Part 5

– Én? Azt ugyan ne higyje.

Hallgattak egy kicsit. Vermesből aztán szépen stilizálva kitört az ostobaság:

– Én mindent láttam, kedves Elza.

– Ugyan mit látott?

– Láttam és látom, hogy haragszik Gál Miklósra.

Vállat vont, mosolygott. Igazán nagy rutinja volt az ostobaságban:

– Magának rosszul esik, hogy Gál annyit foglalkozott ma reggel a kis amerikai lánynyal…

– Kérem, ne bolonduljon meg, az istenért!

– Ez nem bolondság, higyje el. Amit látok, azt látom.

Elza fölkelt:

– Vermes, ha maga bosszantani akar engem, akkor mondja meg előre, hadd nevessek rajta. Igy nem szeretem a dolgot…

Elnézett az ablakon át a gyárkéményes messzeségbe, látszott, hogy a lelke legtitkosabb mélyéről valami meghazudtolja a szavait. Érezte, hogy amikor ilyen öntudatosan hazudik, ilyen világoson képmutató, egészen másképp is hangzik a szava.

Vermes nyugodtan beszélt:

– Én csak azt mondtam el, ami az érzésem. Nagyon sajnálnám, ha megbántottam volna.

Volt valami a hangjában a diadalmas gyerekéből, aki odamosolyogja az abrosznak: «nini, leöntöttelek szósszal».

– Ha óhajtja – folytatta neki bátorodva – nem szólok semmit. De azt hittem, mint jóbarátjának, van jogom a megfigyeléseimet előadni.

– Nincs joga – mondta kurtán, végleg elárulva magát a lány.

De azért jól érezte magát e mellett az ember mellett. Mégis jó az a tudat, hogy ime van körülöttünk egy romantikus csacsi, akit meg lehet ütni, ki lehet csufolni, aki akkor nevet, amikor bántjuk s akkor sir, amikor jót teszünk vele. Aztán tüzbe-vizbe elmegy érettünk, reményekből él, bizik minden szalmaszálban, az utolsó pillanatig, s amikor elvesztette, talál egy másikat.

Fölállott, meghajolt:

– Kezét csókolom, Elza. Köszönöm az ebédet.

Azzal indult kifelé. Már az ajtónál volt, amikor a lány feléje ment, s olyan hangon, amelyből előre tudni, hogy most még egy jó félóráig itt maraszt, szólalt meg:

– Hát mondja… komolyan azt gondolja, hogy Gál Miklós…

XII.

Miklós a Váczi-köruton ment hazafelé. Fölnézett valami társaságba, de nem érezte magát jól, hát amugy angolosan eltünt. Körülbelül azon a ponton volt, hogy egy kis esti sétára határozza el magát, amikor egyszerre maga mellett találta Kettyt. Kissé meglepődött, hogy ez a fiatal lány hat órakor egyedül siet az utczán. Utóvégre is télen hat órakor már késő este van.

– Ne is bámuljon, mister Gál, csak jöjjön – mondta Ketty gyerekesen aggódó hangon. – Csak jöjjön, majd elmondom az uton. Addig is kisérjen haza, tegye meg nekem ezt a szivességet…

Miklós mosolygva egyezett bele a szivességbe.

– Képzelje csak, mi történt velem – szólt Ketty, kissé lihegve a nagy sietéstől – elmentem délután fél négy órakor bevásárolni, utközben fölnéztem egy barátnőmhöz, lett fél öt, aztán akkor jutott eszembe, hogy megfeledkeztem a bácsi születésnapjáról. Vissza kellett menni a városba s mire megalkudtam erre az ekrazé-szivartárczára, már ilyen késő lett. Ugy-e van legalább is fél hat?

– Hat óra mult.

– Jesszusom! Siessünk… hogy’ kikapok én otthon!

A fiunak kellemetlen volt az eset. Nem szerette volna, ha meglátják az aczélkisasszonynyal, de meg el se akart válni tőle. Ketty csak egy pillantást vetett az arczára, s mindjárt megjegyezte:

– Ugy-e nem örül most, hogy velem kell jönnie…

– Óh…

– Én tudom, ne is mondja! De hát mit csináljak? Ha egyedül érkezem haza, ugy összeszidnak, hogy két éjszaka sirok utána… Csak menjünk itt az Andrássy-uton. Azt hiszem, semmi titkolni valónk sincsen…

Itt elhallgatott. S ahogy hallgatagon mentek egymás mellett, egyszerre mind a kettő ugyanarra a dologra gondolt. Arra a kis botrányra emlékeztek, amelyben Elzának volt része, mert meglátták Miklóssal a ligetben. Sokáig suttogtak erről a bazilika mögött, de aztán bele kellett nyugodniok, amikor az a hir járta, hogy a fiatal Gál elveszi a Brandt-lányt. És amikor gondolatban odaértek, hogy a fiatal Gál elveszi a Brandt-lányt, kissé meghökkentek mind a ketten. Az aczélkisasszonynak most először életében tolakodott lelkébe furcsa szinezettel ez a kérdés:

– Hát csakugyan elveszi a fiatal Gál a Brandt lányt?

Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy ő nem tanácsolná a fiatal Gálnak ezt a házasságot. Valami haragféle is csirázott benne Elza iránt. – De már sokáig mentek hallgatagon egymás mellett, mondani kellett valamit. Az aczélkisasszony egész nyiltan megkérdezte:

– Lesz valami abból a házasságból?

Miklós tudta, hogy miről van szó, de azért megkérdezte:

– Milyen házasságból?

– A magukéból. A magáéból, meg a miss Elzáéból.

Kipirult Ketty ebbe a kérdésbe. Most már fölemelt fővel, biztosan haladt a fiu mellett. Talán érezte azt a különbséget, amely közte és ennek a fiunak a leendő menyasszonya között van. Bánta is ő, ha tapintatlan, bánta is ő, ha kellemetlenül esik Miklósnak az ilyen kérdés ő kimondta. Nem volt annyira raffinált, hogy a látszatokból és a nüánszokból éljen, mint Elza és a hozzá hasonló lányok. Ő csak az állitó mondatokat ismerte, meg a tetteket. Ő nem volt ebbe a társadalomba való.

– Nos, hát lesz belőle valami?

Átragadt Miklósra is ez a szókimondás. Ami Kettynél született nyiltság és őszinteség volt, az nála most lázként nyilatkozott. Mint vannak emberek, akik, ha becsipnek, szellemesek és ötletesek, de csak akkor.

– Ha azt akarja, hogy őszinte legyek…

– Azt akarom.

– … akkor nem tudom, hogy mikor lesz belőle valami.

Most már a szerelem beszélt az amerikai kisasszonyból, az öntudatlan, gyerekes, halálos első szerelem:

– Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem azt, hogy egyáltalán lesz-e belőle valami?

– Hát azt se tudom.

Ez nagy diadal volt. Ahhoz talán fiatal lánynak kellene lenni, hogy az ember ezt a hatalmas diadalt méltányolhassa. A kis Kettynek egész testén végigreszketett a győzelmes szerelem, a természetes érzés, mint ahogy a finom aczélpengén tiszta rezgéssel, nemesen csöndül föl a hang, ha megütik. Lázas nem volt, de boldognak érezte magát. Öntudatlanúl is közelebb huzódott a fiuhoz. Az szomoru lett, hogy igy egy kicsit elárulta ingadozását, de aztán férfiasan bevallotta magának, hogy mégis csak jobb az, ha az ember nem hazudozik. Egészen más levegőt szivott e mellett a teremtés mellett, aki szinte hipnotikus erővel szuggerálta bele az őszinteséget. Az a tudat, hogy vonzódik az aczélkisasszonyhoz, nem töltötte el szégyennel, hanem valami jóleső nyugodtsággal. Ez a dolog tiszta volt, világos.

Most már tudatos némasággal mentek egymás mellett. Érezték, hogy nagyon eltörpül lelkükben Elza alakja. Ketty, aki nagyon szerette a Brandt-lányt, elcsodálkozott azon, hogy most ilyen hidegen tudja élvezni azt, hogy elvette tőle Gál Miklóst.

Már közel jártak a Ketty nagybátyjának házához. Előre tudták mind a ketten, hogy ma fönn a kései hazajövetel megmagyarázása után kezet fognak szoritani és egymásra néznek. Érezték, hogy ez a kézfogás nagy boldogság lesz, s hogy annak a pillantásnak a nyomán megreszketnek az egymás szemétől. És Miklós lopva rápillantott a szerelmes aczélkisasszony nyilt, szép arczára. Érdekes; ez a lány nem hunyta le félig a szemét, mint a finom érzékü szerelmes pesti kisasszonyok. Az ő szeme ebben a nagy emberi pillanatban tágra nyilt, világosan égett. Az ajka mintha a kicsattanásig megtelt volna vérrel, de nem reszketett. Csak az orrczimpáján járt ki-be a rendesnél nagyobb reszketéssel, mélyebben a levegő. Nem inspirált szenvedélyt. Nem lehetett azt gondolni mellette, hogy: «no, ezzel élni három hónapig, aztán meghalni…» – mert ilyenek is vannak. Ő mellette azt lehetett érezni, hogy evvel egy egész életet kell végigélni és még aztán se halni meg. A legjellemzőbb érzés az volt, hogy az ő szerelmese a közös öregségre is boldogan tudott gondolni.

*

A téli este enyhén borult feléjök. Hó már rég nem esett, mintha bekukkant volna a világba egy két napra a tavasz, hogy lehet-e már jönni. Künn, a kertek közt szinte hiányzott az akácz mézes illata, hiányzottak a haldokló fehér virágok a gyalogjáróról.

Ez volt az az este, aminő minden ember életében van egy. Amely egy rövid negyedóra alatt multtá válik, talán azért, mert annyira tele van a mi lelkünkkel. Minden jelentéktelen nap, ha multtá lett, értékes a mi szivünk előtt. Ez a csodálatos, egyetlen nap rögtön becses multtá változik és bánatos örömmel borul a lelkünkre.

Ketty hirtelen megállott.

– Elza jön – mondta egyszerüen.

Mintha rajtakapták volna őket, ugy megijedtek.

– Szökjünk ebbe az utczába – mondta a fiu.

– Szökni…? Én…?

– Hát akkor menjünk vele szembe. Bátran.

Elza sietve jött befelé. Mellette tipegett a szobalány, nagykendőjébe burkolózva. Ugyanonnan jött, ahonnan aznap éjjel, amikor Miklóst meglátta a gázlámpa alatt, a hóban.

Zsúr…

Néhány lépésnyire voltak már tőle, amikor egy fogat robogott arra. Elza kinézett a kocsiut felé s volt remény, hogy igy elhalad mellettük, anélkül, hogy észrevenné őket. De a szobalány nagyot mosolygott és Ketty mellett megszólalt:

– Kezét csókolom, kisasszony.

Erre aztán mind összenéztek. Elza pillantása csak Kettyre meredt, mintha kérdezte volna: «Hát ez is?» Miklós nyugodtan állott, bizonyos óvatossággal egyforma távolságra mind a két lánytól. Tudta, hogy itt elkerülhetetlen a jelenet, s épp azért még azzal se akart pártállást foglalni, hogy az egyikhez közelebb van.

Ketty egészen nyugodtan, az ő rendes hangján szólalt meg:

– Jó estét, miss Elza! Hazafelé?

Elza halkan szólt:

– Igen, hazafelé… És maga? Egy kis séta, nem?

– Oh, nem. A városban rám alkonyodott. Aztán találkoztam Gál urral, megkértem, hogy kisérjen haza.

A Brandt-lány mosolygott, mintha mondaná: «tudom én már ezt!»

Kettyt bántotta a dolog. Bele is pirult abba a gondolatba, hogy ez mosolyogni mer rajta és kipattant belőle a kérdés, élesen:

– Miért mosolyog?

– Oh semmi… semmi…

Az aczélkisasszony közelebb ment hozzá:

– Az nem igaz, hogy semmi! Maga azért mosolyog, mert én mister Gállal megyek haza!

Már pityergőre állott a hangja:

– Maga azért mosolyog, én tudom. És ne mosolyogjon…

Majdnem sirt már. És most már mind a ketten érezték, hogy megindult köztük a küzdelem. Elza elkomolyodott s amikor látta, hogy Miklós akaratlanul is részvéttel néz a kis amerikai lányra, aki védtelenül áll itt kellő közepén a pesti pletykatársaságnak, fölvetette a fejét, daczosan.

– Hát azért mosolygok, igen, amiért gondolja! Érti? Most megmondtam.

Ketty sirni kezdett, s a földre ejtette a kis csomagjait, a gyerekes, tiszta ajándékokat, amelyeket a nagybátyjának vett, a kis erszényét, csakhogy könnyes szemét eltakarhassa. Összerándult a válla, nagyon keservesen sirt. Ugy átvillanhatott egyszerre egész lelki világán az, hogy őt, az apátlan, anyátlan gyereket, aki ideszakadt a világ másik végére, boldog volt, jól viselte magát, most ilyen rutul megtámadja egy bünös idegen, s általa a pletykatáviróval müködő egész társadalom.

Elza szemben állott vele, s most már sajnálta is a lányt. Ő – most látta csak világosan – Miklóst akarta megbántani. És ránézett a fiura. Az nagyon komolyan nézett maga elé, mintha valami igen fontos mondáson gondolkoznék. Majd, hogy egyebet nem tudott tenni, lehajolt, és szépen fölszedte a Ketty földre hullott kis csomagjait. Erre aztán halkan megszólalt Elza:

– A lovag.

Majd hátraszólt a szobaleányának:

– Menjünk.

Azzal tulzott előkelőséggel bólintott köszöntést Ketty és Miklós felé, s átment a másik oldalra, sietett hazafelé.

Miklós az aczélkisasszonyhoz fordult:

– Ketty…

Az csak zokogott, csöndesen, nagyon mélyről. A Gál-fiu megfogta a kezét, le akarta venni a szeme elől, de hiába. Körülnézett; szerencséjükre alig lézengett egy-két ember itt künn, a villák között. Akkor nagyon őszintén, olyan hangon, amelyen egy férj mond valami igen bizalmas dolgot a feleségének, a fülébe sugta:

– Elment már.

Ketty erre levette a kezét az arczáról. Szepegő kis szája megtartott valamit a siró karakterből, a szeme könnyes volt. A zsebkendője után nyult. Hogy a fiu igy meglátta, nem fojthatta magába ezt a szót:

– Édes…

Az aczélkisasszony ránézett, s oly nagyott sóhajtott, szaggatottan, hogy a vállai is megrándultak belé. Mintha ujra a lélek mély kutjába merült volna a könnyeket felhozó vödör.

– Menjünk haza – mondta Miklós – mert már nagyon késő lesz…

– Igy, kisirt szemmel?

Miklósnak eszébe jutott, hogy ha igy, kisirt szemmel megy haza Ketty, s elmondja, mi történt vele, még jobban fognak rá haragudni.

– Most már mindegy – mondta – ha egy félórával későbben is ér haza… Menjünk, sétáljunk egyet…

Elvette a csomagokat a lánytól, aki eddig nem bizta rá egyiket se.

– Tegye el a zsebkendőjét – szólt gyöngéden – vörösre dörzsöli a szemét…

Azzal megindultak ki a liget felé, a kis mütermes utczákon, a festők csöndes országán keresztül. Egy utczasarkon megállott Ketty. Eszébe jutott, hogy nem is olyan régen itt találta Elzát, aki akkor megakart szökni Miklóssal. Akaratlanul is kitört belőle:

– Itt…

– Tudom – vágta el a szavát Miklós.

Aztán egymásra néztek. Az aczélkisasszony megálott.

– Mister Miklós – mondta – emlékszik, hogy én magát tegnapelőtt megbántottam?

– Engem?

– Igen, magát. Elzáéknál. Amikor megcsókolta… Amikor azt mondta, hogy olyan régen szereti… valami nagy időt mondott. Ha jól emlékszem, ezerkétszáz évet… hogy azóta szerelmes…

– Nos?

Komolyan, egyszerüen kérdezte a lány:

– Igaz volt az?

– Nem – mondta nagyon csöndesen Miklós – tegnapelőtt óta vagyok szerelmes.

És fölöttük mind, mind ragyogtak a csillagok, mint a Daudet provencei pásztora fölött, a hegyekre boruló nagy égen, a végtelen szerelem örök reszketésével.

XIII.

Mindenki azt hitte, hogy a tél nagyon enyhe s hogy még visszajön a hó. De nem jött. Hanem igazán érezni lehetett a tavaszt, hogy közeledik, már előre küldte a városban jellegzetes illatu lehelletét. A korcsolyázásról pesze szó se lehetett s hogy a drága bérletjegyek tulajdonosai mégis részesüljenek valamicske kárpótlásban, a korcsolyapálya mellett a katonazene hangjainál diszes korzó volt. Vagyis kivitték a toaletteket s megbetegedtek az előkelő hölgyek és urak, részint az irigységtől, részint a meghülés következtében.

Elza is bosszankodva tért haza a korzóról az anyjával. Ma nem volt sikere. Artur csak éppen udvariasságból csatlakozott hozzá, ime, már ez a semmi sem törődik vele. Az ismerős huszárönkéntes épp öt perczig sétált velük. Vermes nem volt ott, pedig most milyen jól esett volna, ha van valaki, aki folyton velük sétál. Szégyelte magának bevallani, de első dolga az volt, hogy körülnézzen, látja-e Kettyt vagy Miklóst. De egyik se volt ott. Igy hát elég korán mentek haza. Az uton a mama megszólalt:

– Mi van Gállal? Már száz éve nem volt nálunk.

Elza vállat vont:

– Azt hiszem, elutazott, – hazudta.

Csak a formán gondolkozott még, amelyben anyjának tudtára adja, hogy nem lesz a dologból semmi. Szégyelte nagyon az egészet mindenki előtt. De a minapi esti jelenet oly mélyen bántotta meg, hogy békés elintézésre gondolnia se lehetett. Azt teljes bizonyossággal tudta, hogy Miklós beleszeretett az aczélkisasszonyba. Annyira okos és finomérzékü lélek volt, hogy már az első napon tisztában volt mindennel. Siettetni nem akarta a dolog természetes fejlődését, az a jelenet pedig teljesen kapóra jött, hogy hirtelen elvágjon mindent, ami elvágandó, s egybeforraszsza mindazt, aminek egygyé kellett lennie.

Otthon bezárkózott a szobájába, és most először életében konstatálta, hogy komolyan boldogtalan. Ruhástul végigfeküdt az ágyán, és minden lélekzeténél fájt a lelke. Nagyon szerette azt a fiut, s most ugy érezte, még jobban szereti, de már vad érzéssel, amely tép, rombol, vakon. Csakhogy itt nem lehet erőszakoskodni, mert csak egyetlen hibás lépés kell, hogy nevetségessé váljék az ember.

Csöngettek. A kis Manczi jött.

Ez hirtelen valami csekélyke jókedvet csöpögtetett belé. Jól esett neki, hogy most körülbelül egyformán érez ezzel az álom-királykisasszonynyal. Hirtelen föl is villant benne a gondolat, hogy kifaggatja. Rá kell ijeszteni – gondolta – igy a legbiztosabb.

– Manczi – mondta neki – én magának jó barátja vagyok.

– Óh, igen.

– Hát akkor vallja be nekem, hogy sze-szerelmes. Ugyis tudom…

A kis lány ez ellen a támadás ellen nem tudott védekezni. Hebegett valamit:

– Én… hát…

– No vallja be. Arturba szerelmes.

Mit tehetett, az asztalra hajtotta szőke fejét a gyerek, és felelt:

– Igen…

– És Artur?

– Azt mondta, hogy szeret. De mindig megmagyarázza, hogy ugy szeret, ahogy például a nagymamáját szereti. Igy csufol.

– Várjon csak, Manczika. Két év mulva maga nagy lány lesz, akkor majd a térdén fog maga elé csuszni az a rossz fiu.

– Óh, két év…

– Nem sok idő.

– Dehogy nem. Vagy talán nem is sok, de nagyon soká tart. Vagy legyen egészen kicsi az ember, vagy legyen nagy. De igy… Senki se érti meg az embert…

Hallgattak mind a ketten. A kis Manczi, aki mindenről kitünően volt értesülve, tudta, hogy Miklós már másképpen érez. Talán ezért volt ő is oly bizalmas Elzával szemben. Aztán a nagy lányra nézett és a kezébe vette az aszalt szilvát, amely az asztalon szomorkodott, egymagán.

– Most én kérdezek magától valamit, Elza.

A Brandt-lány elmosolyodott. Aztán belátta, hogy igazán érdemes evvel az okos gyerekkel beszélni. Ez vele egysorsu, értelmes és szereti. Meg aztán ez a legártatlanabb mind között.

– Mit akar kérdezni?

A gyerek igen komoly arczczal szólat meg:

– Boldog maga, Elza?

Talán komikus volt, de annyi volt benne a báj és a meleg szeretet, hogy érdemes volt erre felelni:

– Nem, fiacskám.

– Ugy-e, a Gál Miklós miatt?

– A miatt. Én is ugy vagyok, mint maga, csakhogy… nagyban. Tudja?

– Tudom.

– Engem se szeret az, akit… én szeretek.

A kis lány nagyon bizott abban a két esztendőben, ugy, hogy ez a kijelentés rosszul esett neki. Izgatott lett:

– Hát maga azt hiszi, hogy Artur engem egy csöppet se szeret?

– Dehogy hiszem, fiam. Hanem mernék egy csomag Kuglerbe fogadni, hogy maga mégis máshoz megy feleségül…

A kis lány hirtelen közbevágott:

– És maga?

Elza nem is gondolkozott a feleleten. Sóhajtott:

– Én is.

Csönd lett. Most hirtelen Vermesre gondoltak mind a ketten, s oly biztosan megérezték, hogy egy volt a gondolatuk, hogy a kis lány csak ránézett a nagyra, mondván:

– Ahhoz?

Amire Elza a kétségbeesés léhaságával, vállat vonva mondta:

– Ahhoz. Ikszhez. Vagy talán Ipszilonhoz…

Kissé kellemetlen volt, hogy a másik szobából tisztán behallatszott a mama meg a papa veszekedése. Kártyáról volt szó.

Manczi egy magot tett a hamutartóba.

– Mi az? – kérdezte Elza.

– Jesszus, – ijedezett a szőke gyerek – észre se vettem… Egy aszalt szilva volt itt…

– Megette?

– Meg.

XIV.

Jöttek, sugaras illatszárnyon, az első tavaszi napok. Még az aszfalt alól is fölbuzgott a föld ébredése, valami kellemes, édes langyos szag csapta meg az embert az utczán. Az ablakok most már nyitva maradtak egy-két órára takaritás nélkül is. Elza az ablakhoz vonszolt egy karosszéket, beleült, a fejét hátravetette és lecsukott szemmel élvezte, ahogy a gerjesztő csiráktól terhes levegő járja át a tüdejét. Mintha mindjárt az ereibe is átment volna, ugy buzgott föl benne egyszerre az élet után való vágy. Ebben a tavaszi fölbuzdulásban megérezte, hogy szép, végigsimitotta arczát, álla alá tette a kezét vánkosnak, gyönyörködött magamagában.

A szomszéd szobában már egy óra óta tanácskozott a papa a mamával. Az öreg Brandt nagyon sokat veszitett a kártyán, s ahogy Elza a társalgásból, a hangulatból kivette, nagy a baj. Az öreg ember valósággal gyerekesen gyáva lett, amikor az egyetlen talaj, amin mozogni tudott: a pénz, inogni kezdett alatta. Mohó érdeklődéssel hallgatta mindenkinek a tanácsát, de tenni semmit sem tudott. Ezuttal igazán pénz kellett volna, ajándékba vagy kölcsön, de pénz, sok pénz.

Benn tanácskoztak és Elza azon igyekezett, hogy ne halljon meg semmit a beszédükből. Nagyon érzékeny lett. Valahonnan messziről harangszó rezgett át a Dunán, bongó, édes reszketéssel, szinte érezni lehetett, hogy a kocsizajt kikerülve a házak fölött lendül tova a tavaszba. Könnyeket érzett a szemében, maga se tudta, miért. Kettytől nem irigyelte a boldogságát, Miklós képe pedig lelkének legmélyebb rétegeire szállt. Előre tudta, hogy haláláig szeretni fogja ezt az embert. Most már bizonyos volt, hogy neki más lesz a férje, Miklósnak más a felesége. Illuziókról tehát szó se lehetett. Csak előre tudta, hogy most lép bele életének abba a fölvonásába, amelyen át gyakran fog föltolakodni a fölszinre ez az ember, akit a lelke mélyére temetett. De megmarad benne és sohse fogja keserü váddal illetni. Most értette csak, hogy mi az, a mikor esős őszi napokon asszonyok elnéznek az esőfátyol mögé és hallgatnak, néha könnyeznek. Az a sok asszony mind összevéve egy nagy temető, mindenikbe van temetve egy kép. Valami rossz, haszontalan fiu, aki megbántotta őket, de akit szerettek. A korai szerelmek minden édessége ott reszket örökkön az ő lelkükben és szomoru őszi napokon avagy a zsendülő tavasz jöttével följárnak az ő holtjaik, helyet kérnek szivük világában. Még akkor is rakonczátlankodnak, zsarnokokként viselkednek. «Sirj!» – parancsolják az asszonynak, s annak oly jól esik egy-két könny. Elvesztett utakon át jönnek vissza, s magukkal hozzák az emlékeket. Érzik, hogy ők az urak, s ezzel visszaélnek. Csupa kép, testetlen árny, de mind erősebb, mint akármelyik élő. Az ő pártjukon van a mult, a boldogság, a szerelem. S ha ilyenkor a férj vagy a szerető megjenik, átöleli az asszonyt, s kérdi tőle:

– Miért oly szomoru, édes?

A szemek lecsukódnak, az emlék indul, nagy szerelmes csókkal bucsuzik tőle a lélek. A gondolat visszamegy a multba, az asszony egyet sóhajt, talán a szemét is megtörli, s vidáman szól:

– Mit kérdezett, édes?

Elza tudta, hogy Miklós az ő lelkének a multja. Érezte, hogy ezért becses lesz előtte egész éltén át. Ilyenkor annyira különválik a személy a képétől, hogy az ember szinte örül, mondván: «Nini, te másik lány, aki nőül mégy hozzá, meg vagy csalva! Ő itt maradt, az enyém mindhalálig.» – Ezek a megbocsátás pillanatai. «Végy el mást, hiábavaló erőlködés. Itt vagy, itt maradsz.»

Lelki világa mind csöndesebb, nyugodtabb lett. Most, hogy Miklóst igy magába zárta, csodálatos közönyt érzett a való dolgok lefolyása iránt. A legkisebb gond se bántotta, ha arra gondolt, hogy más lesz a férje. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy már változtatni ugy se lehetett a dolgon.

Hogy elmélázott az aranysugáros tavaszi délutánba, észre se vette Vermest. Az ügyvéd bejött a szobába, s természetesen lábujjhegyen ment Elzáig, sőt roppantul örült ennek a romantikus megjelenésnek. Aztán igen csöndesen, hogy a hangulatot ne zavarja, megszólalt:

– Jó napot, Elza.

A lány visszafordult, furcsának találta ezt az érzést, de igazán örült most, hogy ez a férfi itt megjelent. Összeillett ebben a pillanatban az ő megbántott, daczos lelkével ez a hajlékony anyag, ez az engedelmes szolga, mondjuk egyszerüen: hű kutya. Igazi rokonszenvvel szoritotta meg a kezét, s maga mellé ültette. A szemét elégülten járatta a gondosan ápolt férfiarczon és bókokat is mondott a remegő embernek:

– Milyen elegáns ma!

A papa meg a mama még mindig tanácskozott. Közelebb ült Vermes a lányhoz és beszélni kezdett vele. Már ezzel az emberrel nem lehetett birni: shakespeareileg tapintatlan volt. Kinos erőlködést fejtett ki, hogy a beszélgetést Miklósra és Kettyre vigye át, s ha ez tiz-husz mondat után sikerült is neki nagynehezen, a lány egy szavával visszaterelte valami közönyös dologra. Később azonban ő is rájött, hogy most mind a kettőjüket ez érdekli legjobban, s olyan hangon, amidőn távollevő férjéről kérdezősködik az asszony, megszólalt:

– Hát mondjon el mindent, amit Miklósról tud…

Igy már nem volt inyére Vermesnek a dolog. Fájt neki, hogy a lány tudakozódik, érdeklődik. Ezért kissé kedvetlenül adta elő értesüléseit:

– Sietnek. Nagyon sietnek. A lány nem akar várni, az eljegyzés nemsokára meglesz. Miklós nem volt itt azóta?

– Micsoda kérdés…

– Hát csak kérdezem…