Part 12

Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az, hogy a hű életpár elköltözött.

– Most hát egymagára van otthon?

– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják csak, még egyre kínálják az asszonyt.

S derűs nevetésre fakadt az öreg.

– Aztán nincsen köztük alkalmas?

– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.

Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a búcsúra a beszédet.

– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?

– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére járok.

– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)

A kérdezett nem botránkozott meg.

– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.

Lassan tette hozzá öreg Sárkány:

– Az ám, leginkább öregek.

– De most már a havira itt marad?

– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.

– Hova, Sárkány bácsi?

– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.

Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna, hogy Szentkútra szok járni.

– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a tengeren keresztül.

– Aztán tűri a hajón a tengert?

Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját, tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt. Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:

– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.

Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.

– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.

– Ráér még, Sárkány bácsi.

– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.

Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra vannak.

– Miért megy az idén Rómába?

– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.

A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy az ős Róma felé a tavi tengeren.

– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián kosztot?

– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával, kenyérrel.

– Aztán elegendő az oda-vissza?

– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a szalonnát, fehér kenyeret.

– Hát bizony ez a talián koszt…

– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel, azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:

– Ögye mög az apád!

Azonnal hozzáteszi:

– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.

Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban, hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.

Mihály szóbelizik.

Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt, aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen szurkálás ügyébe belevilágít.

Szól tehát a bíró:

– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.

Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.

– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.

A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi, amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.

– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud erről a szurkálási esetről.

– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?

Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt, amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen haptákban:

– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok mindenről.

Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a szószátyárkodás miatt.

– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra szorítkozzon.

Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:

– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe, vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt, mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment. Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint a parasztikus ember…

– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el, amit az esetről tud.

– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –

A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:

– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!

Mihály szól:

– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék. Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom, hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába, legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.

– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy őszül a haja.

Mihály biztatja:

– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!

– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy az esetről beszéljen?

– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik a lábam, hozzá foghatót még – – –

A bíró fölugrik a székből:

– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába, lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el röviden, hogy ott mit látott!

Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet változtatása. Hallgat.

– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.

Kisvártatva mondja Mihály:

– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan, igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…

– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.

Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:

– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van. Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek, de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –

– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja, hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.

– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.

– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott, mit hallott, mi történt?

– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…

A bíró könyörög:

– De hát mi történt?

– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság, mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági bizottságba – –

– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal meg nem mondja, hogy mi történt!

Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom, lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.

– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.

– Micsoda üveg?

– Kutyaijesztős üveg.

– Hát az már megint micsoda?

– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.

– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?

Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő. Komolyan mondja:

– Kérem az nekem föltünt.

– Föltünt?

– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.

– Aztán akkor mit csinált?

– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.

– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy. Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?

– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.

– Hát a bicskázás, no?

– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan, mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam ügyeletet fordítani…

Haladni kell.

Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni, mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le. Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a szobában.

De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az útszélre lehet a házakat építeni.

Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“ alapja, az első utca.

Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.

A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így, mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott, amikor még egymagában állott a tanyája:

– Haladni köll a korral.

Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges voltát.

Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.

Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot, mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége van neki.

Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor, rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi, amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes pántlika a lányoknak.

Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván, figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.

E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé, míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda. Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor már majd elég meleg sütése lesz a napnak.

– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat, követ süt.

Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.

A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és menyecskék.

Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében, amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy hónapokra megállt a szél.

Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti ki semerre sem, ami azután baj.

Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes kihalásnak indultak a vízimalmok.

Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.

A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves, ebben különbözvén az embertől.

Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé. A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.

Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott vele élni.

Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát. Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele, hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.

Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke kijelentést, hogy:

– Van itt már mindön!

Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén, elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak csodálattal tekintettek Kásásra.

Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:

– Templom azonban nincsen…

Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket, mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:

– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…

Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a hallottakat.

Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.

De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás azonban rájuk förmedt zordonul:

– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.

Az emberek értelmetlenül néztek rá.

– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.

– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.

– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van, de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.

Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.

Azt mondta Kásás:

– Irja csak, jegyző úr.

– Irom.

Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:

– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.

Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.

S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:

– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.

* * *

Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok ingyennapszámot vállalnak.

Öreg asszony is áll ott.

– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?

Visszakérdezi:

– Még kérdözheti is?

– Nono. Szép lesz úgy-e?

– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.

– Hol látta ezeket szülém?

– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba, Milányóba, Genóvába, Mántovába.

– Hát arrafelé mind járt, szülém?

– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.

– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.

A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:

– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk. Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.