Part 12

– Csupa merő hazugság, dicsekedés az egész. Tudnak vitézkedni a hegyek között, lesből orozva lelőni a közeledőt; tudnak éjszaka megrohanni alvó békés városokat, s irtóztató kegyetlenkedésükkel elrémíteni a meglepett polgárembereket; de nyilt verekedésben soha sem álltak helyt se olasznak, se magyarnak, se töröknek, se németnek, a francziának meg még a hátába sem mertek kerülni, azt úgy megbecsülték. Birkalopók, orr-fül-levágók, hajótörött népeket kifosztogatók, ez az egész vitézségük. Láttam én vitéz embereket százezerével, mindenféle nemzetbelit, de uskók nem volt közöttük. Láttam Borodinonál egymásba omlani a hősöket legio számra, láttam őket szuronynyal, puskaagygyal verekedni egész harczvonalban. Hallottam kilenczvenezer haldoklónak az ordítását egyszerre, az volt a hős ballada. Mit akar ez a riha nép a maga rongyos dicsőségével? Lesből lövöldöz, éjjel támad, de a szurony elől a lyukába búvik.

– Ejh, te nem ismered őket.

– Hiszen közöttük születtem, náluk nyomorogtam, tőlük szöktem meg; ismerem a fajtájukat kívül-belül, laktam a szikla-odújukban, a mit ők királyi várnak neveznek, a minek a padlója márványból van abban a balladában, az ám, olyan márványból, a mit a kecskék készítenek; az oszlopai bearanyozva: igenis, korommal; a királyi trónus egy fatuskó, betakarva medvebőrrel. Hát még azok a bájos szép tündérek ott a balladában, a kiknek a lépései alatt bazsalikomvirág támad az útfélen! a bizony! húsz lépésről megérezhetők az avas faggyuról, a mivel magukat bekenik, mert mosdaniok soha sem szabad.

– Menj! Belőled az irigység beszél.

– Az irigység? Mit irigyelnék én az uskókoktól, morlákoktól?

– Hogy nem vettek férjhez.

– No azon van mit irigyelni! Hahaha! Kellenének nekem! Maga a királyfi sem kell nekem! Csak higyje a kisasszony, a mi abban a drágalátos balladában van! Milyen szépen ki van kerekítve Deli Markó, a királyfi; hej, mikor a lakodalmát üli, előveszi a lantját, meg mellé ülteti a trónusára a feleségét s az asszony énekel, ő meg veri a lantot. Veri bizony az uskók vőlegény lakodalma napján nem a lantot, hanem a feleségét, s úgy énekel hozzá az asszony, hogy csakúgy ordít. Ez ott a menyegzői szokás. A Deli Markó is úgy tesz a magáéval, ha foghat egyet valahol. Hahaha!

De már ennél a szónál olyan haragba jött Milióra, hogy odaugrott Axamitához, s a szájára ütött neki a tenyerével.

Axamita ettől még jobban belejött a nevető kedvébe. Engedte magát Miliórától ütni, tépáztatni s azért mégis csak elmondta, hogy milyen módon szokott az uskók vőlegény belekötni a menyasszonyába a gyönyörteljes menyegzői éjszakán? Azt mondja neki mikor feküdni mennek: bontsd le az opánkám! Ha azután a menyasszony nem tud hozzá, hogyan kell a férfibocskort lebontani, mert annak mestersége van, akkor azért döngeti meg a vőlegénye, miért oly ügyetlen? ha pedig le tudja bontani a bocskorát, akkor meg azért páholja el, mivelhogy ártatlan hajadonnak nem volna szabad azt tudni, hogyan oldják meg a férfibocskort? Ez lesz a Deli Markó menyasszonyának a sorsa is, mert az uskók királyfi is bocskorban jár, mint a többi.

Ezért az utolsó szemtelen rágalomért aztán Milióra kilökte a szobából Axamita leányasszonyt.

Axamita megtudott már annyit a dologból, mintha csak ő lett volna a pap, kinek meg szokás gyónni.

A BÓRA.

A handzsárját ott hagyta Milióránál a hős uskók vajda azon az első találkozás éjszakáján. Gyönyörű fegyverdarab volt, a markolata kirakva türkizekkel és gyémántokkal. Azok ugyan csak olyan selejtes fajta gyémántok voltak, de mégis igaziak. Meggyőződést szerzett magának erről Milióra, mikor a markolat gyémántjaival e két betűt az ablakra karczolta: D. M. Csak azért tette, mert Axamita még a handzsártól sem maradhatott, hogy meg ne szólja; azt mondta, hogy azok csak mármarosi gyémántok rajta. Hazudott, igazi gyémántok voltak, mint a milyen igazi királyfi maga a Deli Markó.

Mennyiszer elővette ezt a handzsárt Milióra az ágya feje alól, forgatta a kezében, hogy tudna-e vele ő is vágni? (Az uskókok amazonjai együtt harczolnak a férfiak sorában.) Aztán ehhez a gyémántos markolatú kardhoz hozzá idomította az egész eszményi alakot, ahhoz megint mindazt, a mi őt körülveszi: csupa fény és pompa volt ez, mesés hatalom és kimondhatatlan dicsőség. Tündérország van ott. Mind rágalom, a mit az Axamita beszélt a honfitársairól, meg azoknak a feleségeiről! A vén leányok mind emberszólók, hát a melyik még bakancsos őrmester is hozzá.

Egy reggel aztán azzal keltette föl Axamita a kisasszonyát, hogy nézzen csak ki, mi van a tengeren? S azzal félrehúzta a függönyt a mély ablakfülkéről.

Milióra kiugrott az ágyból s csak úgy hálóköntösében odafutott az ablakhoz s kitekintett a tengerre.

Az egész tengeröböl, a hosszú csatorna, a hogy a Frangipáni vár toronyablakából egyfelől Fiume, másfelől Buccari felé végig látni, tele volt kisebb-nagyobb dereglyékkel, a mik duzzadó vitorlákkal közelítettek felfelé.

Egy pár nagyobb árboczos hajó távolabbról látszott közeledni.

A dereglyék meg voltak rakva veres sipkás hajósokkal és barna kávészin ruhás katonákkal.

– Mi ez? kérdezé Milióra reszketve.

– Hát biz ezek a hajósok ott a veres sipkákkal a scoglióták. Ezek értenek csak hozzá, hogy lehet a segnai tengeröböl sziklái közé behatolni. Ezek aztán a nagyobb hajóknak is kalauzúl szolgálnak, hogy sziklazátonyra ne menjenek. Azok a katonák ott a dereglyéken horvát granicsárok, a legjobb lövők. Azokon a nagy hajókon pedig hegyi ágyúkat hoznak öszvérekkel, látom a pattantyúsoknak a süvegein a piros lófarkat.

– Mit akarnak ezek?

– Hát egy kicsit az uskókokat megtánczoltatni.

– Jézusom! Hisz ezek vannak két ezeren is!

– Hja! Ha még csak ez volna minden! A császári generálisok soká készülődnek, hanem akkor aztán nagy erővel jönnek. Egy másik hajóraj meg a tulsó oldaláról a Quarneronak, Veglia szigetéről indúl egyszerre, s ugyanekkor bizonyosan jön a horvát grániczról egy hegyi csapat, hogy az uskókokat hátba fogja. Most kezdődik már majd a haddelhadd! Mindjárt szűk lesz a világ Uskókországban! No most, vitéz Deli Markó! Most ülj fel arra a paripára, a ki egyet rúg s rá dönti a hegyet az ellenségre! Most kapd fel már azt a kardot, a mivel egyet vágsz s száz fej esik le utána! Most kezdődik már a hős ballada. De én tudom annak a végét.

– Te tudod annak a végét?

– Én ám. Láttam már egyszer ilyen tánczot. Akkor is három oldalról mentek így az uskókokra, a kik iszonyú sok rablást követtek el a tengeren. Még én akkor gyerek voltam, nagyon kicsi leány, a kit ott felejtettek az útfélen egy sziklaodúban; három nap nem ettem egyebet, mint pesce cannellát a tengerparton. De most is emlékezem rá, mikor visszatértek a hajók a katonákkal, a vitorlarúdak végig tele voltak aggatva uskókokkal, a kik úgy lógtak ott, mint a fenyőmadarak a tótnak a póznáján; a velenczei gályának az árboczkosaráról pedig egy nagy vaskalitka csügött alá, abban volt az elfogott uskók vajda, mint egy majom a ketreczében. Csak úgy kalimpázott valamennyi, a mint a hajót hányta-vetette a hullám.

Milióra a kétségbeesés dühével emelé ökleit a magasba, kitörő sikoltással kiáltva fel:

– Hogy az Isten bocsásson rájuk olyan szélvészt, a mi a tenger fenekére sülyeszsze valamennyit!

– Micsoda? Kisasszony! Kegyed a mi császárunk katonáit átkozza?

– A vihar pusztítsa el őket, mielőtt odaérnének!

Azzal felszakítá az ablakszárnyakat s messze kihajolva szétterjesztett karjaival, úgy kiálta fel az égre:

– Hol vagy te vihar? Hol vagy te fergeteg? Szélvész? A ki a hajókat elsepred. – Te bóra! – Te rém! – Hol alszol? Jőjj elő! – Verd a sziklákhoz őket! Hej bóra! bóra! Szörnyeteg! Rohanj ki! Üvölts! ordíts! dühöngj!

Axamita erővel vonszolta el az ablaktól a leányt.

– Mit csinál kisasszony? Minden szentek nevére! Ne tegye azt! Ne híja a szelet! A bórának a nevét sem jó kimondani, mert mindjárt megjelen. Jaj, itt senkitől sem félnek, csak egyedűl a bórától; szidnak, káromolnak Istent, szenteket, szűz Máriát, sorban, de a bórát meg nem meri káromolni senki. Lisztet hintenek neki, mikor dühöng, hogy lecsillapítsák; kést hajigálnak vele szemközt, hogy megsebesítsék, de meg nem szólítják, mert attól rettenetessé lesz.

Milióra aczélzott erővel tépte ki magát Axamita kezei közül s visszafutva az ablakhoz kikiáltott rajta:

– Bóra, te czudar kutya bóra! dögölj meg, ha alszol! sántulj meg, bénulj meg, mászva mászsz! zsákba légy bekötve, korsóba befojtva, odúba bezárva, ha most elő nem jösz! Bagolyszárny üssön pofon; attól is elgunnyadj! Bóra! bóra! bóra! Jőjj elő! Hadd köpjelek le!

– Boldogságos szent szűz! Lánczos lobogós teringette! Hisz ez rettentőbben káromkodik, mint egy dragonyos káplár! Kisasszony! Térjen eszére. Legyen Istennel! Micsoda beszéd ez egy kis leánytól!

Akkor aztán Milióra térdre omlott s eltakarta az arczát a két kezével, s zokogva rebegé:

– Hiszen én őt szeretem…

Tudta azt már Axamita régen.

Hanem az mégis új dolog volt előtte, hogy az a szerelem egyszerre így átváltoztasson egy csendes kis, mindenben megnyugvó keresztyén leánykát a viharhivó mesebeli vilák egyikévé. Mégis nagy ördög az a szerelem!

Alig tudta azután annyira vinni a leányt, hogy felöltöztesse. Akkor meg egészen elhagyta magát: a hová leültették, ottmaradt. Egész nap nem szólalt meg, csak nézett maga elé nagy bamba tekintettel. Rossz tündér az a szerelem.

Délután elnyomta Milióra szemeit az álom, a börtönlakók sokat alusznak. Ütközetekkel álmodott, a mik a földön kezdődnek s a fellegek közt folytatódnak tovább, azután meg lenn a tenger fenekén. Arra ébredt fel, hogy nagyon zörgetnek az ablakán, s hangosan sirnak odakívül.

Azok ugyan nem a csatában elhullottak, s nem a tengerbe fuladtak lelkei voltak (ámbár senki sem tudhatja, hogy nem laknak-e bennük?), hanem azok az apróbb és nagyobb viharmadarak, sirályok és hojszák, a mik derült időben a tenger felett röpködnek. Most úgy tele ülték a várfalak minden párkányát, hogy csak úgy feketéllett tőlük, majd beverték a torony ablakait. Aztán épen úgy tudnak sírni, mint valami kétségbeesett ember.

– Aha! gondolá Milióra, ezek nagy vihart éreznek! Mégis használt az én átkozódásom.

(Csak későn ne jőjjön, az alatt rég elérhette Segnát a hajóraj.)

Egy tekintet a távolba még jobban meggyőzte róla, hogy igazat álmodott. Az ég egészen opálszinű volt, a naptányérnak nem volt semmi fénye, úgy lehetett bele nézni, mint a holdba. A legközelebb eső buccarii öböl sziklapartjai alig voltak kivehetők s Veglia sziklahegyei mintha csak felhők volnának a messze távolban. A láthatár eltünt a ködben, egy vitorla sem volt látható a tengeren; ennek a felszíne pedig vakító fehér volt nagy messzeségben. A vészmadarak sikongásain keresztül hallatszott a távolban a partőrök kürttutulása, a mikkel a hajósoknak, halászoknak jelt adnak, hogy siessenek haza a partra; ők is úgy ismerik már az előjeleit a zivatarnak, mint a viharmadarak.

Axamita is előjött a toronyablakok vastábláit három oldalon bezárni: «valami idő lesz!»

– Csak hadd legyen.

Alig voltak az ablaktáblák betéve, a midőn megdördült a Karst hegyek mögött a hivogatott patvarnak a legelső morgása. Köröskörül egyszerre, mint most születő hóhegyek tolakodtak elő a bérczek mögül a gomolygó felhők, vakító fényes ormaik közül alig látszott ki a villám; nem is lobbant, csak pislogott, pedig szakadatlan volt a dörgése odafenn.

Megelőzték a királyi rém jöttét a kengyelfutói, a tánczoló szélforgatag, a porkavaró viheder, a kik előtte rohannak, porfelleget szalajtva az utakon, a hegyhátakon végig, a porözönben tépett erdők hímvirága, lepkebábok milliói kavarognak, a miktől vérveres lesz a fal, mikor hozzácsapódnak, mintha véreső hullana; a forgószél beletánczol a tengerbe s ott víztölcsérré alakul át, széles krinolinjával felsodorva a hullámot orsóderekába, míg oszlopfejével a felhőt támogatja, mely a fél eget elborította már bakacsin sötét palástjával; nem fehér már a felhő, hanem fekete; a tenger pedig haragos zöld; csak a sziklapartok veresek, mintha izzók volnának.

Mintha mindazt a haragját, a mit egy egész esztendeig visszatartott ezen a tájékon, most egyszerre akarná kiadni, olyan bőszülten jár a zivatar, minden villám egyenesen csap le, sziklába, tengerbe; egész lángoszlopok lövellnek alá az égből, a miknek rettentő ropogását pokoli skálával dörgik vissza a nagy fiumei öböl bércz-amphitheatrumának falai; az egész vár megrázkódik egy-egy mennykőcsapás után, mintha össze akarna omolni. – A villámlobogás pillanatokra vakító fényt áraszt el a toronyszobában.

– Hadd zárjam be a negyedik ablak tábláját is, mondá Axamita.

– Nem! Nem. Én ezt szeretem nézni, tiltakozék Milióra s odaült az ablak hidjára s gyönyörködve nézett ki a zivatarba.

A felhők egészen beborították már az eget, eddig olyan volt az ég a Frangipáni vár fölött, mint egy üvegharang, most olyan, mint egy koporsófödél. A zápor úgy ömlik, hogy egészen eltakarja a tájat. Eleinte a zápor, azután következik a jég. Elsőbb csak apró jégmogyorók, azután jönnek rendre a parittyakövek, a görcsös buzogányfejek a mennyei fegyvertárból; csakúgy csattog az ablakok ércztábláin, mint a kartács.

Axamita szentelt fűzbarkákat hajigál a kandallóba, s mormogva imádkozik, félbeszakítva az áhitatoskodását egyszer-egyszer holmi katonás kifakadással s azzal a keserves észrevétellel, hogy «minden veteményünknek vége, oda a szép virágok is!»

És Miliórának nem jutnak eszébe a szép virágok. Ő neki másutt jár a lelke.

– Vajjon oda is eljut az a zivatar, a hová ezek mentek ma reggel?

Axamita a fejét csóválta az ilyen kérdésre.

– Ne féljen, lelkem kisasszony, meg nem áll ez Cyprus szigetéig.

Annak nagyon örült Milióra.

A haragos vihadar nem is időzött itt sokáig, nagyon sietős útja volt; az adriai partok régen nem kaptak a villám korbácsából, újat hozott, el akarta nyűni rajtuk; mennydörgő táborával tovább szállott, mint valami sötétkék éjszaka a láthatártalan távolban. A mély sötétségen keresztül mint ijesztő kisértetek árnyai szálltak hosszan rémfehér felhőleviathánok, csaknem a tengerszínen úszva. Aztán nemsokára felszakadt a felhőkárpit a nyugati láthatáron; a lemenő napsugár küllői végig lövelltek a tájon a felhőmennyezet alatt, s akkor egyszerre meglátszottak a buccarii partok, a vegliai hegyek, a mik délután oly messze távolban enyésztek el, most mintha egészen közelben volnának; tegnap még zöldek voltak, ma fehérek; be vannak takarva jéggel, hóval.

Valami éles, sivító szél kezd fújni, a mi a torony ablaktábláit meg-megrázza dörömbözve; az széttépi a vihar hátramaradt palástját rongyokra, s ezeket a rongyokat megfesti biborra az alkony fényében, a nagy lángözönben csakúgy bújkál egy-egy foltja a smaragdzöld égnek; a tenger pedig azalatt aczélkék; a feldúlt hullám nem tükrözi vissza az eget; fehér barázdákat szánt rajta végig a szél.

– Ez a bóra? kérdezé a kisasszony a leányasszonytól.

– Nem. Ez még csak a boretta, a kisebbik leánya. Azután jön a nagyobbik, a borina, az még gonoszabb.

– Szeretném én azt a nagyobbikat látni.

Ilyen kivánságot még nem ejtett ki a száján halandó ember. Mert elég az, megismerkedni a bórának a kisebbik leányával is, a nénjéből ne kivánjon senki.

Axamita nagyon is megbotránkozott e mondáson. Egy fűzbarkát vett elő a tükör mellől, s dörmögve mondá: «ne hallgasson az ég az ilyen beszédre.»

Milióra pedig odaugrott hozzá s dühösen kapta ki a kezéből a szentelt barkát s azt összetörte, morzsolta, úgy szórta széjjel.

– Én akarom, hogy hallja meg! Ha félsz velem lenni idefenn, eredj le a szobádba, nincs rád szügségem; én gyönyörködni akarok a viharban. Hagyj magamra.

Axamita el is ment a szobából. Neki nem volt olyan erős szíve, hogy az égi hatalmakkal merjen daczolni. Pedig hányszor állta meg a helyét a golyózápor között, mennyi halálvésznek nézett a szemébe, hányszor csapott össze öldöklő fegyverrel, az mind nem félemlíté meg. És ez a gyönge leány, a ki még alig több, mint gyermek, képes az égiek és földalattiak haragját is fölidézni, s nem bánná, ha olyan világromlást támaszthatna elő, a miben ég, föld összeomlik, csakhogy azt az alakot megmenekülve lássa, a kibe szerelmes! Ilyen szörnyeteg az a szerelem!

Milióra pedig odaült az ablakba és gyönyörködött a viharban, míg a nap egészen lement.

Mikor az ég besötétült, akkor a tenger lett fehér, a tajtékzó hullámbarázdák egymás hátára tódultak, úgy siettek délkelet felé. Hány hajót vertek már azóta a segnai sziklazátonyokra?

Pedig ez még csak a boretta, a bórának kisebbik szülötte. Majd éjszakára megjön a nénje is, a borina. Ez nem olyan szenvedélyes, mint a huga, a szeleburdi szélara, a ki villámkorbácscsal kergetteti magát a vőlegényével, az meg az előle futót jégzáporral dobálja hátba; ez a borina a rigolyás, szeszélyes, makranczos hopponmaradt vénleány, a veszekedő agglant, a ki egy óra alatt tízféle indulatra változik, perlekedik a kandallóban égő tűzzel, huhog, mint az elkárhozott rosszlélek a kürtőben s csikorgatja a szélvitorlákat, mintha az ő fogai volnának, azután sirásra fogja a dolgot, úgy jajgat, könyörög az ajtón, ablakon, hogy bocsássák be, s dideregve rázza meg a csukott táblákat, egyszerre memmeg felkaczag, süvölt, fütyül, rikoltoz mindenféle kisértetek hangján, aztán megint marokkal csap valamit az ablakhoz, talán jégdarát, akkor úgy tetteti magát, mintha elbóbiskolt volna, nem kell neki hinni, a veszekedő aggszűz nem alszik igazán, csak arra vár, hogy a házban levők hadd szenderedjenek el, akkor egyszerre összegyüjtött haraggal tör ki újra, hogy a kandalló lángja messze kicsap a rostélyon keresztül s a gyertyaláng lefelé lobog; egy dörgő csattanás hangzik végig az épületen s arra aztán mintha ördögök szabadultak volna be csoportostól a házba, olyan vihogás, üvöltés támad, kárörvendő gúnykaczaj; rugdalják az ajtót, dörömbölnek az ablakon, dobolnak a háztetőn, huhognak a kéményodúkban, s e pokoli hangversenyhez a fellázadt tenger harsogása adja a zenekart.

Axamita fölkelt az ágyból, megnézni, hogy micsoda ajtót szakított fel a szél a folyosón? s azt újra bereteszelte, bekötözte, aztán felnézett Miliórához, hogy nincs-e valami ablak rosszúl bezárva a szobájában, meg hogy a kandallójára fát rakjon. Elcsodálkozott rajta, hogy a kisasszonyt még most is felöltözve találta, úgy ült az ágya szélén.

– Talán ez már a borina? kérdezte tőle Milióra.

– Úgy van, kisasszony, ez a borina.

– Ez már a rosszabbik szél?

– Ez olyan szél, a melyikben tíz hajó közül odavész kilencz.

– Hát a tizedik?

– Az Isten csodájára megmenekül.

– Hát az minek menekül meg?

– Nem tudom én.

– Hát mikor a bóra maga jön?

– Akkor száz hajó közül egy szabadúl meg, a kiket a sík tengeren kap, de még a kikötőkben is összezúzza őket; gyakran a trieszti kikötőből kidobálja a gályákat a piacz közepére.

– S ez azután az igazi bóra?

– Ez az, maga az öreg.

Ennél a szónál Milióra felkelt a fekhelyéről, s míg Axamita a kandallóra rakott száraz targalyat, az alatt ő a tenger felőli ablakhoz sietett, hirtelen felnyitotta az ablakszárnyakat, s kikiáltott az éjszakába:

– Hej bóra! szelek nagyanyja! Ne küldözd a leányaidat, hanem gyere magad, ha élsz még, meg nem haltál.

A nyitott ablakon át a besüvöltő szél egyszerre eloltotta a gyertyát, meg a kandallóban égő tűzet; koromsötét lett.

Axamita odarohant Miliórához, elránczigálta őt az ablaktól, s aztán nyalábra kapva, elhurczolta onnan; belevágta az ágyába, s betakarta paplannal, dunnával, mérgesen dörmögve: «már most bújjék a takaró alá, hogy meg ne fagyjon, a míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet rakni a kandallóban.»

Alig tudta az ablakot betenni Axamita, úgy nyomta azt befelé a szél.

Milióra magára maradva, hallgatózott a sötétben.

Ez hát a bóra? maga az öreg?

Még csak a hangjáról ismerni rá, az is felséges.

Ez nem sír, nem űvölt, nem tart pihenőket, kiáltása folytonosan égzengés, mely egyre erősödik s az egekig emeli a hangja harsogását.

Az embernek a keble érzi a rajta fekvő légoszlop nehézségét.

Az álom lehetetlenné lesz, a szemek nyitva akarnak maradni, mintha meg akarnák látni azt a földfeletti rémet.

Egy pillanatra való szünet sincsen.

Odafenn a vihar orgonázik, idelenn a sziklákat korbácsoló hullámok csattogása döng.

Mikor megvirradt, Milióra bámulva látta, hogy a tenger felé nyiló ablaktáblák alsó része jégvirággal van borítva.

Itt van a tél!

A dalmata part nem ismeri a telet, annak itt évszaka nincs, csak a bóra hoz el belőle mutatónak egy napot, vagy kettőt, hármat, onnan hazulról a maga hazájából, a Kárpátok közül, vagy még odábbról, az ukrán pusztákról; a tél meg a bóra együtt utaznak, a kettőt csak együtt ismerik.

Milióra szétnézett a toronyablakból; alig ismert rá a vidékre. Hová lett innen a tegnapi tavaszzöld? Hol vannak a virányok, a ligetek? Hol a zöld pázsit, a zsenge tavaszi növényzet? Kopár, avar, parlag minden.

A fügefákon nincs már levél. Azokat elébb pozdorjává sodorta, aztán letépte a bóra, s a meztelenül a puszta ágon maradt zöld gyümölcsök fejeit paskolja egymáshoz, míg megfeketülnek. A jeget, a havat, a mi a zivatar alatt esett, úgy elseperte, hogy annak a maradványát csak a sziklahasadékok között láthatni még; aztán kitépte az illatterhes növényeket, a miket a jég lepaskolt, gyökerestül; most már a kiszárított földet magát tépi fel, morzsánkint, mintha ráspolylyal reszelné, úgy sepri magával a murvát s aztán, mint a kőesőt, úgy zúdítja azt a letarolt fákra, ha talán még egy levél ott talált volna valamelyiken maradni.

A tengeren nem látni a távolba, mintha porfellegbe volna borulva, úgy takarja azt a köddé szitált tajték, hanem a közelben toronymagasra emelkedő hullámhegyek omlanak egymásba, hogy a sziklákon felcsapó viztorlat egész a várablakokig locscsan fel s mint egy átlátszó boltozat dül vissza megint az örvénybe.

S fenn a magas égen egy felhő, egy pára nem látszik, egész sötétkék a mennyboltozat, a fogyó hold fehér csónakja úszik rajta, azt is mintha fenekével felfelé fordította volna a vihar. Az ég és a tenger élni, a föld halva lenni látszik, ember, állat, se közel, se távol; ma a bóra egyedül a «világ ura!»

S ennek a látványnak Milióra tapsol: «ah milyen szép!»

EGY A SZÁZ KÖZÜL, A KI MEGMENEKÜL.

Pedig ez az északi vihar kegyetlenül bánik az emberi idegekkel. Mikor az ég így megindul ismerkedni a földdel, az az emberre nézve elviselhetetlen. Ez a folyvást magasabbra emelkedő harsogás, mely szünetet nem tart, az őrjöngésbe kergeti az embert; agyát, mintha a rászakadó ég szorítaná össze. Aztán elnézni azokat a nyomorult fákat, a kik oda adták már utolsó levélrongyaikat a kegyetlen rémnek, mégis tépi őket, földig hajladoznak előtte, úgy könyörögnek neki, hogy irgalmazzon, ez a búskomorságnak az iskolája! (Talán épen a bóra az oka, hogy a dalmata parton oly sok lélekbeteg támad?)

A két asszonysziv közül a katonaviselt leányé adta meg elébb magát. Axamita nem állhatta tovább, hogy be ne jőjjön Miliórához s térdre ne boruljon előtte, megragadva a leány kezét.

– Hát téged mi lelt?

– Oh kisasszony! nem hallja ezt a vihart?

– Hogyne hallanám.

– Nézze csak, egy élő fa nem marad a vidéken.

– Hiszen látom.

– A rovinói nyomorultak feje fölül már mind lehordta a háztetőt, s beleröpítette a tengerbe.

– Oda még nem láthatok.

– Az egész adriai part hosszában tele lesz ma tört hajók palánkjaival. Ki segít az árvákon, a kiknek az apjai ott vesztek?

– De hát mért térdelsz én előttem?

– Azért, hogy szüntesse ön meg ezt a vihart.

– Megőrültél-e? Én szüntessem meg a vihart?

– Igen, igen; mert ön a tündér, ön az a «vila», a kinek a szavára a vihar feltámad. Ön maga sem tudja tán, hogy tündér; de én már tudom, láttam az éjjel, mikor a sötétben fénylett az arcza, villámlottak a szemei, önnek a szavára jöttek elő a szelek!

Milióra szemei úgy villámlottak újra. Kéjelgett abban a hitben, hogy ő hát a «vila», a ki meg tudja indítani a vihart, tetszett ez neki. Maga is akarta hinni.

Axamita még a lábait is csókolta a lánynak, úgy könyörgött neki.

– Szüntesse meg már ezt a rettenetes vihart! hiszen lesöpör bennünket a földről.

Milióra kaczagott. Úgy csiklandozta a szivét az a felfedezés, hogy neki, a nyomorult, tehetetlen, senkitől nem ismert, senkitől nem keresett lánynak olyan hatalom van adva, hogy egy kiáltásával leseperheti a földről a rajta élőket.