Part 5

Azokat a költött dolgokat (fictiókat), amelyek erkölcsi kérdést tárgyalnak, példázatoknak vagy oktató meséknek nevezik s mivel nincs vagy nem lehet egyéb tárgyuk, mint hogy hasznos igazságokat érzéki és kellemes alakba burkoljanak, ily esetekben nem nagy súlyt helyezünk arra, hogy elrejtsük a ténybeli hazugságot, amely csak az igazság köntöse és az, aki egy mesét mese gyanánt beszél el, semmiképen sem hazudik.

Vannak más, tisztán henye költött dolgok, a minő az elbeszélések és regények nagy része, amelyek célja tisztán a mulattatás, anélkül, hogy bármi igazi oktatást foglalnának magokba. Ezek minden erkölcsi tekintélytől megfosztva, csak a kitaláló szándékától nyerik értéköket s ha ez erősítgetve valóságos igazságok gyanánt adja őket elő, akkor nem lehet tagadni, hogy azok igazi hazugságok. S mégis ki érzett valaha nagy lelki furdalást az efféle hazugságok miatt s ki tett érettök komoly szemrehányást szerzőiknek? Ha pl. van valami erkölcsi magva a _Cnidosi templom_nak, ezt a magvat nagyon elhomályosítják és megrontják a gyönyört lehellő részletek és a buja képek. Mit tett a szerző, hogy ezt a szerénység mázával vonja be? Úgy tünteti föl, hogy műve egy görög kézirat fordítása s e kézirat fölfedezésének történetét nagyon ügyesen úgy adja elő, hogy olvasóit elbeszélésének igaz voltáról meggyőzze. Ha ez nem nagyon kézzelfogható hazugság, mondják hát meg nekem, hogy mit nevezünk hazugságnak? S mégis kinek jutott eszébe, hogy a szerzőnek bűnül rójja fel ezt a hazugságot s vele úgy bánjon ezért, mint egy csalóval?

Hasztalan fogják azt mondani, hogy ez csak tréfa, hogy a szerző, bár állította, senkivel sem akarta azt elhitetni s tényleg nem is hitette el senkivel és hogy a közönség egy pillanatig sem kételkedett, hogy őmaga az állítólagos görög mű szerzője, amelynek fordítója gyanánt adta ki magát. Erre azt felelem, hogy az efféle tréfa minden erkölcsi mag nélkül csak igen ostoba gyerekség lett volna, hogy egy hazug azért nem kevésbbé hazudik, ha senki sem is ad neki hitelt, hogy a művelt közönségtől meg kell különböztetni az egyszerű és hiszékeny olvasók tömegét, amelyet a kéziratnak egy komoly író által a jóhiszeműség szinezetével elbeszélt története valósággal elámított s amely minden félelem nélkül itta meg egy antik formájú kehelyből a mérget, amelytől – ha azt modern edényben nyújtották volna neki – legalább is óvakodott volna.

Akár megvannak ezek a megkülönböztetések a könyvekben, akár nincsenek, azok minden önmagával szemben őszinte ember szivében végbemennek, aki semmi olyast sem akar magának megengedni, amit lelkiismerete a szemére hányhatna. Mert ha a saját előnyünkre kockáztatunk meg egy hamis állítást, az époly hazugság, mintha azt a más kárára állítanók, habár a hazugság kevésbbé vétkes. Ha olyannak juttatunk előnyt, akit az nem illet meg, megzavarjuk az igazságosság rendjét, ha hamisan önmagunknak vagy másnak tulajdonítunk oly cselekedetet, amelyből dicséret vagy gyalázat, vád vagy igazolás származhatik, igazságtalan dolgot cselekszünk; úgyde mindaz, ami – ellentétben állván az igazsággal, – bármi módon sérti az igazságosságot, hazugság. Ime a pontos határ; de mindaz, ami, bár ellentétben áll az igazsággal, semmi módon sem érinti az igazságosságot, csupán fictió és megvallom, hogy aki egy puszta fictióért, mint hazugságért, szemrehányást tesz önmagának, érzékenyebb lelkiismeretű, mint én.

Amit túlbuzgóságból származó hazugságnak neveznek, azok igazi hazugságok, mivel akár a más, akár a magunk előnyére elámítani valakit nem kevésbbé igazságtalan dolog, mint a magunk vagy más kárára elámítani. Aki az igazság ellenére dicsér vagy gyaláz, hazudik, mihelyt valóságos személyről van szó. Ha azonban egy képzeleti lényről van szó, arról tetszése szerint mindent mondhat anélkül, hogy hazudnék, ha csak oly tények erkölcsösségéről nem mond, és pedig hamisan, ítéletet, amelyeket maga talált ki, mert ekkor, ha nem hazudik is a tényt illetőleg, hazudik az erkölcsi igazság ellen, amely pedig a tények igazságánál százszor tiszteletreméltóbb.

Láttam azokat az embereket, akiket a nagyvilágban igaz embereknek hívnak. Összes igazságszeretetük abban merül ki, hogy henye társalgás közben híven idézik a helyet, az időt, a személyeket, hogy semmi fictiót sem engednek meg maguknak, semmi mellékes körülményt sem költenek, semmit sem túloznak. Mindabban, ami nem érinti érdeköket, elbeszélésök a legtörhetetlenebb hűséget mutatja. De ha oly ügy tárgyalása kerül szőnyegre, amely őket illeti, oly tény elbeszélése, amely közelről érinti őket: minden színt felhasználnak, hogy a dolgot oly világításban mutassák be, amely reájok nézve a legelőnyösebb, és ha a hazugság használ nekik, ha tartózkodnak is attól, hogy azt magok kimondják, ügyesen elősegítik azt és úgy intézik a dolgot, hogy az ember a magáévá teszi azt anélkül, hogy nekik felróhatná. Így kívánja az okosság: jó éjszakát igazságszeretet!

Az az ember, akit _igaz_nak nevezek, egészen ellenkezőleg jár el. A tökéletesen közömbös dolgokben az igazság, amelyet akkor amaz oly erős tiszteletben tart, nagyon kevéssé bántja őt s nem igen fog lelkiismeretfurdalást érezni, hogy egy társaságot oly költött dolgokkal mulattasson, amelyekből semmi igazságtalan megítélés sem származik, sem valamely élő, sem valamely megholt személy javára vagy kárára. De minden beszéd, amelyből haszon vagy kár, becsülés vagy lenézés háramlik valakire, dicséret vagy gyalázat az igazságosságra és az igazságra, oly hazugság, amely soha sem fog hozzáférkőzni sem a szívéhez, sem a szájához, sem a tollához. Ő szilárdan _igaz_, még a saját érdeke ellenére is, habár kevéssé dicsekszik vele henye beszélgetés közben! _Igaz_ abban, hogy senkit sem igyekszik megcsalni, hogy époly hűséges az igazsághoz, amely őt vádolja, mint ahhoz, amely neki tisztességet szerez, és hogy sohasem ámít a saját előnyére, vagy azért, hogy ellenségének ártson. Az én _igaz_ emberem és a másik között tehát az a különbség forog fenn, hogy a nagyvilág igaz embere nagyon szigorúan ragaszkodik minden igazsághoz, amely semmibe sem kerül neki, de egy csöppet sem azon túl, míg az én emberem sohasem szolgálja azt oly hűségesen, mint amikor föl kell magát áldoznia érette.

De azt mondhatná valaki: hogyan egyeztessük össze ezt a lanyhaságot az igazságnak azzal a lángoló szeretetével, amellyel őt magasztalom? Hisz’ ez a szeretet hamis, mivel annyi kivételt elbír! Nem, az tiszta és igaz: de csak kisugárzása az igazságosság szeretetének és sohasem akar hamis lenni, habár sokszor csak a képzeletben él. Igazságosság és igazság az ő elméjében két rokonjelentésű szó, amelyeket közömbösen fölcserél egymással. A szent igazság, amelyet szíve imád, nem közömbös tényekben és hiábavaló nevekben áll, hanem abban, hogy hiven megadja mindenkinek azt, ami őt – oly dolgokban, amelyek igazán az övéi – megilleti, a jó vagy rossz dolgok beszámításában, a tiszteleti vagy gyalázási, a dicséreti vagy rosszalási jutalékokban. Ő nem álnok sem más iránt, mivel méltányossága megakadályozza őt ebben és mivel senkinek sem akar igazságtalanul ártani, sem önmaga iránt, mivel lelkiismerete megakadályozza ebben és mivel nem tudná magának tulajdonítani azt, ami nem az övé. Kivált a saját becsületére féltékeny; ez oly kincs, amelyet a legkevésbbé tud nélkülözni és valódi veszteség gyanánt érezné, ha a mások becsülését e kincse rovására szerezné meg. Hébe-hóba fog tehát közömbös dolgokban minden lelkiismeretfurdalás és minden hazugsági szándék nélkül füllenteni, de sohasem a mások vagy a maga kárára vagy hasznára. Mindabban, ami a történeti igazsággal összefügg, mindabban, ami az emberek magaviseletére, az igazságosságra, a társas hajlamra, a hasznos ismeretekre vonatkozik, mind magát, mind másokat, amennyire csak tőle függ, biztosítani fogja a tévedéstől. Mindaz a hazugság, ami ezen kívül esik, szerinte nem az. Ha a _Cnidosi Templom_ hasznos munka, a görög kézirat története csak egy nagyon ártatlan fictió, ellenben nagyon büntetésreméltó hazugság, ha a munka veszedelmes.

Ezek voltak lelkiismereti szabályaim a hazugságra és az igazságra vonatkozólag. Szivem gépiesen követte ezeket a szabályokat, mielőtt eszem magáévá tette volna, s erkölcsi érzékem egyedül alkalmazta őket. Az az utálatos hazugság, amelynek a szegény Marion áldozatául esett, kitörölhetetlen furdalásokat hagyott bennem hátra, amelyek egész további életemre megóvtak nem csupán minden efféle hazugságtól, hanem minden másfélétől is, amelyek akármi módon a más érdekét vagy hírnevét érinhették. Miután így általában minden hazugságtól megundorodtam, fölmentettem magamat az alól, hogy pontosan mérlegeljem az előnyt és a kárt és megjelöljem az ártalmas hazugság és a túlbuzgóságból elkövetett hazugság pontos határait; mindakettőt vétkesnek tekintve, mind a kettőt megtiltottam magamnak.

Ebben, valamint minden egyébben, vérmérsékletem nagyban befolyt életelveimre vagy inkább szokásaimra, mert én nem igen szabályok szerint cselekedtem vagy semmi dologban sem követtem más szabályokat, mint egyéni természetem indításait. Soha előre megfontolt hazugság nem férközött elmémbe, sohasem hazudtam a saját érdekemben; de gyakran hazudtam szégyenletemben, hogy kirántsam magam a hinárból közömbös vagy oly dolgoknál, amelyek legfölebb csupán engem érdekeltek, pl. amikor egy társalgást kellett folytatnom, képzeteim lassúsága és társalgásom szárazsága a fictióhoz való folyamadásra kényszerített, hogy tudjak valamit mondani. Ha okvetlenül kell beszélnem és mulattató igazságok nem jutnak elég hamar az eszembe, meséket beszélek el, hogy ne kelljen némán ott vesztegelnem; de e mesék kitalálásánál lehetőleg gondom van arra, hogy azok ne legyenek hazugságok, vagyis ne sértsék se az igazságosságot, se a köteles igazságot és csak mindenkire és magamra is közömbös költött dolgok legyenek. Nagyon szeretném persze, ha a tények igazságát ilyenkor legalább erkölcsi igazsággal pótolhatnám, vagyis jól föltűntethetném az emberi szív természetes gerjedelmeit s ebből mindig valami hasznos tanulságot vonhatnék ki, egyszóval azokból erkölcsi meséket, példázatokat alkothatnék; de több lélekjelenlétre és több előadásbeli könnyedségre lenne szükségem, mint a mennyivel rendelkezem, hogy a társalgás csevegését felhasználhassam az oktatásra. Ennek képzeteim folyásánál gyorsabb menete csaknem mindig arra kényszerítvén engem, hogy előbb beszéljek, semmint gondolkozom, gyakran oly ostobaságokat és sületlenségeket sugallt nekem, amelyeket eszem nem helyeselt és amelyeket szivem, mihelyt kifittyentek számból, azonnal megtagadott, de amelyek – miután megelőzték ítéletemet – ennek cenzurája által nem voltak többé jóvátehetők.

Ugyancsak vérmérsékletemnek ezen első és ellenállhatatlan impulziója okozza, hogy váratlan és gyors pillanatokban a szégyen és a félénkség nem egyszer oly hazugságokat csikar ki belőlem, amelyekben akaratomnak semmi része sincs, de amelyek bizonyos tekintetben a rögtön való felelés kényszerűsége folytán megelőzik azt. A szegény Marion emlékének mély benyomása mindig teljesen vissza tudja tartani azokat, amelyek károsak lehetnének másokra nézve, de nem azokat, amelyek segítségemre lehetnek abban, hogy kirántsanak valami zavarból, ha csupán önmagamról van szó, ami azonban épúgy beleütközik lelkiismeretembe és elveimbe, mint azok a hazugságok, amelyek a mások sorsára befolyást gyakorolhatnak.

Az eget hívom fel bizonyságul, hogyha egy pillanattal utóbb visszavonhatnám a mentségemre előrántott hazugságot és megvallhatnám a terhelő igazságot anélkül, hogy a visszavonással újabb megszégyenítésnek tenném ki magamat, kész szívvel megtenném; de az a szégyen, hogy így önmagam tárjam fel hibámat, újra visszatart és bár nagyon őszintén megbánom hibámat, nem merem azt jóvátenni. Egy példa jobban meg fogja magyarázni, mit akarok mondani és meg fogja mutatni, hogy sem érdekből, sem önszeretetből nem hazudok, még kevésbbé irigységből vagy rosszakaratból, hanem tisztán zavarból és álszeméremből, némelykor azt is nagyon jól tudva, hogy rájönnek hazugságomra és az semmi hasznomra sem szolgálhat.

Nem sok idővel ezelőtt F*** úr rávett, hogy – szokásom ellenére – feleségemmel együtt menjek el vele és B*** úrral batyus vacsorára X***-né asszony vendéglőjébe, aki két leányával együtt szintén velünk étkezett. Étkezés közben az idősebbik leány, aki nem régiben ment férjhez és most áldott állapotban volt…, egyszer csak azt kérdi tőlem nagy hirtelen s reám szegezve szemeit, ha voltak-e nekem gyermekeim? Egészen a fülem hegyéig elpirulva azt feleltem, hogy nem volt ebben a boldogságban részem. Kajánul mosolygott, miközben a társaságra pillantott; mindez nem igen volt homályos, még számomra sem.

Első pillanatra világos, hogy nem ezt akartan válaszolni, mégha az lett volna is a szándékom, hogy elámítsam, mert abban a hangulatban, amelyben a társaság tagjait láttam, bizonyos voltam felőle, hogy válaszom mit sem változtat ez irányban való véleményükön. Számítottak erre a tagadó feleletre, sőt ösztönöztek reá, hogy élvezhessék azt a gyönyört, hogy hazugságra kényszerítettek. Nem voltam annyira tökkel ütött, hogy ne érezzem ezt. Két perc múlva magától eszembe ötlött a felelet, amelyet adnom kellett volna: _A kérdés kissé gyöngédtelen egy fiatal asszony részéről egy oly férfiúhoz, aki mint agglegény vénült meg!_ Ha így szólok, anélkül, hogy hazudnám, anélkül, hogy pirulnom kellene ilyen vagy olyan vallomásom miatt, a magam pártjára hódítom a nevetőket és egy kis leckét adok neki, amely természetszerűleg kissé lehűtötte volna azt az illetlen eljárását, hogy engem kifaggasson. De mindebből mit sem tettem, nem azt mondtam, amit kellett volna, hanem azt, amit nem kellett volna és ami semmiképpen sem válhatott a javamra. Így hát bizonyos, hogy válaszomat nem ítéletem és nem akaratom diktálta, hanem az zavarom gépies eredménye volt. Régebben nem estem ily hamar zavarba és több nyiltsággal mint szégyennel vallottam be hibámat, mivel nem kételkedtem, hogy azt is észreveszik, ami azokat helyrehozza s amit önmagamban éreztem; de a rosszindulatú szem bánt és kihoz sodromból; amint szerencsétlenebbé lettem, félénkebbé is lettem és soha sem hazudtam másként, mint félénkségből.

Sohasem éreztem jobban a hazugság iránti természetes ellenszenvemet, mint midőn _Vallomásaimat_ írtam, mert itt gyakori és erős kisértéseknek lettem volna kitéve, ha bármi kis mértékben is meg lett volna bennem ez a hajlandóság. De távol attól, hogy bármit elhallgattam, bármit, ami hátrányomra szolgálhatott, eltitkoltam volna, valami oly észjárásból, amit alig tudok magamnak megmagyarázni, s amely talán a minden utánzástól való idegenkedésből eredt, inkább az ellenkező irányban való hazudásra éreztem belső indítást, amennyiben inkább túlságos szigorúsággal vádoltam, semmint túlságos elnézéssel mentegettem magamat és lelkiismeretem biztosít a felől, hogy egykor kevésbbé szigorú megitélésben fogok részesülni, mint a hogy önmagamat megítéltem. Igen, büszke lelki emelkedettséggel mondom és érzem, hogy ebben a munkámban az őszinteséget, az igazmondást, a nyíltszívűséget oly messzire vittem, még messzebbre, legalább úgy hiszem, mint bárki bármikor; miután éreztem, hogy a jó fölülmúlja bennem a rosszat, érdekemben állt, hogy mindent elmondjak, – és mindent elmondtam.

Sohasem mondtam kevesebbet, sőt olykor többet mondtam, nem ugyan a tényekben, hanem a körülményekben, s az efféle hazugság inkább a képzelet deliriumának, mint az akarat aktusának volt az eredménye. Sőt hibázom, ha azt hazugságnak nevezem, mert e hozzátoldások egyike sem volt az. _Vallomásaimat_ már mint öreg ember írtam, aki megundorodott az élet hiú gyönyöreitől, amelyeket mind megizleltem futólag s amelyeknek ürességét lelkem teljesen érezte. Emlékezetből írtam őket; ez az emlékezet nem egyszer cserbenhagyott vagy csak tökéletlen emlékeket szolgáltatott és ezek hézagait oly részletekkel töltöttem ki, amelyeket ez emlékek pótlásáúl találtam ki, de amelyek sohasem állottak ezekkel ellentétben. Szerettem életem boldog szakaira részletesebben kiterjeszkedni s hébe-hóba gyöngéd sajnálkozásból fakadó díszítésekkel szépítettem őket. Az elfelejtett dolgokat olyanoknak mondtam el, mint amilyeneknek hitem szerint azoknak lenniök kellett s mint amilyenek talán valóban voltak, sohasem ellenkezőnek azzal, amilyenek emlékezetem szerint azok voltak. Néha talán idegen bájakkal ruháztam fel az igazságot, de sohasem tettem a hazugságot a helyére, hogy elpalástoljam bűneimet vagy idegen erényeket tulajdonítsak magamnak.

Ha néha-néha, minden szándékosság nélkül, egy önkéntelen mozdulattal, miközben profilból festettem le magamat, elrejtettem rút oldalamat, ezeket az elhallgatásokat más, jóval szokatlanabb elhallgatásokkal pótoltam ki, amelyek gyakran gondosabban elmellőztették velem a jót, mint a rosszat. Ez jellememnek egyik különös vonása, amelyet talán nem fog mindenki elhinni – ezt könnyen megbocsátom nekik – de amely, bármily hihetetlen legyen is, nem kevésbbé való: gyakran megmondtam magamról a rosszat teljes ocsmányságában, de ritkán mondtam meg a jót teljes szeretetreméltó voltában, sőt olykor teljesen elhallgattam, mivel az nagyon is megtisztelő volt rám nézve és könnyen úgy tűnhettem volna föl, hogy midőn _Vallomásaimat_ írtam, saját dicséretemet zengettem. Leírtam ifjúkori éveimet anélkül, hogy eldicsekedtem volna azokkal a szerencsés tulajdonságokkal, amelyekkel szívem föl volt ruházva, sőt ama tényeket is elmellőzve, amelyek ezeket erősen napvilág elé tárták. Két ilyen esetre emlékszem itt zsenge gyermekkoromtól, amelyek mindenike eszembe jutott _Vallomásaim_ írása alkalmával, de mind a kettőt az imént említettem okból hallgatással mellőztem.

Majdnem minden vasárnap a Paquis-városrészbe mentem s Fazy úrnál töltöttem a napot, aki egyik nagynénémet vette nőül s a kinek ott indigo-gyára volt. Egy alkalommal a hengeres simítóban voltam s itt az öntött érchengereket nézegettem: villogó fényük gyönyörködtette szememet s arra csábított, hogy rájok tegyem újjaimat és nagy kedvteléssel jártattam a henger fogain végig, amikor a fiatal Fazy nekiesvén a keréknek, egy nyolcadrészben oly ügyesen megfordította azt, hogy csak a két hosszabb újjam hegyét csípte oda; de ez elég volt arra, hogy azok hegye összezúzódjék és két körmöm ott maradjon. Élesen felsikoltottam, Fazy nyomban visszafordítja a kereket, de körmeim már ott ragadtak a hengeren és a vér omlott újjaimból. Fazy kétségbeesetten kiált föl, kiugrik a kerék közül, megölel és esdekelve kér, hogy ne jajgassak annyira, mert különben ő elveszett. Fájdalma igen nagy kínjaim közepette is meghatott, elhallgattam, bementünk a tisztitóba, ahol segített, hogy újjaimat megáztassam és mohával a vér folyását elállítsam. Könnyezve kért, hogy ne panaszoljam be: megigértem neki és ezt oly jól megtartottam, hogy több mint húsz évig senki sem tudott róla, micsoda kaland révén támadt két újjamon a sebhely, mert azok állandóan megmaradtak. Több mint három hétig az ágyat őriztem és több mint két hónapig képtelen voltam kezemet használni s mindig azt mondtam, hogy egy leeső nagy kő zúzta össze újjaimat.

Magnanima menzogna! or quando è il vero Si bello, che si possa à te preporre?

Mindamellett ez a baleset a kisérő mellékes körülménynél fogva, érzékenyen érintett, mert éppen ekkor folytak a polgársági hadgyakorlatok és mi három más velem egykorú fiúval szintén egy kis csapatot alkottunk, akikkel egyenruhásan a városnegyedbeli századdal egyidejűleg kellett gyakorlatoznunk. S most, nagy fájdalmamra, hallanom kellett a század dobpergését, amint ablakunk alatt három pajtásommal együtt elvonult, míg én betegen feküdtem az ágyban.

Másik történetem is teljesen hasonlít ehhez, de későbbi időben játszódott le.

Egy _Plince_ nevezetű pajtásommal tekéztünk a Plain-Palaisban. Összevesztünk a játékon, összeverekedtünk és a verekedés folyamán társam egy bábuval olyan ütést mért födetlen fejemre, hogy kissé erősebb kézzel széthasította volna a koponyámat. Nyomban a földre zuhantam. Soha életemben nem láttam ahhoz fogható felindulást, mint a minőbe ez a szegény fiú esett, midőn látta a vért fürtjeim közül ömölni. Azt hitte, megölt. Rám hajolt, megölelt, magához szorított, miközben könnyei omlottak és kétségbeesetten kiáltozott. Én is teljes erőmből megöleltem őt, éppen úgy sírva, mint ő, zavaros felindulásomban, amely nem volt minden édesség nélkül való. Végre nekilátott, hogy vérem folyását elállítsa, amely egyre omlott, és látva azt, hogy kettőnk zsebkendője nem elegendő erre, bevonszolt az anyjához, akinek nem messze onnan egy kis kertje volt. Ez a jó asszony majd elájult, midőn engem ebben az állapotban megpillantott. De mégis összeszedte minden erejét ápolásomra s miután jól kimosta sebemet, pálinkában áztatott liliomlevéllel (ezzel a kitűnő s a mi hazánkban nagyon használatos gyógyítószerrel) fedte azt be. Az anya és fiú könnyei annyira meghatották szívemet, hogy sokáig úgy tekintettem őt, mint anyámat, és fiát, mint testvéremet, míg végre mindkettőjüket elveszítve szem elől, lassankint megfeledkeztem róluk.

Ugyanazt a titoktartást őriztem meg erre a balesetre, mint a másikra nézve és száz hasonló természetű eset történt velem életem folyamán, amelyekről még csak kisértetbe sem jöttem szót ejteni _Vallomásaim_ban, oly kevéssé törekedtem itt arra a fogásra, hogy érvényre emeljem azt a jót, amit jellememben éreztem. Nem, ha valamikor egy előttem ismeretes igazság ellen beszéltem, ez mindig csak közömbös dolgoknál történt és inkább vagy a beszélés zavara vagy az írás gyönyöre, mint akár a magam érdekének, akár a más előnye vagy hátrányának akármiféle indítása folytán történt. És aki részrehajlás nélkül fogja olvasni _Vallomásaimat_, ha ez valaha megtörténhetik, érezni fogja, hogy azoknak a vallomásoknak, amelyeket bennök teszek, a megtevése megalázóbb, kínosabb, mint valami jóval nagyobb, de kevésbbé szégyenletes dolognak az elmondása s amelyről azért nem tettem említést, mert nem követtem el.

Mindezekből az elmélkedésekből következik, hogy az igazságszeretet gyakorlása, amelyet magam elé tűztem, inkább az egyenesség és méltányosság érzésén, mint a dolgok valóságán alapul és én a gyakorlatban inkább követtem lelkiismeretem erkölcsi utasításait, mint az igaznak és hamisnak elvont fogalmait. Igen gyakran beszéltem el meséket, de nagyon ritkán hazudtam. Ezeket az elveket követve, sokszor adtam másoknak okot a gáncsolásra, de senkinek sem okoztam vele jogtalanságot és nem tulajdonítottam magamnak több előnyt, mint amennyi megilletett. Már pedig az igazság, úgy vélem, pusztán ezáltal erény. Minden más tekintetben az csak egy metafizikai lény számunkra, amelyből sem jó, sem rossz nem származik.

Mindamellett e megkülönböztetésekkel nincs szívem annyira megelégedve, hogy teljesen feddhetetlennek higyjem magamat. Midőn ily gondosan megfontolgattam, mivel tartozom másoknak, megvizsgáltam-e eléggé, mivel tartozom önmagamnak? Ha igazságosnak kell mások iránt lennünk, igaznak kell önmagunk iránt lennünk, – ez oly hódolat, amelyet a becsületes ember tartozik a saját méltóságának megadni. Ha társalgásom meddősége arra kényszerített, hogy ártatlan fictiókkal pótoljam a helyes gondolatokat, hibáztam, mivel a mások mulattatása végett nem szabad magunkat megalázni; ha pedig az írás gyönyörétől elragadtatva, a való dolgokhoz költött díszítéseket csatoltam, még inkább hibáztam, mert az igazságot mesékkel ékesíteni annyi, mint azt valójából kiforgatni.