Part 11

Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás híveinek a bor megszűrésére kezet enged.

A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi megemeli a kalapját s a háza népének mondja:

– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény elvégeztetett…

A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.

Látogatás a városban.

– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék Tandariékhoz.

Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a varjak.

Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge, de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:

– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.

Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:

– Minek mén kend Tandariékhoz?

– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba. Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.

Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van, az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor keresztelni vitték.

Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát, hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:

– Gyüvőre már hazaeresztik.

Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől külön csap, tökéletesen megkérdi:

– Hát mönyünk?

Imre azt mondja:

– Mönyünk hát.

Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek. Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván élhetést.

Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének, mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés, mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.

Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját, hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a sátor alá, Márton mondja neki:

– Imre, te mér nem vöszöl valamit?

Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve, hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt. Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!

A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a fejükből a szél.

– No hát a város? – mondja az asszony.

– Hát mögvan – mondja Márton.

Veron dévajkodva kérdezi:

– Nem tévedt el kend benne?

– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a városban, akár csak idehaza.

Földbúvárokról.

Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon, hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe szállnak az emberek.

A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak, ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.

Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.

Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör széléről nézi.

Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon: előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a tanya mögött azért a munka áll.

Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul, megvetőleg kiáltja oda a többinek:

– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!

No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán. A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor egy öreg asszony azt feleli vissza:

– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne gyüjjön ide…

Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez, szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most a elsőtanyán a Paragiéknál.

Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor leérnek a titokzatos vályúhoz.

Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.

A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe. Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik, de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye eltompul, de nem megy lejebb.

– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János. Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.

– De hát miféle kincs?

Kezdődik a szokásos kertelés:

– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?

Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang hallatszik fel.

– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?

Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a vályúba győződve. Mondom ennélfogva:

– De ki tehette le ide azt a kincset?

S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben; ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?

– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a törvény?

– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy turkálhatja, ahogy akarja.

Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:

– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.

Próbálom mondani:

– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért temetné a kincsét a fakadó vízbe?

Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból, ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem szól, csak állhatatosan ismételgeti:

– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…

– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen nincsen járása.

– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.

De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:

– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen keresztül, van itt olyan szűzleány?

Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh, a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.

De szóra Mélykutit ezzel se birtam.

– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen… Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.

S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.

– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se csinálsz?

A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.

A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.

Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János. Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni. Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.

Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)

Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.

– Hát kihozhatom?

– Hát persze hogy kihozhatja.

– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.

– Majd elválik.

– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.

Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.

A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.

Öreg búcsús.

A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin, azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé. Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az esővel is.

De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.

– Adjon az Isten jó napot – mondja.

– Adjon az Isten magának is.

Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember. Ugyan ki lehet? Azt mondja:

– Nem maga az, Pisti?

A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson, azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe már bele kell szokni.

– Maga meg nem a Sárkány bácsi?

– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.

Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében, amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra, amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát mit nekik mink s mi nekünk ők?

A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot. Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok? Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt. Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak, elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…

… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba, oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat venné a szivarhoz.

– Hát Sárkányné asszony nem jött be?

Elhallgat kissé az ember, azután mondja:

– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.