Part 4

– Az apám hallgatni fog.

– És ha a pénzzel is hallgatni fog?

A lány minden szótagot külön hangsulyozva mondta:

– Akkor a pénzzel is hallgatni fog. Tudod?

A mama igazán nem tudta, mit mondjon. Amig olvassa az ember a romantikát, jól esik. De igy kissé erős. Aztán érvelni se lehet ellene

Elza érezte, hogy ő van fölül:

– Láttad, – mondta – hogy nem törődöm senkivel se. Én itthagyom a zsurt, én teszek, veszek, ahogy nekem tetszik. Én Gál Miklóshoz megyek feleségül, ha meg is szakad az egész világ…

– Elza, légy okos…

– Boldog akarok lenni, nem okos.

Brandtné kinézett az ablakon. Megérezte, hogy a lánya az egyetlen, akire ebben a világban még támaszkodhatik. Ezzel az egygyel harmonikus csupán a lelke, az anyaság örök jogán. A férjétől eltépte a multkori este. Ha most a lányával is meghasonlik, kije marad? És végtére is annak van igaza, aki boldog akar lenni. Dobolt az üvegen az ujjával, összehuzott szemmel nézett el a házak fölött, mondván:

– Én nem bánom…

Künn csöngettek.

– Vermes doktor ur – mondta a szobaleány.

Egy pillantással jelezte Brandtné, hogy addig is, amig ő fölöltözik, Elza fogadja a doktort.

A doktor a szalonban ült, amikor Elza belépett. A lány látta a ruháján, a bajuszán, a szemén, hogy ha nem is éppen őt megkérni, de legalább azért jött, hogy erre előkészitse magát is, őt is.

– A mama mindjárt jön. Öltözik…

– Jobb is, hogy egy kicsit négyszemközt maradunk – mondta Vermes – legalább elmondhatok magának egyetmást.

Elza odabenn győzött és győzhetetlennek érezte magát, fölébredt benne régi vadócztermészete. Leült, szemben a doktorral és gunyos sóhajtás után elkezdte:

– Én szeretem magát, Elza!

A doktor elképedt. De föltalálta magát és fejét hátravetve, daczosan mondta:

– Igen.

Elza bólongatott a fejével és egyszerüen felelt:

– Én meg nem szeretem magát, Vermes.

Erre nem volt a szegény kis ügyvéd elkészülve és hamarjában nem tudta, mit mondjon. Elza növekvő vigsággal beszélt:

– Beszéljünk talán valami másról. Mit szól ehhez a gyönyörü reggelhez?

– Elza – komolykodott a férfi – én nem viczczelni jöttem ide. Énnekem… az a czélom, hogy magát feleségül vegyem.

– Miért?

– Mert szerelmes vagyok magába, ezért, egész egyszerüen.

Szünet lett, csönd. Hallgattak mind a ketten és ennyi őszinte komolyság után a lány is megbánta, hogy léháskodott. A doktor szólt elsőnek:

– Én ugy szeretem magát, hogy engem nem lehet magától semmivel se eltántoritani. Nekem ugyan mondhatják, hogy maga flirtel…

– Szép.

– Mondhatják… tudom is én, hogy mit mondhatnak! Nekem beszélhetnek botrányról, városligetről…

Elza érezte, hogy a doktor szándékosan csoportositja azokat a dolgokat, amelyek az ő nőülvevését megnehezitik. Nem szólt.

– Beszélhetnek – folytatta Vermes – találkozókról, rejtelmes idegenekről, hazudhatnak, pletykálhatnak…

Ez az utóbbi két kisebbitő jól esett.

– Bizonyitgathatják, hogy pénze nincs…

Elhallgatott, de a lány nem vette át tőle a szót. Azt hitte a férfi, hogy ez azért van, mert az ő beszéde hatott. Folytatta, most már kissé zsarolva a lányt:

– Én nem hallgatok senkire. Más talán visszariadna, én nem…

Elza érezte az igazságot, amely igy kialakult a lekében ebből az ügyetlenül szónokoló figurából. Tudta, hogy rossz a hire. És ez a gazember zsarolni jött ide, – gondolta – azt mondva: «lám, senkinek se kellesz, én beviszlek a társaságba, megvédelek a nevemmel, de jöjj hozzám feleségül».

Fölállt és talán tulságosan hideg hangon jegyezte meg:

– Kedves doktor, maga itt nagyon sok ostobaságot beszélt össze-vissza. Meg is sértett. De önnek meg lehet bocsátani…

A doktor is fölállt;

– Ezek után… – hebegte.

– Ezek után – vágott közbe a lány – talán meg se köll várni a mamát!… Nem gondolja?

– De gondolom… – mondta a doktor és meghajolt Elza előtt.

– Kisasszony – szólt – én vagyok az utolsó élő Jókai-regényhős Budapesten. Én elmegyek, kikergetett, de ha szükség lesz rám, parancsoljon velem…

Egy kis szemtelenséget se tudott magába fojtani, látva, hogy a lány még feleletre sem érdemesiti.

– Nőül is veszem… Akármikor lesz rá szüksége…

És elment.

Mint valami átmeneti kellemetlenségről, ugy számolt be erről a látogatásról még mindig öltözködő anyjának Elza. Azt egyszerüen elhallgatta, hogy Vermes megkérte a kezét. Benne csak az maradt meg a jelenet utóizeként, hogy ő már odajutott, hogy őt «daczára valaminek» lehet megkérni. Hogy ime akadt valaki, aki azt mondta, hogy «mégis» nőül veszi. Ez a «mégis» bántotta, de Miklósra gondolt, aki szerelmes nagyságban tünt föl előtte. Besétált a szobájába és kihuzta a fiókját, hirtelen rántással, hogy előgurult benne a szilva, a száraz aszalt-szilva. Miklósnak egyszerüen, világosan megirta, hogy jőjjön el, kérje meg a kezét, hogy az anyja már beleegyezett. Aztán, hogy a levelet elküldte a postára, az ablakhoz ült az ő rendes karosszékébe és elővette a könyvet, amelyet utoljára olvasott. Egy Maupassant regény volt. Néhány lapot megforgatott benne, és letette. Nem volt kedve igazságokat bevenni. Valami álmodozó mesekönyvet szeretett volna, jövendő boldogságról, kék hegyekről, világos égről, királyokról, akik egy üvegczipellő miatt hadat viselnek. A könyvesszekrényhez ment, s keresgélt az alul összedobált régi kötetek közt, amelyeket gyerekkorában olvasott. Egy szineskötésü könyvre nagy betükkel volt nyomtatva: «Andersen» Valami fölbuzgó, nagy, tiszta örömmel kapott utána, mint valami kincset, vitte magával a karosszékbe és belemerült; mohón olvasta a kis czinkatona szomoru történetét, sorba a tengerkirály hosszuhaju, halfarku leányainak regéjét, megfürösztötte a lelkét ebben a halhatatlan, naiv könyvben. Ime, tudott szomorkodni a babák szerelmein, vágtatott a lelke tiszta fehér sivatagokon át a hókirályné szánkójával s igazán nem érdemelte meg, amikor a mamája már puderezett arczczal, fölsütött hajjal csak ugy félreszólt hozzá, miközben a tükör előtt nézte a ruháját;

– Már megint valami regényt olvasol?

IX.

Nem volt más a szobában, csak Elza, meg Miklós. Elza az aszalt szilvával játszott, épp az imént vette elő, a fiu nagy meglepetésére.

– Az apám, az apám – sóhajtotta Miklós – hiszen tudja…

Elzának az agyán keresztülvillant ez az érzés, hogy ő nem lesz ennek a fiunak a felesége. Vannak, akik ezt előérzetnek nevezik, s mint öntudatlan érzést, bizalmukkal tisztelik meg. Pedig ez az okos ember agyának a rendesnél gyorsabb müködése, amely a láncszemeket csodás sebességgel fűzi logikás sorozattá. Elzánál is igy volt ez.

– Az apám – mondta Miklós – régimódi magyar ember. Becsületes ember. Nem ad semmit az előitéletekre, de «ehhez a dologhoz – igy mondta – nincs sok kedve.»

Miklós, hogy Elza levelét megkapta, azonnal szólt az apjának. Az öreg bácsinak az volt az elve, hogy akit a fia szeret, azt ő is szereti s váltig hangoztatta, hogy ő ugyan nem lesz befolyással arra, hogy ki legyen Gál Miklósné. Most azonban ránczba huzta a homlokát;

– Nekem az apja nem tetszik – mondta pipája mögül – az üzlete nem valami tiszta. Nem szeretem, no… Még kártyázik is, ki tudja, nem bukik-e meg holnap…

Hát ezt igy nem lehetett elmondani Elzának. Inkább az apját tüntette föl Miklós makacsabb, régibbmódi szinben, igy magyarázva az öreg vonakodását.

A lány már akkor izgatott volt:

– Miklós – mondta – nekem ne mondjon ilyeneket. Nagyon is csodálom, hogy egyáltalán előhozakodott ezzel…

– De hát az apám…

Elza fölkelt, szembeállt vele s egészen az ajkához közeledve beszélt:

– Szeretsz?

Miklós csak gyöngéden hozzá érintette ajkát az övéhez, válasz gyanánt. A lány igy halkan morzsolta a szót:

– Hát akkor ne gondolj az apádra… Én se gondolok az enyémre…

Miklós erre egyszerre nagyon érezni kezdte, hogy a helyzet regényes. Az ilyesmit komolyabbnak képzelte, tisztább, derültebb beszélgetésnek, amelyben nem fordulnak elő ilyen mondások. De a pillanat hatalma alatt tartotta, érezte, hogy a lány szép és fejlett teremtés, előtte remegett a sötét piros, vérrel teli ajak, ugy, hogy szinte önmaga ellenére, de erővel, igaz rohammal csókolta meg hirtelen a lányt.

A mama kopogtatott az ajtón.

Rajtakapásról szó se lehetett. A mama – mint Elza mondani szokta – jól volt «trenirozva.» Ha egyszer a lánya azt mondta, hogy ezzel a fiatal emberrel négyszemközt akar beszélni, ne adj Isten, hogy megzavarták volna.

Most is kopogtattak.

– Szabad.

A mama bejött és a leányához ment:

– Pardon, fiam – szólt – itt a kis Ketty…

Elza olyasvalamit akart mondani, hogy küldjék el valami alkalmas kifogással. De már akkor Ketty nyulánk, izmos termete megjelent az ajtóban.

– Jó napot, miss Elza!

Brandtné tudta, hogy ennek ő az oka, s félelemmel vegyes harag támadt benne, hogy mit fog mondani Elza ezért a bejövetelért! A maga részéről is haragudott, mert tudta, hogy a lánya miről beszélt Miklóssal.

– Gál Miklós ur! – mutatta be Elza bosszusan.

A mama kiment, de borzasztó kiváncsi volt, szerette volna tudni, hogy Elza mit végzett. Az ajtóban, ugy hogy csak a lánya láthatta meg, intett is neki.

Elza Kettyhez fordult:

– Pardon – mondta – a mamával kell beszélnem egy kicsit… Szórakozzatok addig…

Jónak találta tréfásan hozzátenni:

– Vigyázzatok magatokra!

Azzal kiment. Ketty az ablaknál állott, Miklós a zongorán heverő ujságban lapozgatott.

– Szép idő lehet künn – mormogta bajusza alól Miklós.

Erre hirtelen megfordult a kis amerikai leány. Csipőre tette a kezét s ugy állt ott az ablakban, mint valami stilizált leányarczkép. Kétoldalt a nyaka körül napfényes volt rakonczátlan szőke haja.

– Mister izé… – kezdte – hogy is hivják?.:

– Gál.

– … Mister Gál, mondja meg az igazat.

Miklós rábámult.

– Mister Gál – folytatta a lány a világ legnyugodtabb hangján – maga öt perczczel előbb megcsókolta miss Elzát…

A fiu nem tudta, mit mondjon erre a hihetetlenül váratlan kijelentésre.

– Éppen, mielőtt jöttem. Ugy-e? Én láttam, hogy maga is piros volt, meg Elza is. A haja is rendetlen volt. És magának is jobban kell vigyázni, nézze csak…

Azzal igen nyugodtan fejtett le Miklós kabátjáról egy letagadhatatlan hosszú leányhajszálat.

– De kérem…

– Tudom – folytatta Ketty – hogy most nehéz valamit mondani, ne is mondjon semmit. Majd én mondok valamit, de azt meg kell hallgatni. Az nem szép magától, mister izé, hogy megcsókol egy lányt, aki nem a menyasszonya. Érti?

Miklós megdöbbent. Érezte, hogy most mosolyogva kellene lefőznie ezt a szép gyereket azzal, hogy de bizony, a menyasszonyát csókolta meg és megdöbbent, mondom, arra az érzésre, hogy ezt nem tudta kimondani. Ketty pedig nem nagyon várta a feleletét:

– Nagy csunyaság, érti? Jellemtelenség, – érti? Az egy szegény, ideges lány, aki ebben az utálatos társaságban elromlott és maga ezzel visszaél. Én nagyon jól tudom, hogy miss Elza már mástól is meghagyta magát csókolni, elég szemtelenség azoktól az uraktól. Hát most, ha nem adja nekem rögtön a becsületszavát, hogy többet nem bolonditja ezt a lányt, ugy megverem, hogy az iskola óta még ugy meg nem verték. Érti?

Ez kissé meglepő az ismeretség első öt perczében. De mit tehet egy szép kisasszonynyal szemben egy védtelen, a lovagiasságból kifolyólag gyönge férfi? Odament a lányhoz, s miközben nem tudta, bosszankodjék-e, vagy nevessen, szótlanul megcsókolta Ketty kezét. A gyerek azonban nem bocsátotta el a férfikezet.

– Most itt van a keze az enyémben, mister, addig nem eresztem el, amig meg nem igéri… Tudja, én amerikai lány vagyok és én fütyülök a maguk összes szokásaikra. Hallja, ha nem néz rögtön a szemembe…

Miklósban már lézengett az a tudat, hogy komoly oldala is van ennek a dolognak. Komolyan, szépen ráemelte a szemét a kis lányra és elmosolyodott.

– Megigéri?

Ugyan mit tehetett volna szegény?

– Megigérem.

– Nem bolonditja többé.

– Nem.

– Soha?

– Soha.

– Most jó barátok vagyunk. Üljön le.

Azzal kedves mozdulattal helyet mutatott neki egy széken. Beszélni kezdett vele, s a hangja is szelidebb lett most már, barátságosabb, hiányzott belőle az a naiv komolyság, amelylyel a gyereklányok azt hiszik, hogy élet és halál urai bizonyos esetekben. Érdeklődve, melegen kérdezte:

– Szereti Elzát?

Miklósnak tetszett a dolog.

– Legyünk őszinték – mondta, – szeretem.

– Hm. Mióta?

– Vagy tizenkét év óta.

A kis Ketty nagyra meresztette a szemét:

– Lehetetlen…

– Lehetséges, – mosolygott Miklós, – ott van rá a bizonyság is…

Mutatta az asztalkán az aszalt szilvát.

– Ez bizonyság?

– Igen: Ezt adtam neki kisgyerek koromban örök emlékül…

Ezt már mind komolyan, de mosolyogva mondta, ugy, hogy ezuttal a kis Ketty került alul.

– És ő is?

– Azt hiszem…

Az amerikai lány mélyen a szemébe nézett Miklósnak, nem is titkolta előtte, hogy most jól meg fogja nézni. Megnézte az arczát, a termetét, a ruháját, a kezét.

– Maga szép fiu – mondta aztán.

– Köszönöm.

– Nekem ugyan ne köszönje, mert én éppugy a szemébe mondtam volna azt is, hogy utálatos… Érti?

– Értem. Maga pedig egy bájos lány. És most mondja meg, hogy mit akart az előbb avval az igérettel?

– Azt akartam – pattant föl Ketty – hogy ez az Elza már egyszer férjhez menjen. Ha folyton ezeket a flirteket gyakorolja, sohse megy férjhez. Maga intelligens fiunak látszik. Hát mondja, nincs itt az ideje, hogy az a lány férjhez menjen?

– Itt van. És…

– Micsoda «és»?

– És én éppen ebben az ügyben vagyok itt – tette hozzá finom mosolylyal Miklós, fölállva, s mélyen meghajolva a lány előtt, szinte bocsánatot kérve tőle, hogy le bátorkodott főzni őt az igazsággal, és bátorkodott becsületes ember lenni, aki feleségül is veszi azt, akivel csókolózik.

Ketty fölállt:

– Hogyan, hát maga…

– Igen, én.

– Hm.

Az már öntudatlan, a lánytól független sugallat volt, amely azt diktálta neki, hogy ez becsületes fiu. Kissé zavarban is volt, érezve, hogy ezuttal fölsült tulságos őszinteségével és szinte föllélekzett, amikor Elza hangját hallotta az előszobából. Daczos érzés fogta el, szerette volna pofonütni ezt a fiut, aki tizenkét év óta szerelmes, most el akarja venni azt, akit szeret és mégis csupa lovagias türelemmel hallgatta végig az ő vaskos gorombaságait. Szégyelte magát. Elpirult, mert tudta, hogy most ő a nevetséges alak. Ránézett igy pirulva a fiura, aki diadalmasan s mégsem szemtelenül állott vele szemben és komolyan kérdezte:

– El akarja venni?

Az ajtó nyilott, Elza jött be, mosolyogva. Ketty rápillantott, s az ő arczán is látva a szépítő boldogságot, hirtelen barátnője felé fordult, miközben félhangon, szinte suttogva dobta oda a fiunak ezt a szót:

– Kár.

Beszélgettek még egy ideig az időjárásról, a legközelebbi zsurokról. Ketty végül elmondta, hogy valami himzésmintáért jött. Ezt meg is kapta s azzal bucsuzott.

– Holnap a tárlaton…

– Holnap… pá!

Összecsókoloztak. Aztán komoly udvariassággal fordult az amerikai kisasszony Miklós felé, és széles, nagy mozdulattal nyujtotta felé a kezét, mint valami bocsánatkérő, hatalmas ellenfél:

– Isten önnel…

Miklós meghajolt, kezet akart neki csókolni. A leány lekapta a kezét, elvörösödött. Azzal hirtelen megszoritotta Miklós kezét és hangosan szólt:

– Magától bocsánatot kérek, mister. Pedig nem szoktam.

Azzal kisurrant az ajtón, Elza kikisérte, és visszajött:

– Miért kért ez a fruska magától bocsánatot?

Miklós zavarba jött:

– Miért? Izé… hát nem tudom…

A vállát vonogatta. Aztán hirtelen az órájára nézett, s borzasztó közönynyel mondta:

– Valami rossz viczczet csinált.

X.

Óvatosan, halkan ment el másnap reggel Elza az anyjával hazulról, mert a papa aludt. Igaz ugyan, hogy már fél tizenegy volt, de az öreg korán reggel jött haza a klubból. Kicsit szomoruan mentek a mücsarnok felé. Az öreg Brandtnak szinte szétestek az arcza vonásai az átkártyázott éjjelen. A szeme révedezve járt jobbra, balra, majdnem hülye kifejezést öltött az egész arcza. Motyogott néhány mentegetőző szót, de nagyobb beszédet nem is mondhatott, mert a lánya meg a felesége valósággal megszökött előle, loppal, lábujjhegyen.

Az uton arról beszéltek, hogy nem lett volna-e jó Miklóssal menni a tárlatra. Igy egy kicsit már éreztették volna a világgal, hogy a Gál fiu hozzájuk tartozik. De a mama nem akarta tegnap este, és akármily kinos erőlködéssel rejtegette is a szándékát, kiérzett egész viselkedéséből, hogy szeretne egyet forditani a dolgon, még most is. Neki jobban tetszett Vermes. Utóvégre is egy jónevü fiatal ügyvéd, az irodája pompásan megy, derék ember, mégis csak az ő világukból való, s a többi. De az okos, ravasz lányt nem lehetett ily könnyen befonni. Azonnal kiérezte a rejtett szándékot, s a szemébe is vágta a mamának rögtön:

– Mama, te nagyon átlátszó vagy.

Az asszony – mit tegyen – összehuzta magát; borzasztóan félt attól a gondolattól, hogy esetleg ő lehetne a lánya boldogtalan házasságának okozója. Föl is tette magában, hogy bensőleg is beleegyezik a Miklós-féle kombináczióba.

Mi tagadás, azért mégis örült, a mikor a Fürdő-utczán szembejött velük Vermes.

– No ilyen szerencse! – kiáltott föl a doktor – éppen magukhoz készültem, hogy együtt megyünk a tárlatra…

Mentek tovább, együtt. Az Andrássy-utnál kisütött a nap, igy a tél közepén egészen tavaszi, langyos meleggel. A napos oldalon egymás sarkában járt a sétáló publikum. Utközben szinte kedvük kerekedett ahhoz, hogy nem mennek a tárlatra. Ilyenkor egy kis séta a liget felé többet ér a napon. De a műcsarnok épülete előtt mégis csak meggondolták magukat. Bementek.

A tárlat nem a rendes pesti műtárlat volt. A bazilika mögött igen nagy divat volt egyes friss szellemekkel együtt szidni az öreg mestereket, akik néhány konzervativ grófból és a még konzervativebb államokból éltek. Ennek a tárlatnak a fiatal mesterei büszke önérzettel jártak a maguk törte göröngyös uton. Némelyek maradiságból szidták őket, csufolták a kiállitásukat, a holdjaikról per narancs, a mezőikről per spenót beszéltek. Mások azért szidták őket, mert divatban voltak; mint ahogy vannak Budapesten emberek: irók, festők és nemművészek, akik abból élnek, hogy a divat előtt járnak egy lépéssel.

A bazilika mögött azonban nagy divat volt az uj iskola mellett szavazni. Elzáék is ezért keresték föl a tárlatot.

Az első teremben senki se volt. Egy hosszu, sápadt fiu, az «ujak» egyike nézett egy képet. Összehuzott szemmel, a lelkével nézte, természetes, hogy a saját magáé volt. A második teremben lézengett már néhány látogató, a harmadikban pedig összegyült a vendégek zöme. Volt vagy harmincz ember. Itt akadtak rá Brandték Kettyre.

Igazán lehetetlen volt, hogy divatos lányok itt ugy köszöntsék egymást, hogy: «jó napot.» Elza megállott Ketty háta mögött és megszólalt:

– Szecesszió, szeczesszió?

Ketty megfordult és elmosolyodott:

– Jó reggelt – mondta. Aztán kissé bosszankodva hozzátetette:

– Nem szecesszió, hanem jó képek.

Együtt mentek tovább, igy már volt a Vermes viczczeinek is közönsége. Az egyik ajtónál Ketty hátranézett:

– Nem tudom – mondta – ez a mister Gál hova lett. Egy festővel az előbb…

Elza kissé daczosan vágta oda:

– Ha mister Gálnak tetszik, majd utánunk jön. Csak nem várunk rá…

– Persze, hogy nem – szólt Vermes.

A negyedik teremben már valósággal családias lett a hangulat. Ott találták egy kép előtt a kis Manczit a mamájával, meg Arturt, aki az utóbbi időben a szép franczia guvernánt miatt feltünően sokat volt együtt Mancziékkal. Ahogy most Elzát meglátta, hozzá csatlakozott. Rég nem látta már s most egyszerre megütötte a lelkét ez a csinos jelenség, a szépruhás, csinos lány, aki mostanában már nem is volt oly szomoru, mint azelőtt s éppen ezért kivánatosabbnak látszott.

– Hogyan, Artur, maga még él?

– Bátorkodom…

– Szép magától.

Hogy széthuzódott a kompánia, s egy-egy foszlánya egyes képek előtt ragadt, egyedül maradt Arturral. Pajkos kedvében eszébe jutott, hogy jó lenne egy kicsit ugratni ezt a fiut. Megszólitotta.

– Maga még mindig…?

– Mit: «még mindig»?

– Ugyan ne affektáljon…

– Hja, vagy ugy! Persze, hogy még mindig…

Elnéztek az ajtó felé, s látták a másik teremben egy kép előtt Kettyt, amint hevesen vitatkozott Miklóssal. Artur mondott is rájuk valami megjegyzést, de ezt Elza nem hallotta. Csak nézett ki, nézte a kis amerikai lányt, s ezuttal meglátta benne azt, amivel eddig nem is törődött. Látta, hogy az aczélkisasszony igen csinos. Az öltözete sötét és harmonikus, testhez álló. A ruhája valami kedves összhangban volt kissé merész kalapjával. Az egész teremtésben volt valami lendület, valami egységes vonás, mint amikor egy festőnek egy nőalakjára azt mondják, hogy svungos dolog. Kissé tulságosan is elbámult rajta, ugy hogy ezt észrevéve, hirtelen Arturhoz fordult:

– Tessék? Mit mondott az imént?

Artur ismételte:

– Hogy szép pár. Azt hiszem, a kis Ketty…

Mosolygott, és hunyoritott a szemével. Elza ránézett, hirtelen:

– Azt hiszi? – mondta.

– Azt.

– Hát én nem hiszem.

Azzal sarkon fordult, és érezte, hogy nagyon haragos. Attól is elment a kedve, hogy folytassa az Arturral való kaczérkodást. Benn aztán elmosolyodott, mert látta, hogy a kis Manczi folyton hátrapillant egy kép elől nézve, hogy nem beszél-e ő valami bizalmas dolgot Arturral. De ez a mosoly csak egy pillanatig tartott. Nyomban aztán hozzájuk jött Ketty Miklóssal.

– Nini, Elza! Kezét csókolom.

A lány ugy tett, mintha most látná csak meg Miklóst:

– Nini, Miklós! Hát maga itt van? Nem is láttam.

– Pedig már itt vagyok egy órája…

A mamák elől végeztek a képekkel. Manczi mamája borzasztó jól mulatott egy nagyon zöld tájképen, és Brandtné ugy találta, hogy neki is illik vele csufolni a festőt. Már mentek kifelé, hisz csak éppen az kell, hogy az ember azt mondhassa: «láttam az szecessziót». A többieket maguk elé küldték, s ugy vonultak ki, hangosan, alaposan végignézve a szembejövőket.

A kapunál elváltak. Artur Mancziékkal kifelé ment, a ligetbe, Elzáék pedig hazafelé indultak, a mama félénken, s folyton Elzára pillantva bár, de mégis meghivta ebédre Vermest.

Miklós az utczán egy pillanatra egyedül maradt Elzával. Hozzáhajolt és egyszerüen mondta:

– Miért mondja maga nekem, hogy «nini, maga itt van?» – amikor előzőleg öt perczig szemmel tartott?

– Szemmel tartottam? – mondta közönyösen Elza – nem is tudom…

Ketty hátul kiáltott:

– Mister Gál! Nem lehet megszökni! Amig be nem végeztük a vitát, maradjon velem!…

A fiunak ez a kiállitás kellemetlenül esett. Zavartan mondta:

– Összekaptunk egy képen, megyek, igazat adok annak a kis fruskának, mert még megver.

Mosolygott is. De Elza arcza komoly maradt, talán fanyar is lett egy kicsit, amikor nyugodtan, halkan, alig észrevehető vállvonással mondta:

– Óh, csak tessék.

XI.

Az ebédnél nem érezték magukat valami nagyon jól. Az öreg Brandt – mint délben kitünt – azt üzente, hogy nem mehet haza ebédre. Sürgős dolgai vannak. Az üresen maradt teritéknél Vermes foglalt helyet, s hiába iparkodott még mindig tréfálni a tárlati festők rovására, a hangulat fagyos maradt. Ebéd után aztán, hogy a mama egy kicsit átment a másik szobába, Elza az ablakhoz ült, az ő kis asztala mellé. Vermes melléje kuporodott egy kis puffra és nézte. A lányon erősen meglátszott, hogy most szeretne magára maradni. A délelőtti kis semmiség, az a jelentéktelen kis szczéna Miklóssal – valami nagyon kevéssé, de mégis bántotta. Különösen azért haragudott, hogy Miklós visszament a kis lányhoz. Megérezhette volna a hangján, hogy neki nincs inyére ez a dolog.

Igy elgondolkozott, kinézve az ablakon. Vermes az arczát nézte, azzal a szerelmes szomjusággal, amely a szemeken körösztül folyton iszik, de mégis kielégitetlen marad. Most már a doktor is biztosra vette, hogy Miklós feleségül veszi Elzát. Az ő reményei nagyon lelohadtak, s mindazonáltal volt benne valami, ami a további küzdelemre ösztökélte. Tetszett is magának a Jókai-regényhős szerepében. Nem volt okos ember s éppen ezért megragadott minden – bármily jelentéktelen – alkalmat, amely sulyt adott neki. Ő például nagyon örült, ha olyan társaságra nyithatott ajtót, amely még nem tudta, hogy a franczia köztársaság elnökét meggyilkolták. Akkor aztán nyugodtan előadta az értesüléseit s valóságos hősnek képzelte magát ebben a pillanatban, amikor ő egy franczia anarkista jóvoltából figyelmesen hallgatott központja egy társaságnak. Most is elhatározta, hogy «sulyos» lesz. Nyugodtan – tudta, hogy igy kell – megszólalt:

– Maga bánkódik, Elza.