Part 13

A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor zarándokolt.

– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.

– Hát akkor miért ment arra, szülém?

Nevet a vén tanyai nenő.

– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az útja.

– Od is eljár, szülém.

– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba. Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné patakon túl: három templom is egy végtibe…

A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…

Kabarézás a csárdában.

A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról. Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban, kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)

De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja, hogy:

Megáradt a Maros, Nem akar megszállni. Az a híres Bogár Imre Átal akar szállni.

Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt pusztai rendőrtiszt:

– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is. Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban. Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?

– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…

– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a legendákból mi igaz, mi nem.

Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre vannak festve az azon idők erkölcsei.

A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne.

Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja.

Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.

Azt mondja erre egy öreg ember:

– Hát én meg még kabaréztam is nekik.

– Kabarézott bátyám?

– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük, ettem-ittam velük s danoltam nekik.

– S mikor történt ez?

– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.

Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az ablakok.

A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.

Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is, bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda, ahova akartak.

A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.

A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza. Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott.

– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.

Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg vacsorát főzött.

– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.

– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a nevemnapja.

Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek. Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.

Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.

– Keljen föl!

– Miért?

– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.

– Kicsodák?

Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.

– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög, míg érte gyünnek.

– Hányan vannak?

– Öten.

– Hát Ábrahám pusztázó hol van?

Legyintett a kezével a csárdásné:

– Elbujt a padláson a szénába.

– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…

– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van, hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak sürgetett…

Kiment a betyárok elé.

– Jó estét adjon az Isten.

– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.

Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:

– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?

Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz alól, mint az öreg.

– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát! Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.

Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.

– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben hevert az asztalon.

Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.

Étel után azt mondja az egyik betyár:

– Tíz itce bort ide az asztalra.

– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik. Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?

Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:

– Hát az úr vacsora után nem pipázik?

– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom bent maradt a szobában. Majd kihozom.

Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.

– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.

Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.

– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a csutorával.

Azt mondja:

– De szép pipája van az úrnak.

Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis késit neki.

Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi embernek nem tetszett.

Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt mondta a piparablónak:

– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?

A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.

– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi – nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.

A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt kérdezte Vékestől:

– Hát tud-e danolni az úr?

– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?

– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.

S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait. Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:

Mikor Pista betyár lett, Szennyes inget, gatyát vett. Szennyes ingbe, gatyába Becsapott a bandába.

Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust dicsőítette a következő nóta:

Nem vagyunk mi betyárok, Útonálló zsiványok. Aki szegény, nem bántjuk, A gazdaggal tréfálunk.

Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán. Közben iszogattak és parancsolták, hogy

– No még!

Mondta azután Vékes a régieket sorra:

Kizöldült az erdő fája, leveles, Akinek nincs, csendes tanyát ott keres. Akit otthon vetett ágygyal nem várnak, Minden bokor szállást ád a betyárnak.

Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:

– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.

Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott. Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a szájából.

Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést, amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások kiemelték…

Egy a nép közül.

Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht. Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság mesterszavai leginkább német eredetűek is.

Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven, csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás, talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.

Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához. Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.

– Ruhára kell?

– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet vásárolok.

A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették, gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen, határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.

Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt előre, ritka szép gyorsasággal.

A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon, oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam, úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh, hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a Szimkó beszélt oláhul.

Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul minden javított és bővített mondattan nélkül.

Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.

Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni. Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…

Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a könyveiből.

Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek között elfeledtem Redzsep Juont is.

Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek, a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.

– Jó reggelt kívánok, ifjúr.

Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán. Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a portás. És ez a Juon Redzsep.

No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott, emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.

No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint való életben.

Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:

– Jó estét kivánok, ifjúr!

Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.

No ennek megint örültünk.

Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon Redzsep?

Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.

Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.

Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta reparálni.

Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.