Part 13

– Hát hogy szüntethetném én ezt meg?

– Oh hiszen tudja ön azt jól! Minek mondjam el? Csak egy igézésébe kerül. Egy varázslat és megáll a szél. Vegye a kezébe ezt a handzsárt, menjen ki vele a kis kertbe, aztán hajítsa el ezt szél ellenébe, ezzel a kiáltással: «állj meg! térj meg!» A hol az elhajított handzsár a földben megáll a hegyével, ott vérnyom marad, a bora lába megsebesül benne, egyszerre megsántul; s aztán haza megy biczegve. Oh vegye fel ezt a handzsárt és tegye meg ezt a rontást! A szent anya hét sebeire kérem!

– Ugyan kelj fel; ne bolondozz! Jobb lesz, ha tüzet raksz, s megfőzöd a kávémat.

– A míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet gyujtani ebben az egész várban.

– No hát eredj le a pinczébe, rakj ott tüzet! ott nem fújja el a szél.

Axamita keresztet vetett magára.

– Uram irgalmazz! Csakugyan rossz tündér.

– Én vagyok rossz tündér? Miért?

– Hát nem tudná tán, hogy a mely háznál a pinczében tüzet raknak, azt megszállják az ördögök?

– No hát majd én csinálok tüzet magam a pinczében, hadd látom, milyenek azok az ördögök?

Axamita felugrott térdeltéből s két fülére tapasztva a kezeit, kifutott Milióra szobájából. A pokolbelieket nem jó kisérteni. Azok ellen nem véd meg a strázsamester pátens.

Miliórának pedig nagy gyönyörűsége volt abban, hogy ez a szél az ő szavára fúj így. Végig nézett az egész Canal Maltempon, a merre a hajórajt eltávozni látta.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a fehér hullámtajték között egy tánczoló fekete pontot látna koronkint felmerülni.

Mi az? valami csónak, a mi a Karst sziklapartjainak oltalma alatt igyekezik errefelé hatolni. Ott, igaz, hogy nem érheti a bőszült szélroham, de a hullámok odazúzhatják a sziklához.

A száz hajó közül megmenekült volna ez az egy?

A távcsővel kivehette, hogy három ember ül a csónakban; mind a háromnak veres sipkája van, mint a scogliók halászainak szokott lenni.

De ugyan mi oka lehet ennek a három embernek arra, hogy ilyen itélet-időben arra vállalkozzék, hogy a Maltempo csatorna sziklapartja mellett, a bórán keresztül felfelé hatoljon?

Hirt hozni talán a többiek balsorsáról.

Elnézte sokáig, hogy tánczol a hullámok tetején az a csónak. Eltünik a hullámhegyek mély völgyeibe; aztán megint kiemelkedik a tajtékzó habtorlat gerinczére.

Egyszer aztán a három ember közül csak kettőt hozott fel a csónak magával; a harmadikat bizonyosan lesodorta a hullám.

A megmaradt kettőnek már most aztán három helyett kell dolgozni. Így még nehezebb a munka.

A szél egyforma erővel zúg.

Milióra hosszasan elnézi ezt a küzdelmét az emberi féregnek az isteni hatalmak ellen, s kezdi tisztelni a férget.

Valamit gondol.

Hátha van valami abban a babonában? Mibe kerülne megkisérteni?

A csónak megint eltünik a hullámtorlatok közé. Aztán megint előjön. Most már csak egy embert hoz elő magával, azt, a melyik a kormányt tartja. Ennek már most nem lehet evezni, csak arra törekedhetik minden testi, lelki erejével, hogy a csónakját a felfordulástól megóvja.

Milióra kezébe vette a handzsárt s rászánta magát lemenni a kertbe, hogy megkisértse a varázslatot.

A míg az ajtókat ki tudta nyitni, egész küzködésébe került a neki feszülő légnyomás ellenében. Vállvetve is dolgot adott felnyitni a kertajtót.

Milyen látvány fogadta ott!

Virágait nem téphette össze a szél, mert azok magas kőfallal voltak védve minden oldalról, hanem pocsékká verte a jég, s aztán a vihar annyi tépett lombot, nyárfahimporbarkát, pillangó-bábot szemetelt oda abba a szögletbe, hogy alig látszottak ki belőle a virágok kórói.

Ahhoz a szép olajfához azonban nem fért hozzá sem a szél, sem a jégeső, az ott olyan furfangosan be tudta magát venni abba a menedékbe, a honnan már talán száz év óta fittyet hány a bórának és az ő két pogányszivű lányának. Hanem valamit mégis gondoltak ki azok hárman, a mivel a daczos olajfának az elevenjére tapinthassanak. Egy vén vad szőlőtörzs kapaszkodott meg a gyökereivel a vár tövében s annak az emberkar vastagságú szárai felkusztak egész a vár falára, még a tetejébe is belekapaszkodtak az indái. Most a bóra meg a két lánya ezekből a kuszó indákból egyet lepaskolt, kiszakgatott a falból, s azzal már most aztán, mint egy hosszú ostorral igyekezik oda suhogtatni az olajfa koronájára.

De már az olajfát megszánta Milióra. Egyszerűen is segíthetett volna ugyan rajta, ha az elszabadult szőlőindát tőben lecsapja a handzsárral; hanem most már gyakorolni akarta a hatalmát, a mit megtudott, haza kergetni a vihart.

– Állj meg! térj meg! kiált a szél ellenébe fordulva, s aztán hegyével előre hajítá bele a bórába a handzsárt; az nagyot repült s megállt a nagy szeméthalmazban. De biz annak a pengéjén nem látszott semmi vérnyom; nem is sántult meg tőle a bóra, csak olyan jó kedvvel fútt, mint eddig. Többször is megkisérté még Milióra a babonát; de nem találta el a módját, a vihar nem vett tudomást róla.

Ez egy kicsit megszégyeníté. Hogy az ő parancsszava olyan keveset használ. Kitekintett azon a falrésen, mely a tenger felé szabad kilátást nyitott, hogy hát ott tart-e még a vész? vannak-e még nagy hullámok?

Csak úgy, mint eddig, mese az mind a tündéreknek a hatalmáról.

Hát abból a csónakból, meg a rajta ülő emberből mi lett azóta?

Egyszer csak az is előkerült megint. A csónak egyedül. Nem ült már senki benne. Nincs már kin könyörülni.

Ez nagyon elkedvetleníté.

Most már csak az olajfa megvédelmezése járt még az eszében.

Hogy azt a vastag szőlőindát, a mi mint egy elszabadult kutostor csapkodott a széltől csóválva, levághassa, fel kellett másznia annak a faltörésnek a kiálló kövein odáig, a hol a handzsárjával a felkúszott törzsökszárt elérheté; mert az ott erősen gyökeret vert a fal ragasztékaiba.

Mikor már oda a magasba felhágott, egy pillantást vetett a résen át a mélybe s majd alászédült onnan.

Ugyan azt a veres sipkás férfit látta ezen a szőlőfonadékon felfelé kapaszkodni, a ki nem rég a csónakon volt. Az bizonyosan kiúszott a partra, s most ide akar feljönni.

De miért ide? s miért ezen az úton? Mint tolvaj, mint betörő, koczkáztatva azt, hogy a nyakát kitöri.

Ha most Milióra azzal a handzsárral elvágja a szőlőinda fonadékait ott fenn, a hol azok a falba nőttek, az egész le fog hullani a mélybe a rajta levővel együtt.

Az erős szél meg-meglódítja néha az egész venyigehálót, s olyankor a felkapaszkodó férfi úgy lebeg rajta, mint a pók a fonadékán.

Egyszer aztán felemeli a férfi az arczát az ég felé, alig egy ölnyi távolban a réstől.

Milióra egyszerre ráismer.

– Deli Markó!

A férfi lihegve, szótalanul néz fel reá.

– Te vagy a királyfi? kérdi hevesen Milióra, s szemei vad tűzben szikráznak. S a szemek elmondják, a mit az ajk nem mond tovább: Te jösz engem erővel elrabolni, váradba erőszakkal feleségül vinni; csókot rabló módra venni? S jaj annak, ha e szemek beszédét meg nem érti! egy csapás azzal a jatagánnal a szőlőindára s a vakmerő lánynéző összezúzott tagokkal fog heverni a sziklamélységben.

– Nem! Lihegi az ott alant. Én vagyok a menekülő uskók. Egy üldözött «skókó.»

Ez a szó megszelidíté a lányt: «üldözött skókó.»

Ledobta a handzsárt s messze aláhajolva a résen, alányujtá a kezét a menekülőnek, s felsegíté azt a kőfalra kapaszkodni.

Ott látta maga előtt azt az alakot, a kiről félt álmodni, lelke ábrándképét, ázott rongyokban, mezítláb, fegyvertelenül, fagytól dideregve, véresen.

Ilyen alak az, a mitől a lányoknak a lelke elvész.

A MI EGYSZERRE MEGJÖN.

Hanem az utolsó szavak után elkezdett tántorogni a menekült, a feje nekivitte a kőfalnak s bizonyosan bezúzza a homlokát, ha Milióra meg nem ragadja. A végső küzdelemben kimerült, elhagyta az eszmélete, összeroskadt.

A lány átölelve tartá két karjával: a jeges, szemetes földre csak nem engedhette leesni.

Ott volt hát a karjai között álmainak tüneményképe, élettelenül, nyomorultan, emberek és elemek haragjától elgyalázva, szája szederjes, fájdalomtól nyitva, megtört szemei félig zárva pilláik alatt; hátraszegett fejéről alácsüggött az összecsapzott haj.

Milióra felvette őt az ölébe, maga sem tudta, hogy ilyen ereje van, azután beczepelte a kis oldalajtón át a vár folyosójára.

Körülnézett: hová rejtse itt el? Fel nem viheti a szobájába, mert ott Axamita meglátja, az pedig ellensége a skókónak, az a császár katonája, az elárulhatná.

Szemébe tűnt a pincze ajtaja. Valami jutott eszébe. Ott tüzet is lehet rakni, nem oltja ki a bóra. Elhurczolta odáig az alélt uskókot; felnyitotta a nehéz vasajtót. Emlékezett rá, hogy a pinczegádor fülkéjében áll a gyertya, s a kezdetleges tűzszerszám, a mivel azt meg lehet gyújtani. Akkor tanulta ezt ki, a mikor a nyomorultak számára felhordta a télire eltett burgonyát. A pincze volt az éléstár. Nagy, tömör oszlopokon nyugvó boltozatok, a mikben valaha a Frangipániak egész helyőrség számára való élelmet és lőport tartottak. Most is ide volt felhalmozva a Deli Markótól vett mindenféle elemozsina.

Miliórának a sötétben kellett tapogatózni, a míg a lépcsőkön leszállt s rátalált a lisztes zsákokra, a mikre a félholtat lefektethette. Jobb fekhely még most nem volt a számára itten.

Azután szövétneket gyújtott s szétnézett a sötétben valami után. Ott talált egy szögletben szárított ürübőröket; azokból jó fekhely készül. A feje alját levendulacsomagok adják ki.

De fődolog tüzet rakni, a dermedt alaknak erre nagy szüksége lehet. Hanem a pinczében tüzet rakni veszedelmes: először azért is, hogy a ház megtelik ördögökkel; de még inkább azért, hogy a pincze megtelik füsttel, ennek az ablakai télire mind be vannak zárva.

Eszébe jutott, hogy van még e várpinczének egy nevezetes rejteke, egy cseppkőbarlangocska, annak a kürtője felmegy az udvarra s a kútba szádallik, azt hát nem lehet bedugni.

Csodálatos kis hely! Mintha tündérek építették volna remekbe. A tetőről alányuló pillérek, a mik össze vannak ragadva a földből felemelkedő oszlopokkal, orgonasipok, idomtalan gnomok alakjai; ez a csoport itt valóságos mennyezetes ágy, lefüggő kárpitokkal, a mik kőből vannak, ez jó lesz itt nyoszolyának, a skókó számára. Fejedelmi hálószoba! Mikor az olajfa tüze ropogva fellángol, aranynyal, ezüsttel van bevonva minden fala, a kőoszlopok, kőfüggönyök átlátszanak, mint a kristály. És a mellett az a jó van benne, hogy a barlang tél idején meleg.

Ugyan mert volna-e máskor ezen a helyen egyedül lenni a lány?

Hát még egy férfival egyedül lenni?

Igaz, hogy az a férfi még most halott.

Olyan halott, a milyennek a népballada mondja: a királyfi mélyen alva a tündérbarlangban, a ki a táltosa nyerítésére vár, s a menyasszonya költögetésére nem akar ébredni.

Ott fekszik előtte halottan. A leánynál van az élete. Hogyan kellene neki azt visszaadni?

Milióra lehajolt az uskók lábaihoz s elkezdte azokról a bocskorszíjakat leoldani. Úgy-e bár, így tesznek az uskók menyasszonyok lakodalmuk estéjén? Az opánkák félig le voltak szakadva, a szíjak átázva, nehéz azokat lebontani annak, a ki még nem tanulta.

Azután az ázott köntösöket kellett levetni róla. Nem átallta ezt a lány? Hiszen márványalak volt az, a mit leleplezett; egy szobor: Isten legszebb művészremeke! Így kellett vele tennie, hogy életre hozhassa. Csak egy széles tűsző alakú bőr öv volt a derekán, ahhoz nem mert hozzányúlni. Most azután következett az erős munka: borszeszszel, pokróczdarabbal, aztán meg villanyos tenyereivel végig dörzsölni az elfagyott, megdermedt alakot, nyitva levő szájára lehelletet fújni, de úgy, hogy ajkaik egymáshoz ne érjenek, aztán föléje hajolni és lesni, hogy tér vissza az élet szine az arczra, hogy dobog fel a szive, hogy szelidül át a halál álommá?

Már alszik. Mély álma van. Halálra ki van fáradva.

Milióra olyan nyugodtan ül mellette, mintha otthon volna, betegét ápolná. Az ázott öltönydarabokat kiteregette száradni az oltárkövekre.

A jó háziasszony figyelmének mindenre ki kell terjedni. A míg drága szenvedője alszik, ő lopva elszökik mellőle, felmegy a szobájába, onnan egész nyalábbal hoz le mindenfélét, a mire majd szüksége lesz ennek, ha fölébred, hoz neki gyapju-pokróczot, a mivel betakarja, majd a tűzhely után lát, ibrikben, lábasban főz, süt mindenfélét, a fölébredő készen találjon mindent.

Úgy veszi, mintha ennek már így kellene lenni.

S nem is várhatja, hogy vége legyen az álomnak, a mint az alvó egy ébredező mozdulatot tesz, fogja a csészét a párolgó punchcsal, karjára emeli az ifjú fejét, s rá erőlteti az első kortyot.

Az azután megissza az egészet.

Csak akkor tekint szét, s azt kérdi: «hol vagyok?»

– Jó helyen.

Nagyon is jó helyen volt, a feje egy dobogó sziven.

– Marguerita! hebegé az uskók vezér.

– Hát legyek a Marguerita, ha te Deli Markó vagy!

Az ébredező csakugyan azt képzelhette ezen a helyen, hogy ő a guzla által megörökített királyfi, nem más.

Hozzá tette a lány, komolyan, nem mosolyogva:

– Azért ne félj tőlem, nem csókollak meg.

Annak pedig úgy látszik, hogy nem volt ettől nagy félelme.

Sőt épen nem látszott szivére venni a királyfiról szóló ballada verseit, a mikben Deli Markó elébb a Durindó lovát, azután meg a jó kardját, a szablyát akarja feltalálni, hanem megfogta a leány kezét s odavonta őt magához.

Milióra hevesen taszítá őt vissza fekhelyére.

– Mit gondolsz? Ez itt a Marguerita háza!

Ekkor tért magához félmámorából az uskók.

– Úgy! Igaz! Hisz a Frangipáni várban vagyok. Hogy kerültem ide?

– A tengeren át menekültél a harczból.

Erre az uskók vezér eltakarta tenyerével az arczát.

– A harczból! a kudarczból.

Milióra azt hitte, hogy sír, s aztán nagyon megszánta. Oda simult hozzá kérlelgetni.

– No ne keseregj. Légy férfi! Ne sirj! Látod, én sem sirok. Jőjj: egyél és igyál. Jó lakomára vártalak.

S azzal odahordta eléje, a mit számára sütött, főzött, tartotta a térdén a tálat, a míg az fektében evett, s gyönyörködött benne, hogy az milyen mohón falja az ő főztét, a tál fenekéig üríti; azután megitatta a boros csobolyóból. Azután leült a lábához, két térdét kezei közé fogta s azt mondta neki:

– No most már beszéld el, hogy mi történt veled?

Az uskók vezér fél könyökére dült és mesélt.

– Németek és taliánok jöttek ellenünk ezer hajóval, nekünk csak száz csónakunk volt. Az övéik gályák voltak, a mieink csak ladikok. Húszan voltak egy ellen.

Mesélt aztán a menekült olyan csodahős tetteket Miliórának, a mik egy árnyékot sem engedtek azoknak a hős balladáknak, a mikről a guzlások gajdolnak.

Nem is győzte volna le a vitéz uskókokat az a tengersokaságú német és talián, dicsekedék az uskók vajda, ha az áruló horvátok, a rabszolgának született granicsárok, azután meg a hitszegő pogány török, a bihácsi basa a hátukba nem támadnak s Zengget el nem foglalják orozva tett rohammal. Ekkor aztán a tengeren harczoló uskók hősöknek el volt vágva az útjok a sziklavölgyükbe való visszavonulásra, az ott maradtaknak meg a társaikkal egyesülhetésre.

Milióra mindezt hallgatta hivő arczczal, s egy igazi uskók asszony átkozódó közbekiáltásaival.

Az uskók vajda folytatta a meséit. Nem maradt hátra más, mint keresztültörni a németek és taliánok hajóhadán s a tenger felé elmenekülni. Érkezett a nagy zivatar.

– Azt én küldtem az ellenségre! szólt közbe a leány.

– Az ugyan átkozott tréfa volt tőled! szitkozódék az uskók hős. A viheder nem válogatja, ki a német, ki a morlák? egyformán a sziklához paskolja a hajóikat; én a buccariczai partok felé akartam a népemmel elmenekülni, hogy majd ott az erdőkbe bujdokolunk, de a vihar egyre veszettebb lett, először csak a boretta jött ránk, azután a borina, utoljára meg a vén anyjuk, a bóra.

Milióra a haját tépte kétségbeestében:

– Ezeket mind én küldtem!

– Elég bolondul tetted! Ha tudtad, hogy olyan szád van, a miből szelet tudsz fujni, jobb lett volna, ha csukva tartod. Minket pusztított el ez a nagy szél, utoljára csak a magam csónakja maradt meg két evezősömmel, azokat is egymásután leseperte a hullám, mikor kifáradtak; utoljára egyedül maradtam a csónakomon, s akkor felfordította azt a vihar, alig tudtam kiúszni a tengerből.

A leány a földhöz verte magát, úgy sírt és jajveszékelt.

– S én még azt mondtam neki: jobban, jobban!

Az uskók engedte, hogy csak hadd tépje a haját, hadd henteregjen a földön, úgy kell az asszonynak.

– No, ne sírj már, elég volt; megkerültem. Fogadást tettem a lorettoi szent szűznek s az kiszabadított. S nem elég szép csoda-e tőle, hogy épen ide hozott te hozzád, a kit szeretek?

– Igazán szeretsz? kérdezé a leány, könyein átsugárzó örömmel tekintve az ifjúra.

– No, hát hogy ne szeretnélek? Csak nem bolond fővel kapaszkodtam fel ide, ezen a nyaktörő úton, erre a vár fokára, hanem azért, mert tudtam, hogy téged itt talállak. A kapura nem akartam menni, mert azt a császár katonája őrzi, a kardos leány, a ki bizonyosan agyonlőtt volna.

– Hát én értem jöttél ide? rebegé Milióra. Hát én reám gondoltál? Látod, én is annyit gondoltam terád!

– Igazán mondod azt?

– Bizony mondom. Majd megtudod ezt mindjárt. A míg te harczoltál, én költeményt irtam rólad. A te harczodról, meg a mi azután jön. Ha akarod, elolvasom. Hanem igyál előbb abból a csobolyóból.

A vajdafi nem mondatta ezt kétszer magának. Ivott és gyönyörködött benne, milyen magas páthosszal olvassa fel a leány az ő hős tetteinek leirását.

Egyszer aztán eldugta a leány a keblébe a költeményt, szégyenkedett azt tovább olvasni.

– No hát ott mi jön? Hisz nincs még vége. Mért nem mondod tovább?

Ott már az következett, hogyan viszi haza a dicső királyfi a maga menyasszonyát ősei fényes sasfészkébe s micsoda nagy boldogság lesz majd ott a részük.

A leány csak nekierősítette magát, hogy elolvassa azt is.

– De fordítsd félre addig az arczodat.

Az pedig csak azért sem fordította azt félre.

A szégyenkedő leány aztán a kötényével takarta el az ifjú arczát az alatt, a míg a balladája végét, a szerelmes részét nagy suttogva elolvasta.

Megtörtént. Azt is elmondta hát már a leány – versekben – hogy milyen édes gondolat az ő urának felesége lenni!

Az uskók vezér megszorítá érte a kezét, s szomorúan mondá:

– Csakhogy most ettől az ősi váramtól ugyan messzi estünk. Legjobb vitézeim ott vannak a tenger fenekén; népem virága levágva, magam földönfutó, a kit kergetnek. Se aranyam, se vasam. Meztelen vagyok. Azt sem tudom, merre meneküljek? És én azért mégis esküszöm teneked, hogy visszatérek ismét, mielőtt a hold kétszer megújul, itt leszek. Új erővel jövök, olyan hatalommal, mely szétszórja ellenségeinket, s rettentő fegyveremmel boszút állok a szenvedett kudarczért. Akkor azután ismét fényesnek, dicsőnek fogsz látni, és akkor velem jösz oda, a hol őseim királyi vára daczol a félvilággal, s felülsz mellém az én trónusomra. Ott azután majd nem fogunk félni – én a te csókodtól, és te az enyémtől.

A leány nagyot sóhajtott.

– Csak olyan rövid időt ne mondtál volna, jobban elhinném, hogy úgy lesz.

– Mit? te nem hiszesz abban, a mit Deli Markó igér?

– Mindent elhiszek. Óh, meg ne haragudj rám! Tudom, hogy vitéz vagy, csodákat tudsz tenni. De én félek, nagyon félek!…

– Mitől félsz?

– Attól, hogy téged megölnek. Olyan sokan vannak. Magad mondtad: köröskörül fogtak, német, olasz, horvát, még a török is. Reszketek, hogy még egyszer odamenj közéjük.

– Ne félj! Mi még többen vagyunk! Ne hidd azt, hogy én az én népemmel együtt magamra vagyok hagyva. A Newa jeges partjától a Fekete tengerig, s le onnan a görög szigetekig, végig az egész adriai parton egy hatalmas szövetség mozgatja a népeket, földrengés lesz belőle, ha az egyszerre megindul. E szövetség neve a «Hetairia». Benne vannak az oroszok, oláhok, hellenek és az igazhivő szerbek az egész Karst és Balkán mentén és a Czerna-Gorában. Vezetőink Párisban laknak, onnan intézik a világharczot. Neked mindent elmondhatok, mert feleségem vagy már. Nálunk így megy a házasság. Előbb együtt laknak, a legény meg a leány, mint hűséges társak, egy tálból esznek, csak azután, ha bebizonyult, hogy tud az asszony az ő urának hűségesen szolgálni, akkor jön rá a sor, hogy szeretgessék egymást, s ha azután meg vannak elégedve egymással, akkor következik a pap, a ki összeesketi őket, de igazi férj és feleség csak akkor lesz belőlük, a mikor az asszony a csatában a férje oldalánál tölti a puskát.

Milióra egészen el volt ragadtatva ettől a házassági előirányzattól. Leült az ő urának a lábához. Az pedig nyilatkozott előtte.

– Hát hogy lásd, milyen bizodalmam van hozzád, elmondom, hogy hová megyek és mikor jövök vissza? Én most, ha a te segítségeddel innen kiszabadulhatok, Párisba sietek. Ott van a mi országunknak a titkos feje, a kinek mi mindnyájan engedelmeskedünk. Ő ennek a tengerparti birodalomnak a választott császárja, a kinek a zenggi, raguzai, cattarói, zárai králok csak vazalljai. A nevét nem mondom meg neked, mert azt kibeszélnünk még a legkedvesebb feleség előtt is tiltva van. Hanem az arczképét megmutathatom. Azt velem hordom mindig, mint egy csodatevő ereklyét. Itt van a derekamra kötött tüszőmben. Ennek nem találtad meg a nyitját, úgy-e? Tanuld meg, hogy máskor tudjad. Hanem előbb esküdj meg rá, hogy ebbe a képbe bele nem szeretsz, mert ez gyönyörű szép férfi, nálamnál százszorta szebb.

Milióra hevesen tiltakozott minden mozdulatával ezen állítás lehetősége ellen.

– No de esküdj meg előbb, hogy nem szeretsz belé! kötődék az uskók vajda a leánynyal s addig nem adta ki a markából a medaillont, a mit a tüszője rejtekéből vett elő, a míg Milióra esküvel nem fogadta, hogy nem fog ő beleszeretni senki férfiába, bárha angyal lenne is.

Akkor aztán odaadta az arczképes medaillont a leány kezébe.

Hát a mint ezt az arczot megpillantá Milióra, csak elsikoltotta magát egyszerre, s mind a két kezével ajkához szorítva, elhalmozta azt számlálatlan csókok özönével.

– Hát te így tartod meg az esküdet? rivalt rá a vajda, s öklét emelte rá.

Milióra pedig gyönyörtől kaczagva mondá neki.

– Hiszen ez a bátyám, az én Metell bátyám, s azzal alázatosan odahajtá a fejét az ökölcsapás elé.

Az uskók vezér pedig, ütés helyett, szeliden megsimogatá a leány fejét s egészen más hangon mondá neki:

– Tudom én azt jól.

De nemcsak más hangon, hanem más nyelven is mondta ezt, eddig azon a szláv idiomán beszélt hozzá, mely e vidék lakóinak anyanyelve, ezt az utolsó szót már francziául mondta, a hogy a legelső találkozásuk alkalmával is megszólítá.

S egyúttal egészen más ember is lett az uskók. A takarópokróczot egész classicus redővetéssel kanyarította termete körül, hogy az mint egy görög hősszobrot, rögtön salonképessé tette, s akkor aztán egész nagyvilági courtoisieval beszélt a kisasszonyhoz.

– Tudom én azt igen jól, Milióra kisasszony. Első idejövetelem is az ön bátyjának parancsára történt. Ő megtudta, hogy ezen a vidéken éhinség van, s ha a nép szükséget szenved, akkor az ő testvére is nélkülözni kénytelen, s azt mondá nekem: eredj oda, lásd el népünket élelemmel a sziklafészkeinkben s a húgomat télire valóval. Én ezt a magam módja szerint végrehajtottam, kissé nagy huzakodásba került, de a czél el van érve.

Most aztán még nagyobb hévvel szorongatá az ifjú kezét szíve tájára a leány.

– Hogyan? Te az én bátyámtól jösz? Te láttad őt? Ő küldött ide?

Az uskók hódolattal felelt.

– Hogyan is mertem volna én különben, alattvaló vajda, az én uramnak, a mi leendő czárunknak a huga előtt megjelenni, ha urunk által küldve nem lettem volna?

Milióra megijedt, hogy most már ilyen nagy távolság támad majd közöttük.

– Nem! Nem! Csak maradjunk annál, hogy te Deli Markó vagy, a kraljevics, én pedig a te menyasszonyod, a kit a sziklaváradba fogsz haza vinni, addig pedig itt várok rád.

– Ahhoz az én czáromnak az engedelme szükséges.

– Oh, ő abba bele fog egyezni, mert ő engem nagyon szeret. Aztán te annyi hőstettet fogsz elkövetni, hogy nem tagadhat meg tőled.

– Harczaim diadalkoszorúját a te kezedből várom.

Ez igazán lovagias mondás volt. Igazi hős lovagok, a kik hexameterekben és alexandrinusokban beszélnek, sem mondhatnának szebb vallomást a szívük választotta hölgynek.

– Mikor térsz vissza hozzá? tudakolá Milióra.

– Még ma, a mint innen menekülhetek.

– Vidd neki csókomat!

– Kár, hogy azt átvennem nem lehet.