Part 9

Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg, boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait, a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek, legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni, hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk; kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem, csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen helyeken fogja szórakozásait keresni.

Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok, csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni; csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva, megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet, hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.

Nem törekszem magamat oktatni, erre már nagyon későn van. Egyébiránt sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra, növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.

A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre, gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi, minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk, mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el, hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk, ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők kertjeiben.

Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek, annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.

Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek, fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok, ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.

Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra, amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament, nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust. Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat pillantok meg.

Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani, akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén, aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.

De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott, amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem, egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók összes leírásai.

De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván, amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes, savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön, hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva! Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak. Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös szerénységén ne nevessek.

Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai, amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott gyűjtöttem, elegendők arra, hogy mindezt a nagyszerű látványt visszaidézzék emlékezetembe. Ez a növénygyűjtemény számomra egy botanizálási napló, amely új varázszsal vonja be számomra a korábbi gyűjtéseket és oly optika hatását gyakorolja reám, amely újból lefesti azokat szemeim előtt.

A járulékos képzetek láncolata fűz engem a botanikához. Ez összegyűjti és képzeletem elé idézi mindama képzeteket, amelyek azt kellemesebben érintik: a réteket, a vizeket, az erdőket, a magányt, kivált a békét és azt a nyugalmat, amelyet mindezek körében találhatunk, ez szüntelenül emlékezetem elé rajzolja. Ez elfeledteti velem az emberek üldözéseit, az ő gyűlöletüket, megvetésöket, sértéseiket és mindama méltatlanságokat, amelyekkel irántok való gyöngéd és őszinte ragaszkodásomért fizettek. Ez békés hajlékokba szállít át engem, egyszerű és jó emberek közé, amilyenek azok voltak, akikkel hajdanában együtt éltem. Eszembe juttatja mind ifjú koromat, mind ártatlan örömeimet, újra élvezteti őket velem és a legszomorúbb sors közepette, aminőt valaha halandó szenvedett, még nagyon sokszor boldoggá tesz.

Nyolcadik séta.

Midőn lelkemnek életem minden viszonyaiban való dispoziciói fölött elmélkedem, rendkívül meglep, hogy oly kevés arányt látok sorsom különböző kombinációi és a jól- vagy rosszullét szokásos érzelmei közt, amelyekkel azok hatottak reám. Rövid boldogságomnak különböző időközei úgyszólván semmi kellemes emléket sem hagytak hátra arról a benső és állandó módról, amellyel illettek engem; s ellenkezőleg, életem összes nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyöngéd, megható és gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé változtatnák és amelyeknek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkembe, elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte érzelmeimet, úgy hogy azok nem párologhattak ki belőlem az emberi nagyrabecsülés mindama tárgyaira, amelyek oly kevéssé érdemlik meg ezt önmagukban véve, habár egyedüli foglalatosságát teszik azoknak, akiket boldogoknak tartunk.

Ha minden rendben volt körülöttem, ha meg voltam elégedve mindazzal, ami körülvett és azzal a munkakörrel, a melyben élnem kellett, betöltöttem azt vonzalmaimmal. Közlékeny lelkem más tárgyakra kiáradt. S minduntalan ezerféle vágyak, oly szeretetreméltó hajlandóságok által, amelyek szüntelen leigázták szívemet, magamtól messzire elvonatva: bizonyos tekintetben megfeledkeztem magamról, teljesen azon csüngtem, ami idegen volt rám nézve és szívem folytonos izgatottságában az emberi dolgok minden változandóságát átéreztem. Ez a viharos élet sem belől nem hagyott békét, sem kívül nyugalmat. Bár látszólag boldog voltam, egy érzelmem sem volt, amely az elmélkedés próbakövét kiállhatta volna és amelyben igazán kedvem telhetett volna. Soha nem voltam tökéletesen megelégedve sem mással, sem önmagammal. A világ zsivaja elkábított, a magány untatott; mindegyre szükségem volt a helyváltoztatásra és sehol nem éreztem jól magamat. Mindenütt ünnepeltek, szivesen láttak, jól fogadtak, mindenütt dédelgettek; nem volt egy ellenségem, egy rosszakaróm, egy irigyem; minthogy mindenki csak arra törekedett, hogy lekötelezzen, gyakran volt részem abban az örömben, hogy magam is sok embert lekötelezhettem; és vagyon nélkül, hivatalos állás nélkül, pártfogók nélkül, jól kifejlett vagy jól ismert nagy tehetségek nélkül élveztem a mindezekkel kapcsolatos előnyöket és semmiféle állásban senkit nem láttam, akinek sorsa kivánatosabbnak tűnt volna fel az enyémnél. Mim hiányzott hát, hogy boldog legyek? Nem tudom; de azt tudom, hogy nem voltam boldog. Mim hiányzik ma, hogy a halandók legboldogtalanabbika legyek? Mindabból semmi, amit az emberek megtehettek e végre. Nos hát, ebben a szánalomraméltó állapotban közülök a legboldogabbal sem cserélném el lényemet és sorsomat, és inkább akarok egész nyomorúságommal én lenni, mint bármelyik közülök az ő teljes boldogságával. Önmagamra szorítkozva, igaz ugyan, hogy saját lényegemmel táplálom magamat, de ez soha nem merül ki; én beérem önmagammal, habár úgyszólván üresen kérődzöm s kiaszott képzeletem és kialudt képzeteim semmi táplálékot nem szolgáltatnak többé szívemnek. Elhomályosult, érzékeim által eltorlaszolt lelkem napról-napra alább sülyed és e nehéz tömegek terhe alatt nincs többé elegendő ereje arra, hogy magasra szökelljen, mint hajdan, régi porsátorából.

Erre az önmagunkba való visszatérésre kényszerít bennünket a balsors és talán éppen ez teszi azt a legtöbb emberre nézve elviselhetetlenné. Ami engem illet, aki csak hibákat hányhatok szememre, vádolom velök gyöngeségemet s aztán megvigasztalódom, mert soha előre megfontolt gonoszság nem közeledett szívemhez.

Azonban, ha csak bárgyú nem volnék, hogyan szemléljem egy pillanatig is helyzetemet a nélkül, hogy azt oly borzalmasnak ne találjam, mint amilyenné az emberek tették és a nélkül, hogy bele ne pusztuljak a fájdalomba és kétségbeesésbe. De én, a legérzékenyebb lény, szemlélem azt és nem indulok fel rajta; és harcok nélkül, önmagammal szemben erőfeszítések nélkül, szinte közömbösen látom magamat egy oly állapotban, amelynek szemléletét talán egyetlen más ember sem viselné el rémület nélkül.

Hogyan jutottam ennyire? Mert ugyanám távol állottam e békés hajlandóságtól amaz összeesküvés első gyanújakor, amellyel régóta körülhálóztak, a nélkül, hogy azt bármiképpen sejtettem volna. Ez az új fölfedezés egészen megzavarta az eszemet. A becstelenség és árulás készületlenül lepett meg. Melyik becsületes lélek van efféle kínokra készen? Ki kellett volna érdemelnünk, hogy előre láthassuk őket. Minden kelepcébe beleestem, amelyet lépteim elé állítottak. A méltatlankodás, a düh, az őrjöngés erőt vett rajtam, irányt vesztettem. Fejem megzavarodott és abban a borzalmas sötétségben, amellyel szüntelenül körülvettek, többé nem vettem észre sem világosságot, hogy magamviseletét irányítsam, sem támaszt, sem semmit, a min szilárdan tarthassam magamat és ellenállhassak a kétségbeesésnek, amely az örvénybe ragadott.

Hogyan lehetne ily rettenetes helyzetben boldogan és nyugodtan élni? Pedig még mindig itt vagyok, mélyebbre sülyedve, mint valaha és itt feltaláltam a nyugalmat és a békét; s boldogan és nyugodtan élek és nevetek azokon a hihetetlen gyötrelmeken, amelyeket üldözőim minduntalan szereznek magoknak, míg én békében maradok, virágokkal, himporokkal és gyerekségekkel foglalkozva és még nem is gondolva reájok.

Hogyan történt ez az átmenet? Természetesen, észrevétlenül és baj nélkül. Az első csapás rettenetes volt. Én, aki szeretetre és becsülésre érdemesnek éreztem magamat, aki azt hittem, hogy úgy tisztelnek és szeretnek, mint a hogy azt megérdemeltem, egyszerre csak azt láttam, hogy olyan borzalmas szörnyeteggé változtam, amilyen sohase létezett. Egy egész nemzedéket látok, amint teljes egészében erre a furcsa véleményre adja magát, magyarázat nélkül, kétség nélkül, szégyen nélkül és a nélkül, hogy valaha sikerült volna e különös változás okát kisütnöm. Teljes erővel vergődtem ellene és csak annál jobban belefonódtam. Kényszeríteni akartam üldözőimet, hogy valljanak színt előttem; óvakodtak tőle. Miután sokáig sikertelenül gyötrődtem, meg kellett pihennem. Azonban mindig reménykedtem, így szóltam magamban: ily ostoba elvakultság, ily képtelen elfogultság nem vehet erőt az egész emberi nemen. Vannak még józaneszű emberek, akik nem részesek ebben az őrjöngésben; vannak még igazságos lelkek, akik útálják a csalást és az árulókat. Keressünk, talán fogok végre egy embert találni; ha rátalálok, ők meg vannak szégyenítve. Hasztalan kerestem, nem akadtam rá. Az összeesküvés egyetemes, kivétel nélküli, visszatérés nélküli, s én bizonyos vagyok benne, hogy ebben a szörnyű száműzetésben fogom napjaimat befejezni, a nélkül, hogy valaha a titok nyitjára akadnék.

Ebben a szánalomraméltó állapotban, hosszú gyötrelmek után a kétségbeesés helyett, amelynek végtére is osztályrészemül kellett jutnia, megtaláltam a derültséget, a nyugalmat, a békét, sőt a boldogságot, mivel életem minden napja örömmel juttatja eszembe a tegnap örömét és mivel másnapra sem óhajtok egyebet.

Honnan ered ez a különbség? Egyetlen dologtól, onnan, hogy megtanultam a szükségesség jármát zúgolódás nélkül viselni; onnan, hogy még ezer dologhoz törekedtem ragaszkodni és miután mindezek a támpontok fokozatosan kisiklottak kezemből, önmagamra utaltan, végre visszanyertem egyensúlyomat. Mindenfelől szorongatva, egyensúlyban maradok, mivel semmihez sem ragaszkodom többé s csak önmagamra támaszkodom.

Amikor ennyi hévvel feltámadtam a közvélemény ellen, még ekkor is – a nélkül, hogy észrevenném – annak igája alatt nyögtem. Szeretjük, ha becsülnek azok, akiket becsülünk és a míg kedvezően vélekedhettem az emberekről vagy legalább nehány emberről, azoknak rólam alkotott ítéletei nem lehettek előttem közömbösek. Láttam, hogy a közönség ítéletei sokszor méltányosak, de nem láttam, hogy ez a méltányosság a véletlen szülötte volt, hogy azok a szabályok, amelyekre az emberek véleményeiket alapítják, csak szenvedélyeikből vagy előítéleteikből, amelyek ezeknek folyományai, fakadnak; és hogy még akkor is, amikor helyesen ítélnek, gyakran még ezek a helyes ítéletek is helytelen elvekből erednek, mint mikor úgy tesznek, mintha elismernék valakinek érdemeit és sikereit, ezt nem az igazságosság szelleméből kifolyólag, hanem azért teszik, hogy részrehajlatlan színben tűnjenek föl, ellenben ugyanezt az embert más tekintetben kényök-kedvök szerint rágalmazzák.