Part 8

Csak egyetlenegy pont van, amelynél az a képesség, hogy mindenüvé láthatatlanúl behatolhassak, oly kísértéseknek tehetett volna ki, amelyeknek bajosan tudtam volna ellenállni; és ha egyszer ezekre a hibás utakra tévelyedtem, ki tudja, hová jutottam volna rajtok? Nagyon rosszul kellene a természetet és önmagamat ismernem, ha azzal hizelegnék magamnak, hogy ezek a könnyűségek nem csábítottak volna el, vagy eszem megállított volna ezen a végzetes lejtőn. Minden egyéb dologban biztos lévén önmagam felől, csupán ezáltal vesztem volna el. A kit hatalma az emberek fölé helyez, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állania, mert máskülönben ez a túlságos erő csak arra szolgálna, hogy őt valóban a többiek alá és az alá helyezze, ami lett volna önmaga, ha velök egyenlő marad vala.

Mindent jól megfontolva, azt hiszem, hogy jobban fogom tenni, ha eldobom bűvös gyűrűmet, mielőtt ostobaságot követtetett volna el velem. Ha az emberek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy engem egészen másnak tartsanak, mint a mi vagyok és ha látásom izgatja igazságtalanságukat, hogy elvegyem tőlük e látványt, kerülnöm kell őket, nem pedig magamat közöttük homályba burkolnom. Az ő feladatuk, hogy előttem elrejtőzzenek, hogy cselfogásaikat előttem eltitkolják, hogy kerüljék a napfényt, hogy a vakondokok módjára föld alá bújjanak. Ami engem illet, csak hadd lássanak, ha tudnak, annál jobb; de ez lehetetlenség nekik, mert ők soha mást nem fognak látni az én helyemen, mint azt a Jean-Jacques-ot, akit magoknak alkottak és akit saját szivök szerint formáltak, hogy kényök-kedvök szerint gyűlölhessék. Hiba lenne tehát, ha felindulnék azért, hogy ilyenformán látnak engem; semmiképpen nem szabad ezzel törődnöm, mert ők nem engemet látnak ekként.

Az eredmény, amit mindezekből az elmélkedésekből kivonok, az, hogy sohasem voltam igazán alkalmas a polgári társaság számára, ahol minden feszély, tartozás és kötelesség és hogy független egyéniségem mindig képtelenné tett azokra az alárendeltségekre, amelyek arra nézve, aki az emberek közt akar élni, szükségesek. Amíg szabadon cselekszem, jó vagyok és csak jót teszek; de mihelyt akár a kényszerűségnek, akár az embereknek igáját érzem, föllázadok vagy inkább megmakacsolom magam és ekkor semmi vagyok. Ha akaratommal ellenkezőt kell tennem, nem teszem, bármi történjék is; de a saját akaratomat sem teszem többé, mert gyönge vagyok. Visszatartom magam a cselekvéstől, mert egész gyöngeségem a cselekvésben áll, egész erőm negatív és minden bűnöm mulasztási, ritkán cselekvési bűn. Sohasem hittem, hogy az ember szabadsága abban áll, hogy azt tehet, amit akar, hanem inkább abban, hogy soha nem kell azt tennie, amit nem akar, – s éppen ezt a szabadságot követeltem én mindig, olykor sikerült is azt megőriznem, de viszont éppen e miatt szolgáltam kortársaimnak leginkább botránkozás tárgyául. Mert ők, akik tevékenyek, mozgékonyak, becsvágyók, s útálják másoknál a szabadságot és azt magok számára sem kívánják, hacsak némelykor megtehetik akaratukat vagy inkább uralkodhatnak a másoké fölött, egész életüket abban a kényszerhelyzetben töltik, hogy azt tegyék, ami ellenökre van és semmi szolgai dolgot nem mulasztanak el, hogy uralkodhassanak. Hibájok tehát nem az volt, hogy engemet mint egy haszontalan tagot eltávolítottak a társaságból, hanem az, hogy száműztek abból, mint egy veszedelmes tagot; mert én, megvallom, nagyon kevés jót cselekedtem ugyan, de viszont a rosszat soha egész életemben nem ismerte az akaratom és kételkedem benne, van-e egy ember is a világon, aki kevesebb rosszat cselekedett volna, mint én.

Hetedik séta.

Alig kezdtem el hosszú álmaim gyűjteményét s már is érzem, hogy a végéhez közeledik. Más szórakozás lép helyére, amely most egészen lefoglal, sőt az álmodozásra való időmet is elveszi. Szinte túlcsapongó kedvteléssel engedem át magam neki, amely magamat is kacagásra indít, ha rágondolok, de azért mégis átengedem magam neki, mivel jelenlegi helyzetemben nincs más magaviseleti szabályom, mint hogy mindenben minden korlát nélkül kövessem hajlandóságomat. Mit sem változtathatok sorsomon, csupa ártatlan hajlamaim vannak és miután ezentúl az emberek összes ítéletei nem léteznek számomra, még az okosság is azt kívánja, hogy abban, ami hatáskörömben marad, mindazt megtegyem, ami kellemesen hat reám, akár nyíltan, akár magam csöndben, csupán szeszélyemet tekintve szabálynak és csupán azt a csekély erőt tekintve mértéknek, ami még bennem megmaradt. Így jutottam el a magam füvéhez minden táplálék gyanánt és a növénytanhoz minden foglalatosság gyanánt. Már eléggé koros voltam, midőn Svájcban D’Ivernois orvostól az első alapelemeket elsajátítottam belőle és utazásaim közben eléggé szerencsésen herborizáltam arra nézve, hogy tűrhető ismeretre tegyek szert a növényvilág körében. De midőn hatvan éves elmultam és Párizsban telepedtem meg, erőim is kezdtek megfogyatkozni a nagy növénytani kirándulásokhoz s egyébként is a hangjegy-másolással sokkal jobban el voltam foglalva, semhogy más foglalatosságra is szükségem legyen: felhagytam ezzel a szórakozással, amely nem volt többé számomra kívánatos; eladtam növénygyűjteményemet, el könyveimet s beértem vele, ha néha láthatom azokat a közönséges növényeket, amelyeket sétáim alkalmával Párizs körül találtam. Ez idő alatt az a kevés, amit belőle tudtam, csaknem egészen elmosódott emlékezetemből, és pedig jóval gyorsabban, mint ahogy oda vésődött.

Egyszerre csak, hatvanötödik évem befejezése után, megfosztva attól a kis emlékezettől, amelylyel addig rendelkeztem és azoktól az erőktől, amelyek a mezők bejárására még megmaradtak, kalauz nélkül, könyvek nélkül, kert nélkül, növénygyűjtemény nélkül: újra erőt vett rajtam ez a bolondság, de még nagyobb hévvel, mint a milyennel elsőízben nekiadtam volt magamat; egész komolyan foglalkoztam azzal az okos tervvel, hogy Murray egész _Regnum vegetabile_-jét megtanulom könyv nélkül és a földön levő összes növényekkel megismerkedem. Nem lévén módomban, hogy újra növénytani könyveket vásároljak, rajta voltam, hogy lemásoljam mindazokat, amelyeket kölcsön kapok, és elhatározván, hogy az elsőnél gazdagabb növénygyűjteményt állítok össze, addig is, míg a tenger és az Alpok összes növényeit, és Indiák összes fáit beléhelyezhetném, egyelőre a muronnal, a cerfeuiljel, a borrassal és senesonnal kezdem el, tudósan fűvészkedem madaraim kalitkája mellett és minden újabb fűszálnál, amely elémbe kerül, elégtétellel mondom: Megint több van egy növénnyel!

Nem törekszem igazolni azt az elhatározásomat, hogy ennek a szeszélynek hódolok; azt nagyon észszerűnek találom és meg vagyok győződve a felől, hogy jelenlegi helyzetemben nagy bölcseség, sőt nagy erény, ha átengedem magam azoknak a szórakozásoknak, amelyek kellemes hatással vannak reám; ez eszköz arra, hogy ne engedjem szívemben a megtorlásnak vagy gyűlöletnek semmi csiráját kihajtani, és hogy találhassak még sorsomban valami szórakozáshoz kedvet, bizonyára minden heves szenvedélytől nagyon megtisztított lelkülettel kell bírnom. Ezzel üldözőimen a magam módjára állok bosszút és nem tudnám őket kegyetlenebbül megbüntetni, mintha az ő ellenökre boldog vagyok.

Igen, kétségkívül, az ész megengedi, sőt megszabja nekem, hogy minden vonzó hajlamomnak átengedjem magam, amelynek követésében semmi nem akadályoz; de arra nem tanít meg, miért vonzó ez a hajlam és micsoda vonzóerőt találhatok egy üres, haszon nélkül és előhaladás nélkül végzett tanulmányban, amely engemet, egy vén, már roskatag és nehézkes járású, könnyedség és emlékezőtehetség nélküli szószaporítót a fiatalkor gyakorlataihoz és az iskolásfiúk leckéihez visz vissza. Szeretném magamnak ezt a különcködést megmagyarázni; úgy képzelem, hogy az kellően megmagyarázva némi új világosságot vethetne önmagamnak arra az ismeretére, amelynek megszerzésére szenteltem utóbbi üres óráimat.

Néha eléggé mélyen gondolkoztam, de ritkán örömmel, csaknem mindig akaratom ellenére és mintegy kényszerűségből; az álmodozás fölüdít és szórakoztat, az elmélkedés kifáraszt és elszomorít; a gondolkozás számomra mindig terhes és kellemetlen foglalkozás volt. Álmodozásaim néha elmélkedéssel végződtek, de gyakrabban végződnek elmélkedéseim álmodozással és e tévedezések alatt lelkem a világegyetemben a képzelet szárnyain oly elragadtatásokban bolyong és lebeg, amelyek minden más élvezetet fölülmúlnak.

Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni, amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.

Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész összefüggésében szemléltem.

A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel, érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.

Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt. Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől; mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.

Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat, hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.

Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak, amelyek érzékeiket megilletik.

De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni, t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek, élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát, vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt, vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak takonykórját meggyógyítsák.

Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt, kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden dicséret gyanánt így kiáltott fel: _Ime egy nagyon szép patikáriusi kert!_ Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!

Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét, élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot; mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.

Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár, amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek. Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak, elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak, mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek, egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne akadna.

Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt, jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra; miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.

Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg, nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat, kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és gyűlöletből táplálkozik.

Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve, hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait, amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan – lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat, mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.

Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák, amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett, amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek, vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások helyett elénk tár.

Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk, kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis kombinációira bukkant?