Part 4

Csak éveken át tartó izgalom után történt, hogy visszanyerve végre szellemi erőimet és elkezdve önmagamba visszatérni, éreztem ama segélyforrások becsét, amelyeket a balsors napjaira magamnak megtakarítottam. Eltökélve magam mindama dolgokra nézve, amelyekről érdekemben állt ítélni, láttam, amint életelveimet helyzetemmel összehasonlítottam, hogy az emberek esztelen itéleteinek és e rövid élet apró-cseprő eseményeinek sokkal több fontosságot tulajdonítottam, mint amennyi őket megillette. Miután ez az élet csupa megpróbáltatásokból áll, keveset határoz, vajjon ezek a megpróbáltatások ilyen vagy olyanfélék-e, föltéve, hogy a rendeltetésük szabta hatás következik belőlük, következéskép minél nagyobbak, erősebbek, számosabbak a megpróbáltatások, annál kivánatosabb dolog azokat kiállani tudnunk. Még a legerősebb fájdalmak is elvesztik erejöket arra nézve, aki látja az azokért való nagy és biztos kárpótlást; és e kárpótlás bizonyossága volt a legfőbb haszon, amelyet megelőző elmélkedéseimből merítettem.

Igaz ugyan, hogy a számanélküli meggyalázások és a határtalan méltatlanságok közepette, amelyekkel mindenfelől elhalmozva éreztem magam, időről-időre a nyugtalanság és kételkedés hullámai rendítették meg reményemet és zavarták meg nyugalmamat. Azok a hatalmas ellenvetések, amelyeket nem tudtam eloszlatni, nagyobb erővel léptek föl ekkor elmém előtt, hogy végképpen leverjenek éppen azokban a pillanatokban, amikor végzetem súlya alatt legörnyedve, az elcsüggedés küszöbén állottam. Gyakran új argumentumok, amelyeket előttem itt-ott hangoztattak, jutottak eszembe azoknak támogatására, amelyek már gyötörtek vala. Óh, mondám ekkor oly szívbéli elszorulással, amely csaknem megfulással fenyegetett, ki fog engem a kétségbeeséstől megóvni, ha sorsom borzalmában immár csupán agyrémeket látok ama vigasztalásokban, amelyeket eszem szolgáltatott? Ha az, lerombolva ekkép saját munkáját, a remény és bizodalom mindama támogatását elrabolja tőlem, amelyet a balsors óráiban megőrizett számomra? Micsoda támogatást nyújthatnak azok az illuziók, amelyek egyedül engemet kecsegtetnek? Az egész mai nemzedék csak tévedéseket és előitéleteket lát azokban az érzelmekben, amelyekkel egyedül táplálkozom; az igazságot, a nyilvánvalóságot az enyémmel ellentétes rendszerben találja; sőt úgy tetszik, nem képes elhinni, hogy jóhiszeműleg elfogadom azt s magam is, midőn minden akaratommal átadom magam neki, legyőzhetetlen nehézségeket találok benne, amelyeket képtelen vagyok eloszlatni, de amelyek nem akadályoznak meg, hogy mindvégig kitartsak mellette. Hát egyedül vagyok bölcs, egyedül felvilágosult a halandók közt? Elegendő-e az, hogy a dolgok megfelelnek nekem annak elhivésére, hogy azok ilyenek? Viseltethetem-e felvilágosult bizalommal oly látszólagos dolgok iránt, amelyekben a többi emberek véleménye szerint semmi valóság sem rejlik és amelyek önmagam előtt is illuzóriusoknak tűnnének föl, ha szívem nem támogatná eszemet? Nem többet ért volna-e, ha üldözőim ellen elegendő fegyverekkel szállok vala síkra és elfogadom az ő életelveiket, minthogy életelveim agyrémei mellett maradok, zsákmányául az ő támadásaiknak, mitsem művelve arra, hogy őket visszaverjem? Én bölcsnek hiszem magam és csak rászedett bolond vagyok, áldozata és martirja egy hiábavaló tévedésnek.

Hányszor állottam a kételkedés és bizonytalanság e pillanataiban azon a ponton, hogy átengedjem magamat a kétségbeesésnek. Ha valaha egy teljes hónapot töltöttem volna ebben az állapotban, életemnek és magamnak is vége lett volna. De ezek a válságok, habár régebben eléggé gyakoriak, mindig rövidek voltak és most, amidőn még nem bírtam tőlük teljesen megszabadulni, oly ritkák és gyors lefolyásúak, hogy még annyi erő sincs bennök, hogy nyugalmamat megzavarják. Könnyed nyugtalanságok ezek, amelyek nem izgatják többé lelkemet, mint a hogy a folyóvízbe lehulló pehely nem zavarhatja meg a víz folyását. Éreztem, hogy ugyanazokat a pontokat, amelyek felől előbb megállapodásra jutottam, újra megfontolás tárgyává tenni annyi volna, mint magamban új világosságot vagy jobban kiformált ítéletet vagy az igazság iránt több buzgalmat föltételezni, mint amennyivel kutatásaim alkalmával rendelkeztem, és miután ez esetek egyike sem állott fenn, sem nem állhatott fenn számomra, semmi józan okkal sem becsülhettem többre oly véleményeket, amelyek a kétségbeesés levertségében csak azért kisértettek, hogy növeljék nyomorúságomat azokkal a véleményekkel szemben, amelyeket életkorom erőteljességében, elmém teljes érettségében, a legmélyebben járó vizsgálódás után és oly időpontban fogadtam el, a midőn életem nyugalma nem hagyott fenn számomra egyéb uralkodó érdeket az igazság megismerésénél. Ma, midőn szivemet gyötrelem szorongatja, lelkem roskadozik a kellemetlenségektől, képzeletem riadozik, fejem megzavarodik az engem körülvevő szörnyű rejtélyektől, ma, midőn minden képességem az öregségtől és aggodalmaktól elgyöngülve elvesztette minden rugóját, vajjon megfosszam-e készakarva magamat mindama segélyforrásoktól, amelyeket magam számára félretettem, és több bizalmat helyezzek hanyatló eszembe, hogy igazságtalanul szerencsétlenné tegyem magamat, mint teljes és erős elmémbe, hogy kárpótoljam magamat ama bajokért, amelyeket érdemetlenül szenvedek? Nem, sem bölcsebb, sem jobban értesült, sem jobbhiszemű nem vagyok, mint a mikor e nagy kérdésekben elhatároztam magamat; jól ismertem én akkor azokat a nehézségeket, amelyek ma zavarólag hatnak reám; azok nem állták utamat és ha talán újabbak lépnek föl előttem, amelyek még akkor nem jutottak eszembe, ezek egy körmönfont metafizika szofizmái, amelyek nem ingathatják meg a minden időktől, minden bölcsektől elfogadott, az összes nemzetektől elismert és kitörölhetetlen betűkkel az emberi szívbe vésett örök igazságokat. Tudtam, mikor ezekről a tárgyakról elmélkedtem, hogy az érzékektől körülhatárolt emberi értelem nem képes ezeket egész kiterjedésükben átkarolni. Ahhoz tartottam hát magamat, ami a kezem ügyébe esett, anélkül, hogy olyasmibe bocsátkoznám, ami azt fölülmúlta. Ez az álláspont észszerű volt, már magamévá tettem azt hajdan s szívem és eszem hozzájárulásával ahhoz tartottam magamat. Mi alapon mondanék le róla ma, amikor annyi hatalmas indítóok hozzákapcsolva tart? Micsoda veszedelmet látok nyomában feltámadni? Micsoda haszonnal járna, ha felhagynék vele? Ha üldözőim tanítását elfogadnám, vajjon erkölcsi felfogásukat is magamévá tenném-e? Ezt a gyökérnélküli és gyümölcstelen morált, amelyet pompázólag tárnak könyveikben vagy valami nagyhangú cselekedetben a világ elé, de abból soha semmi szivökbe és eszökbe nem hatol be; vagy pedig azt a másik titkos és kegyetlen morált, az összes beavatottak belső tanát, amelyhez a másik csak álarcúl szolgál, amelyet egyedül követnek magokviseletében és amelyet oly ügyesen gyakoroltak velem szemben? Ez a tisztán támadó jellegű morál nem szolgál a védelemre és csak ostromlásra való. Mirevaló lenne az nekem abban az állapotban, amelybe juttattak? Egyedül ártatlanságom tart fenn a szerencsétlenségekben és mennyivel szerencsétlenebbé tenném még magamat, ha elvéve magamtól ezt az egyetlen, de hatalmas segédeszközt, a gonoszságot állítanám helyébe? Vajjon utólérhetném-e őket az ártás művészetében, s mégha sikert aratnék is benne, melyik bajom terhét enyhítené az, amit nekik okozhatnék? Elveszíteném a saját becsülésemet és semmit sem nyernék helyébe.

Ekkép okoskodván magamban, oda jutottam, hogy nem engedem többé magamat furfangos érvek, megoldhatatlan ellenvetések és látókörömön, sőt talán az emberi elme látókörén túleső nehézségek által megrendíteni. Elmém azon a nagyon szilárd talapzaton maradva, amelyet neki vethettem, olyan jól hozzászokott ahhoz, hogy itt lelkiismeretem védelme alatt megnyugodjék, hogy semmi régi vagy új idegen tan sem bírja azt többé felizgatni, sem egy pillanatra nyugalmamat megzavarni. Elmebeli tespedésbe és kimerülésbe sülyedve, mindent, még azokat az okoskodásokat is elfelejtettem, amelyekre hitemet és életelveimet alapítottam; de soha sem fogom elfelejteni azokat a következtetéseket, amelyeket belőle lelkiismeretem és eszem helyeslésével vontam és ezentúl azokhoz fogom tartani magamat. Hadd jöjjenek az összes bölcsészek és akadékoskodjanak benne: hiába vesztegetik el idejöket és fáradságukat. Életem hátralevő részében ahhoz az elhatározáshoz tartom magamat, amelyre akkor jutottam, amikor inkább abban a helyzetben voltam, hogy jól választhassak.

Megnyugodva ezekben a megállapodásokban, az önmegelégedéssel együtt azt a reménységet és vigasztalást is megtaláltam bennök, amelyre helyzetemben szükségem van. Nem lehetséges, hogy ez az oly tökéletes, oly állandó, magában véve oly szomorú magány, az egész mai nemzedéknek egyre érezhető és egyre munkás rosszindulata, s azok a méltatlanságok, amelyekkel ez szakadatlanúl elhalmoz, olykor-olykor el ne csüggesszenek; a megrendült reménység, a leverő kétségek időről-időre visszatérnek, hogy lelkemet megzavarják és szomorúsággal töltsék el. Ilyenkor képtelen lévén azokra az elmeműveletekre, amelyek megnyugtatásomhoz kellenek, szükségem van arra, hogy régi elhatározásaimat eszembe juttassam, a gondok, a figyelem, a szívbeli őszinteség, amelyeket ezek hozatalánál kifejtettem, ekkor újra visszatérnek emlékezetembe és visszaadják egész bizalmamat. Ekkép minden új eszmét visszautasítok, mint oly gyászos tévedéseket, amelyek csak hamis látszatot tárnak elém és csak arravalók, hogy nyugalmamat megzavarják.

Így régi ismeretségeim szűk körére korlátozva, nem vagyok oly szerencsés, mint Solon, hogy mindennap oktathassam magamat, miközben megöregszem, sőt meg kell óvnom magamat attól a veszedelmes kevélységtől, hogy olyasmit akarjak megtanúlni, amit ezentúl képtelen vagyok jól tudni. De ha csak kevés új szerzeményt remélhetek a hasznos felvilágosítások terén, nagyon jelentősekre tehetek szert az állapotomban szükséges erények tekintetében. Itt ideje lesz gazdagítani és ékesíteni lelkemet egy oly tapasztalattal, amelyet magával vihessen, amikor ettől a testtől, amely azt elhomályosítja és elvakítja, megszabadúlva és fátyol nélkül szemlélve az igazságot, mindezeknek az ismereteknek, amelyekre a mi áltudósaink oly hiúak, észre fogja venni a nyomorúságát. Keseregni fog ama pillanatok miatt, amelyeket e földi életében elvesztegetett, amikor meg akarta őket szerezni. De a türelem, a szelidség, a megnyugvás, a feddhetetlenség, a részrehajlatlan igazságosság oly javak, amelyeket magunkkal hordozunk és amelyekkel szüntelenül gazdagabbakká válhatunk a nélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy akár a halál révén elveszítjük azok értékét. Ennek az egyetlen és hasznos tanulmánynak szentelem öregkorom hátralevő napjait. Boldog leszek, ha önmagam uralmában előhaladva, megtanulok nem jobban, mert ez nem lehetséges, hanem erényesebben, semmint beléptem, eltávozni az életből.

Negyedik séta.

Ama csekélyszámú könyvek között, amelyeket még néha olvasgatok, Plutarchos az, aki a legjobban leköt és a legtöbb okulást nyújt. Ez volt gyermekkorom első, s ez lesz aggkorom utolsó olvasmánya; ez úgyszólván az egyedüli író, akit sohasem olvastam anélkül, hogy valami tanulságot ne merítettem volna belőle. Tegnapelőtt erkölcsi dolgozatai közt ezt az értekezést olvastam: _Hogyan meríthetünk hasznot ellenségeinkből?_ Ugyanazon a napon nehány füzetet rendezgetve, amelyeket szerzőik küldtek meg nekem, R***-abbé újságjának egyik példányára bukkantam, amelynek címlapjára e szavakat írta: _Vitam vero impendenti_, R***. Sokkal jobban ismerve ez urak eszejárását, semhogy ez az eset tévedésbe ejtsen, megértettem, hogy az udvariasság ezen külszíne alatt egy kegyetlen ellenigazságot szándékozott szemembe vágni; de mire alapítja azt? mire való ez a maró gúny? micsoda okot szolgáltathattam reá? Hogy a jó Plutarchos tanításait hasznomra fordítsam, elhatároztam, hogy a másnapi sétát arra fordítom, hogy megvizsgálom magamat a hazugság tekintetében, s midőn arra elindultam, jól meg voltam erősődve abban a már korábban kialakult véleményemben, hogy a delphi-i templom _Ismerd meg önmagadat_ felirata nem olyan könnyen megvalósítható életszabály, mint a hogy _Vallomásaim_-ban hittem volt.

Másnap, midőn útra keltem, hogy ezt az elhatározásomat végrehajtsam, az első gondolat, amely eszembe ötlött, midőn elmémet összeszedni kezdtem, egy szörnyű hazugság volt, amelyet zsenge ifjúkoromban elkövettem, amelynek emléke egész életemet megzavarta s még aggkoromban is megszomorítja annyi más módon megsebzett szívemet. Ez a hazugság, amely önmagában is nagy vétek volt, okvetlenül még nagyobbá lett következményei által, amelyeket ugyan én sohasem ismertem, de amelyeket a lelkiismeretfurdalás a lehető legkegyetlenebbeknek tüntetett föl előttem. Azonban ha csupán azt a kedélyállapotot vizsgálom, amelyben annak elkövetésekor voltam, ez a hazugság csupán az álszemérem gyümölcse volt, s távol attól, hogy annak a személynek való ártási szándékból fakadt volna, aki annak áldozata lőn, az Ég színe előtt megesküdhetem, hogy mindjárt abban a pillanatban, amint ez a legyőzhetetlen szégyen azt belőlem kisajtolta, egész véremet örömmel adtam volna érte, hogy annak hatását egyedül önmagamra hárítsam. Valami delirium vett erőt rajtam, amelyet csak úgy tudok megmagyarázni, ha azt mondom, mint a hogy érezni vélem, hogy abban a pillanatban félénk természetem szívem minden kivánságát leigázta.

E szerencsétlen cselekedet emléke s azok a kiírthatatlan bánkódások, amelyeket az lelkemben hátrahagyott, a hazugság iránt oly borzalmat keltettek bennem, amely okvetlenül biztosította szívemet életem hátralevő részére nézve e bűnnel szemben. Midőn fölvettem jelszavamat, éreztem: arra vagyok hivatva, hogy azt kiérdemeljem s nem kételkedtem, hogy arra érdemes ne volnék, midőn R*** abbé megjegyzésére komolyabban elkezdtem magamat vizsgálni.

Ekkor, nagyobb gonddal rostálgatván tetteimet, nagy meglepetésemre számos, kitalálásomból eredő dologra bukkantam, amelyeket – emlékeztem – ugyanakkor igazak gyanánt adtam elő, amikor, magamban az igazság iránti szeretetemmel büszkélkedve, ennek feláldoztam biztonságomat, érdekeimet, személyemet, oly részrehajlatlansággal, amelynek semmi más példáját sem ismerem az emberek közt.

De a dologban az lepett meg a legjobban, hogy midőn ezekre a koholt dolgokra visszaemlékeztem, semmi igaz megbánást sem éreztem miattok. Én, akinek a hamisság iránti borzalmát szivemben semmi sem képes ellensúlyozni, én, aki szembe néznék a büntetésekkel, ha egy hazugsággal ki lehetne őket kerülni, micsoda különös következetlenség révén hazudtam ekként vidám szívvel szükség nélkül, haszon nélkül, és micsoda megfoghatatlan ellenmondás révén nem éreztem miatta a legcsekélyebb bánkódást sem, én, akit egy hazugságnak lelkiismeretfurdalása ötven éven át nem szűnt meg szorongatni? Sohasem rögzöttem meg hibáimban, az erkölcsi érzék mindig helyesen vezetett, lelkiismeretem megőrizte első tisztaságát, s mégha meghajolva érdekeim előtt, megváltozott volna is, hogyan van az, hogy, bár egész egyeneslelkűségét megőrzi azoknál az eseteknél, amelyeknél a szenvedélyeitől ösztönzött ember legalább mentegetheti magát gyöngesége miatt, ezt csupán ama közömbös dolgoknál veszíti el, amelyeknél a bűnnek semmi mentsége sincsen? Láttam, hogy eme probléma megoldásától függ annak az ítéletnek helyessége, amelyet e pontra nézve magam fölött kimondandó leszek s miután alaposan szemügyre vettem, a következő módon sikerült azt magamnak megmagyaráznom.

Emlékszem, egy bölcseleti műben azt olvastam, hogy hazudni annyi, mint eltitkolni oly igazságot, amelyet kinyilvánítani tartozunk. E meghatározásból nyilván következik, hogy elhallgatni egy igazságot, amelyet nem tartozunk megmondani, nem hazugság; de vajjon az, aki nem elégedve meg az efféle esetben azzal, hogy nem mondja meg az igazságot, az ellenkezőjét állítja, hazudik vagy nem hazudik-e olyankor? A meghatározás szerint nem lehet azt mondani, hogy hazudik. Mert ha hamis pénzt ad egy oly embernek, akinek semmivel sem tartozik, kétségkívül megcsalja ezt az embert, de nem lopja meg őt.

Itt két kérdést megvizsgálása vár reánk, amelyek mindenike nagyon fontos. Az első az: mikor és hogyan tartozunk más iránt az igazsággal? mivel nem tartozunk vele mindig. A második az: vannak-e oly esetek, amelyeknél ártatlanúl csalni lehet? Ez a második kérdés, jól tudom, nagyon el van már döntve, tagadólag azokban a könyvekben, amelyekben a legridegebb erkölcsi álláspont semmibe sem kerül az írónak, állítólag pedig a nagyvilági társaságban, ahol a könyvek erkölcstana a gyakorlatban megvalósíthatatlan fecsegés-számba megy. Hagyjuk hát ezeket az egymásnak ellenmondó tekintélyeket s igyekezzünk a saját alapelveim révén eldönteni számomra e kérdéseket.

Az általános és elvont igazság a legbecsesebb az összes javak közt. Nélküle az ember vak; az az ész szeme. Az ember általa tanulja meg, hogy magát hogy s mint viselje, hogy az legyen, a minek lennie kell, hogy azt tegye, amit tennie kell, hogy valódi célja felé törekedjék. A különös és egyéni igazság nem mindig jó dolog, hanem némelykor baj, igen sokszor közömbös dolog. Azok a dolgok, amelyeket érdekében áll az embernek tudni s amelyek ismerete szükséges az ő boldogságához, talán nem nagy számmal találhatók, de bármilyen számban forduljanak is elő, azok oly javak, amelyek az övéi, amelyeket joga van mindenütt, ahol őket találja, követelni, s a melyektől nem lehet őt a nélkül megfosztani, hogy a legigazságtalanabb lopást ne követnők el, mivel az ama mindenkivel közös javak közé tartozik, amelyeknek közlése nem fosztja meg attól azt, aki azt adja.

Ami azokat az igazságokat illeti, amelyek semmiféle hasznot sem hajtanak sem az oktatásban, sem a gyakorlati életben, hogyan lehetnének azok köteles javak, holott még nem is javak, s holott a tulajdon csak a hasznosságon alapul, ahol pedig semmi haszon sem lehetséges, tulajdon sem lehet? Követelhetünk egy – habár terméketlen – területet, mivel legalább lakhatunk e darab földön; de hogy egy henye, minden tekintetben közömbös és bárkire nézve semmi következménnyel nem bíró tény igaz-e vagy hamis, ez senkit nem érdekel. Az erkölcsi világrendben semmi sem haszontalan, épenúgy a fizikai világrendben sem. Semmivel sem tartozunk oly dologiránt, amely semmire sem való; hogy valamivel tartozzunk, szükséges, hogy az hasznos legyen vagy lehessen. Így hát a kötelező igazság az, amely érdekli az igazságosságot, s megszentségtelenítjük az igazság szent nevét, ha azt oly hiábavaló dolgokra alkalmazzuk, amelyek létezése mindenkire nézve közömbös s amelyek ismerete minden tekintetben haszonnélkül való. A mindenféle, lehetségesnek képzelt, haszontól megfosztott igazság e szerint nem lehet kötelező dolog, s következéskép az, aki azt elhallgatja vagy elpalástolja, nem hazudik.

De vajjon vannak-e ily tökéletesen meddő igazságok, a melyek mindenre minden tekintetben haszonnélkül valók, ez a másik megvitatandó pont, amelyre rögtön visszatérek. Most térjünk át a második kérdésre.

Nem mondani meg az igazat és nem-igazat mondani: ez két nagyon különböző dolog, de amelyekből mindamellett ugyanaz az eredmény származhatik, mert ez az eredmény bizonyára mindannyiszor ugyanaz, amikor ez az eredmény semmi. Mindenütt, ahol az igazság közömbös, az ellenkező tévedés szintén közömbös, amiből következik, hogy ily esetben az, aki csal, midőn az igazsággal ellenkezőt állít, nem igaztalanabb annál, aki úgy csal, hogy nem mondja meg azt; mert a hiábavaló igazságok tekintetében a tévedés semmivel sem rosszabb a tudatlanságnál. Vajjon fehérnek vagy pirosnak hiszem-e a tenger fenekén levő homokot, ez nem fontosabb annál, mintha nem tudom, mily szinű az. Hogyan lehetnénk igazságtalanok, ha senkinek sem ártunk, mikor az igazságtalanság csak a másnak okozott jogtalanságban áll?

De ezek az ekként sommásan eldöntött kérdések még semmi biztos alkalmazást sem nyújthatnak nekem a gyakorlatra nézve, sok oly előzetes felvilágosítás nélkül, amelyekre szükségem van, hogy pontosan keresztülvihessük ezt az alkalmazást minden előfordulható esetben. Mert ha az igazság kimondásának kötelezettsége csak annak hasznosságán alapul, hogyan válhatok e hasznosság bírájává? Igen gyakran az egyik ember előnye a másik kárát jelenti, a magánérdek csaknem mindig ellentétben áll a közérdekkel. Hogyan viselkedjünk ilyen esetekben? Föl kell-e a távollevő hasznát amaz egyén hasznáért áldoznunk, akivel beszélünk? El kell-e hallgatni vagy megmondani az oly igazságot, amely midőn használ az egyiknek, árt a másiknak? Vajjon mindazt, amit tartozunk megmondani, egyedül a közjó vagy az osztó igazság mértéke szerint kell-e mérlegelnünk, és bizonyos vagyok-e felőle, hogy eléggé ismerem a dolog összes vonatkozásait arra, hogy a rendelkezésemre álló felvilágosításokat csak a méltányosság szabályai szerint osszam szét? Mi több, megvizsgálván azt, amivel mások iránt tartozom, eléggé megvizsgáltam-e azt, amivel önmagamnak tartozom, azt, amivel magában véve az igazság iránt tartozom? Ha semmi jogtalanságot sem cselekszem mással, midőn őt megcsalom, következik-e ebből, hogy önmagam iránt sem cselekszem semmit, s elégséges-e az, ha sohasem vagyok igazságtalan, arra, hogy mindig ártatlan legyek?

Mennyi zavaró vitatkozás, amelyekből könnyű lenne kivonni magunkat, ezt mondva: Legyünk mindig igazak, még ha mindazt, ami belőle következhetik, kockáztatjuk is. Maga az igazságosság a dolgok igazságában rejlik; a hazugság mindig igazságtalanság, a tévedés mindig csalárdság, ha azt adjuk ki a megteendő vagy elhivendő dolog szabályául, ami nem az. S bármi következmény származzék is az igazságból, mindig bűntelenek vagyunk, amikor azt mondottuk, mivel semmit sem toldottunk bele a magunkéból.

De ezzel kettévágtuk a kérdést anélkül, hogy megoldottuk volna. Nem annak eldöntéséről volt szó, vajjon jó-e mindig megmondani az igazságot, hanem arról, vajjon mindig egyaránt kötelezve vagyunk-e arra? és a megvizsgáltam meghatározás alapján föltéve azt, hogy nem: megkülölönböztetni azokat az eseteket, amelyeknél az igazság kimondása szigorúan kötelező azoktól, ahol azt igazságtalanság nélkül el lehet hallgatni és hazugság nélkül elleplezni, mert úgy találtam, hogy ilyen esetek valóban vannak. Arról van tehát szó, hogy csalhatatlan szabályt keressünk azok bizonyos fölismerésére és pontos meghatározására.

De honnan merítsem ezt a szabályt és csalatkozhatatlanságának bizonyítékát?… Az összes, ehhez hasonló nehézségű erkölcsi szabályoknál mindig jól találtam magamat, ha inkább lelkiismeretem parancsa, mint eszem világossága folyton oldottam meg őket. Az erkölcsi érzék sohasem csalt meg, az eddig oly tisztán fentartotta magát szívemben, hogy nyugodtan bizakodhatom reá, s ha szenvedélyeim némelykor elhallgattatják is azt magamviseletében, emlékezéseimben újra hatalomra emelkedik felettök. Ezekben szinte ugyanoly szigorúsággal ítélem meg önmagamat, mint a hogy e földi élet elmúltával a legfőbb bíró meg fog ítélni.

Ha az emberek beszédjeiről ama hatások alapján mondunk ítéletet, amelyet azok előidéznek, gyakran rosszúl értékeljük őket. Azonkívül, hogy ezek a hatások nem mindig érezhetők és könnyen felismerhetők, végtelenül változnak, mint a körülmények, amelyek közt e beszédek elhangzottak. Egyedül a beszélőnek szándéka határoz azok értéke fölött és állapítja meg azok rosszaságának vagy jóságának fokát. Valótlanságot mondani csak annyiban hazugság, amennyiben a csalási szándék fenforgott, sőt a csalási szándék sem mindig kapcsolatos az ártási szándékkal, hanem néha egészen ellenkező célt követ. De egy hazugság azért még nem ártatlan, ha nem szándékoztunk vele kifejezetten ártani; ehhez még az a bizonyosság is szükséges, hogy az a tévedés, amelybe azokat ejtjük, akikkel beszélünk, ne árthasson nekik, sem senkinek semmi módon. E bizonyosság megszerzése ritka és nehéz dolog, éppen ezért nehéz és ritka dolog, hogy egy hazugság teljesen ártatlan legyen. Saját előnyünkért hazudni álnokság, másnak előnyére hazudni csalás, ártási célból hazudni rágalom, – ez a hazugság leggonoszabb fajtája. Magunk vagy a más haszna vagy kára nélkül hazudni annyi, mint nem hazudni; ez nem hazugság, hanem csak költés.