Part 14

Percekig nagyszerüen ment a dolog. Teljesen készen lépett egyik válasz a másik nyomába és megszakitás nélkül irtam. Egyik lapot a másik után töltöm igy meg, árkon-bokron át rohanok az alakjaimmal, halkan ujjongok elragadtatásomban pompás hangulatom fölött és jóformán nem is tudok magamról. Az egyetlen hang, amelyet jóideig észreveszek, a saját boldog ujjongásom. Nagyszerü gondolatom támad: a darab egyik fordulópontján meg kell szólani egy templomharangnak. Pompásan haladt az egész.

Egyszerre lépéseket hallok a lépcsőn. Összerázkódom és csaknem magamon kivül, ijedten figyelve, ugrásra készen várok s az éhségtől fölhevülve reszketek a rémülettől; idegesen hallgatódzom, a ceruzát tétlenül tartom a kezemben, – csak hallgatódzom és egy szót sem tudok tovább irni. Az ajtó fölnyilik és a lakószobában látott pár belép.

Mielőtt időm volna bocsánatot kérni, a háziasszony, mint aki a felhőkből zuhant le, elkezd kiabálni:

– Uram isten segits! Hát nem itt ül már megint!

– Bocsánatot kérek, – mondom, de nem jutok tovább.

A háziasszony kicsapja az ajtót a falig és ugy sikitja:

– Ha azonnal el nem takarodik, rögtön rendőrt hivatok, ugy segitsen meg az isten!

Fölálltam.

– Csak bucsut venni jöttem, – mormoltam, – és itt akartam önt megvárni. Nem nyultam hozzá semmihez, csak ide ültem a székre…

– Nem baj! – mondta a kormányos. – Ugyan kinek ártott vele? Hagyja már ezt az embert!

Mikor leértem a lépcsőn, egyszerre őrjöngő harag fogott el a kövér, fölfujt asszony ellen, aki a sarkamban jött, hogy minél hamarabb kikergessen és egy pillanatra megállottam; szájam tele volt a legdurvább szidalmakkal, amiket a szemébe akartam dobni. De még idejében megfontoltam és hallgattam, hallgattam hálaérzésből az idegen ember iránt, aki utánunk jött és meghallotta volna. A háziasszony folytonosan követett és szakadatlanul szitkozódott, mialatt az én dühöm minden lépéssel, amit kifelé tettem, növekedett.

Leértünk az udvarra; nagyon lassan mentem, mert még mindig azon gondolkodtam, hogy kikezdjek-e az asszonnyal vagy ne? Ebben a pillanatban egészen meg voltam zavarodva a dühtől és a legborzalmasabb vérontásra gondoltam, valami olyan ütésre, ami álltó helyében megölné, egy rugásra a hasa tájékán. Az ajtóban egy szolga ment el mellettem; köszönt, de én nem fogadtam. Akkor a madame-hoz fordult és hallottam, hogy felőlem tudakozódik; de nem fordultam meg.

Pár lépésnyire az ajtón kivül a szolga utólér, ujra köszön és megállit. Aztán egy levelet ad át. Hevesen és bosszankodva szakitom föl, a boritékból egy tizkoronás hull ki, de sem levél, sem egy magyarázó szó nem volt mellette.

Ránézek az emberre és azt kérdem:

– Hát ez miféle ostoba vicc? Ki küldte ezt a levelet?

– Azt én nem tudom, – felel; – egy hölgy adta át nekem.

Mozdulatlan maradtam. A szolga elment. Visszadugtam a pénzt a boritékba, jól összegyürtem az egészet, megfordultam és visszamentem a háziasszonyhoz, aki még utánam nézett a kapuból és az arcába vágtam a cédulát. Nem szóltam semmit, egy hangot sem ejtettem ki, csak még annyit láttam, hogy bontogatni kezdi az összegyürt papirt, mialatt tovább megyek…

Ha, igy kell az embernek eljárni ilyen népekkel. Egy szót sem szólni, szóba sem állni a nyomorultakkal, hanem egészen nyugodtan összegyürni egy nagy bankót és az ellenségnek a szeme közé vágni. Ezt nevezem én méltóságos föllépésnek! Igy kell velük bánni, a bestiákkal.

Mikor a Tomtegate és a pályaudvartér szögletére értem, egyszerre csak elkezdett előttem forogni az egész utca, a fejem üresen zugott és nekiestem egy házfalnak. Egyszerüen nem birtam tovább menni, még csak föl sem tudtam egyenesedni hajlott helyzetemből; ahogy oda estem a falhoz, ugy maradtam állva és éreztem, hogy kezdem az eszméletemet elveszteni. A kimerültségnek ez a rohama csak növelte őrült dühömet, fölemeltem a lábam és a kövezetre toppantottam. Sok más egyebet is elkövettem, hogy visszanyerjem az erőmet, összeszoritottam a fogam, a homlokom ráncoltam, kétségbeesetten forgattam a szemem s ez végre segitett. Gondolataim kivilágosodtak és megértettem, hogy az elmulás küszöbén állok. Kinyujtottam a karomat és ellöktem magam a faltól; az utca még mindig táncolt körülöttem. Elkezdtem csuklani az őrjöngéstől és lelkem minden erejével küzdöttem elesettségem ellen; igazán bátran küzdöttem, semmi áron nem akartam összeesni, állva akartam meghalni. Egy munkástargonca megy el lassan előttem és látom, hogy burgonya van rajta, de dühömben, makacsságomban azt találom ki, hogy az nem is burgonya, hanem káposzta és kegyetlenül esküdözöm, hogy káposztafejek vannak benne. Jól hallom, mit mondok és tudatosan esküszöm többször egymás után, hogy ez a hazugság igaz, csak meglegyen az a kegyetlen elégtételem, hogy hamisan esküszöm. Megrészegszem ettől a hallatlan büntől, az égre emelem három ujjamat és reszkető ajakkal esküszöm az atya, a fiu és a szentlélek nevében, hogy káposztafejek voltak.

Az idő telt. Leereszkedtem egy lépcsőre, ami mellettem volt, letöröltem az izzadtságot a homlokomról és a nyakamról, visszatartottam a lélegzetemet és igyekeztem megnyugodni. A nap kezdett lemenni, délutánra fordult az idő. Ujra elkezdtem gondolkodni a helyzetemen; az éhség megint szemérmetlen lett és nemsokára beáll az éjszaka is; még idejében kell valamit kitalálnom. Gondolataim megint a szálloda körül kezdtek keringeni, ahonnan ma kikergettek; egyáltalában nem akartam visszamenni, de nem tudtam ellentállani, hogy rá ne gondoljak. Tulajdonképpen igaza volt az asszonynak, hogy kidobott. Hogy is várhattam, hogy valahol lakni engedjenek, amikor nem tudtam fizetni? Még hozzá néha-néha enni is adott az asszony; még tegnap este is, mikor ugy fölbosszantottam, csupa jóságból megkinált egy darab vajaskenyérrel, mert tudta, hogy szükségem van az evésre. Ugy, hogy semmi jogom nem volt panaszkodni rá és mig a lépcsőn ültem, engesztelni kezdtem magamban és bocsánatot kértem tőle viseletemért. Különösen azt bántam meg keserüen, hogy olyan hálátlan voltam és a papirt a szemébe dobtam…

Tiz koronát! Halkan füttyentettem. Kitől jöhetett az a levél, amit a szolga hozott? Ebben a pillanatban gondoltam erre először világosan és kezdett derengeni előttem, hogyan függ össze az egész. Szinte beteg lettem a fájdalomtól és szégyentől, rekedten suttogtam az Ylajali nevét és megráztam a fejem. Nem én voltam-e az, aki még csak tegnap határoztam el, hogy büszkén fogok mellette elmenni, ha találkozunk és a legnagyobb közönyt mutatom majd vele szemben? És ehelyett csak a szánalmát keltettem föl és alamizsnát csaltam ki tőle. Nem, nem, nem, az én megalázásomnak sohasem lesz vége! Még vele szemben sem tudtam tisztességes állást elfoglalni; sülyedek, sülyedek minden oldalon, ahová csak fordulok, lesülyedtem térdig, lesülyedtem mellig, elmerültem a becstelenségbe és sohasem fogok többé kiemelkedni, soha többé! Ez volt a tetőpont! Tiz korona alamizsnát elfogadni és visszadobni nem tudni a titkos adakozónak, két kézzel összekaparni a rongyos filléreket, ahol csak lehet és megtartani, kifizetni vele a lakást, mikor bensőleg minden ellentmond…

Vajjon nem tudnám valami módon visszakeriteni ezt a tiz koronát? A háziasszonyhoz nem mehetek vissza, hogy elkérjem tőle, ez lehetetlen; valami más utat-módot kell találnom és ha gondolkozom, sikerülni is fog, csak meg kell erőltetnem magam és komolyan kell gondolkoznom rajta. De isten bizony, ebben az esetben nem elég csak olyan közönséges módon gondolkozni, hanem ugy, hogy az egész testem-lelkem rajta legyen, csakhogy visszaszerezhessem ezt a tiz koronát. És nekifogtam gondolkozni.

Most körülbelül négy óra lehet; ma estére talán beszélhetnék is a szinházigazgatóval, ha a drámám készen volna. Előveszem a kéziratot és mindjárt ott ültömben erőszakkal is meg akarom irni az utolsó négy-öt jelenetet; gondolkozom, izzadok és a kezdettől fogva elolvasom az egészet, de nem jutok tovább. Csak semmi ostobáskodás, – mondom, – csak semmi önfejüség! És nekifogok és irom a drámát, mindent leirok, ami eszembe jut, csakhogy minél hamarabb készen legyek. Elhitetem magammal, hogy ujra olyan ihletett, nagy pillanat fogott el, telehazudom a fejemet, nyilvánvalóan csalom magam, hogy nincs is szükségem rá, hogy a szavakat keressem. Nagyon jó! nagyszerü eszme, csak ird le! – suttogtam magamban.

De végre az utolsó párbeszéd kezd magam előtt is gyanus lenni; annyira elüt az első jelenetek párbeszédétől és amellett a szerzetes szavaiban sincs semmi középkori. A ceruzám hegyét eltöröm a fogammal, fölugrom, kétfelé tépem a kéziratot, minden egyes lapot széttépek, az utca közepére dobom a kalapomat és rátaposok. – Végem van, – suttogom magamban; – hölgyeim és uraim, végem van! – És folyton ezeket a szavakat mondom, mig a kalapomat taposom.

Egy rendőr áll nem messzire tőlem és figyeli, hogy mit csinálok; az utca közepén áll és semmi másra nem figyel, csak engem néz. Mikor fölemelem a fejemet, találkozik a tekintetünk. Talán már régen itt áll, már régen nézi, hogy mit csinálok. Fölkapom a kalapom, a fejemre teszem és odamegyek az emberhez.

– Nem tudja, hány óra? – kérdem tőle.

Egy pillanatig vár, mielőtt kiveszi az óráját és ezalatt folyton rajtam van a szeme.

– Négyre jár, – felel.

– Helyes, – kiáltom; – négyre jár, tökéletesen eltalálta! Látom, hogy érti a dolgát és nem fogok megfeledkezni magáról.

Ezzel továbbmentem. A rendőr egészen elképedve maradt ott, meg sem mozdult és tátott szájjal nézett utánam, még mindig kezében tartva az órát. Mikor a Royalhoz értem, még egyszer visszafordultam: még mindig ugyanabban a helyzetben állt és még mindig követett a tekintetével.

Hehe, igy kell bánni ezekkel az állatokkal! A legválogatottabb szemtelenséggel kell bánni velük! Ez imponál a bestiáknak, meg kell rémiteni az ilyen állatokat!… Teljesen meg voltam elégedve magammal s megint egy dalocskát kezdtem fütyörészni. Feszülten az izgatottságtól, semmi fájdalmat sem éreztem többé, sőt mintha sohasem lettek volna kellemetlen érzéseim, mint a toll, olyan könnyedén röpültem át az egész téren, befordultam a bazároknál és a Megváltó temploma előtt leültem egy padra.

Mintha nem volna teljesen közönyös, hogy visszaküldöm-e azt a tizkoronást vagy nem! Ha egyszer nekem küldték, akkor az enyém és ott, ahonnan küldték, bizonyosan nincs rá szükség. Végre is el kellett vennem, ha kifejezetten nekem volt cimezve; semmi értelme nem lett volna a szolgánál hagyni, hogy megtartsa. Még kevésbé illenék egy más tizkoronást visszaküldeni, mint amit kaptam. Ugy hogy ebben az ügyben nincs mit tovább tennem.

Igyekeztem a piaci forgalomra figyelni, hogy közönyös dolgokra tereljem a gondolataimat, de nem sikerült és folytonosan a tiz koronával foglalkoztam. Végre ökölbe szoritottam a kezem és méregbe jöttem. Csak megsértettem volna vele, ha visszaküldöm; hát miért tettem volna? Mindig ugy jártam-keltem, mintha tulságosan előkelő volnék mindenre, tetszelgően ráztam a fejem és: – nem, köszönöm! – mondtam minduntalan. Most láthatom, hogy mi volt az eredménye, ujra az utcán vagyok. Mikor kitünő alkalmam lett volna hozzá, akkor sem tudtam jó meleg lakásomat megtartani; büszkeségemben az első szóra fölugrottam s hogy megmutassam, milyen legény vagyok, jobbra-balra szórtam a tizkoronásokat és elszaladtam… Nagyon elitéltem magam, hogy elhagytam a lakásomat és megint ilyen alkalmatlanságot okoztam magamnak.

Különben vigye el a sárga ördög az egészet! Én nem kértem a tizkoronást és jóformán a kezemben sem volt, azonnal kiadtam, vadidegen embereket fizettem ki vele, akiket látni sem akarok többé. Mert én már ilyen ember vagyok, megszoktam az utolsó nikkelig fizetni mindent, ha kenyértörésre került. És ha Ylajalit jól ismerem, ő sem bánta meg, hogy ezt a pénzt nekem küldte; mit izgatom hát magamat? Ez igazán a legkevesebb, amit tehet, hogy itt-ott tiz koronát küld. Hiszen szegény leány olyan szerelmes volt belém, ha, valósággal halálosan szerelmes volt… Ez a gondolat egészen fölfuvalkodottá tett. Semmi kétség, szegény leány halálosan szerelmes volt belém.

Öt óra lett. Kezdtem megint összeesni hosszu, ideges izgatottságom után és megint éreztem azt a tompa zugást a fejemben. Egyenesen magam elé néztem, kimeresztettem a szememet és szemben az Elefánt-gyógyszertárra vetődött a tekintetem. Az éhség megint dühöngeni kezdett bennem és nagyon sokat szenvedtem. Mig igy ülök és a levegőbe meredek, lassan-lassan mindig világosabban kirajzolódik előttem egy alak, akit végre fölismerek: a süteményárus asszony volt az Elefánt-gyógyszertár mellett.

Összerázkódom, kiegyenesedem a padon és elkezdek gondolkozni. Igen, semmi kétség, ez ugyanaz az asszony, ugyanaz az asztal és mindketten ugyanazon a helyen vannak. Egyet füttyentek, csettintek az ujjammal, fölállok a padról és megindulok a gyógyszertár felé. Csak semmi ostobáskodás! Az ördög bánja, hogy bünös pénz volt-e vagy jó norvég szatócspénz ezüstből. Olyan nevetséges csakugyan nem leszek, az ember tulságos büszkeségből éhen halhat!

A szögletig megyek, jól szemügyre veszem az asszonyt és elébe állok. Mosolygok, barátságosan intek és ugy rendezem el szavaimat, mintha magától értetődő volna, hogy megint találkozunk.

– Jó napot! – kezdtem. – Talán már meg sem ismer?

– Bizony, nem! – felel vontatottan és rám néz.

Még vidámabban mosolygok, mintha csak ravasz tréfa lehetne tőle, hogy nem ismer rám és azt mondom:

– Nem emlékszik rá, hogy egyszer egy egész marék koronát adtam magának? Akkor semmit sem szóltam, ha jól emlékszem; ugy tudom, nem tettem; nem is szokásom sokat beszélni. Ha becsületes emberekkel van az embernek dolga, akkor nem szükséges sokat fecsegni és minden haszontalanság miatt szerződést csinálni. Haha, én adtam magának nemrégen azt a sok pénzt.

– Ni, csakugyan ön volt az! Csak most ismerem meg, egy kicsit gondolkoznom kellett…

Meg akartam akadályozni, hogy megköszönje a pénzt s ezért gyorsan azt mondtam, mialatt már szememmel az ennivalók között keresgéltem az asztalon:

– Most eljöttem a süteményekért.

Nem értette meg.

– Most már el akarom vinni a süteményeket, – ismételtem. – Legalább egy részét, az első kiválasztást; nem ragaszkodom hozzá, hogy mind ma adja ide.

– Azért jött, hogy elvigye?

– Persze, hogy azért jöttem, vagy mi! – felelek és hangosan nevetni kezdek, mintha az első pillanatban be kellett volna látnia, hogy miért jöttem. Mindjárt föl is veszek egy süteményt az asztalról, egy kalácsfélét és elkezdem enni.

Mikor az asszony ezt meglátja, fölemelkedik a pinceajtóból, öntudatlanul olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná védeni az áruit és értésemre adja, hogy nem várt vissza, nem várta, hogy meg fogom rabolni a holmiját.

– Nem várt? – mondom. – Igazán nem? Na, maga ugyan mulatságos egy asszony! Hát megtörtént már magával valaha, hogy valaki egy csomó koronát adott volna át megőrzésre, anélkül, hogy érte jöjjön és vissza ne kérje? Ugy-e, nem? No, látja! Tán azt hiszi, hogy lopom a pénzt, mert másként csak nem löktem volna oda magának ilyen módon. No lássa, ezt nem hiszi, még jó, hogy nem, igazán jó! Meg kell adni, hogy nagyon kedves asszony, becsületes embernek tart! Haha! igazán mulatságos!

De akkor miért adtam neki a pénzt? kiabált az asszony elkeseredetten.

Megmagyaráztam, hogy miért adtam, nyugodtan és nyomatékosan megmagyaráztam: Az a szokásom, hogy igy járok el, mert én az embereket becsületeseknek tartom. Ha valaki szerződést akar velem kötni, vagy kötelezvényt akar adni, mindig megrázom a fejem s azt mondom: köszönöm, nem! Isten a tanum, hogy mindig igy járok el.

De az asszony még mindig nem értette.

Más eszközökhöz kellett folyamodnom, szigoruan kezdtem beszélni és kikértem magamnak minden huzavonát. Sohasem történt még meg vele, hogy valaki igy előre fizetett volna? kérdeztem. Természetesen olyan emberekre gondolok, akiknek van miből megtenni, például valamelyik konzul? Soha? Hja, én végre sem tehetek róla, hogy ez az eljárás ismeretlen előtte. Külföldön ez mindenütt szokás és divat. Talán még sohasem is volt az ország határain tul? Nem, azt mondja? Akkor nem is szólhat bele ebbe a dologba… És még több süteményt vettem el az asztalról.

Dühösen mormogott, semmi áron nem akart abból adni, ami az asztalán volt, sőt egy darab kalácsot ki is kapott a kezemből és visszatette a helyére. Én is mérges lettem, az asztalra ütöttem az öklömmel és rendőrrel fenyegetődztem. Még nagyon is elnéző vagyok vele szemben, – mondtam; – ha mindent elvinnék, ami az enyém, az egész boltját tönkretenném, mert ugyancsak sok pénz volt, amit akkor adtam. De nem akarok olyan sokat elvinni tőle, megelégszem a felével is. És azt is megigérem, hogy nem jövök ujra el. Isten mentsen tőle, mikor már látom, hogy milyen asszony…

Végre egy néhány kalácsot hallatlan áron ide adott; öt-hat darabot, aminek ugy fölverte az árát, ahogy csak győzte, azután azt mondta, hogy most már álljak odább. De én tovább alkudoztam vele, azt állitottam, hogy még legalább egy koronával megcsalt és különben is kiszipolyozott kegyetlen áraival. – Nem tudja, hogy az ilyen gazságért büntetés jár? – mondtam. – Hiszen isten ments, egész életére fegyházba kerülhet miatta, vén uzsorás! – Végre még egy darab süteményt oda dobott és csaknem fogcsikorgatva kiáltotta, hogy menjek már onnan.

És én tovább mentem.

– Hah, ilyen javithatatlan süteményeskofát még sohasem láttam! – Mig a piacon átmentem és a süteményt elfogyasztottam, folytonosan hangosan szidtam az asszonyt és szemtelenségét, elismételtem, hogy mit mondott mindegyikünk és azt találtam, hogy minden tekintetben lefőztem az öreget. Mindenki szemeláttára ettem a süteményt és hangosan beszéltem a dologról.

És a sütemény elfogyott egyik a másik után; akármennyit ettem, nem sokat ért, annyira ki voltam éhezve. Uram isten, de mennyire nem volt elég! Olyan sóvár voltam, hogy csaknem hozzányultam az utolsóhoz is, amelyet mindjárt kezdetben a kisfiunak szántam a Vogmandsgaten, annak a gyereknek, akinek a vörösszakállu ember a fejére köpött. Folytonosan az eszemben járt, nem tudtam elfelejteni az arckifejezését, mikor fölugrott és sirni kezdett és szitkozódott. Fölnézett az én ablakomra is, mikor az az ember leköpte, mintha csak azt akarta volna látni, hogy én is nevetek-e? Csak megtalálnám még, mire odaérek! Igyekeztem minél hamarább az utcába jutni, átmentem azon a helyen, ahol a drámámat eltéptem s ahol még most is ott hevert egynéhány papirdarab, kikerültem a rendőrt, akit annyira elképesztettem a viselkedésemmel és végre ott állottam a lépcsőnél, ahol a kisfiu ült.

Már nem volt ott. Az utca csaknem teljesen üres. Sötétedni kezdett és sehol sem láttam a fiut; talán már bement. Vigyázva letettem a süteményt, az élével fölfelé az ajtóhoz támasztottam, erősen bekopogtam és gyorsan tovább siettem. – Meg fogja találni, – mondtam magamban, – az első lesz, amint kilép, hogy megtalálja! – És a szemem könnybe lábadt arra a gondolatra, hogy a gyerek meg fogja találni a süteményt.

Ujra lesétáltam a pályaudvar felé a partra.

Most már nem voltam éhes, csakhogy a sok édesség kezdett kavarogni a gyomromban. A fejemben is megint a legvadabb gondolatok kezdtek kóvályogni: hátha titokban elvágnám valamelyik hajónak a kötelét? Mi lenne, ha egyszerre „tüzet“ kiáltanék? Még tovább megyek a parton, egy ládát találok, leülök rá, összeteszem a kezemet és érzem, hogy a fejem mindig zavarosabb lesz. Nem mozdulok, nem is igyekszem többé fönntartani magamat.

Igy ülök ott és a „Copégoro“-ra bámulok, arra a bárkahajóra, amelyiken orosz zászló van. Egy embert veszek észre a fedélzeten; a baloldal vörös lámpája megvilágitja a fejét és én fölállok s átkiáltok hozzá. Nem volt semmi szándékom ezzel a kérdéssel, nem is vártam feleletet. Azt mondtam:

– Ma este indul, kapitány ur?

– Igen, körülbelül egy óra mulva, – felelt az ember. – Svédül beszélt. – Akkor finn lehet, gondoltam még.

– Hm. Nem volna véletlenül szüksége még egy emberre? – Ebben a pillanatban egy csöppet sem törődtem vele, hogy visszautasitó választ ad-e, vagy nem. Álltam, vártam és átnéztem hozzá.

– Nem! – felelt. – Legföljebb, ha fiatal ember.

Fiatalember! Összerezzentem, lekaptam a szemüvegemet és a zsebembe csusztattam; azután ráléptem a kikötőhidra és átmentem a hajóra.

– Nem vagyok tengerész, – mondtam, – de mindent meg tudok tenni, amit reám biz. Hova megy a hajó?

– Leedsbe megyünk ballaszttal és ott szenet rakodunk Cadixba.

– Jól van, – mondtam és erőszakkal fölajánlottam magam az embernek. – Nekem mindegy, hogy hova megyünk. Én mindenütt elvégzem a dolgomat.

Egy ideig tétovázott, rám nézett és gondolkozott.

– Még sohasem hajóztál? – kérdezte.

– Nem. De amint mondtam, mutassa meg, mi lesz a munkám és én el fogom végezni. Szokva vagyok mindenhez.

Ujra gondolkozni kezdett. Már nagyon a fejembe vettem, hogy vele fogok menni és most félni kezdtem, hogy visszakerget a partra.

– Hát mit gondol, kapitány ur? – kérdeztem végre. – Igazán mindenre alkalmas vagyok. Mit beszélek! Haszontalan ember volnék, ha többet nem tennék, mint amennyit kivánnak tőlem. Két őrszolgálatot átveszek egyfolytában, ha kell. Nekem nem árt, kibirom ezt is.

– Jó, hát megpróbálhatjuk, – felelte és kissé elmosolyodott utolsó szavaimon. – Ha nem megy, akkor Angolországban elválhatunk.

– Természetesen! – feleltem örömmel. És megismételtem, hogy elválhatunk Angolországban, ha nem sikerülne.

Igy aztán munkába állitott…

Kint a fjordban egészen átizzadva a láztól és kimerültségtől még egyszer fölemelkedtem, visszanéztem a szárazföld felé és egyelőre elbucsuztam a várostól, – Krisztiániától, ahol az otthonokból olyan fényesen világitottak ki az ablakok.

(1890.)

Tartalomjegyzék.

Éhség 3 I. 3 II. 76 III. 137 IV. 221 Magyarázó jegyzetek a forditáshoz 279