Part 3

De ezúttal tovább mentem. Annyi véletlen körülmény halmaza, legkegyetlenebb ellenségeimnek úgyszólván a szerencse-eszközölte fölemelkedése; mindazok, akik a kormány rúdjánál ülnek, mindazok, akik a közvéleményt irányítják, az összes magas állásban levő, az összes hangadó emberek, mintha csak a rosta szemelte volna őket ki azok közül, akiknek valami titkos neheztelésök van ellenem, hogy a közös összeesküvésben részesek legyenek, – ez az egyetemes egyetértés sokkal rendkívülibb, semhogy tisztán a véletlen műve lehessen. Egyetlenegy ember, aki vonakodott volna abban résztvenni, egyetlenegy ellentétes esemény, egyetlenegy előre nem látott és akadályozó körülmény elegendő lett volna arra, hogy azt halomra döntse. De így valamennyi akarat, valamennyi végzetszerűség, a szerencse és az összes változások megszilárdították az emberek munkáját és ez az oly meglepő, szinte a csodával határos összetalálkozás nem hagyhat fenn nálam semmi kétséget aziránt, hogy teljes sikere előre meg volt írva az örök isteni végzésekben. Egy sereg különös megfigyelés részint a múltból, részint a jelenből annyira megerősít ebben a vélekedésemben, hogy nem birom magamat visszatartani attól, hogy ugyanazt a művet, amit eddigelé csak az emberi gonoszság gyümölcsének néztem, ezentúl úgy ne tekintsem, mint az ég azon titkainak egyikét, amelyeket az emberi ész képtelen megfejteni.

Ez a gondolat távolról sem kegyetlen és szívettépő reám nézve, hanem inkább megvigasztal, lecsöndesít és segít megnyugodnom. Nem megyek oly messzire, mint Szent Ágoston, aki még elkárhozásában is megvigasztalódott volna, ha ez lett volna Isten akarata. Az én megnyugvásom, igaz, kevésbbé önzetlen, de nem kevésbbé tiszta és a forrás, amelyből ered, szerintem méltóbb ama tökéletes lényhez, akit imádok.

Isten igazságos; ő akarja, hogy szenvedjek; s ő tudja, hogy ártatlan vagyok. Ime bizalmam indító oka; szívem és eszem azt kiáltja felém, hogy az nem fog engem megcsalni. Hadd dolgozzanak hát az emberek és a sors; tanuljunk meg zúgolódás nélkül szenvedni: utoljára mindennek rendbe kell jönnie és előbb vagy utóbb én is helyemre kerülök.

Harmadik séta.

Megöregszem, miközben egyre tanulok.

Solon gyakran ismételte öreg korában ezt a verset. Olyan értelme van, hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag; de bizony nagyon szomorú tudomány az, amit a tapasztalat húsz év óta velem szereztetett: ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester; de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait és a haszon, mit belőle vonhatunk, sokszor nem ér föl azzal az árral, amit értök fizetünk. Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján megszereztük volna, a felhasználására való alkalmas pillanat elmúlik. Az ifjúkor való arra, hogy tanulmányozzuk a bölcseséget; az öregkor már az alkalmazásának az ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak arra az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e már a meghalás pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?

Eh, mit használnak nekem a sorsomról, és amelyeknek ez a kifolyása, a mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett felvilágosítások? Hisz’ csak azért tanultam jobban megismerni az embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak; de ez az ismeret, jóllehet föltárta előttem összes kelepcéiket, egyet sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam mindig ebben az együgyü, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim zsákmányává és játékszerévé tett anélkül, hogy mindenféle cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem lett volna is azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, amelyet bennem keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem, miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy nem lehet rajta segíteni és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemben ezidőszerint mitsem használ számomra és épúgy hiábavaló a jövőre nézve.

Küzdőtérre lépünk születésünkkor és lelépünk róla, midőn meghalunk. Mit használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán tanulmánya, ha van még ideje reá, egyedül arra irányulhat, hogy tanuljon meghalni és éppen ez az, amit legkevésbbé cselekednek az én koromban; mindenre gondolnak ekkor, kivéve ezt. Minden aggastyán jobban ragaszkodik az élethez, mint a gyermekek és nehezebb szívvel távozik el belőle, mint a fiatal emberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy fáradozásuk hiábavaló volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá, hogy valami olyasmit szerezzenek életök folyamán, amit magokkal vihessenek, ha meghalnak.

Mindezt elmondtam magamban, amikor ideje volt, hogy elmondjam és ha nem használhattam fel bölcsebben elmélkedéseimet, nem azon múlt, mintha nem idejében tettem és azokat kellően meg nem emésztettem volna. Gyermekkorom óta a világ forgatagába kidobatva, korán megtanultam a tapasztalat révén, hogy nem arra valék teremtve, hogy ott éljek és sohasem fogok benne eljutni arra az állapotra, amely után szívem vágyódott. Lemondva tehát arról, hogy az emberek közt keressem a boldogságot, amelyet – éreztem – ott nem találhatok meg, tüzes képzelődésem már alig megkezdett életem pályája fölött ugrált, mint egy oly terep fölött, amely rám nézve idegen volt, hogy egy csöndes talapzaton nyugodjék meg, amelyen lábamat megvethessem.

Ez az érzés, tápláltatva gyermekkoromtól fogva a nevelés által és erősíttetve egész életemen át a nyomorúságok és szerencsétlenségek ama hosszú szövedéke által, amely azt betöltötte, minden időben arra indított, hogy több érdeklődéssel és gonddal törekedjem megismerkedni létem természetével és rendeltetésével, mint aminővel bárki másnál találkoztam. Sok olyan embert láttam, akik tudósabban bölcselkedtek nálamnál, de bölcselkedésök úgyszólván idegen volt rájok nézve. Tudósabbak akarván lenni, mint mások, tanulmányozták a világegyetemet, hogy megtudják, miként van az berendezve, mint ahogy tanulmányoztak volna valami gépet, amelyet megpillantanak, puszta kiváncsiságból. Tanulmányozták az emberi természetet, hogy nagy bölcsen beszélhessenek róla, de nem azért, hogy önmagukat megismerjék; dolgoztak, hogy másokat oktassanak, de nem azért, hogy önmagukat bensejükben felvilágosítsák. Többen közülök csak egy-egy könyvet akartak írni, mindegy: akármilyet, csak kedvező fogadtatásra találjon. Amikor aztán megírták és közzétették, tartalma azontúl egyáltalában nem érdekelte őket, hacsak nem azért, hogy azt másokkal elismertessék vagy pedig azt – támadás esetén – megvédelmezzék, de egyébként semmi tekintetben sem fordították azt a maguk hasznára, sőt zavarba sem jöttek a miatt, hogy ez a tartalom hamis volt-e vagy igaz, föltéve, hogy nem cáfolták meg. Ami engem illet, amikor tanulni óhajtottam, ez azért történt, hogy magam tudjak, nem pedig azért, hogy oktassak; mindig azt tartottam, hogy mielőtt másokat oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget; és mindama tanulmányok közül, amelyeket életemben az emberek közt igyekeztem végezni, nem igen van olyan, amelyet egyedül egy elhagyott szigeten, amelybe hátralevő napjaimra száműztek volna, époly jól el ne végeztem volna. Amit tennünk kell, sok részben attól függ, amit hinnunk kell; és mindabban, ami nem tartozik a természet első szükségleteihez, véleményeink szolgálnak cselekedeteink zsinórmértékeül. Ebből az alapelvből kiindulva, amelyhez mindig ragaszkodtam, gyakran és sokáig igyekeztem – hogy életem tevékenységét irányítsam – megismerni annak igazi célját és csakhamar megvigasztalódtam azért, hogy csekély a rátermettségem a világban való ügyes viselkedésre, midőn éreztem, hogy nem szükséges itt erre a célra törekedni.

Oly család körében születve, amelyben a jó erkölcs és a kegyesség uralkodott; azután egy bölcs és vallásos lelkésznél szelid nevelésben részesülve, legzsengébb gyermekkoromtól fogva oly alapelveket, vezéreszméket, mások azt mondanák: előitéleteket szívtam magamba, amelyek sohasem hagytak el teljesen. Még mint gyermek, önmagamra hagyatva, édesgetésekkel körülfonva, a hiúságtól elcsábítva, a reménységtől kecsegtetve, a nyomorúságtól kényszerítve, katholikussá lettem; de mindig keresztyén maradtam s csakhamar a szokástól indíttatva, szívem őszintén ragaszkodott új vallásomhoz. Warensné oktatásai, példái megszilárdítottak ebben a ragaszkodásomban. A falusi magány, amelyben ifjúkorom virágos éveit töltöttem, a jó könyvek tanulmánya, aminek egész hévvel nekifeküdtem, megerősítették ő mellette a gyöngéd érzelmekre való természetes hajlandóságaimat és csaknem a Fénelon módja szerint való ájtatossá tettek. A magányban való elmélkedés, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélete arra kényszerített egy magános embert, hogy szüntelenül a Teremtő keblére boruljon és édes nyugtalankodással keresse mindannak célját, amit lát és mindannak okát, amit érez. Mikor sorsom a világ forgatagába dobott, semmit sem találtam ott többé, ami egy pillanatra is kecsegtethette volna szívemet. Az édes szabadidők után való sajnálkozás mindenüvé elkisért és közömbösséggel meg undorral borított el mindent, ami a kezem ügyébe eshetett és alkalmas volt arra, hogy szerencséhez és tisztességhez segítsen. Bizonytalanul vergődve nyugtalan kivánságaimmal, keveset reméltem, még kevesebbet nyertem és még a jólét verőfényénél is éreztem, hogyha mindazt megnyertem volna is, aminek keresésére indultam, azt a boldogságot, amely után szívem áhitozott anélkül, hogy annak tárgyát megkülönböztethette volna, nem találtam volna meg. Így hát minden hozzájárult ahhoz, hogy elszakítsa vonzalmaimat e világtól, még ama szerencsétlenségek előtt, amelyek aztán teljesen idegenné tettek engem abban. Elérkeztem negyven éves koromhoz, a nyomorúság és a jó szerencse, a bölcseség és a tévelygés közt lebegve, telve szokásbeli hibákkal minden rosszra való hajlandóság nélkül szívemben, csak úgy találomra eszemmeghatározta alapelvek nélkül és nem ügyelve kötelességeimre a nélkül, hogy megvetettem volna, de gyakran a nélkül, hogy kellőleg ismerném őket.

Ifjúkoromtól fogva úgy tűztem magam elé ezt a negyvenéves kort, mint a célhozjutás iránt való erőfeszítéseim és mindennemű igényeim végpontját. Szilárdan elhatároztam, hogy mihelyt ezt a kort elérem, bármily helyzetben legyek is, nem fogok többé küzködni, hogy belőle kijussak s életem hátralevő részét azzal töltöm, hogy élek máról a holnapra, nem törődve a jövővel. Amint ez a pillanat elérkezett, minden fáradság nélkül végrehajtottam ezt a tervet és habár akkor úgy látszott, mintha szerencsém szilárdabb alapra akarna helyezkedni, nemcsak sajnálkozás nélkül, hanem igazi örömmel mondottam le róla. Midőn mindezen csalétkektől, mindezen hiú reményektől megszabadultam, teljesen átadtam magamat a gondtalanságnak és lelki nyugalomnak, amely mindig uralkodóbb kedvtelésemet és legtartósabb hajlandóságomat képezte. Elhagytam a világot és hiúságait, lemondottam minden díszről, eldobtam a kardot, órát, fehér harisnyát, aranysujtást, hajdíszt, egészen egyszerű parókát, durva posztóruhát öltöttem s ami mindennél fontosabb volt, kitéptem szívemből azokat a sóvár vágyakat és kívánságokat, amelyek értékeseknek tüntetik föl mindazt, amit elhagytam. Lemondtam arról az állásról, amelyet akkor betöltöttem, amelyre semmikép sem illettem és hangjegy-másolásra adtam magam, laponkint 1 frankjával, mert e foglalkozás iránt mindig határozott hajlandóságot éreztem.

Reformommal nem szorítkoztam a külső dolgokra. Éreztem, hogy az egy más, okvetlenül fájdalmasabb, de ez emberi vélemények számára szükségesebb reformot kiván tőlem; és miután elhatároztam, hogy nem fogom két csatára csinálni, hozzáláttam, hogy belsőmet szigorú vizsgálatnak vessem alá, mely azt életem hátralevő részére úgy szabályozza, amilyennek halálomkor akartam találni.

Egy nagy forradalom, amely éppen ekkor ment végbe bennem, egy más erkölcsi világ, amely föllebbent tekintetem előtt, az emberek botor ítéletei, amelyeknek – anélkül, hogy még előre látnám, mennyire áldozatokul fogok esni – a képtelenségét kezdettem érezni, egy más jó után egyre növekvő vágyakozás, mint az irodalmi hiú dicsvágy, amelynek párája alig csapott meg, máris undorral töltött el, végül az az óhajtás, hogy életpályám hátralevő részére kevésbbé bizonytalan útvonalat rajzoljak ki, mint az volt, amelyen annak szebbik felét megfutottam: mindez kötelezett erre a nagy leszámolásra, amelynek már régóta szükségét éreztem. Hozzáfogtam hát és semmit sem mulasztottam el abból, ami tőlem függött, hogy ezt a műveletet jól végrehajtsam.

Ettől az időponttól számíthatom a világról való teljes lemondásomat és azt az élénk kedvet a magány iránt, amely ettől az időtől fogva nem hagyott el többé. Azt a munkát, amelybe belefogtam, csak föltétlen visszavonultságban lehetett elvégezni; az hosszú és nyugodt elmélkedéseket kívánt, aminőket a társaság zsivaja nem tűr meg. Ez arra kényszerített, hogy egy időre más életmódot kövessek, amelyet aztán annyira megkedveltem, hogy attól fogva csak kényszerűségből és csekély pillanatra szakítva félbe, teljes szívemből újra visszatértem hozzá és minden nehézség nélkül arra szorítkoztam, mihelyt csak tehettem, és amikor azután az emberek arra kényszerítettek, hogy egyedül éljek, úgy találtam, hogy midőn kirekesztettek maguk közül, hogy nyomorulttá tegyenek, többet tettek boldogságomra, mint amennyit magam tehettem.

Nekifeküdtem a munkának, amelyhez mind a dolog fontosságával, mind az iránta való szükségérzettel arányos buzgalommal fogtam. Ekkoriban modern filozófusokkal társalkodtam, akik nem igen hasonlítottak a régiekhez: ahelyett, hogy kétségeimet eloszlatnák és habozásaimat szilárd alapra helyeznék, megrendítették mindazt a bizonyosságot, amellyel azon pontokra vonatkozólag bírni véltem, amelyek ismerete a legfontosabb volt: mert mint az atheizmus tüzes apostolai és nagyon parancsoló dogmatikusok nem tűrték harag nélkül, hogy bármely pontra vonatkozólag másként merjen valaki gondolkozni, mint ők. Sokszor eléggé gyöngén védelmeztem magam a vitatkozás iránti ellenszenvből és mivel kevés tehetséget éreztem magamban annak folytatására; de soha nem fogadtam el az ő vigasztalan tantételeiket és ez az ellenállás ily türelmetlen férfiakkal szemben, akiknek máskülönben megvolt a magok álláspontja, nem a legcsekélyebb oka lőn azoknak az okoknak, amelyek az ő neheztelésöket fölkeltették.

Ők nem térítettek engem a saját fölfogásukra, de nyugtalanná tettek. Érveik megrendítettek, anélkül, hogy valaha meggyőztek volna; nem találtam rájok helytálló feleletet, de éreztem, hogy kell ilyennek lennie. Kevésbbé tévedéssel, mint inkább dőreséggel vádoltam magamat és szívem jobban tudott nekik válaszolni, mint eszem.

Végre így szóltam magamban: Hát örökké ide-oda fogom magam hányattatni az ügyesebb beszédűek szofizmái által, amelyeknél még afelől sem vagyok bizonyos, vajjon azok a vélemények, amelyeket hirdetnek, és amelyeket annyi hévvel igyekeznek másokkal elfogadtatni, a saját véleményök-e? Szenvedélyeik, amelyek tantételeiket kormányozzák, az az érdekök, hogy ezt vagy azt elhitessék, útját állja annak kifürkészésének, hogy mit hisznek ők magok? Lehet-e őszinteséget keresni a pártvezérekben? Bölcsészetük mások számára való; nekem magam számára való kellene. Keressük ezt minden erőmből, ameddig még ideje van, hogy így szilárd magaviseleti szabályra tegyek szert életem hátralevő napjaira. Itt van rám nézve az érettség kora az értelem teljes erejével. Már a hanyatlás felé közeledem. Ha még várok, késői fontolgatásomban nem fog minden erőm rendelkezésemre állani; értelmi képességeim akkor már elveszítik energiájokat, kevésbbé jól fogom elvégezni azt, amit ma a lehető legjobban végezhetek el: ragadjuk meg ezt a kedvező pillanatot; ez az én külső és anyagi reformom kora, hadd legyen egyúttal értelmi és erkölcsi reformom kora is! Szögezzük le már egyszer véleményeimet, elveimet és legyünk életem hátralevő részében azok, amik – ha kellően megfontoljuk a dolgot – tartozunk lenni.

Lassan és különböző részletekben hajtottam végre ezt a tervet, de mindazzal az erőfeszítéssel és figyelemmel, amire képes valék. Élénken éreztem, hogy életem hátralevő részének nyugalma és egész sorsom ettől függ. Eleinte a zavaroknak, nehézségeknek, ellenvetéseknek, tekervényes utaknak, sötétségnek olyan labyrinthusában találtam e közben magamat, hogy húszszor is kisértetbe esve mindennek abbanhagyására, már készen álltam arra, hogy lemondva a hiábavaló kutatásokról, fontolgatásaimban a közönséges józanész szabályaihoz fogom magam tartani anélkül, hogy ezeket oly elvekben keresném, amelyeket oly nehezen tudtam tisztába hozni. De még ez az okosság is annyira idegenszerű volt rám nézve, oly kevéssé éreztem magam alkalmasnak megszerzésére, hogy ennek kalauzomúl választása nem egyéb volt, mintha tengereken és viharokon keresztül kormányrúd nélkül, iránytű nélkül akartam volna egy szinte megközelíthetetlen őrtüzet keresni, amely semmi kikötőt sem jelölt számomra.

Tántoríthatatlan maradtam: először életemben bátornak éreztem magam s a belőle eredő sikernek köszönhetem, hogy azt a rettenetes végzetet kiállhattam, amely ettőlfogva reám kezdett leselkedni anélkül, hogy a legkisebb sejtelmem lett volna felőle. A leglángolóbb és legőszintébb kutatások után, amilyeneket talán bármi halandó végzett, egész életemre elhatároztam magam mindama véleményekre nézve, amelyeket érdekemben állott megszerezni; és ha csalódhattam eredményeimben, legalább bizonyos vagyok afelől, hogy tévedésem nem tulajdonítható nekem bűnül, mert minden erőfeszítést megtettem, hogy ettől megóvjam magam. Abban, igaz, nem kételkedem, hogy gyermekkorom előítéletei és szívem titkos óhajtásai a mérleg serpenyőjét a számomra vigasztalóbb oldal felé ne hajlították volna. Nehezen tiltjuk meg magunknak, hogy azt higyjük, amit annyi hévvel óhajtunk és ki kételkedik abban, hogy a túlvilági ítélet elfogadásának vagy visszautasításának érdeke a legtöbb ember hitére reményüket vagy félelmüket illetőleg elhatározó befolyást nem gyakorol? Mindez, elismerem, megigézhette itéleteimet, de nem változtathatta meg őszinteségemet: mert féltem, hogy minden dologban csalódom. Ha minden ennek az életnek felhasználásában áll, érdekemben állt ezt tudni, hogy legalább, amennyire rajtam állt, a legnagyobb hasznot húzzam belőle, ameddig még ideje van és hogy ne legyek teljesen együgyü bolond. De abban a kedélyállapotban, amelyben valék, a legjobban attól féltem a világon, hogy lelkem örök sorsát teszem kockára a világ javainak élvezetéért, amelyek sohasem látszottak előttem kiváló becsűeknek.

Azt is megvallom, hogy nem oszlattam el mindig teljes megelégedésemre mindama nehézségeket, amelyek zavarba ejtettek és amelyekkel filozófusaink oly sokszor telikiabálták fülemet. De elhatározván, hogy végre is dűlőre viszem a dolgot azoknál a kérdéseknél, amelyek fölött az emberi értelemnek oly kevés hatalma van és mindenfelőlről átlábolhatatlan rejtélyeket és megoldhatatlan ellenvetéseket találván, mindenik kérdésnél azt a véleményt fogadtam el, amely közvetlenül a legszilárdabb alapon állónak, önmagában a leghihetőbbnek tűnt fel, anélkül, hogy megállanék azoknál az ellenvetéseknél, amelyeket nem tudtam szétoszlatni, de amelyekkel az ellenkező rendszerben más, nem kevésbbé erős ellenvetések állottak szemben. A dogmatikus hang e kérdésekben csak a szájhősökhöz illik; de fontos, hogy meglegyen a magunk véleménye és azt az ítéletnek mindazzal az érettségével válasszuk meg, amit csak e tárgy megérdemel. Ha ennek dacára tévedésbe esünk, helyes igazság szerint nem bűnhődhetünk érte, mivel nem vagyunk benne vétkesek. Ez a rendíthetetlen elv szolgál biztosságom alapjául.

Fárasztó kutatásaim eredménye körülbelül az volt, amit azóta a _Szavoyai Vikárius hitvallásában_ följegyeztem, abban a munkában, amelyet méltatlanul gyalázott meg és mocskolt bé a mostani nemzedék, de amely egykor forradalmat támaszthat az emberek közt, ha valaha ott a józanész és a jóhiszeműség fölébred.

Ez idő óta megnyugodtam azokban az elvekben, amelyeket oly hosszú és oly mélyenjáró elmélkedés után fogadtam el s magamviselete és hitem változhatatlan szabályaivá állítottam fel őket a nélkül, hogy akár azok miatt az ellenvetések miatt, amelyeket nem tudtam eloszlatni, akár azok miatt, amelyeket nem tudtam előrelátni és amelyek újabban időről-időre megjelentek elmém előtt, nyugtalankodnám. Nyugtalanítottak ugyan néha-néha, de sohasem rendítettek meg. Mindig ezt mondtam magamban: mindez csupán metafizikai csalafintaság és szőrszálhasogatás, amelyek semmi súllyal sem bírnak az eszem elfogadta, szívem megerősítette alapvető elvek mellett és amelyek mind a belső hozzájárulás pecsétjét viselik magukon a szenvedélyek hallgatásakor. Az emberi értelemnek ennyire fölötte álló kérdéseknél egy oly ellenvetés, amelyet nem tudok eloszlatni, csak nem fogja ezt az egész oly szilárd, oly erősen összefüggő, annyi elmélkedéssel és gonddal formált tanrendszert felborítani, amely annyira megfelel eszemnek, szívemnek, egész lényemnek és amelyet a belső helyeslés is támogat, amely – úgy érzem – az összes többiektől hiányzik? Nem, üres okoskodások sohasem fogják azt az összhangzást lerombolni, amelyet halhatatlan természetem és e világ szerkezete meg a benne uralkodó fizikai rend közt észreveszek. A megfelelő erkölcsi rendben, amelynek rendszere kutatásaim eredménye, találom azokat a támasztékokat, amelyekre szükségem van, hogy életem nyomorúságait elviseljem. Minden más rendszernél segédforrás nélkül élnék és remény nélkül halnék meg. A legboldogtalanabb teremtmény lennék. Tartsuk hát magunkat ahhoz, amely egyedül elegendő arra, hogy a balszerencse és az emberek ellenére engem boldoggá tegyen.

Nem úgy látszik-e, hogy ezt a megfontolást és a belőle vont következtetést maga az ég sugallta nekem, hogy engem a reám váró sorsra előkészítsen és annak elviselésére fölszereljen? Mivé lettem volna s mivé lennék még azokban a rettenetes vergődésekben, amelyek reám vártak és abban a hihetetlen helyzetben, amelybe életem hátralevő részére jutottam, ha menhely nélkül maradva, ahol kérlelhetetlen üldözőimet elkerülhessem, ama gyalázatok kárpótlása nélkül, amelyeket e világon velem elszenvedtetnek és remény nélkül arra, hogy valaha az engem megillető igazságot megnyerhessem, teljes mértékben zsákmányául estem volna a legborzasztóbb sorsnak, amely halandónak e világon részeül jutott? Amig én ártatlanságomban bízva, csak becsülésre és jóakaratra számítottam az emberek részéről; amíg nyílt és bizakodó szívem szabadon áradt ki barátaival és testvéreivel szemben, az árulók csöndben a pokol mélyén kovácsolt hurkokat vetettek reám. Meglepetve az összes szerencsétlenségek e legváratlanabbjai és egy büszke lélekre nézve legrettenetesebbjei által, a sárba tiporva anélkül, hogy valaha sejteném, ki által vagy miért, a gyalázat örvényébe taszítva, borzasztó sötétségbe borítva, amelyen keresztül csak baljóslatú tárgyakat vettem észre: első meglepetésemben földre vágódtam és soha abból a levertségemből, amelybe e váratlan szerencsétlenség döntött, magamhoz nem tértem volna, ha előre nem kíméltem volna erőimet, hogy esésemből fölemelkedhessem.