Part 12

A tél megjött, rideg, nedves tél, csaknem teljesen hó nélkül, ködös és sötét, örökké tartó éjszaka egyetlen friss szélfuvás nélkül az első hosszu héten át. Az utcán csaknem egész nap égtek a gázlámpák és az emberek mégis mindig egymásba ütköztek a ködben. Minden hang, a harangszó, a lovak csengője, az emberek hangja, a lódobogás, minden olyan tompán és földalattian hangzott a sürü levegőben. Egyik hét a másik után mult el és az idő nem változott.

Én még mindig ugyanott tartózkodtam.

Mindig erősebben le voltam kötve ehhez a szállodához és étkezőhöz utazók részére, ahol lezüllöttségem ellenére egyszer otthont találtam. A pénzem már réges-régen elfogyott, de azért ugy jöttem-mentem ezen a helyen, mintha jogom volna hozzá és ez volna az otthonom. A háziasszony eddig még semmit sem szólt; de mégis bántott, hogy nem tudtam fizetni. Igy mult el három hét.

Már napokkal ezelőtt ujra hozzáfogtam az iráshoz, de egyáltalában nem sikerült semmi ugy, hogy meg lettem volna vele elégedve; nem volt bennem többé semmi ihlet, ha még olyan szorgalmas voltam is, akár korán, akár későn fogtam munkához. Akármihez kezdtem, semmi sem segitett, hiába, a szerencse elhagyott.

A második emelet egyik szobájában, a legjobb vendégszobában ültem, ott csináltam ezeket a kisérleteket. Zavartalanul voltam idefönt az első este óta, amikor még volt pénzem és mindent ki tudtam fizetni. Azóta mindig reménykedtem, hogy sikerül egy cikket kiszoritanom, aminek az árával kifizethetem a szobát és minden egyebet, amivel tartoztam; ezért dolgoztam olyan szorgalmasan. Különösen egy megkezdett cikkemtől vártam nagyon sokat, amely egy tüzvész allegóriája volt, ami könyvkereskedésben üt ki; erre a mélységes gondolatra akartam minden gondomat forditani, hogy tökéletesen kidolgozva elvihessem a „Generális“-nak mint adósságtörlesztést. Hadd tudja meg a „Generális“, hogy akkor igazi tehetséget segitett lábra; egy percig sem kételkedtem, hogy ezt be fogom tudni bizonyitani, csak azt kell kivárnom, hogy megint megjöjjön az ihlet. És miért ne jönne meg az ihlet megint? Miért ne jöhetne meg már a legközelebbi alkalommal? Nem volt semmi bajom; mindennap kaptam valamit enni a háziasszonytól, reggel és este egy darab vajaskenyeret és idegességem csaknem teljesen elmult. Nem kellett többé ruhába göngyölnöm a kezem, amikor irtam és le tudtam nézni az emeleti ablakomból az utcára, anélkül, hogy szédüljek. Minden tekintetben sokkal jobb sorom volt és már valósággal kezdtem csodálkozni, hogy még mindig nem tudtam elkészülni az allegóriával. Nem értettem, hogy mitől függ az egész.

Egyszer azután rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire gyönge vagyok, milyen lomhán és nehézkesen dolgozik az agyam. Valamelyik nap ugyanis följött a háziasszonyom egy számlával és megkért, hogy nézzem át; valami hibának kell benne lenni, mert nem egyezik meg a könyvével, de ő nem tudja a hibát megtalálni.

Hozzáültem, hogy összeszámoljam; a háziasszony szembe ült velem és rám nézett. Összeadtam ezt a husz tételt először fölülről lefelé és helyesnek találtam, azután alulról fölfelé és ugyanerre az eredményre jutottam. Az asszonyra néztem, aki éppen előttem ült és a szavamra várt; ekkor vettem észre, hogy várandós; nem kerülhette el a figyelmemet, de azért nem néztem rá vizsgálódva.

– Az összeg helyes, – mondtam.

– Nem lehet; nézzen meg minden számot, – felelte. – Nem lehet annyi, abban bizonyos vagyok.

Erre minden egyes tételt ujra átnéztem: 2 kenyér á 25, 1 lámpaüveg 18, szappan 20, vaj 32… nem kellett valami éles fej hozzá, hogy ezt a számsort átvizsgálja, ezt a kis szatócs-számlát, amelyben semmiféle bonyolódott tétel nem fordult elő és én becsületesen megpróbáltam a hibát megtalálni, amiről az asszony beszélt, de nem sikerült. Miután pár percig foglalkoztam ezekkel a számokkal, egyszerre csak azt éreztem, hogy az egész kezd körben táncolni a fejemben; már nem tudtam megkülönböztetni a tartozikot a követeltől és mindent összezavartam. Végre, bummsz, a következő tételnél megakadtam: 3 5/16 font sajt à 16. Az agyam teljesen fölmondta a szolgálatot, bután bámultam a sajtra és nem jutottam tovább.

– Az ördög vigye el, hogy milyen össze-vissza van ez az egész irva! – mondtam kétségbeesetten. – Itt valósággal öttizenhatod sajt van fölirva, mintha az olyan egyszerü volna. Nevetséges, ki hallott valaha ilyet! Itt ni, ön is láthatja.

– Igen, – felelte az asszony, – igy szokták fölirni. Ez füszeres sajt. Igen, ez helyes; öttizenhatod, az öt lat…

– Igen, ezt értem, – szakitottam félbe, habár valósággal semmit sem értettem többé.

Ujra megpróbáltam ezzel a kis számadással tisztába jönni, amit pár hónappal ezelőtt egy perc alatt elintéztem volna; izzadni kezdtem, minden erőmből igyekeztem gondolataimat a számokra irányitani és gyorsan pislogtam a szememmel, mintha élesen meg akarnám vizsgálni az ügyet; de föl kellett hagynom vele; ez az öt lat sajt teljesen végzett velem, mintha csak valami összeroppant volna a homlokom mögött.

De hogy ugy lássék, mintha tovább is dolgoznám a számadáson, mozgattam a szájamat és néha-néha hangosan mondtam egy-egy számot, mintha folytonosan lejjebb érnék a sorban és közeledném a befejezéséhez. A madame ott ült és várt. Végre azt mondottam:

– Most már átnéztem elejétől végig és igazán semmi hiba sincs benne, amennyire meg tudom itélni.

– Nincs? – felelt az asszony, – igazán nincs? – De nagyon jól láttam, hogy nem bizik bennem. És egyszerre ugy találtam, hogy a lenézésnek egy árnyalata volt a szavaiban, valami közömbös hang, amit eddig nem vettem észre nála. Azt mondta, hogy talán nem szoktam tizenhatodrészekkel számolni és azt is mondta, hogy valaki olyanhoz kell fordulnom, aki ért hozzá, mert ennek a számadásnak végre már rendbe kell jönnie. Mindezt nem valami sértő szándékkal mondta, hogy megszégyenitsen, hanem meggondoltan és komolyan. Amikor már az ajtóhoz ért, igy szólt, anélkül, hogy rám nézett volna:

– Bocsásson meg, hogy fárasztottam vele.

És kiment.

Kis idő mulva ujra kinyilott az ajtó és a háziasszony megint bejött; nem mehetett még a folyosó végéig sem, amikor visszafordult.

– Igaz, – kezdte, – ne vegye rossz néven, de ugy-e, még van önnel szemben valami követelésem? Nem tegnap volt három hete, hogy idejött? – Igent mondtam. – Nem olyan könnyü a mai világban egy nagy családot fönntartani és ezért, sajnos, senkinek sem adhatok hitelbe szállást…

Félbeszakitottam.

– Éppen most dolgozom egy tanulmányon, amiről már régebben is beszéltem, ha ez készen lesz, azonnal meg fogja kapni a pénzét. Egészen nyugodt lehet.

– Igen, de hátha sohase lesz készen az a cikk?

– Azt hiszi? De hátha már holnap megjön az ihlet hozzá vagy talán még ma éjjel; egyáltalában nem lehetetlen, hogy még ma éjjel megjön és akkor egy negyed óra alatt elkészül az egész. Látja, az én munkám nem olyan, mint más embereké; én nem ülhetek hozzá, hogy egy meghatározott mennyiséget megcsináljak naponta, nekem várnom kell az alkalmas pillanatra. És senki sem tudhatja előre a napját és óráját, mikor jön rá az ihlet; ennek megvan a maga utja.

A háziasszony kiment. De az bizonyos, hogy a bizalma megingott bennem.

Fölugrottam és kétségbeesésemben a hajamat kezdtem tépni, mihelyt egyedül maradtam. Nem, nem, nincs semmi menekvés számomra, semmi, semmi! Az agyam fölmondta a szolgálatot. Hát tökéletesen hülye vagyok már, hogy egy kis darab sajt értékét sem tudom kiszámitani? De lehetséges-e, hogy az eszem elvesztettem, ha ilyen kérdést még föl tudok vetni magamban? Nem vettem-e a számadás megerőltető munkája közben napnál világosabban észre, hogy a háziasszony várandós; nem volt semmi adatom rá, nem mondta el senki, nem is véletlenül jutott az eszembe, hanem ittültömben, saját szememmel láttam és azonnal megértettem, még hozzá abban a kétségbeejtő pillanatban, mikor a tizenhatodrészekkel kellett számolnom. Hogy tudjam ezt magamnak megmagyarázni?

Az ablakhoz mentem és kinéztem; az ablak a Vognmansgatera nyilt. Lent a kövezeten néhány gyermek játszott, szegényesen öltözött gyermekek a szegényes utcában, akik egy üres palackot dobáltak idestova és hangosan kiabáltak hozzá. Egy butorosszekér ment el lassan mellettük; valami kilakoltatott család lehetett, amely a költözködési időn kivül keres hajlékot magának. Ez azonnal eszembe jutott. A szekeren ágynemü és butor volt, szuette ágyak és szekrények, vörösre festett háromlábu székek, matrácok, vasedény és bádogholmi. Egy kisleány, valóságos gyerek, egy rut kis, megfagyottorru teremtés ült a szekér tetején és szegény kis, kékre dermedt kezével erősen megkapaszkodott, hogy le ne essék; egy csomó ronda, nedves matrácon ült, amin gyermekek alhattak és lenézett a kicsikékre, akik az üres palackkal dobálództak…

Mindezt világosan megláttam és minden fáradtság nélkül megértettem, hogy mi történik. De mig az ablaknál állottam s mindezt megfigyeltem, hallottam a háziasszony cselédjét is, aki a szobám mellett lévő konyhában énekelt. Ismertem a dalt is, amit énekelt és figyeltem, hogy nem téveszti-e el. És azt mondtam magamban, hogy erre hülye ember nem volna képes; hál istennek, olyan józan eszem van, mint minden más embernek.

Egyszerre meglátom, hogy két kis gyermek, két kis fiu elkezd lent az utcán veszekedni; az egyiket ismertem, a háziasszony fia volt. Kinyitom az ablakot, hogy meghalljam, mit kiabálnak egymásra és azonnal egy egész csapat gyermek verődik össze az ablak alatt és vágyakozva tekint föl. Mire várnak? Hogy valamit kidobnak az ablakon? Elszáradt virágot, csontot, szivarvéget vagy valami egyebet, amit rágcsálhatnának vagy amivel játszhatnának? Kékre fázott arcukat végtelen sóvár tekintettel emelték az ablak felé. Ezalatt a két kis ellenség folytatta egymás szidalmazását. A szavak, mint utálatos szörnyetegek, hemzsegtek elő a gyermekajkak közül, borzalmas gyalázó nevek, utcalányok szavai, matrózkáromkodások, amiket lent a kikötőnél tanulhattak. És annyira el vannak merülve a veszekedésbe, hogy észre sem veszik a háziasszonyt, aki éppen akkor fut ki, hogy meghallja, mi történt.

– Igen, – magyarázza a fia, – ez a másik torkon ragadott, alig tudtam egy ideig lélegzeni! – És amint a kis gonosztevő felé fordul, aki ott áll és kárörvendőn vigyorog felé, ujra dühbe jön és elkezd kiabálni: – Eredj a pokolba, te koldus disznó, te! Egy ilyen tetves meri az ember gégéjét megfogni! Majd megmutatom én, te…

És az anya, ez a várandós asszony, aki vastag testével mintha az egész szük utcát betöltené, azt feleli ennek a tizéves fiunak, mig a karját megragadja, hogy magával huzza:

– Csitt, fogd be a szádat! Még te mersz káromkodni! Ugy tátogatod a szádat, mintha egész esztendőben keritőnék közt ülnél! Most azonnal be fogsz jönni!

– Nem, nem megyek!

– De bejössz!

– De nem megyek!

Fönt állok az ablakban s látom, hogy az anya mindig mérgesebb lesz; ez a kellemetlen jelenet erősen fölizgat, nem birom tovább elviselni és lekiáltok a fiunak, hogy jöjjön föl hozzám egy pillanatra. Kétszer kiáltok ki, csak azért, hogy megzavarjam ezt a jelenetet, de hiába; végre teljes erőmből lekiáltok, mire az anya meglepetten fordul meg és fölnéz. Abban a pillanatban visszanyeri lélekjelenlétét, szemtelenül néz rám, valósággal lenéző a tekintete és egy rendreutasitó megjegyzéssel ujra a fiához fordul. Hangosan beszél s én meghallom, amit mond:

– Pfuj, szégyeld magad, az emberek meglátják, hogy milyen rossz vagy!

Mindabból, amit igy megfigyeltem, a legkisebb mellékkörülmény sem veszett kárba. Fölfogásom rendkivül élénk volt, érzékenységem szinte beszivta a legcsekélyebb eseményt is és mindegyikről mindjárt megvolt a biztos véleményem, aszerint, amint végbement. Igy hát lehetetlen, hogy az eszemnek legyen valami baja. De miért is lenne az eszemnek éppen most valami baja?

Hallod-é, mondtam egyszerre magamban, tudod mit! Most már éppen eleget foglalkoztál az eszeddel és elég aggodalmat álltál ki miatta; most már jó lesz végét vetni ezeknek az ostobaságoknak! Az őrültség jele az, ha valaki mindent olyan pontosan meg tud figyelni és föl tud fogni, mint te? Biztositlak, hogy az egész dolog kezd nevetséges lenni, nagyon is humoros, amennyire látom. Utóvégre is egyszer minden emberrel megtörténik, hogy megakad és rendesen éppen a legegyszerübb kérdésnél. Ez semmit sem jelent, ez puszta véletlenség. Amint mondom, hajszál hija, hogy nevetségessé nem váltál ezzel a dologgal. Ami a szatócsszámlát illeti, ezt a rongyos öt tizenhatodrész szegény-sajtot, erre nézve csak annyit mondhatok – hehe, egy kis szegfüszeges és borsos sajt az egész, – tehát, ami ezt a nevetséges sajtot illeti, mondhatom, hogy ettől a legjobb fejek is megbutulhatnak; az ilyen sajtnak a szaga elég, hogy valamire való ember rosszul legyen tőle… engem nem fog bolonddá tenni egy kis füszeres sajt… nem, akkor már valami izletesebbet adjatok! azt mondom, akkor adjatok, ha már akartok, öt tizenhatodrész jó friss majorsági vajat! Az már egészen más volna!

Betegesen nevettem saját élceimen és nagyon mulatságosnak találtam valamennyit. Most igazán nem volt semmi bajom, mindennel jól el voltam látva.

Vidámságom mindinkább nőtt, mig a szobában föl-alá sétálva, magammal beszélgettem; közben hangosan nevettem és hatalmas megelégedés töltött el. Valósággal mintha csak erre a kis vidámságra, a gondnélküliségnek erre a pillanatnyi napfényes elragadtatására lett volna szükségem, hogy az agyam megint munkaképessé legyen. Leültem az asztalhoz és az allegóriáimmal kezdtem foglalkozni. Nagyon jól ment, sokkal jobban, mint már isten tudja mióta; nem éppen nagyon gyorsan, de ugy éreztem, hogy az a kevés, ami elkészült, igazán kiváló. És vagy egy óra hosszáig dolgoztam már, anélkül, hogy kimerültem volna.

Éppen egy rendkivül fontos pillanathoz értem el ebben az allegóriában, mikor a tüz kitör a könyvkereskedésben; ez annyira döntő volt az egészben, hogy mindaz, amit eddig irtam, ehhez képest nem számitott semmit; mert igazán mélyértelmüen akartam megformálni azt a gondolatot, hogy nem könyvek voltak, amik elégtek, hanem agyak, emberi agyak, és valóságos szent Bertalan-éjt akartam rendezni ezekből az égő agyakból. Ebben a pillanatban nagy sietve fölrántják az ajtómat és a háziasszonyom vitorláz be rajta. Egyenesen a szoba közepére rontott, meg sem állott a küszöbön.

Röviden, rekedten kiáltottam föl; igazán ugy éreztem, mintha rám vágtak volna.

– Mi az? – kérdezte. – Azt hittem, mondott valamit. Egy utazó érkezett és szükségünk van erre a szobára; ma éjjel nálunk alhatik, kap külön ágyat. – És mielőtt megvárta volna, hogy mit felelek, elkezdte a papirjaimat minden teketória nélkül fölszedni az asztalról és mindent teljesen összerendetlenitett.

Mintha csak elfujták volna vidám hangulatomat, kétségbeesett harag fogott el, de azért mindjárt fölálltam. Hagytam, hogy az asztalt összeszedje és nem mondtam semmit; egy szót se szóltam. Mire ő minden papirosomat a kezembe adta.

Nem volt mit tennem, el kellett hagynom a szobát. Ez az áldott pillanat is elveszett tehát! Az uj lakóval már a lépcsőn találkoztam; fiatal ember volt, nagy kék horgonyjellel a kezén; egy hordár követte, aki tengerészeknél szokásos ládát vitt a vállán. Az idegen bizonyosan tengerész volt maga is, tehát véletlen átutazó, aki csak egy éjszakára marad és nem foglalja el hosszabb időre a szobámat. Holnap, ha ez az ember elutazott, talán megint elég szerencsés leszek, hogy megtalálom ezt a pillanatot; csak öt percnyi ihletre volna szükségem, hogy befejezzem a tüzvészről szóló müvemet. Igy hát beletörődtem sorsomba…

Eddig még soha sem voltam a család lakásában, az egyetlen szobában, ahol éjjel-nappal tartózkodtak: a férfi, az asszony, az asszony apja és négy gyermek. A cselédleány a konyhában volt és ott is aludt. Kelletlenül közeledtem az ajtóhoz és kopogtattam; senki sem felelt, de beszélgetés hangja hallatszott ki.

A férfi egy szót sem szólt, amikor beléptem, még a köszönésemet sem fogadta; olyan közönyösen nézett rajtam végig, mintha nem is törődnék velem. Különben az asztalnál ült és egy emberrel kártyázott, akit már láttam lent a kikötőnél; hordár volt és „Ablaküveg“-nek szokták nevezni. Egy szopós gyermek feküdt az ágyon és magában gőgicsélt, az öreg ember pedig, a háziasszony apja, összekuporodva ült az ágypadkán, fejét a kezére támasztva, mintha a melle vagy a gyomra fájna. Csaknem tiszta fehér volt a haja és előrehajló állásában volt valami a csuszó állat összehuzódásából, amely éppen a fülét hegyezi.

– Sajnos, azért jövők, hogy ma éjszakára hajlékot kérjek ebben a szobában, – szóltam az emberhez.

– A feleségem mondta? – kérdezte.

– Igen. Uj vendég jött a szobámba.

Erre semmit sem felelt, hanem visszafordult a kártyához.

Igy ült ez az ember napról-napra a kártya mellett; leült akárkivel, aki bejött; játszott semmibe is, csakhogy elverje az időt és hogy legyen valami a kezében. Különben semmivel sem törődött, csak éppen annyit mozgott, ami jól esett lusta tagjainak, mig a felesége föl-alá szaladgált a lépcsőkön, minden zugba benézett és gondoskodott a ház vendégeiről. A kikötő munkásaival és hordáraival is összeköttetésben állott, meghatározott összeget fizetett minden szálló vendégért, akit ide hoztak és gyakran éjszakai szállást is adott nekik. Most éppen az „Ablaküveg“ hozta az uj utast magával.

Egy pár gyermek is bejött, két kis leány szeplős, fejletlen arccal; ugyancsak elhasznált ruha volt rajtuk. Nemsokára a háziasszony is belépett. Megkérdeztem tőle, hogy hova fog éjszakára elhelyezni, mire röviden azt felelte, hogy alhatom itt is a többiekkel együtt vagy kint az előszobában az ágypadon, ahogy éppen nekem tetszik. Mig beszélt, körüljárt a szobában, ide-oda tett-vett és mindenfélét rendbe hozott; ezalatt rám sem nézett.

Egészen összeestem erre a feleletre, állva maradtam az ajtónál és kicsire huzódtam össze; ugy tettem, mintha belenyugodnám, hogy a szobámat átengedjem másnak egy éjszakára; akarattal barátságos arcot vágtam, nehogy megbosszantsam és teljesen ki ne dobjon a házból. Azt feleltem: – jó, majd csak rendbejövünk! – és elhallgattam.

Még mindig ott motozott a szobában.

– Különben meg kell mondanom, hogy nem fogadhatok el senkit szállásra és ellátásra hitelbe, – mondta. – Erre már az előbb is figyelmeztettem.

– De kedves asszonyom, hiszen csak egy pár napról van szó, mig a cikkem készen lesz, – feleltem, – és akkor szivesen fizetek öt koronával többet, nagyon szivesen.

De látszott, hogy nem bizik a cikkemben, ezt világosan láttam. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy büszkén elhagyjam a házat egy kis megbántás miatt; jól tudtam, hogy mi vár reám, ha elmegyek.

Elmult egy pár nap.

Ezalatt lent laktam a családnál, mert az előszobában, ahol nem volt kályha, tulságosan hideg volt; éjszaka is itt aludtam a szobában a földön. Az idegen tengerész még mindig a szobámban lakott és ugy látszott, nem is igen akar egyhamar kiköltözni. Délben bejött a háziasszony és elmondta, hogy előre kifizette az egész hónapot; le akarja tenni a kormányosi vizsgát, mielőtt elutazik, azért tartózkodik a városban. Én csak hallgattam, mert megértettem, hogy a szoba örökre elveszett reám nézve.

Kimentem az előszobába és leültem; ha olyan szerencsés volnék, hogy tudnék valamit irni, az csak idekünn lehetne, ahol nyugalom van. Már nem az allegória foglalkoztatott; volt egy uj eszmém, egy remek tervem: egy középkori tárgyu, öt fölvonásos drámát akartam irni „A kereszt jelében“ cimmel. Különösen a jövendőbeli hősnőt gondoltam ki nagyszerüen magamban, egy pompás, fanatikus, parázna nőt, aki a templomban vétkezik, nem gyöngeségből vagy szenvedélyből, hanem az ég ellen való gyülöletből, vétkezik az oltár lábánál az oltárteritővel a feje alatt, pusztán őrjöngő megvetésből az ég ellen.

Ez az alak mindinkább hatalmába keritett, amint az idő mult. Végre testestől-lelkestől előttem állott és éppen ugy, mint amilyennek alkotni akartam. A teste tökéletlen és visszataszitó volt, nagyon sovány és fenyegetően sötét és mikor járt, hosszu lába minden lépésnél keresztül látszott a ruháján át; amellett nagy, szétálló fülének kellett lenni. Egyszóval, nem a szemnek szánt szépség volt, sőt éppen csak elviselhető alak lett volna. De ami a legjobban érdekelt benne, az a megfontolt bünöknek a bámulatos szemérmetlensége volt, amely minden mértéket meghaladt. Már tulságosan is foglalkoztatott; mintha az agyam kibővült volna, csak hogy befogadhassa ennek az emberi szörnyszülöttnek az alakját. És teljes két óra hosszáig egy huzamban dolgoztam a drámámon.

Mikor már tiz vagy tizenkét oldalt megirtam, gyakran nagy küzdelemmel és néha hosszabb időközökben, – amikor hiába elkészült iveimet szét kellett tépnem, – nagyon elfáradtam, szinte meg voltam meredve a hidegtől és a kimerültségtől; végre fölállottam és kimentem az utcára. Az utolsó félórában ugyis folytonosan megzavart a család szobájából kihalló gyermeksirás, különben sem irhattam volna semmit tovább. Hosszu sétát tettem a Drammensveie-n, mig be nem esteledett, mialatt folytonosan azon töprengtem, hogyan folytassam a drámát. Mikor aznap hazafelé mentem, a következő eset történt velem:

Éppen egy cipőüzlet előtt állottam a Karl Johan-utcában, lent csaknem a pályaudvar terén. Isten tudja, miért állottam meg éppen ezelőtt a bolt előtt! Benéztem a kirakatba, ahol állva maradtam, de eszembe sem jutott, hogy éppen cipőre volna szükségem; a gondolataim távol jártak, más vidékeken és más világokban. Hátam mögött csapatostól mentek a beszélgető emberek, de semmit sem hallottam abból, amit mondtak. Ekkor valaki hangosan köszöntött:

– Jó estét!

A „kisasszony“ volt, aki rám kiáltott.

– Jó estét! – feleltem még mindig szórakozottan. Egy pillanatig ránéztem a „kisasszonyra“ s csak azután ismertem meg.

– Nos, hogy van? – kérdezte.

– Hát csak ugy… mint szoktam.

– Mondja csak, még mindig Christienél van alkalmazásban?

– Christienél?

– Ugy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy most könyvvezető Christie nagykereskedőnél.

– Vagy ugy? Nem, annak már vége. Lehetetlen volt azzal az emberrel együtt dolgozni; nagyon hamar meg kellett válnunk egymástól.

– De miért?

– Egyszer véletlenül tévesen irtam valamit és…

– Hamisitott?

Hamisitott!? Itt áll előttem a „kisasszony“ és azt kérdezi tőlem, hogy hamisitottam-e? Még hozzá milyen gyorsan és érdeklődve kérdezi. Mélyen megsértett önérzettel néztem rá és hallgattam.

– Hja, istenem, ez bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik! – mondta mintegy vigasztalásul. Még mindig azt hitte, hogy hamisitottam.

– Mi az, ami: „hja istenem, bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik“? Az, hogy hamisit? Hallja, jó ember, igazán azt hiszi, ugy ahogy ott áll, hogy ilyen aljasságot tudtam elkövetni? Én?

– De kedves barátom, én ugy értettem, olyan világosan azt mondta…

Hátra vetettem a fejem, elfordultam és lenéztem az utcán. Tekintetemet egy vörös ruha fogta meg, amely felénk közeledett; egy hölgy volt egy férfi oldalán. Ha nem ereszkedtem volna beszélgetésbe a „kisasszony“-nyal, ha nem sértett volna meg durva gyanuja és nem fordultam volna el tőle éppen most büszkén hátra vetett fejjel, akkor ez a vörös ruha talán ugy ment volna el mellettem, hogy észre sem veszem. Különben alapjában véve, mi közöm hozzá? Mit törődöm vele, ha akár Nagel udvarhölgy ruhája is.

A „kisasszony“ még mindig ott állt és beszélt, megpróbálta tévedését jóvá tenni; nem hallgattam rá, mert folytonosan arra a vörös ruhára bámultam, amelyik mindinkább közeledett az utcán fölfelé. És akkor egy mozdulat remegtette meg a szivemet, egy sima, finom szurás és gondolatban suttogni kezdtem, anélkül, hogy a szám megmozditottam volna:

– Ylajali!

Most a „kisasszony“ is megfordult, észrevette azt a kettőt, a hölgyet és az urat, köszönt és hosszan követte őket a tekintetével. Én nem köszöntem, vagy talán mégis?… A vörös ruha tovább lebegett a Karl Johan-utcán és eltünt.

– Ki kisérte ezt a hölgyet? – kérdte a „kisasszony“.

– A „herceg“, nem tudja? „Herceg“-nek hivják. Ismeri a hölgyet?

– Igen, látásból. Hát ön nem ismeri?

– Nem, – feleltem.

– Pedig ugy láttam, nagyon mélyen levette a kalapját előtte.

– Igazán?

– Talán nem? – felelt a „kisasszony“. – De igazán különös volt. Az a hölgy folytonosan önt nézte.

– És ön honnan ismeri?