Egy magános sétáló álmodozásai
Part 7
De meg kell vallani, hogy ez jóval könnyebben és kellemesebben esett egy termékeny és magános, már a természettől fogva határolt és a világ többi részétől különválasztott szigeten, ahol minden csak mosolygó képeket tárt elém, ahol semmi nem emlékeztetett szomorú dolgokra, ahol a csekélyszámú lakók társasága barátságos és kedves volt, de nem annyira érdeklődő, hogy szünetlenül lefoglaljon, egyszóval, ahol egész nap minden akadály és minden gond nélkül átengedhettem magam a kényem-kedvem szerinti foglalatosságoknak vagy a leglanyhább tétlenségnek. Az alkalom kétségkívül kedvező volt egy álmodozó számára, aki a legvisszatetszőbb tárgyak közepette kellemes ábrándképekkel táplálkozván, tetszése szerint tudott azokkal jóllakni és mindazt, ami érzékeit valóban megérintette, ide öszpontosítani. Ha hosszú és édes álmodozásomból felriadva láttam, hogy zöld ágak, virágok és madarak környeznek, és szemeim messzire elcsapongtak azokra a regényes partokra, amelyek a széles kiterjedésű tó kristálytiszta vizét szegélyezték: mindezeket a kedves tárgyakat összeolvasztottam ábrándképeimmel s midőn végre fokonkint visszatértem magamhoz és mindahhoz, ami körülvett, nem tudtam megállapítani, melyik ponton vált külön a valóság az ábrándképektől, annyira minden egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy kedvessé tegye előttem azt a szemlélődő és magános életet, amelyet e szép lakóhelyen folytattam. Miért nem lehet annak újra életrekelnie? Miért nem mehetek, hogy e kedves szigeten fejezzem be napjaimat és soha ki ne jöjjek róla, sem soha ne lássam rajta a szárazföld egy lakóját sem, aki a mindenféle csapásoknak, amelyeket embertársaim annyi évek óta oly szivesen gyüjtögettek fejem fölé, emlékét visszaidézze lelkembe! Csakhamar örökre elfelejteném őket, bár ők kétségkívül nem igen felejtenének el viszont; de mit bánnám én azt, föltéve, hogy nem tudnának közelembe férkőzni, hogy megzavarják nyugalmamat. Megszabadulva mindama földi szenvedélyektől, amelyeket a társas élet izgalma kelt, lelkem gyakorta fölemelkednék eme légkör fölé és előre érintkeznék amaz égi szellemekkel, amelyeknek számát rövid idő alatt szaporítani reméli. Az emberek, tudom, óvakodni fognak attól, hogy visszaadják nekem ezt az édes menedékhelyet, amelyben nem akartak megtűrni. De legalább abban nem fognak megakadályozni, hogy a képzelet szárnyain mindennap elrepüljek oda és ott nehány óráig ugyanazt a gyönyört élvezzem, mintha még most is ott laknám. Legédesebb foglalatosságom ott az lenne, hogy kedvem szerint álmodoznám. Amikor azt álmodom, hogy ott vagyok, nem ugyanazt cselekszem-e? Sőt többet teszek: az elvont és egyhangú álmodozás ingeréhez oly bájos képeket csatolok, amelyek azt megelevenítik. Tárgyaik gyakran tovasiklottak érzékeim elől elragadtatásaim alkalmával; most pedig, minél mélyebben jár az álmodozásom, annál elevenebben lefesti azokat nekem. Gyakran jobban körükben vagyok és még kellemesebben, mint amikor valósággal ott voltam. Csak az a baj, hogy mihelyt képzeletem tüze ellankad, ezek a visszaemlékezések több fáradsággal járnak és nem tartanak oly sokáig. Óh jaj, amikor elkezdjük porhüvelyünket elhagyni, akkor kápráztatja ez leginkább szemeinket!
Hatodik séta.
Nem igen van oly mechanikus mozgásunk, amelynek okát szívünkben föl ne találhatnók, ha jól értenénk hozzá, hogy ott keressük.
Tegnap, midőn az új körúton haladtam végig, hogy a Bièvre mentén a Gentilly oldalon herborizálni menjek, egy kerülővel jobbra tértem, az Enfer (pokol)-sorompóhoz közeledve, és a fontainebleaui útra kitérve, ama magaslatok felé igyekeztem, amelyek ezt a kis folyót szegélyezik. Ez a kitérő magában véve fölötte közömbös dolog volt, de midőn visszaemlékeztem reá, hogy több ízben egész gépiesen ugyanezen a kitérőn haladtam, ennek okát önmagamban kerestem és nem bírtam megállani, hogy föl ne kacagjak, midőn annak a végire jártam.
A körút egyik szögletében, az Enfer-sorompó kijáratánál, nyárban naponta egy asszony szokott ülni, aki ott gyümölcsöt, herbatheát meg zsemlyét árul. Ennek az asszonynak egy fölötte csinos, de sánta kis fia van, aki mankóival ide-oda bicegve, elég jó kedvvel jár-kél és a járókelőktől adományokat kéreget. Félig-meddig megismerkedtem ezzel a jámbor fiúval; valahányszor arra mentem el, mindig odajött, ügyesen köszönt, mire megkapta az én szerény adományomat. Első-, másodízben gyönyörűséggel néztem őt, nagyon szívesen adtam neki, s egy darab ideig ugyanazt az örömet éreztem azután is, sőt a legtöbbször még azzal tetéztem, hogy nekibuzdítottam őt és végighallgattam gyermeki elbeszélését, amelyet kellemesnek találtam. De ez a gyönyörűség, miután fokonkint szokássá vált, lassankint – nem is tudom, hogyan – olyan kötelességfélévé alakúlt át, amely csakhamar feszélyezővé lett, különösen az előljáró beszéd miatt, amelyet végig kellett hallgatnom és amelyben sohasem mulasztotta el, hogy engem gyakran Rousseau úrnak ne szólítson, hogy megmutassa, melyszerint jól ismer, holott ellenkezőleg, ebből eléggé világos lett előttem, hogy nem ismert jobban, mint azok, akik őt kioktatták. Ettőlfogva kevésbbé örömest mentem arra, s utoljára gépiesen megszoktam, hogy legtöbbször egy vargabetűt csináljak, ha ehhez az átlós-úthoz közeledtem.
Ime, ezt fedeztem föl, amint fölötte elmélkedtem, mert mindebből eddigelé még semmi nem tárult föl világosan elmém előtt. Ez a megfigyelés egymás után egy sereg mást idézett lelkem elé, amelyek megerősítették abban, hogy cselekedeteim legnagyobb részének igazi és elsőrendű indítóokai önmagam előtt nem oly világosak, mint ahogy sokáig képzeltem. Tudom és érzem, hogy jót tenni a legigazibb boldogság, amelyet az emberi szív érezhet; de ezt a boldogságot régóta elragadták tőlem és az enyémhez hasonló nyomorúlt sorsban nem igen lehet remélni, hogy egyetlen igazi jócselekedetet jól megválasztva és eredményesen elvégezhessünk. Minthogy azoknak, akik sorsom fölött rendelkeznek, legfőbb gondja arra irányult, hogy számomra minden csak hamis és csalárd látszat legyen: az erényre való indítás is mindig csak oly csalétek, amelyet azért tárnak elém, hogy a kelepcébe csaljanak, amelybe be akarnak keríteni. Tudom ezt; tudom, hogy az egyedüli jó, ami ezentúl hatalmamban áll, az, hogy visszatartsam magam a cselekvéstől, mert attól kell tartanom, hogy szándékom, sőt tudomásom ellenére rosszat cselekszem.
De voltak boldogabb idők, amelyekben szívem gerjedelmeit követve, néha egy-egy idegen szívet megelégedetté tehettem és tartozom magamnak azzal a megtisztelő bizonyságtétellel, hogy valahányszor ezt a gyönyört élvezhettem, azt bármi másnál édesebbnek találtam. Ez a hajlam élénk, igaz, tiszta volt és legtitkosabb bensőmben soha semmi azt meg nem hazudtolta. Azonban sokszor éreztem saját jótéteményeim terhét a kötelességek ama lánca révén, amelyet magok után vontak: ekkor eltűnt a gyönyör és ama gondoskodások gyakorlásában, amelyek előbb elbájolták szivemet, most már csak szinte elviselhetetlen kényszert találtam. Szerencsés sorom rövid napjai alatt sokan folyamodtak hozzám és soha semmi szolgálatot, amely csak hatalmamban állt, senkitől meg nem tagadtam. De ezekből az első, nagy szivességgel árasztott jótéteményekből az egymást követő kötelezettségek oly bilincsei származtak, amelyeket nem láttam előre és amelyek igáját később képtelen voltam lerázni. Első szolgálataim azok szemében, akik azokban részesültek, csak foglalói voltak a később következendőknek; s mihelyt valami szerencsétlen kivetette utánam egy elfogadott jótétemény csáklyáját, attól fogva oda voltam s ez az első szabad és önkéntes jótétemény határozatlan jogcímévé vált mindazoknak, amikre utóbb szüksége lehetett, anélkül, hogy akár csak tehetetlenségem is elegendő lett volna az azok alól való fölmentésre. Így alakultak át számomra a legédesebb gyönyörűségek utóbb terhes alárendeltségekké.
Azonban ezek a bilincsek mindaddig, míg a közönségtől számba nem véve, ismeretlenül éltem, nem tűntek föl előttem nagyon súlyosaknak. De mihelyt irataim révén személyem az érdeklődés előterébe lépett, – súlyos hiba kétségkívül, de a melyért szerencsétlenségeim által túlontúl megbűnhödtem, – ettőlfogva az összes szükölködőknek vagy állítólag ilyeneknek, az összes kalandoroknak, akik becsapni való áldozatot kerestek, mindazoknak, akik a nagy képmutatással nekem tulajdonított nagy tekintély ürügye alatt egy vagy más módon fülön akartak csípni: általános célpontjává váltam. Ekkor volt módom megismerni, hogy a természet összes hajlandóságai, még magát a jótékonyságot sem véve ki, ha okosság és válogatás nélkül kezeljük vagy követjük őket a társaságban, megváltoztatják természetüket és sokszor époly ártalmasokká válnak, mint a mily hasznosak voltak első megindulásuk alkalmával. Ennyi kegyetlen tapasztalat lassankint megváltoztatta első hajlandóságaimat, vagy inkább végre igazi határaik közé korlátozván őket, megtanított arra, hogy kevésbbé vakon kövessem jótevői hajlamomat, amikor ez csak arra szolgált, hogy előmozdítsa a mások gonoszságát.
Azonban nem sajnálom ezeket a tapasztalatokat, mivel ezek, a reflexió útján, új felvilágosításokat nyújtottak önmagam megismerésére és magamviseletének igazi indító okaira nézve ezer esetben, amelyekben téves illuziókban ringattam magamat, helyes útra vezettek. Láttam, hogy ahhoz, hogy örömmel tehessek jót, szabadon, kényszer nélkül kell cselekednem s viszont arra nézve, hogy egy jó cselekedet minden édességét elveszítse, elegendő volt, ha az kötelességgé vált számomra. Ettőlfogva a kötelezés súlya a legédesebb élvezeteket megkeseríti számomra s mint a hogy _Emil_ben mondottam, úgy hiszem, rossz férj lettem volna a törökök közt abban az órában, amikor a közfelkiáltás arra szólítja fel őket, hogy állásuk kötelességeit betöltsék.
Im ez nagyban módosítja azt a véleményt, amelyet saját erényemről sokáig tápláltam; mert ez nem abban áll, hogy hajlamainkat kövessük és átengedjük magunkat a jóltevés gyönyörének, mikor azok erre indítanak bennünket, hanem abban áll, hogy legyőzzük őket, amikor a kötelesség ezt parancsolja és megtegyük azt, amit az rendel, – én pedig ezt bárkinél a világon kevesbbé tudtam megtenni. Érzékenynek és jónak születve, a szánakozást egész a gyöngeségig vive és lelkemet mindazáltal, ami a nagylelkűséghez tartozik, felmagasztosulva érezve, humánus, jótékony, segítségre kész voltam hajlamból, sőt szenvedélyből, amíg csak szívem volt érdekelve; a legjobb és legirgalmasabb ember lettem volna, ha a leghatalmasabb lettem volna erre és ahhoz, hogy minden bosszúvágyat kioltsak magamban, elegendő lett volna, hogy képes legyek bosszút állani. Sőt saját érdekem ellenére, könnyen lettem volna igazságos is, de a rám nézve kedves személyek érdeke ellenére nem tudtam volna magamat ráhatározni, hogy az legyek. Mihelyt kötelességem és szívem ellenmondásba került, az előbbi ritkán diadalmaskodott, ha ugyan az nem forgott csupán szóban, hogy visszatartsam valamitől magamat; ez esetben a legtöbbször erős voltam, de hajlandóságom ellenére cselekedni sohasem bírtam. Akár az emberek, akár a kötelesség, vagy éppen a kényszerűség parancsoljanak, ha szívem hallgat, akaratom néma marad és nem tudok engedelmeskedni. Látom a bajt, amely fenyeget, de inkább engedem bekövetvetkezni, semhogy annak megelőzésére indulatba jöjjek. Olykor-olykor nagy erőfeszítéssel nekilendülök, de ez az erőfeszítés nagyon hamar kifáraszt és kimerít; nem bírom folytatni. Minden elképzelhető dolognál, amit nem csinálok szívesen, mihamar képtelen vagyok megcsinálni.
Sőt többet mondok. A kívánságommal egyező kényszerítés elegendő arra, hogy azt lerontsa és idegenkedéssé, sőt ellenszenvvé változtassa, ha csak kevéssé erősen működik is; és ez kínossá teszi számomra az olyan jócselekedetet, amit megkövetelnek és amit magamtól szivesen megtennék, ha nem követelnék. A tisztán önkéntes jótétemény bizonyára az a cselekedet, amit szeretek megtenni. De ha az, aki azt kapta, abból jogcímet formál arra, hogy folytatását követelje, mert különben meggyűlöl, ha törvénnyé emeli, hogy örökre jóltevője legyek: bár eleinte gyönyörűségemet találtam benne, hogy az vagyok, ettőlfogva a feszélyezés megkezdődik és a gyönyörűség eloszlik. Amit ilyenkor cselekszem, ha engedek, gyöngeség és álszemérem, de a jóakarat hiányzik és távol attól, hogy nagyra lennék vele, inkább szemrehányást teszek magamnak lelkiismeretem előtt, hogy kelletlenül jót teszek.
Tudom, hogy valami szerződésféle áll fenn, sőt ez valamennyi közül a legszentebb, a jóltevő és a lekötelezett közt. Bizonyosfajta társaságot alkotnak ők egymással, amely szorosabb annál, amely az embereket általában összekapcsolja és ha a lekötelezett hallgatagon háládatosságra vállalkozik, a jóltevő ugyancsak arra kötelezi magát, hogy amaz iránt mindaddig, amíg csak az méltatlanná nem válik arra, megőrzi ugyanazt a jóakaratot, amelyet iránta tanusított és ennek bizonyságát fogja szolgáltatni mindannyiszor, valahányszor arra alkalma nyílik és annak szüksége fenforog. Ezek nem világosan kifejezett föltételek, hanem természetes következményei a köztük létesült viszonynak. Az, aki először tagad meg egy önkéntes szolgálatot, amit tőle kérnek, semmi jogot nem ad ezzel a panaszkodásra annak, akit visszautasításban részesített; de az, aki hasonló esetben ugyanattól megtagadja ugyanazt a szivességet, amelyet előbb megadott neki, meghiusít egy oly reményt, amelynek táplálására feljogosított; megcsal és meghazudtol egy várakozást, amelyet fölgerjesztett. Érezzük, hogy ebben a visszautasításban valamelyes igazságtalan és keményebb dolog rejlik, mint az előbbiben, pedig ez éppen úgy annak a függetlenségnek kifolyása, amelyet a szív szeret és amelyről nem mond le minden küzdelem nélkül. Ha egy adósságot kifizetek, egy kötelességet teljesítek; ha valami ajándékot adok, örömet szerzek magamnak. Úgyde kötelességeink teljesítésének öröme azok közül való, amelyek egyedül az erény megszokásából fakadnak; azok, amelyek közvetetlenül a természeti hajlandóságból erednek, nem emelkednek oly magasra, mint ezek.
Annyi szomorú tapasztalat után megtanultam, hogy messziről előre lássam első valóra vált gerjedelmeim következményeit és gyakran visszatartottam magam egy jó cselekedettől, amelyet óhajtottam is, módomban is volt megtenni, mivel visszariadtam attól az alárendeltségtől, amelybe utóbb kerülök, ha meggondolatlanul átengedem magam neki. Nem mindig éreztem ezt a félelmet, ellenkezőleg, fiatal koromban saját jótéteményeim által fűződtem az emberekhez és hasonlóképen gyakran észrevettem, hogy akiket leköteleztem, inkább hálából, mint érdekből ragaszkodtak hozzám. De a dolgok úgy ezen, mint minden más tekintetben nagyon megváltoztatták szinöket, mihelyt szerencsétlenségeim kezdetöket vették. Ettőlfogva új nemzedék körében éltem, amely nem hasonlított az előbbihez és saját érzelmeim mások iránt oly változásokat szenvedtek, amilyet az övéikben találtam. Ugyanazok az emberek, akiket egymást követőleg ebben a két oly különböző nemzedékben láttam, úgyszólván fokozatosan hasonultak át az egyikhez, majd a másikhoz. Igazakból és nyíltszivűekből, a mik kezdetben voltak, azzá válva, amik most, csak úgy cselekedtek, mint az összes többiek. És pusztán azáltal, hogy az idők megváltoztak, az emberek is úgy megváltoztak, mint azok. Ugyan hogyan őrizhetném meg ugyanazon érzelmeket azok iránt, akikben ellenkezőjét találom annak, ami ezeket nálam fölkeltette? Nem gyűlölöm őket, mert nem tudok gyűlölni; de nem tilthatom meg magamnak a megvetést, amit megérdemelnek, sem nem tarthatom vissza magamat attól, hogy ezt irántok ki ne fejezzem.
Talán anélkül, hogy észrevettem volna, magam változtam meg a kelleténél jobban? Melyik egyéni jellem állana változás nélkül az enyémhez hasonló helyzetnek ellen? Meggyőződve húsz évi tapasztalat által, hogy mindazok a szerencsés tulajdonságok, amelyeket a természet a szívembe oltott, végzetem által és azok által, akik azzal rendelkeznek, magamnak és másoknak kárára fordultak, ezentúl egy jó cselekedetet, amelynek megtevését javasolják, nem tekinthetek egyébnek, mint kelepcének, amelyet számomra állítanak, s amely alatt valami rossz lappang. Tudom, hogy bármi legyen cselekedetem eredménye, jó szándékomért éppenúgy meglesz az érdemem. Igen, ez az érdem kétségkívül mindig ott van, de a belső varázs nincs meg többé s mihelyt ez az ösztönzés nálam hiányzik, csak közömbösséget és jéghidegséget érzek magamban; és biztos lévén abban, hogy egy igazán hasznos cselekedet művelése helyett csak egy megcsalatott ember cselekedetét teszem, az önszeretet méltatlankodása, kapcsolatban az ész helytelenítésével, csak idegenkedést és ellenállást sugall ott, ahol természetes állapotomban hévvel és buzgalommal lettem volna tele.
Vannak olyan balsorsok, amelyek emelik és erősítik a lelket, de vannak olyanok is, amelyek leverik és megölik azt; ilyen az, amelynek zsákmányául estem. Bármi kevés hitvány kovász került volna az enyémbe, túlságosan erjedésbe hozta volna azt, őrjöngővé tett volna; de így csak semmivé tett engem. Képtelen lévén arra, hogy akár a magam, akár a más számára jót tegyek, visszatartom magam a cselekvéstől; és ez az állapot, amely csak a kényszer folytán ártatlan, bizonyos édességet találtat velem abban, hogy szabadon, minden szemrehányás nélkül kövessem természetes hajlamomat. Persze nagyon is messze megyek, mivel még ott is kikerülöm a cselekvési alkalmakat, ahol csak jót lehet cselekednem. De bizonyos lévén a felől, hogy nem engedik a dolgokat teljes mivoltukban látnom, visszatartom magam attól, hogy ama külszín alapján ítéljek, amellyel azokat felruházzák; és bármiféle csalétekkel vonják is be a cselekvésre való indító okokat, nekem elég, ha ezeket az indító okokat az én hatási körömben hagyták, hogy az ő csaló voltuk felől biztos legyek.
Úgy látszik, sorsom gyermekkoromtól fogva kifeszítette az első hálót, amely sokáig oly könnyen belecsalogatott az összes többiekbe. A legbizakodóbb embernek születtem és teljes negyven évig soha ez a bizalom egyetlenegyszer sem csalódott. Egyszerre csak másfajta emberek és dolgok közé kerülve, ezer kelepcébe estem a nélkül, hogy egyet is észrevennék és húszévi tapasztalat alig volt elegendő arra, hogy sorsom felől felvilágosítson. De amint egyszer meggyőződtem róla, hogy csak hazugság és hamisság lappang azokban az arcfintorgató baráti ömlengésekben, amelyeket reám pazarolnak, nagy hirtelenséggel a másik szélsőségbe csaptam át: mert, ha az ember egyszer kilépett a természeti jelleméből, többé nincsenek határok, amelyek visszatartsák. Ettől kezdve megundorodtam az emberektől, és akaratom találkozván az ő erre irányuló akaratukkal, még jobban távoltart tőlük, mint mindenféle mesterkedéseik tehetik.
Mind hasztalan csinálják: ez az idegenkedés sohase fajulhat ellenszenvvé. Ha arra a függőségre gondolok, amelybe ők velem szemben helyezkedtek, hogy engemet a saját függőségükben tartsanak, igazán megszánom őket. Ha én nem vagyok szerencsétlen, ők magok azok; és valahányszor magamba szállok, mindig sajnálatraméltónak találom őket. Talán kevélységem is belevegyül még ezekbe az ítéletekbe; sokkal inkább fölöttük állónak érzem magam, semhogy gyülöljem őket. Ők legföllebb a megvetésig érdekelhetnek engem, de soha a gyűlöletig; elvégre is sokkal inkább szeretem magam, semhogy bárkit is gyűlölni tudnék. Ez annyi volna, mint szűkebbre vonni, összeszorítani létemet, pedig én inkább az egész mindenség fölé szeretném azt kiterjeszteni.
Jobb szeretem őket kerülni, mint gyűlölni. Megpillantásuk oly benyomásokkal illeti meg érzékeimet és ezek révén szívemet, amelyeket ezer kegyetlen tekintet tesz kínossá reám nézve; de ez a rosszullét azonnal megszűnik, mihelyt a tárgy, amely azt okozza, tovatűnt. Foglalkozom velük és pedig egészen akaratom ellenére, jelenlétök folytán, de soha a rájok való emlékezés révén. Ha nem látom őket többé, olyanok számomra, mintha egyáltalában nem léteznének.
Sőt csak abban közömbösek előttem, ami rám vonatkozik, mert egymás közötti viszonyaikban még érdeket tudnak bennem kelteni és megindítani, mint egy dráma személyei, amelyet a színpadon látnék. Egész erkölcsi lényemnek meg kellene semmisülnie, hogy az igazságosság közömbössé legyen előttem. Az igazságtalanság és gonoszság látványa még most is felforralja a véremet, míg az oly erényes cselekedetek, amelyekben sem kérkedést, sem hivalkodást nem látok, mindig örömtől dobogtatják szívemet és édes könnyekre fakasztanak. De magamnak kell őket látnom és megítélnem, mert saját történetem után esztelennek kellene lennem, ha bármi dologban elfogadnám az emberek ítéletét és akármit a mások becsületszavára kész igazság gyanánt elhinnék.
Ha termetem és vonásaim époly teljesen ösmeretlenek volnának az emberek előtt, mint a minők jellemem és belső alkatom, akkor még minden baj nélkül élhetnék közöttük. Sőt társaságuk is tetszhetnék nekem, amíg tökéletesen idegen lennék közöttük. Minden megszorítás nélkül átengedve természetes hajlandóságaimnak, még akkor is szeretném őket, ha soha nem törődnének velem. Egyetemes és tökéletesen önzetlen jóakaratot tanusítanék irántok; de a nélkül, hogy valaha különösebb összeköttetésbe lépnék és bármi kötelesség jármát viselném: szabadon és önmagamtól mindazt megtenném irántok, aminek megtevése – holott önszeretetük készteti és összes törvényeik kényszerítik őket reá – annyi fáradságukba kerül.
Ha szabad, ösmeretlen és elszigetelt maradtam volna, mint a hogy rendeltetésem szerint lennem kellett volna, csak jót cselekedtem volna, mert semmi ártalmas szenvedély csírája nem rejlik szívemben. Ha láthatatlan és mindenható lettem volna, mint Isten, jóltevő és a jó is lettem volna, mint ő. Az erő és a szabadság teszi a kitűnő embereket; a gyöngeség és a rabszolgaság csak gonosztevőket hozott létre. Ha a Gyges gyűrűjének birtokosa lettem volna, az kihúzott volna az emberektől való függőségből és őket rendelte volna nekem alá. Sokszor kérdeztem magamtól spanyol légváraimban, mi hasznát vettem volna e gyűrűnek, mert a visszaélési kísértésnek bizonyára közel kell állania a hatalomhoz. Módomban állván kielégíteni kivánságaimat, mindent megtehetvén a nélkül, hogy bárki meg tudna csalni, mit kivánhattam volna valami nyomatékkal? Egyetlen dolgot s ez az lett volna, hogy minden szivet megelégedettnek lássak. Az általános boldogság látása egyedül indíthatta volna meg szívemet állandó érzéssel és az a forró törekvés, hogy ehhez hozzájárulhassak, lett volna a legállhatatosabb szenvedélyem. Mindig igazságos lévén részrehajlás nélkül és mindig jó gyöngeség nélkül, egyaránt megóvtam volna magam a vak bizalmatlankodástól és az engesztelhetetlen gyűlölködéstől, mert miután olyanoknak láttam volna az embereket, amilyenek és könnyen olvastam volna sziveik mélyén, keveset találtam volna köztük oly szeretetreméltót, hogy teljesen átadjam nekik szívemet és keveset oly utálatosat, hogy egész gyűlöletemet megérdemeljék és még gonoszságuk is csak szánakozásra indított volna irántuk, mert jól ismerem a bajt, amit önmaguknak okoznak, midőn másnak ártani akarnak. Talán egyes vidám pillanataimban arra a gyerekségre vetemedtem volna, hogy olykor-olykor csodákat műveljek; de teljesen érdektelen lévén önmagam iránt és csak természetes hajlamaimat tisztelvén törvényül, egynehány szigorúan igazságos cselekedet mellett ezer irgalmas és méltányos cselekedetet hajtottam volna végre. Mint a gondviselés szolgája és törvényeinek felvigyázója, hatalmam birtokában bölcsebb és hasznosabb csodákat műveltem volna az arany legendának és Szent Medárdus sírjának csodáinál.