy annál világosabban értésemre adja, hogy én vagyok az, kiről beszél. De csak hallgatás! Eddig még nem parancsolta meg, hogy menjek, nem mondta ki határozottan és világos szavakkal. Csak semmi gőg, semmi hiábavaló büszkeség! Süketnek kell lenni… Mégis különös, hogy milyen zöld haja van a Krisztusnak azon az olajnyomaton. Mintha zöld fü lenne, vagy válogatott pontossággal kifejezve: mintha sürü rétifü lenne. Ha! ez igazán nagyon találó megjegyzés volt részemről, valóságos szép, sürü rétifü… És ebben a pillanatban a futó gondolattársulások egész sora kapcsolódott össze fejemben: a zöld fütől az irás egy helyéig, hogy az élet olyan, mint a fü, mely elég, innen az itéletnapjáig, mikor minden tüzben pusztul el, azután egy kis ugrással a liszaboni földrengésig, mire egy sárgaréz spanyol köpőcsésze és egy ébenfatollszár állt a gondolataim előtt, amiket az Ylajali szobájában láttam. Ó, minden olyan mulandó, mint a fü, amely elég! Mindennek a vége: négy deszka és egy hulla – halotti ruhák Andersen kisasszonynál, jobbra a kapu alatt…

Mindez végigrohant az agyamon, ebben a kétségbeejtő pillanatban, mikor a háziasszony azon a ponton állott, hogy kikergessen a házból.

– Nem hallja! – kiáltott föl éppen. – Nem hallja, mit mondok, hogy takarodjék a házból, tudja meg! Isten bocsássa meg, azt hiszem, ez az ember őrült! Ebben a percben szedje össze magát és ugy álljon odább, hogy szó se legyen többet a dologról.

Az ajtóra néztem, nem azért, hogy elmenjek, egyáltalában nem azért; hanem mert merész gondolatom jött: ha kulcs lenne a zárban, ráforditanám és bezárnám magamat a többiekkel együtt, hogy ne kelljen elmennem. Hisztérikus borzalom fogott el arra a gondolatra, hogy megint az utcára jussak. De a zárban nem volt kulcs és én fölállottam; nem volt semmi remény többé.

Akkor egyszerre a házigazda hangja vegyült bele az asszony kiabálásába. Ugyanaz az ember, aki még az előbb megfenyegetett, most csodálatos módon pártomat fogta. Azt mondta:

– Tudod, hogy éjszaka nem lehet az embereket kikergetni a házból. Ezért megbüntetnének.

Nem tudtam, hogy ezért büntetés jár, nem is hittem, bár lehetséges volt, mert az asszony hamar meggondolta a dolgot, elhallgatott és nem szólt többé hozzám. Sőt még az estére járó két darab vajaskenyeret is ideadta, de nem fogadtam el; csupa hálából az ember iránt nem fogadtam el és azt állitottam, hogy már ettem valamit a városban.

Mikor végre kimentem az előszobába, hogy lefeküdjem, a madame utánam jött, megállt a küszöbön és mig vastag, terhes alakja fenyegetően fordult felém, azt mondta:

– De ez az utolsó éjszaka, amit itt tölt!

– Igen, igen! – feleltem.

Majd csak akad valami segitség, hogy holnapra hajlékot kapjak, ha jól utánajárok. Valamiféle buvóhelyet csak fogok találni. Egyelőre annak örültem, hogy nem kellett éjszakára az utcára mennem.

Reggel öt vagy hat óráig aludtam. Mikor fölébredtem, még sötét volt, de azért azonnal fölkeltem; a hideg miatt teljesen felöltözve feküdtem le és igy nem volt szükséges felöltöznöm. Miután egy kis vizet ittam és lehetőleg halkan kinyitottam az ajtót, egyenesen elmentem, hogy ujra ne kelljen találkoznom a háziasszonnyal.

Egy-két rendőrön kivül, akik éjszakai szolgálaton voltak, egyetlen élőlénnyel sem találkoztam az utcán; nemsokára azután néhány ember jött a gázlámpákat eloltani. Céltalanul jöttem-mentem, a Kirkegatere jutottam s onnan az erőditések felé indultam. Fázlódva és még álmosan, elgyöngült inakkal és fájós háttal a hosszu járkálás után és nagyon éhesen ültem le egy padra s hosszu ideig szunyókáltam. Három hét óta kizárólag abból a vajaskenyérből éltem, amit a háziasszonyom adott reggel és este; most már éppen egy napja volt, hogy utoljára ettem, megint kegyetlenül kinozni kezdett az éhség és igyekeznem kellett mielőbb valami segitséget találni. Ezzel a gondolattal aludtam el a padon…

Arra ébredtem föl, hogy emberek beszéltek a közelemben és mikor kissé összeszedtem magam, láttam, hogy már nappal van és az emberek munkába álltak. Fölállottam és tovább mentem. A nap már a hegyek fölé került, az ég fehér és átlátszó volt és én annyira örültem a szép reggelnek annyi sok sötét hét után, hogy szinte elfelejtettem gondjaimat és ugy éreztem, hogy volt már rosszabb dolgom is életemben. A mellemre ütöttem és elkezdtem egy kis dalt zümmögni. A hangom olyan betegesen, olyan szomoru-bágyadtan hangzott, hogy saját magamat könnyekre fakasztottam vele. Ez a pompás reggel, ez a fehér világosságtól sugárzó ég nagyon is erősen hatott rám és egyszerre elkezdtem hangosan sirni.

– Mi baja? – kérdezte egy ember.

Felelet nélkül siettem tovább és elrejtettem arcomat az emberek elől. Leértem a partra. Egy nagy orosz zászlós bárkahajó volt a kikötőben és szenet rakodott ki; elolvastam a nevét az oldalán, „Copégoro“-nak hivták. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy megfigyeltem, mi megy végbe ezen az idegen hajón. Már csaknem kirakodhattak, mert kilenc lábnyira állott ki a vizből, pedig bizonyosan ballasztot is vitt magával és mikor a szénhordók végigdübörögtek nehéz csizmájukkal a födélzeten, a hajó egész ürege visszhangzott.

A nap, a fény, a tenger sós párája, az egész mozgalmas és vidám élet uj erőre hoztak és a vérem elevenebben kezdett keringeni. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy talán meg tudnám a drámám egynéhány jelenetét irni, amig itt ülök. És elővettem papirosaimat a zsebemből.

Először egy szerzetes válaszát próbáltam megirni egy párbeszédben, amelynek erőtől és türelmetlenségtől kellett volna tuláradnia, de nem sikerült. Átugrottam tehát a szerzetest és egy másik beszédet akartam kidolgozni, a biró vádbeszédét a templomot megszentségtelenitő ellen és sikerült is egy fél oldalt megcsinálnom belőle, mikor megint megakadtam. Sehogy sem akart a szavaimba igazi korhangulat jönni. A mozgalom körülöttem, a hajócsiga lármája és a vasuti láncok folytonos zörgése olyan kevéssé illett a sötét középkor dohos levegőjéhez, melynek mint ködnek kellett volna megülni a drámámat. Összeszedtem az irásaimat és fölállottam.

De szerencsésen annyira mégis belejöttem a hangulatba, hogy világosan éreztem, hogy most sokat dolgozhatnám, ha semmi közbe nem jönne. Csak volna hová menekülnöm! Gondolkodni kezdtem, meg-megállottam és ujra gondolkoztam, de az egész városban nem jutott egyetlen egy nyugodt hely sem az eszembe, ahol egy kis időre megvonulhatnék. Nem volt más kilátás, mint visszamenni a szállóhelyre. Összegörnyedtem e gondolat alatt és folytonosan azt mondtam, hogy ez lehetetlen, de azért arrafelé mentem és mindjobban közeledtem a tilalmas helyhez. Persze, hogy siralmas dolog, mondtam magamban, sőt szégyenletes, egyenesen szégyenletes, de nincs más segitség. Nem voltam egy csöppet sem büszke, sőt ki kellett mondanom a rettenetes szót, hogy én voltam a legkevésbé büszke lény ebben a pillanatban a nap alatt. És odamentem.

Az ajtóban megálltam, hogy még egyszer megfontoljam a dolgot. Nos, jöjjön, ami akar, meg kell kisérlenem! Végre is olyan haszontalanság az egész, és mégis ezen fordul meg minden. Először is csak néhány órára akarok bemenni, másodszor pedig isten ments, hogy valaha még egyszer ebben a házban keressek menedéket. Beléptem az udvarra. Mikor az udvar hepehupás kövezetén végigmentem, még akkor sem voltam egészen biztos magamban és csaknem visszafordultam az ajtó felé. De összeharaptam a fogamat. Csak semmi hiábavaló büszkeség! A legrosszabb esetben azzal menthetem magam, hogy bucsut venni jöttem, tisztességesen elbucsuzni és megbeszélni kis adósságom törlesztését, amellyel a háznak tartozom. Kinyitottam az előszoba ajtaját.

Mozdulatlanul állva maradtam. Éppen előttem, alig két lépésnyire, maga a házigazda állott kalap és kabát nélkül s a kulcslyukon keresztül a család lakószobájába kukucskált be. Hallgatva intett a kezével figyelmeztetésül, hogy csöndben legyek és ujra benézett a kulcslyukon. Benézett és nevetett.

– Jöjjön csak ide! – suttogta.

Lábujjhegyen közeledtem felé.

– Nézzen be! – mondta és hangtalanul, de izgatottan nevetett. – Kukucskáljon csak be! Hihi! Ott feküsznek! Nézze az öreget! Látja jól az öreget?

Bent az ágyban éppen az olajnyomatu Krisztus alatt két alakot láttam az ágyban, a háziasszonyt és az idegen tengerészt; lábszáruk fehéren világlott ki a sötét ágydunna közül; az ágyon, a másik falhoz támaszkodva, ült az asszony apja, a béna öreg és a keze felé hajolva nézte őket, szokása szerint összeesve és mozdulásra képtelenül…

Megfordultam a házigazda felé. Csak a legnagyobb fáradtsággal tudta magát visszatartani, hogy hangosan ne nevessen. Kénytelen volt befogni az orrát.

– Látta az öreget? – suttogta. – Istenem, tán csak látta az öreget! Ott ül és nézi! – És ujra lehajolt a kulcslyuk elé.

Az ablakhoz mentem és leültem. Ez a látvány kegyetlenül szétszaggatta gondolataim rendjét és fölforgatta pompás hangulatomat. De hát mi közöm az egészhez? Ha a férjnek nincs kifogása ellene, sőt még mulatott is rajta, akkor nekem igazán nincs okom, hogy fölháborodjam. És ami az öreget illeti, hát ő meg már öreg volt. Talán az egészet nem is látta; talán aludt is ültében; isten tudja, talán már meg is van halva. Egy csöppet sem csodálkoznám, ha meg is halt volna. Semmi esetre sem az én lelkiismeretemnek a dolga.

Megint kivettem a papirjaimat és minden alkalmatlan behatást igyekeztem eltávolitani magamtól. A biró beszéde egy mondatának éppen a közepén akadtam el: Igy parancsolja Isten és a törvény, igy parancsolja bölcs tanácsadóimnak szava, igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem… Kinéztem az ablakon, hogy kitaláljam, mit parancsol a lelkiismerete. Halk zaj hatolt ki a lakószobából. Na, ez nem tartozik rám, egyáltalában nem; az öreg ugyis meghalt már, talán ma reggel négy órakor halt meg; nekem ugyan bensőleg halálosan közömbös, hogy miféle zaj ez; mi az ördögért gondolkoznám rajta? Csak nyugalom!

„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem is…“

De minden összeesküdött ellenem. Az ember egyáltalában nem állott nyugodtan a kulcslyuknál; néha hallottam elfojtott nevetését és láttam, hogy reszket; az utcán is történt valami, ami szórakozottá tett. Egy kis fiu ült a szemben lévő járdán a napfényben és játszott; nyugodtan ült és nem sejtett semmi veszélyt, egy csomó papirszalagot kötözgetett össze, de semmi rosszat nem csinált. Egyszerre fölugrik és elkezd kiabálni; a járdáról a kocsiutra hátrál és meglát egy embert, egy vörösszakállu felnőtt embert, aki a második emeleten a nyitott ablakon át kihajolt s a fejére köpött. A kicsi dühösen sirt és kegyetlenül szitkozódott az ablak felé, az ember pedig lefelé az arcába nevetett; ez igy ment vagy öt percig. Elfordultam, hogy ne lássam a kis gyerek sirását.

„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem…“

Lehetetlen volt tovább jutnom. Végre az egész kezdett összekavarodni előttem; ugy láttam, mintha mindaz, amit eddig irtam, használhatatlan volna, sőt hogy az egész eszme képtelen ostobaság. A középkorban egyáltalában nem lehet lelkiismeretről beszélni, a lelkiismeretet legelőször Shakespeare táncmester találta föl, tehát az egész beszéd helytelen. De hát nem volna semmi jó sem ezeken a lapokon? Ujra átfutottam az egészet és kétségem megint eloszlott; nagyszerü jeleneteket találtam benne, hosszu részleteket, amik igazán jelentékenyek voltak. És megrészegitő ösztönzés nyilalt ujra keresztül rajtam, hogy megint hozzáfogjak és befejezzem a drámát.

Fölálltam és az ajtóhoz mentem, figyelembe sem véve a gazda dühös intését, hogy csöndesen távozzam. Határozottan és eltökélt szándékkal mentem át az előszobán, föl a lépcsőkön a második emeletre és beléptem régi szobámba. A kormányos ugy sem volt itt és mi akadálya lett volna, hogy pár percre beüljek ide? Nem nyulok semmiféle holmijához hozzá, még csak az asztalt sem fogom használni, hanem az ajtónál fogok leülni és ezzel teljesen megelégszem. Gyorsan kiteritettem a papirost a térdemen.