Part 6

De eljárásomat még menthetetlenebbé teszi magam választotta jelszavam. Ez a jelszó minden más embernél jobban kötelezett engem az igazság szoros bevallására és nem volt elég, hogy neki mindenütt feláldoztam érdekemet és hajlamaimat, hanem gyöngeségemet és félénk természetemet is föl kellett volna neki áldoznom. Bátorságra és erőre volt szükségem, hogy mindig minden alkalommal igaz legyek és soha se fictiók, se mesék ne jőjjenek ki abból a szájból és abból a tollból, amely kifejezetten az igazságnak szentelte magát. Ime, ezt kellett volna magamnak mondanom, midőn ezt a büszke jelszót fölvettem és szünet nélkül ismételnem mindaddig, amíg azt viselni merészeltem. Sohasem hamisság sugallta hazugságaimat, azok mind gyöngeségből eredtek; de ez nagyon csekély mentségemre szolgál. Gyönge lélekkel legföllebb a bűntől őrizhetjük meg magunkat, de nagyralátás és vakmerőség, ha nagy erényeket merészelünk hirdetni.

Ezek az itt előadott elmélkedések valószinűleg sohasem jutottak volna eszembe, ha R*** abbé föl nem keltette volna azokat bennem. Nagyon késő kétségkívül arra, hogy hasznukat vegyem; de nem fölötte késő legalább arra, hogy tévedésemet jóvátegyem és akaratomat ismét a rendes útra térítsem, mert ezentúl csupán ez függ tőlem. Ebben hát és minden hasonló dologban Solon életelve minden életkorra alkalmazható és sohasem nagyon késő még ellenségeinktől sem megtanúlni azt, hogy bölcsek, igazak, szerények legyünk és kevesebbet képzeljünk magunkról.

Ötödik séta.

Mindazon lakóhelyek közül, amelyekben otthonra találtam – és olykor-olykor bájos lakóhelyeim voltak – egy sem tett oly igazán boldoggá és egyik sem keltett elhagyásakor lelkemben élénkebb sajnálkozást, mint a biennei tó középén fekvő Szentpéter-szigete. Ez a kis sziget, amelyet Neuchâtelben de la Motte-szigetének hívnak, kevéssé ismeretes még Svájcban is. Amennyire tudom, egy utazó sem tesz róla említést. Pedig nagyon kellemes és kiválóan alkalmas fekvésű olyan ember boldogsága számára, aki szeret visszavonultan élni; mert, habár talán az egyedüli vagyok a világon, akire sorsa ezt törvényül szabta ki, nem hihetem, hogy az egyedüli legyek, akinek ily természetes hajlandósága van, habár még eddig senki másnál sem találkoztam vele.

A biennei tó partjai zordonabbak és regényesebbek, mint a Genfi-tó partjai, mivel itt a szigetet körülvevő sziklák és erdők közelebb lehúzódnak a vízhez; de azért nem kevésbbé mosolygók. Ha itt kevesebb megművelt szántóföld és szőlő, kevesebb falu és ház akad, viszont több a természetes zöld, több a rét, a lombkoszorúzta menhely, gyakoribbak a nagy ellentétek és közelebb állnak egymáshoz a változó képek. Minthogy ezeken a szerencsés partokon nincsenek kényelmes kocsi-utak, a vidéket ritkán látogatják utasok; de az nagyon érdekes a magános szemlélődök számára, akik örömmel merülnek el a természet bájainak élvezetébe és szállnak magokba abban a csöndben, amelyet semmi más zaj nem zavar, mint a sasok vijjogása, egy-két madárka szaggatott csattogása és a hegységből alárohanó patakok zuhogása. Ez a szép, csaknem kerek alakú medence két kis szigetet zár ölébe, amelyek közül az egyik mintegy félmérföldnyi kerületű, lakott és művelt, a másik pedig kisebb, kopár, műveletlen és amelyet utoljára is el fog tüntetni az a sok földtömeg, amelyet szüntelenül kihordanak belőle, hogy a hullámok és viharok okozta károkat a nagyobb szigeten kipótolják. Így a gyöngébbnek mindig az erősebb támogatására kell szolgálnia.

Az egész szigeten csak egyetlenegy ház van, de ez nagy, kellemes és kényelmes, amely, miként maga a sziget, a berni kórház tulajdona és egy adószedő lakik benne, családjával és cselédségével együtt. Ez népes baromfiudvart, galambducot és haltenyésztőket tart itt. Amily kicsiny a sziget, époly változatos terepét és kilátásait illetőleg, mindenféle tájképeket mutat és mindennek művelésére alkalmas. Látni itt szántóföldeket, szőlőket, erdőket, gyümölcsösöket, ligetektől árnyékolt és mindenféle csalitoktól szegélyezett kövér egelőket, amelyeket a tó vize állandó hüvösségben tart. A szigetet egy magas, két sor fával beültetett töltés fogja hosszában körül, míg e földtöltés közepére egy csinos termet építettek, amelyben a szomszédos partok lakói összegyülekeznek és a szüretek alkalmával táncmulatságot rendeznek.

Erre a szigetre menekültem a _môtiersi_ megkövezés után. A rajta való tartózkodást oly elbájolónak találtam, azon annyira a hangulatomnak megfelelő életet folytattam, hogy elhatároztam, itt fejezem be hátralevő napjaimat és csupán az az egy nyugtalanított, hogy nem engedik e szándékot végrehajtanom, mert az nem illett bele abba a tervbe, hogy Angolországba csaljanak, amelynek első megnyilvánulásait már ekkor érezni kezdtem. Ezektől a sejtelmektől gyötörtetve, szerettem volna, ha e menhelyet örökös fogházzá változtatták volna számomra, ha egész életemre ide számkivetettek volna, és ha elvéve tőlem minden hatalmat és minden reményt arra, hogy róla valamikor kijöhessek, minden érintkezést megtiltottak volna a szárazfölddel, úgy hogy nem tudva, mi történik a nagyvilágban, annak még létezéséről is megfeledkeztem volna és ott hasonlóképen megfeledkeztek volna az én létezésemről.

Azonban csak két hónapot engedtek e szigeten eltöltenem, pedig szivesen töltöttem volna ott két esztendőt, két századot, az egész örökkévalóságot és soha egy pillanatig sem unatkoztam volna, habár élettársamon kívül nem volt ott más társaságom, mint csupán az adószedő, a felesége és cselédsége, akik mindnyájan valóban igen jó emberek voltak és semmi egyéb; de nekem épen ez kellett. Ezt a két hónapot életem legboldogabb időszakának tartom, oly boldognak, hogy annak boldogsága egész életemre elegendő lett volna anélkül, hogy egy más állapot utáni vágyakozás egyetlen pillanatig is feltámadt volna lelkemben.

De miféle boldogság volt hát ez és miben állt annak élvezése? Föl merném tenni e század összes embereinek, vajjon kitalálnák-e azt az életet, amelyet ott folytattam. A drága _far niente_ volt ezen élvezetek közt az első és legfőbb, amelyet egész édességében élvezni akartam és mindaz, amit itt tartózkodásom alatt műveltem, valóban nem volt egyéb, mint egy olyan ember gyönyörűséges és szükséges foglalatossága, aki a tétlenségnek szentelte magát.

Az a remény, hogy semmit sem fognak jobban kívánni, mint hogy e magános tartózkodási helyen hagyjanak engemet, amelyet magam választottam ki, és a honnan lehetetlen volt támogatás és nagymérvű észrevétel nélkül kijönnöm és ahol csupán a körültem levő emberek közvetítésével lehetett mind érintkezésem, mind levelezésem a külvilággal; ez a remény, mondom, azzal biztatott, hogy itt nyugodtabban fejezhetem be napjaimat, mint ahogy eddig töltöttem, és az a gondolat, hogy itt ráérek kényem-kedvem szerint dolgaimat berendezni, okozta, hogy azzal kezdtem, hogy semmi berendezkedéshez sem fogtam. Hirtelen, egyedül és üres kézzel a szigetre kerülve, fokozatosan hozattam oda magam után gazdaasszonyomat, könyveimet és csekély házi fölszerelésemet, de ez utóbbiból jónak láttam semmit sem csomagolni ki, úgy hagyva, ládáimat és bőröndjeimet, mint a hogy megérkeztek volt, és úgy élve lakásomban, ahol napjaimat befejezni óhajtottam, mint egy vendégfogadóban, a honnan másnap el kellett utaznom. Mindezek a dolgok, úgy a hogy voltak, annyira kedvem szerint folytak, hogyha jobban akartam volna őket elrendezni, csak rontottam volna rajtok egyet-mást. Egyik legnagyobb gyönyörűségem különösen az volt, hogy könyveimet egyre jól becsomagolva hagytam és semmi írószerszám sem volt a kezem ügyében. Ha egy-egy szerencsétlen levél arra kényszerített, hogy tollat fogjak és válaszoljak, morogva kértem az írószereket az adószedőtől kölcsön és siettem őket visszaadni, abban a hiú reményben élve, hogy nem lesz szükséges többé kölcsönkérnem. Ezek helyett a szomorú ringy-rongy papírok és mindezen ócska könyvhalmaz helyett virágokkal és szénával töltöttem meg szobámat, mert ekkoriban első lelkesedésemben voltam a növénytan iránt, amely iránt _D’Ivernois_ doktor oly hajlandósággal töltött el, hogy az csakhamar szenvedélylyé fokozódott. Nem akarva többé komoly munkával foglalkozni, valami szórakozásra volt szükségem, amely tetszik is és nem jár több fáradsággal annál, mint a mennyit egy lustálkodó is szivesen elvégez. Elhatároztam, hogy megírom a _Flora petrinsularis_-t (a Szentpéter-sziget flóráját) vagyis leírom a sziget összes növényeit, egyetlenegyet sem mellőzve el, oly részletességgel, amely elegendő lesz arra, hogy hátralevő napjaimat igénybe vegye. Azt mondják, hogy egy német könyvet írt egy citrommagról, én a rétek minden füvéről, az erdők minden mohájáról, minden zuzmóról, amely a sziklához tapad, írtam volna egyet; egyszóval egy szál füvet, egy növényi atomot sem akartam úgy hagyni, hogy bőven le ne írjam. E szép terv következtében a reggeli után, amelyet mindannyian együtt költöttünk el, minden reggel, kezemben a nagyítóüveggel és hónom alatt a _Systema naturae_-val elindultam a sziget egy-egy részletének átvizsgálására s e végből kis negyedekre osztottam azt azzal a szándékkal, hogy mindenik évszakban sorban egymás után bejárom őket. Semmi nem különösebb, mint azok az elragadtatások és lelkesedések, amelyeket minden megfigyelésem alkalmával éreztem, amelyeket a növények alkatára és organisatiójára, valamint a nemi részeknek a megtermékenyítésnél játszott szerepére irányultak, amelyek rendszere ekkor még teljesen új volt előttem. A nemi jellemvonások megkülönböztetése, amelyekről azelőtt halvány fogalmam sem volt, megigézett, midőn azokat a közönséges növényfajoknál megállapítottam, addig is, míg ritkább fajoknál is megtehettem ezt. A Prunella két hosszú porzószálának kettéhasadása, a csalán és a Parietaria porzószálainak feszereje, a balzsamina termésének és a puszpáng magtartójának szétpattanása, a megtermékenyülés ezer kis folyamata, amelyeket először megfigyeltem, örömmel töltött el és mindenkit sorba kérdeztem: látta-e a Prunella szarvait, mint a hogy Lafontaine «Diable de Papefiguiéres» című meséjében az emberektől azt kérdezi, olvasták-e Habakukot. Két vagy három óra múlva gazdag aratással megrakodva tértem vissza s e készlet szórakozásomra szolgált délután azon esetre, ha esni kezdett. A délelőtt további részét arra használtam, hogy az adószedővel, feleségével és Terézzel elmentem meglátogatni munkásaikat, megnézni a gyümölcsszedést s velök együtt a legtöbbször magam is neki láttam a munkának és nem egyszer megtörtént, hogy midőn berni urak jöttek hozzám látogatóba, egy-egy magas fán kuporodva találtak, derekamra kötött zsákkal, amelyet gyümölcscsel raktam tele s azután egy kötéllel a földre eresztettem le. A délelőtti testmozgás és az attól elválaszthatatlan jó kedélyhangulat a déli pihenést kiválóan kellemessé tette reám nézve; de ha ez már nagyon hosszúra nyúlt, a szép idő pedig csalogatott, nem győztem a végit kivárni, s ott hagyva az asztalnál a társaságot, elillantam és egyedül egy csónakba szállva, kieveztem a víz közepére, amikor a tó csöndes volt és ott, egész hosszamban végignyúlva a csónakban, ég felé fordított szemekkel a habok lassú ide-oda hullámzására bíztam magam néha több órán át is, ezer zavaros de gyönyörűséges álmodozásba merülve, a melyek, bár semmi pontosan meghatározott vagy állandó tárgyuk nem volt, mindamellett az én nézetem szerint százszor becsesebbek voltak mindannál, ami édeset csak találtam volt mindabban, amit az élet gyönyöreinek neveznek. Olykor a naplemente értesített róla, hogy már ideje lesz visszatérni s ilyenkor nem egyszer oly messzire voltam a szigettől, hogy teljes erőmből kellett dolgoznom, hogy az éj leszállta előtt hazaérjek. Máskor meg ahelyett, hogy a sík vízre kiszállnék, abban találtam örömemet, hogy a sziget zöldelő partjai mentén haladtam tova, amelyeknek kristálytiszta vize és hűs lombozata sokszor a fürdésre is kedvet adott. De egyik leggyakoribb csónakkirándulásom az volt, hogy a nagy szigetről a kis szigethez eveztem, ezen kikötöttem és itt töltöttem a délutánt, részint a Marceaux-, Bourdaines és Persicaires-félék és mindenfajta csalitok közt keskeny ösvényeken sétálgatva, részint egy homokos, pázsittal, Serpoletvel, virágokkal, köztük Esparcette-tel, meg lóherével (amelyeket itt hajdan minden valószinűség szerint elvetettek) borított domb tetejére telepedve, amely nagyon alkalmasnak látszott tengeri nyulak elhelyezésére, minthogy háborítatlanul szaporodhattak itt, mitől sem félve és minek sem ártva. Megemlítettem ezt az eszmét az adószedő előtt s ő Neuchâtelből hím és nőstény tengeri nyulakat hozatott és mi nagy ünnepélyességgel kivonultunk: a felesége, egyik nővére, Teréz meg én, hogy letelepítsük őket a kis szigeten, amelyet még eljövetelem előtt elkezdtek benépesíteni s ahol kétségkívül vigan tenyésztek, ha a téli hidegséget kibirták állani. E kis gyarmat alapítása egész ünnepség volt számunkra. Az Argonauták kormányosa nem volt büszkébb mint én, midőn diadallal vezettem a társaságot és a nyulakat a nagy szigetről a kis szigetre és kevélyen jegyeztem meg, hogy az adószedőné, aki túlságosan félt a vízen s mindig rosszúl érezte magát rajta, vezetésem alatt bizalommal szállt csónakba és semmi ijedelmet nem árult el az átkelés alatt.

Mikor a tó hullámzása nem engedte meg a csónakázást, délutánomat azzal töltöttem, hogy bejártam a szigetet, jobbra-balra herborizálva, most a legmosolygóbb és legmagányosabb zugokba ülve le, hogy ott kedvem szerint álmodozzam, majd a földgátakon és dombokon álldogálva, hogy végig fussam szemeimmel a tónak és partjainak kevély és elragadó tájképét, amelyek egyfelől a közeli hegyek koszorúiban végződtek, másfelől pedig gazdag és termékeny síkságokká szélesbültek ki, amelyeken az ember szeme egész a távolból szegélyző kékes hegyekig elhatolt.

Mikor az est közeledett, leszálltam a sziget magasabb pontjairól és szivesen le-leültem a tó kavicsos partján valami rejtett menedékhelyre; itt a habok locscsanása és a víz hullámzása lebilincselvén érzékeimet és kiűzvén lelkemből minden más gerjedelmet, azt édes álmodozásba ringatták, amelyben sokszor – anélkül, hogy észrevettem volna – az éj is rám köszöntött. A víz apálya és dagálya, annak folytonos, időközönként hol emelkedő, hol gyöngülő zúgása szakadatlanul foglalkoztatván füleimet és szemeimet, kipótolta a belső mozgalmakat, amelyeket az álmodozás kioltott bennem és elegendő volt arra, hogy gyönyörrel éreztesse velem létezésemet, a gondolkodás minden fárdsága nélkül. Időről-időre valami halk és futólagos elmélkedés támadt bennem a világ dolgainak állhatatlanságáról, amelynek a víz felszíne a képét tárta elém; de ezek a futó benyomások csakhamar elmosódtak a folytonos mozgás egyformaságában, amely körülringott és amely lelkem minden tettleges részvétele nélkül mégis oly erősen lenyügözött, hogy mikor az óra és a megállapított jeladás intett, csak erőfeszítéssel bírtam magam onnan kiragadni.

Vacsora után, ha szép volt az este, valamennyien még egy sétát tettünk a töltésen, hogy a tó üde levegőjét beszívjuk. Közben leültünk a kerti házban, nevetgéltünk, csevegtünk, dudorásztunk valami régi nótát, amely nagyon is fölér a mai mesterkélt dalokkal s végül eltelt napunkkal megelégedve és holnapra hasonló napot kívánva tértünk nyugvóra.

Ilyenformán töltöttem, ha nehány váratlan és alkalmatlan látogatást leszámítok, időmet a szigeten való tartózkodásom alatt. Mondja meg hát valaki, mi volt ebben oly vonzó, ami oly élénk, oly gyöngéd és oly tartós sajnálkozásokat fakaszt szívemből, hogy tizenöt év eltelte után is lehetetlen erre a kedves lakóhelyre gondolnom a nélkül, hogy a leghevesebb sóvárgással mindannyiszor oda vissza ne kívánjam magamat?

Hosszú életem viszontagságai alatt észrevettem, hogy a legédesebb élvezetek és a legélénkebb gyönyörök időszakai épen nem azok, amelyeknek emléke leginkább vonzza és megindítja szivemet. A mámornak és a szenvedélynek e rövid pillanatai, bármily hevesek legyenek is, épen hevességüknél fogva az élet egyenes vonalán csak ritkásan elszórt pontok. Sokkal ritkábbak és futólagosabbak azok, semhogy állandó állapotot alkossanak és az a boldogság, mely után szivem sóvárog, nem múló pillanatokból áll, hanem az oly egyszerű és állandó állapot, amelyben semmi különös élénkség nincs, hanem a tartama annyira növeli a báját, hogy benne végre a legfőbb boldogságot feltaláljuk.

A földön minden örökös hullámzásban van. Semmi sem őriz itt meg állandó, maradandó formát és a külső dolgokhoz fűződő vonzalmaink ezekkel együtt szükségképpen elmúlnak és megváltoznak. Azok mindig előttünk vagy mögöttünk járnak, a múltra emlékeztetnek, amely nincs többé, vagy utalnak a jövőre, amely sokszor nem következik be; semmi szilárd pont nincs, amihez a szív ragaszkodhassék. Ezért itt alant csak oly gyönyörben van részünk, amely elmúlik; ami a tartós boldogságot illeti, kételkedem, hogy az itt ismeretes lenne. Leghevesebb élvezeteink közt alig van egy oly pillanat, amelyben szivünk igazán elmondhatja: _Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana!_ És hogyan lehet boldogságnak nevezni azt az elfutó állapotot, amely nyugtalanul és üresen hagyja szivünket, amely untalan sajnálkozni késztet valami után vagy még kívánkozni valamiért?

De ha van oly állapot, amelyben a lélek eléggé szilárd talapzatot talál arra, hogy azon teljesen megnyugodjék és abban egész lényét összeszedje anélkül, hogy az egész multat vissza kelljen idéznie vagy a jövőbe előretekintenie; ahol az idő semmi magában véve, a jelen mindig tart, mindazáltal tartamának minden jelzése és az egymásrakövetkezés minden nyoma nélkül, a veszteség és élvezet, a gyönyör és fájdalom, a vágy és félelem minden más érzése nélkül, mint csupán létezésünk érzése és ez az érzelem egyedül képes azt tökéletesen betölteni; amíg ez az állapot tart, az, aki benne van, boldognak nevezheti magát, nem tökéletlen, szegény és viszonylagos boldogsággal, amilyen az, amelyet az élet gyönyöreiben találunk, hanem kielégítő, tökéletes és teljes boldogsággal, amely semmi ürességet nem hagy hátra a lélekben, amelyet ez betölteni óhajtana. Ilyen az az állapot, amelyben Szentpéter-szigetén magános álmodozásaim közben sokszor találtam magamat, akár csónakomban végigterültem és a víz kényekedve szerint engedtem azt tovasodortatni, akár a hullámzó tó partjain vagy egyebütt, egy szép folyó vagy kavicsos ágyában csörgedező patak partján üldögéltem.

Mit élvez az ember efféle helyzetben? Semmi ránézve külsőt, semmi egyebet, mint önmagát, saját létezését; amíg ez az állapot tart, az ember beéri önmagával, mint Isten. A lét érzése, minden más gerjedelemtől megfosztva is a megelégedésnek és békének értékes érzelme, amely egymaga elegendő lenne, hogy ezt a létet kedvessé és édessé tegye arra nézve, aki mindazon érzéki és földi benyomásokat el tudná távolítani magától, amelyek szakadatlanul előnyomulva, elszakítanak minket azoktól és megzavarják itt alant azok édességét. De a legtöbb ember, folytonosan szenvedélyektől háborgatva, kevéssé ismeri ezt az állapotot és minthogy csak tökéletlenül ízlelte meg azt nehány pillanatig, csak homályos és zavaros képzetet őriz meg arról, amely nem igen érezteti velök annak báját. Sőt a dolgok jelenlegi állása mellett nem is lenne jó, ha ezek után az édes elragadtatások után áhítozva, miattok megútálnák a munkás életet, amelyet egyre megújuló szükségleteik kötelességül szabnak eléjök. De egy oly szerencsétlen, akit kizártak az emberi társadalomból s aki semmi másokra vagy önmagára nézve hasznos és jó dolgot nem művelhet itt alant, ebben az állapotban minden emberi boldogtalanságért kárpótlást találhat itt, amelyet sem a balszerencse, sem az emberek el nem rabolhatnak tőle.

Igaz ugyan, hogy ezeket a kárpótlásokat sem minden lélek, sem minden helyzetben nem érezheti. Szükséges e végre, hogy a lélek békében legyen és semmi szenvedély ne háborgassa nyugalmát. Annak, aki ezeket élvezni akarja, erre hangolva kell lennie, és a környező tárgyaknak közre kell ebben működniök. Nem szükséges hozzá sem tökéletes nyugalom, sem fölötte nagy izgalom, hanem egyforma és mérsékelt mozgalom, amelyben sem rázkódtatások, sem szünetközök nincsenek. Mozgás nélkül az élet csak lethargia. Ha a mozgás egyenetlen vagy fölötte erős, fölébreszt; midőn a környező tárgyakra emlékeztet, lerombolja az álmodozás báját és kiszakít minket önmagunkból, hogy nyomban a balszerencse és az emberek járma alá hajtson és szerencsétlenségeinket éreztesse velünk. A tökéletes csend szomorúságra indít. A halál képét tárja elénk. Ilyenkor a mosolygó képzelet segítségére van szükség és ez egész természetesen be is köszönt azoknál, akiket az ég ezzel megajándékozott. A mozgás, amely nem kívülről jön, ekkor bennünk megy végbe. A nyugalom igaz, hogy kisebb, de kellemesebb is, ha könnyed és édes eszmék, a nélkül, hogy a lélek mélyét felkavarnák, úgyszólván csak súrolják annak felületét. Többre nincs szükség, hogy önmagunkra emlékezzünk és minden bajainkról megfeledkezzünk. Az efféle álmodozást mindenütt élvezhetjük, ahol nyugodtak lehetünk; s én gyakran gondoltam, hogy a Bastilleban, sőt egy oly sötét tömlöcben, ahol semmi tárgy nem illette volna látásomat, én még tudtam volna kellemesen álmodozni.