Part 14

Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután ismét nem hallottam semmit Jánosról.

Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik. Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már, ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki, vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan sok szükség van ablakra.

Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet, mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző. Kiféle hát ez a gyalogvigéc?

Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:

– Jónapot kivánok!

Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos, meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai csengetyűs-órák.

– Hát maga?

– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát javítok, meg árulok is.

– Azután meg lehet ebből élni?

– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.

– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?

Nevetett.

– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell, mert én önálló akarok lenni.

– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?

– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én önálló órásmester akarok lenni.

Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.

Hát csakugyan ez is a Juon volt.

De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal. Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.

Mert mégis csak ez a fődolog.

Mezei dolgok réti emberekről.

Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt. Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte, körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok, morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok, amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki. Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig, mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat, amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát, valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala, vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.

Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor apránkint elfelejtünk beszélni.

De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek, elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett. Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt, amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új lakást keresni.

Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak, olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát. Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek, községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor, régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja magába az elsülyedt hajó.

… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története, minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát, megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos, koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb is futni szokott.

Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre, arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy tudjam?

A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát, szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött. Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a kelő hold bevilágított.

Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.

Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:

– Megállj!

Ugyancsak eldörrent egy puska is.

Most asszonyi sikoltás szólt:

– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!

A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:

– Anyuskám, anyuskám!

A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.

Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:

– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.

– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.

A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.

– Kicsoda maga? – kérdezte.

Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:

– Csavargó.

A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.

– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi hálával tartozunk…

A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva, szólt:

– A hálát már megkaptam a puskából előbb.

Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva mondta:

– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön velünk, a sebet gyógyítani kell.

A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:

– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.

A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki más, csak az egyedül hatalmas Isten.

Ló nem való korcsmaszobába.

Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt, pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.

Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni. Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést: kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud, mint a másik, ez onnan van.

Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán szokott lenni.

Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is. Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy – a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi, szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.

Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember, amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az asztalhoz.

– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.

– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle valami.

No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra. Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:

– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!

Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért az asztalra és azt mondja:

– No én már elmék.

Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.

– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.

– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna bekenve.

De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.

– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.

Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért nem dől össze a világ.

– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó, hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.

Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire. Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:

– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül. Elfér itt köztünk.

Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit beszélni.)

A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló veri is ennélfogva a lábával a padlót.

A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.

Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni. Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.

– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.

A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:

– Ha vendég, fizessön.

– De ha nem iszik, mit fizessön?

– Helypénzt fizessön!

– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.

– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.

A csárdás még dühösebb:

– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!

Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.

Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.

– Ez zsarolás!

De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.

A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják egymást.

A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi utána megy, fölül rá és elhajt rajta.

Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.

Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden munka áll s a szó messzire elhallatszik.

Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni. Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát: le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint panaszos, írja alá.

– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.

– De kára volt – véli a csendőr.

– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután majd mögfizetik.

De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.

S a pör ezzel megindul.

Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan megrongálásának vétsége.

Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre, külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.

A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért nem megy be.

– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.

A kézbesítő a vállát vonogatja:

– A kend dolga, ha nem megy be.

A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent, hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy fejenkint két napi munka is elvész.

Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható, kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen panaszos: hát nekik is jár.