Part 6

Elhallgattak s most néma csöndben ültek egymás mellett. A lány kinézett az ablakon, föl, a házak felé, a férfi meg a lány profilját nézte. A nagyon finom érzékü embereket soh’se lepik meg az események. Mint a barometer az időváltozást, ugy érzik ők ki az eseményeket a dolgok folyásából, társalgásokból, következetesen haladó egyéb, jelentéktelenebb eseményekből. Ilyen módon gondolt most Elza arra, hogy Vermes lesz az ő férje. Ennek most már nyilvánvaló, hogy igy kell lennie. Ő egyszer s mindenkorra leszámolt az érzéseivel. Miklós nem lehet az övé, ez biztos. Legjobb most már az olyan ember, aki legkevésbbé rontja el azt az igen csöpp harmóniát, ami az ő életében megmaradt.

A mama kijött a másik szobából:

– Nini, Vermes ur…

– Kezeit csókolom!

– No, ez igazán érdekes! Éppen most mondja a férjem, hogy ma este beszélni fog önnel a kaszinóban…

– Igazán érdekes…

– Talán most mindjárt meg is beszélhetnék a dolgot. Jőjjön csak…

Karonfogta, bevitte magával a másik szobába:

– Nézd, apa – mondta – Vermes ur…

Becsukták az ajtót. Csönd lett.

Most kipirult a lány. Azt tudta, hogy az öregnek pénz kell, azt is tudta, hogy miről tanácskoztak bent az imént. És most behivták Vermest.

Hallgatózni nem akart. Még távolabb hurczolta a karosszéket, a másik ablakhoz ült és a szive dobogását hallgatta. Föllázadt a lelke arra a gondolatra, hogy ettől az embertől pénzt fognak kérni. Nem szerette elképzelni a szerelmes embert abban a helyzetben, amikor megzsarolják. Olyan érzés volt ez már, mint az asszonyé, a férje miatt. Az asszonynak van szeretője, abba szerelmes, imádja, meghalna érte; gyalázatosan csalja vele az urát nap-nap után; de ha valaki például azt mondja, hogy ostoba, kellemetlen ember, igaz haraggal támad neki, mindenre képes azér a derék, szegény jó emberért…

Elza nem szerette Vermest. De most már együtt érzett vele, igy méltányolva öntudatlanul is azt, hogy ez az ember oly nagyon szerelmes belé. Hallgatott, érezte, hogy izzik az arcza. Valóságos dühvel gondolt az apjára. Aztán egyszerre fölkelt, s az ajtóhoz ment, hallgatózni. Tudta, hogy ezt a beszélgetést, ami most ott benn folyik, soha senki nem fogja neki elmondani. Azt neki magának kell megszereznie

Benn éppen csönd volt, valamennyien hallgattak. Aztán az apja hangját hallotta.

– Bele fog egyezni.

A mama csöndesen mondta:

– Magával mindig rokonszenvezett.

Majd Vermes hangja hallatszott, reménynyel, jövendő boldogsággal telve:

– Óh, ha ugy volna…

Benn fölálltak, Elza visszaosont a karosszékbe. Tudta, hogy el van adva, hogy megcsinálták rá a kötést. Az ajtó kinyilott, Vermes jött ki. Nagyon egyszerüen, ezuttal minden póz nélkül jegyezte meg:

– Már el is intéztük a dolgot.

Se Brandt, se a felesége nem mutatkozott. Valószinüleg ugy állapodtak meg, hogy Vermes egyedül marad Elzával. A másik szobában csönd lett, idebenn is hallgattak. Most már ennek a két embernek semmi mondanivalója se volt egymáshoz azon az egy párbeszéden kivül, amely szükségképpen megelőzi a feleségülkérést. Elzának kellemetlen volt ez a hallgatás; megszólalt:

– Vermes, én hallgatóztam.

– Most, itt?

– Most, itt.

Az ügyvéd nem tudta, mit mondjon. Aztán szinte öntudatlanul dadogott:

– Nos, és?

A lány csöndes-álmodozva szólalt meg, a szemét is lehunyta kissé:

– A felesége leszek, Vermes.

Az ostoba ügyvéd sirva fakadt. Nem gondolt Gál Miklósra, a botrányra, semmire. Szerelmes volt, nagyon, és most boldognak érezte magát. Volt benne annyi hiuság, hogy valami rokonszenv-félére is mert gondolni, amelyet talán ébresztett maga iránt a lányban.

Átölelte a térdét és csókolta a ruháját. A lánynak oldalt lelógott a keze, azt is megkapta. Intimus csókkal halmozta el: az ujja hegyét, a tenyerét, a csuklóját csókolta, amit másnak nem szabad. Izzó arczát egy pillanatra fölemelte, mintha a lány arczát akarná megcsókolni, de ez a gondolat még most sem csábitotta el.

Volt benne valami nőies passzivitás. Engedelmeskedni, szolgálni, türni – ez volt a boldogsága. Óh, hogyis tudott volna ő parancsolni. Még a leggyöngébb támadásra se volt képes ezzel a lánynyal szemben. Ami más férfinak a boldogsága lett volna: néhány hirtelen támadó mozdulat után vadul lebirni, ajkon csókolni a lányt, az neki eszébe se jutott. Szinte várta, mig Elza azt mondja neki, hogy «megcsókolhat, megengedem».

Aztán a sok lelki nyomoruság után most a boldog szerelem nagy gazdagságába merülve, a homlokára szoritotta a lány kezét, ugy nyugtatta ott a fejét Elza ölében, szótlanul, mélyen lélekezve.

Igy lettek egymáséi ők ketten, a városi szerelem szomoru vándorai. Körösztül sok egyéb kis érzéseken, pletykákon, bajokon, szenvedésen és kicsufoltatáson, megannyi állomásán a romlottra finomodott élet Kálváriájának elérkeztek egymáshoz. Óh, nem volt ez valami istennek gyönyörüségére szánt szép látvány. Nem fonódtak itt szerelmi dulakodásban együvé szép formák, nem feszültek izmok a rájuk tapadó bársony alatt egy nagy csókért. Nem dagadt az erő a férfiban, nem áradt az édes meggyőzetés természetes öröme a leányból. Itt egy álmodozó kisasszony ült az ablaknál, a hüs tavaszi alkony utolsó fényében, s előtte térdelt, zokogott egy reszkető férfi, egy az elfajultak közül. Köröttük csönd, a melyben lomha rengéssel kondult bele ujból az a budai harangszó. A nap leáldozóban volt, utolsó sugarainál egymásra néztek.

És akkor mély szomoruság költözött mindkettőjük lelkébe. A lány temette a multját; borzasztó temetés, amelyen erőszakkal kell a sirba gyömöszölni a föltolakodó halottakat. A férfi ugy érezte ebben a világosan érthető pillanatban, hogy a jövőjét temeti. Egy leány férjhez ment – s nem volt férje. Megnősült egy férfi – és nem volt felesége.

Igy lettek ők egymáséi a tavaszelő hüvös alkonyán, a haldokló nap utolsó pillantásánál, a törvények, a szokások, a társadalom és a pénz szent nevében.

XV.

A templom egészen ki volt világitva, ami némileg fokmérője a párti minőségének. Még alig lézengett néhány ember a padsorok között. Aki jött, csöndesen meghuzódott dideregve valamelyik sorban, szélről, hogy majd a középen távozó párt jól lássa. A nagyhasu szolgák bizonyos fölénynyel jártak az oltár körül, bizalmaskodtak a szent tárgyakkal: leporolták a teritőt, megrázták a baldachin oszlopait, hogy jól áll-e. Aztán elcsoszogtak valami nyiláson keresztül, oldalt.

Akkor már mindegyre több ember érkezett. Valami kis moraj töltötte be a templomot, amelybe a felhős tavaszi reggel rideg, ólomszinü világosságot küldött. Oldalt, kivülről behallatszott a kocsik robogása, hirtelen megállása az oldalkapunál. Két, három fényesen öltözött hölgy a küszöbön kivül ugy begyeskedett, mintha le akarná főzni az egész közönséget. A templomba lépve egyszeribe összezsugorodott, eltörpült. Elnyomta a nagy terem, az oszlopok, a fehér-arany orgona, a negyvennyolcz nagy gáz-gyertya. Mintha a mór stilü fülkék zugaiból kerültek volna elő, ugy bukkantak föl egyre ujabb és ujabb alakok. A padsorok elől már megteltek, egymás hátán szorongott a nép. A másik oldalon csupa asszony, szinte áradt abból a szines, illatos csoportból a kiváncsiság, a kritika, a pletyka.

Most már seregestül érkeztek a vendégek. Egyszerre tiz husz tódult be a függönyös kapuk alól, a morgás erősebb lett, egy padból, ahol sok volt a csitri lány, vihánczolás is volt hallható. A templomszolgák fényes kalapjaikban most már a két padsor között a közepén jártak föl-alá, kezüket hátratéve, a hasukat bizonyos önérzettel düllesztve előre.

Az asszonyoknak föntartott oldalon most már egész szines virágmező nyüzsgött-mozgott. A sok tarka kalap egymáshoz hajolt, hátrafordult, az arczok kivillantak alóluk, itt egy fojtott nevetés, ott összebujók suttogása olvadt az egyre nagyobb, várakozóbb morajlásba.

Egyszerre aztán megdördült kinn a kövezeten a nászmenet sok kocsija.

– Itt vannak, – adták szájról-szájra.

Egymásután állottak meg a fiakkerek, egymásután csapódtak be az ajtók. Fönn a kóruson mozgolódni kezdett néhány eddig láthatatlan gyerek. A moraj kisebb lett. Mindenki figyelt. Valami kis csöngés hallatszott, mint a szinházi zenekaroknál. És erre megzendült az orgona, már elől állott a kántor, és kétoldalról lassu méltósággal jött a násznép, balról az asszonyok, jobbról a férfiak. A nyoszolyólányok sorakoztak, virágillat lett egyszerre; megtelt emberekkel a czirádás, aranyos oltár környéke, a gyertyák lobogtak, az orgona zugott és az egész közönség az általánosan fölébredt lármában gyorsan megtette megjegyzéseit, a fejek előrehajoltak, a kórus belevágott az ámenbe, és akkor kisütött a nap.

Most már folyt a czeremónia, mindenki odanézett, az asszonyok mélyen sajnálták, hogy ide nem lehet gukkert hozni.

Egy hölgy megjegyezte:

– Franczia füzője van… pompásan van öltözve.

Egy másik szólt:

– A férfi nagyon sovány.

– Többen a szülékről beszéltek:

– Az öreg tönkrement. A vőlegény pénzt adott neki.

– Azért olyan sovány?

– Sokat adott.

– És a hozomány?

– Még az is legyen?

Ezen megbotránkoztak. Hogy pénzt adott, az nem baj. De hozomány! Szinte azt szerették volna, ha a vőlegény pénzt adott volna hozományra is. Itt lenn, a sok lány, asszony mind nagy harczokat vivott és viv, hogy tudtára adja a világnak: mennyi a hozománya; hogy hozzá hazudjon, megnagyitsa a magáét és megkisebbitse a másét. Ez a lány pedig nemcsak hogy férjhezmegy hozomány nélkül, hanem még pénzt is kap.

– Hallatlan.

Ez igazán botrányos dolog volt. Valaki még pénzt is adjon azért, hogy megnősülhet! És egy lány igy fumigálja a hozomány összes törvényeit, a szokásokat és a fölfogásokat!

– Hová jutunk igy?

Az orgona minden elénekelt mondatra ráharsogta a gyerekkórussal az áment, s lenn tovább folyt a beszéd. Előhozakodtak a botránynyal, legjobban pedig mindenkinek esett az, hogy Gál Miklós már el is jegyezte magát Kettyvel. Valaki mintha látta is volna Kettyt az imént, valahol hátul, de bizonyára mást nézett Kettynek. Hogy ennyire tapintatlan legyen az amerikai kisasszony, azt már igazán nem tételezte föl róla senki.

A pap belekezdett a beszédébe. No erre igazán nem is volt kiváncsi senki. Ezt már egyenesen kifigurázták.

– És ön, tisztelt vőlegény…

Ezen pompásan mulattak. Tudták, hogy vége felé jár a czeremónia és szépen elhelyezkedtek a padokban, hogy majd jól lássák a kivonuló násznépet.

A pap beszéde hirtelen bevégződött, mindenkinek jól esett, hogy csak ilyen röviden beszélt. Az orgona hosszabb taktusokat vágott, a kórus nagy igyekezettel énekelt és némi kisebb czeremóniák után kifelé indult a násznép. Az orgona Lohengrinből játszotta az örök nászindulót. Elől jött isszonyu komolyan a nagyhasu templomszolga.

Most már valóságos tolongás lett a padsorokban, mindenki látni akart. Az orgona teljes erővel müködött, finom, tompitott hangot kevert a basszushoz, majd fölzugott diadalmasan, széles akkordokkal, amelyeket mintha harmincz ujjal fogott volna az orgonista, tele a derült szerelemmel, boldogságot, nászéjszakát igérve, egész életeket kapcsolva egybe, illusztrálva azt az érzést, hogy itt egy hatalmas dinasztia alapul, himnuszt zengve az utódoknak, a kik egy szerelmes tavaszi gondolatnak köszönhetik majdan az életüket.

Elza nem tudott annyira uralkodni magán, hogy a mosolygása, amelylyel a gratulácziókat fogadta, megtört, erőltetett ne legyen. Lassan haladtak előre, jobbról-balról fogadták a sok gratulácziót. Oldalt köröttük hangos zugással morajlott a tömeg, az ő egész világuk, minden ismerősük. A mama boldog volt, az öreg Brandt egykedvüen bámult maga elé. Talán Vermesen kivül a kis Manczi volt a legboldogabb, aki nyoszolyólány volt s most Artur karjaiba kapaszkodva ment a násznép között, igazán, mintha nem is a földön járt volna, hanem valami álomban, a szivéhez szoritva a csokrot.

Hogy kiértek a kapuba, pár perczig várni kellett, mig a kocsijuk előrehajt. Lenn a templomkapu lépcsőzete alatt nyüzsgött a nép. Az utczán is összeverődött egy csomó vasárnapi ember, látva, hogy nagy esküvő van. A kocsik mint nagy fényes-fekete bogarak mászkáltak a tömeg közt, s Elza megállott a kapu előtt a vőlegényével. A nap éppen odasütött, s kellemes, hizelgő meleggel árasztotta el. Lenn egyre nagyobbodott a tömeg, a templom oldalkapui ontották a népet, a sok szines asszonyt, a cilinderes férfiakat.

A nap egészen végigsugározta az utczát, az embereket, tavasz volt már most igazán és Elza végignézett az előtte zúgó-nyüzsgő nagy emberbolyon. E pillanatban ugy külsőleg nagyon jóknak látszottak mind ezek az emberek, akik eljönnek megosztani az esküvőt meg majdan a temetést. A morajlásuk azonban, mint valami fátyol, eltakarta megjegyzéseiket, gondolataikat. Ugy tolongtak ott, mintha a jól elvégzett munka után szélednének szét. Elvégezték a dolgukat – férjhez adtak szerelem nélkül egy lányt. Fölháborodtak s mégis eltürték a botrányt annak idején, beleegyeztek abba, hogy a vőlegény fizessen. Beleegyeztek a flirtekbe, a szabadosságba, a léhaságba és a komisz olvasmányokba. A munkájuk ott állt az emelkedett márványlapon, mint két szines szobor – a házaspár. Szétszéledtek és már csirázott bennük négy-öt uj házasság, amelyben megint csak el van nyomva a szerelem ősi joga, megint van megbocsátás ott, ahol nem volna szabad lennie és kiméletesség ott, ahol a bocsánatnak volna helye.

Elza elnézett rajtuk s ebben a pillanatban nem érezte a rosszaságukat. Neki jól esett, hogy ily sokan voltak. A kocsijuk előre tolakodott, beleültek. Aztán jött a többi, mind kivágtatott az utczára, lassankint kiürült a vasrácsos templomudvar.

Benn a templomban a gyertyalángok felét kioltották. Szegényebb házasság következik. Az oldalkapukból egyszerübb, szegényesebb, csöndesebb emberek kerültek elő. Csak egy elegáns kisasszony volt az utolsó padsorban, egy oszlop mögött. A fejét a padra hajtotta, bizonyos, hogy sirt.

Egy asszony lihegve sietett hozzá:

– De Ketty…

A lány fölnézett. Most már ujból csöndes volt a templom, kivülről is elrobogtak mind a kocsik és ebbe a fáradt, nehezen helyreállt csöndbe belesóhajtott az aczélkisasszony:

– Néni… én olyan boldog vagyok!

A szegényes násznépből hátrafordult egy idősebb asszonyság, nagyra meresztett szemmel, csodálkozva, mintha kérdené:

– Ki beszél itt boldogságról?

XVI.

Aznap délután Ketty kikószált a Városligetbe a nagynénjével meg Miklóssal. Künn jártak, a ligetnek azon részén, ahol nem hivatalból nőnek a fák, hanem csak ugy maguk jószántából. Fü már volt arra kifelé, azon jártak, de a fákon még nem látszottak a rügyek.

Elől ment a két fiatal, mögöttük a néni. Hallgattak már régóta, amikor egyszerre megszólalt a fiu:

– Ketty, hát nem akarja megmondani, hogy hol volt délelőtt?

– Ugyis tudja. Csak tőlem szeretné hallani, ugy-e? Hát az esküvőn voltam.

Ez valami kis hidegséget hozott a társalgásba, de tul kellett rajta esni. Az óta az esti jelenet óta nem is beszéltek Elzáról.

– Meghuzódtam az utolsó sorban – mondta Ketty – mert látni akartam azt a lányt. Aztán, hogy vége volt, sirva fakadtam. Tudja, mire gondoltam?

– Mire?

– Hogy ezek most elutaznak, aztán visszajönnek és most már soha többé semmi közünk egymáshoz.

– Aztán ezen mi a sirni való?

Hát az, hogy most már nincs közöttünk senki…

Csönd lett. Majd Ketty egyszerre határozott hangon vágott ebbe a hallgatásba:

– Tudja maga, hogy ezt a sétát miért proponáltam?

– Nem én.

– Hogy valamit megbeszéljünk. Tisztába kell jönnünk valamivel…

Világos, szép szemét nyilt pillantással vetette prédául a fiu őszintén kiváncsi tekintetének.

– Én – mondta aztán – igen egyszerü lány vagyok és nem értek ahhoz, hogy hogyan kell ilyesmit szóba hozni. Én csak azt akarom tudni, hogy hogy vagyunk Elzával.

– Elzával? Hát hogy legyünk?

– Maga nekem egyszer azt mondta, hogy oly régen szereti…

– Azt hittem.

– Megcsókolta…

– Nos, és?

– Nem érti? Megcsókolta!

– Nos, és?

A lány megállott és rábámult:

– Miklós – mondta – hát az olyan semmi dolog, ha valakit megcsókolnak?

– Nem semmi, de nem is valami. Csókolta őt más is, csókoltam én is mást. Gyerekség az egész. Hogy lehet erről beszélni?

Most már ismét hallgatagon mentek egymás mellett, sokáig. Miklós arra gondolt, hogy Elzáék most robognak valamerre délre, Olaszország felé. Elképzelte az izgatott Vermest, sőt arra is gondolt, hogy nem adná sokért – már a komikum érdekében – ha egy idegen ur ülne velük egy kupéban.

Akkor Ketty egyszerre csak megállott:

– Miklós – szólt – maga az én vőlegényem, ugy-e?

– Az vagyok.

– És én magának a menyasszonya vagyok?

– Persze, hogy az.

Hátrafordult:

– Néni, ugy-e nekünk szabad egymást megcsókolnunk?

A néni mosolygott:

– Ha senki se látja…

– Te se?

– Én se.

– Hát fordulj meg.

Körülnéztek. Messziről idehangzott a népligetből néhány recsegő verklinek a zsivaja. Egyébként nagy csöndesség uszott a tavaszi délutánban, még a város elhaló, a távolságon átszürt robaja is édes zümmögéssé sorvadt, mire ideért. Akkor hátrafordult a néni, nevetve, és Ketty pirulva állt meg a fiu előtt. Miklós is mosolygott, s amikor látták, hogy senki se jár a közelben, megölelte a lányt, ajkon csókolta. Az ajkát ott is hagyta a friss, üde arczon, addig, amig a néni türelmetlenül hátra nem szólt:

– Megvan már?

– Meg – mondta kibontakozva vőlegénye karjaiból az aczélkisasszony és szégyelte magát. Szerette volna a lelke mélyén, ha ez a fiu tudta volna, hogy milyen értékes volt ez a csók. Neki – gondolta – csak egy a többi után, de az ő életében ez az első. S hogy Miklós karjába kapaszkodva lassan mentek tovább a zsendülő gyepen, kitört belőle a naiv őszinteség:

– Miklós… mondja nekem ezentul: te.

– Te.

– Most én mondom: te.

A néni csöndesen mosolygott mögöttük. Gyönyörködött a két erős, szép gyerekben. Ketty ujból megszólalt, ezuttal félénken, mert oly naivnak érezte magát, hogy ez már szinte szégyen, mondván

– Miklós, én istenbizony mondom magának, hogy most először kaptam csókot…

Miklós mosolygott:

– Hát a szülei?

A lány csöndesen mondta:

– Az nem volt csók. Az puszi volt.

XVII. Manczi levele egy barátnőjéhez.

Kedves Titi!

Bocsáss meg, hogy ilyen csunyán irok de nagyon sietek, mert még sok mindent akarok neked irni. Mióta kis öcséd kanyaróba esett és te nem jöhetsz az iskolába, sok minden történt. Brandt Elzának megvolt az esküvője, bizony sajnálhatod, hogy nem voltál ott. A templom tele volt lipótvárossal, olyan kalapokat még nem láttál. Elzán fehér selyemruha volt, hosszu fátyollal, kicsit sáppadt volt szegény. Azt hiszem, hogy ugy erővel adták férjhez, mint ahogy engemet fognak három év mulva. A férje nem szép fiu, de elég ostoba. Az esküvő után mindjárt elutaztak. Azt mondják, hogy Vermes szeretett volna falura menni a mézeshetek tartamára, de Elza mindenáron Olaszországba akart utazni. Azt mondta légyen, hogy szüksége van arra, hogy sok mindent lásson. Valami csunyaságról is beszélnek, például Exnerné (aki már speczialista az Elza-ellenes manőverekben) azt hireszteli, hogy az öreg Brandt pénzt kapott Vermestől. Az igazat megvallva, én sajnálom azt a szegény lányt, igazán ugy benne van már a szószban, hogy egy lépést se tehet anélkül, hogy valami rosszat ne mondjanak róla. Az az utálatos Ketty a napokban esküszik Gál Miklóssal. Amint hallom, borzasztóan egymásba vannak bolondulva. Órákhosszant ülnek együtt, de a nagynénjük mindig velük van. Azért csókolóznak. Tudod, ez az amerikai morál. Ami engem illet, bizony én nem vagyok valami vidám. Arturt már régen nem láttam, most sohse jön hozzánk. Rájöttem, hogy a franczia guvernánt kaczérkodik vele, el is küldtük tüstént, ráfogtam, hogy fiatal emberekkel trafikál. Képzelheted, mama, hogy kidobta mindjárt. Most már bizonyos vagyok benne, hogy e miatt a cseléd miatt járt hozzánk a nyomorult. Tudod, fiam, az egy olyan közönséges fráter, egy olyan nyomorult, hogy szivem mélyéből gyülölöm. Tegnap egész éjjel sirtam és hajnali négy órakor valami tiz oldalt irtam a naplómba. Fizikából tizenhat oldal van föladva (20–36), a huszonnegyedik oldal második bekezdés első tiz sor kimarad. A szép doktor ma egészségtanból a szivet adta elő, ezt is sajnálhatod, hogy elmulasztottad. Megtudtam róla, hogy harmincznyolcz éves, tehát még van reményed. Három év mulva ő negyvenegy, te meg tizennyolcz éves vagy, ez nagyon szépen összeillik. Te, egy nagyon jó, uj viczczet hallottam. Egy czigány megy az országuton és találkozik egy másik czigánynyal, aki két libát visz a hóna alatt. Te, mondja neki, add ide az egyik libát. A másik azt mondta, hogy odaadja neki, ha… most hamarjában elfelejtettem a végét, majd megirom máskor, mert nagyon sietek, a mama már kiabál. Remélem, hogy kedves öcséd nemsokára meggyógyul, s mihamarább viszontlát szerető barátnőd

Manczi.

XVIII.

Tehát bejárták Olaszországot, mint a többi fiatal házaspár. Egyikük se volt még Párisban, hát oda is ellátogattak egy hónapra. A szezonnak már vége volt, csukva voltak a szinházak, de azért ők jártak, bódultan a sok gazdagságtól, a nagyságtól. A nyár közepén aztán tengeri fürdőre mentek, onnan kerültek vissza szeptemberre. Az ősz olyan enyhe volt, oly szép, oly meleg, hogy még nagyon korán lett volna a városban lakni. Vermes ajánlatára elhatározták, hogy egy hónapot a Svábhegyen töltenek. Elza – ugyan ki hitte volna róla ezt? – kezdett engedelmes, simulékony feleség lenni. A férjének csak ajánlania kellett valamit, ő azonnal beleegyezett. Mintha álomban élt volna, ugy járt Vermes oldalán, nem érdeklődve a dolgok iránt, el-elgondolkozva néha. Csak egytől félt borzasztóan, az egyedülléttől. Ugy ragaszkodott Vermeshez, mint a csöpp gyerek az anyjához. Ha a férj csupa gyöngédségből azt találta mondani ebéd után, hogy elolvassa a lapokat a kávéházban, szinte ijedten ölelte át, hogy ne hagyja egyedül. Tudta, hogy kivel áll szemközt az ő szivének világa, ha egyedül marad. Abban bizakodott, hogy idővel felejteni fog, megszokja ezt a férfit, s olyan átlagos boldogság lesz az osztályrésze, mint a többi tisztességes asszonyoké, akik igen jól érzik magukat férjük mellett, habár mást szerettek egykoron. De most még nem érezte magát elég erősnek s ezért ragaszkodott majdnem görcsösen ahhoz, hogy Vermes örökkön vele legyen.

A Svábhegyre mentek lakni napfényes lombhervadáskor, szeptemberben. Vermesnek most már igazán az irodája után kellett nézni, s igy abban egyeztek meg, hogy ebédután bemegy Pestre s a hétórai fogaskereküvel érkezik vissza. Az asszony pedig elhatározta magában, hogy amig a férje Pesten lesz, nagy sétákat tesz. Hallott valamit arról, hogy a sportok, a test nagy, egészséges mozgásai elölik az emberben a szentimentális hajlamokat, a beteges vágyakat, az emlékek szomoru árnyait. Ugy kapkodott minden segitség után, hogy – nevetséges – még ezt is meg akarta próbálni. Az első napon, hogy férjét elkisérte a kis pályaudvarhoz, a meleg délutáni napsugár elkábitotta. Álmos lett. A tervezett séta félbe is maradt, Elza hazament a villaba, lefeküdt aludni, s még akkor is aludt, mikor a férje hét órakor pontosan megérkezett, s a helyzetnek megfelelő módon egy csókkal ébresztette föl. A következő napon nem engedte, hogy elnyomja az álom. Nekiindult a sétának, de nem érezte jól magát. A nap nagyon melegen sütött, aranyos hévvel izzott a közeli falvak felé vezető fehér utakon, szinte elszikkadt minden ebben a forró nyárutóban. A villák ablaktáblai be voltak csukva ilyenkor, a Lipótváros egész nyári expoziturája aludt, kényelmesen, jóllakva, lustán. Megint csak visszatért, ezuttal olvasott.

Két-három napig tartott ez még igy. Akkor azt hitte, hogy ez nem mehet tovább. Már czélzásokat kezdett tenni arra, hogy be kellene költözni a városba, amikor egyszer Vermes azt mondta, hogy ez éjjel nem jöhet ki, valami ülésen kell résztvennie, amely éjfélig is eltarthat. Elza nem akart beleegyezni:

– Maradjon nálam…

– Bár maradhatnék, édes! De nem lehet. Az az ostoba gyülés eltart éjfélig is…

Ezuttal nagyon megijedt az asszony. Ez lenne az első éjszaka, – gondolta – amelyet egyedül tölt el a nagy lakásban. Félelme oly nagy volt, hogy minden önérzetét félretéve, hizelegni kezdett az urának:

– Édes Misi… ne hagyja egyedül a maga kis feleségét…

Vermes majdnem dühbe jött, hogy épp ma van az az ostoba ülés.

– Mit csináljak, fiam…