Part 14

– De lehet, szólt Milióra, hamiskásan mosolyogva, levélben, papiron. Könnyen megy ez. Itt van a papir, ez a költemény, a mit neked felolvastam, ennek a háta üres lap, a hajtűm ezüst vége jól fog irón helyett; csak annyit irok rá: «Csókollak ezerszer, Miliórád». Nesze, vidd el neki. Ebből majd megtudja azt is, hogy mi szeretjük egymást.

– De majd azt fogja gondolni, hogy ezt az ezer csókot nem ő neki, hanem Deli Markónak szántad.

– Hát mit tegyek?

– Ird fölé a nevét.

– Igazság az! Hisz a nélkül nem tudná, hogy neki szól ez.

És Milióra szépen fölirta az üzenete fölé a bátyjának a nevét, nem azt a Babiagoriai Riparievichet, hanem az igazit, a melyik benne van a magyarországi aranykönyvben. Úgy adta át azt költeményestül együtt az uskók hősnek.

Az elzárta azt tüszőjébe.

– Két hét mulva ő nála leszek. Csak most innen menekülhessek ki gyorsan és biztosan.

– Kigondoltam én azt már igen jól, mondá Milióra.

– Ha ezeket az összeszakgatott köntösöket újra fölveszem, mindenki megismer bennük, hogy uskók vagyok.

– Nem is azokat veszed föl, hanem ezeket itt ni.

S azzal Milióra előhúzott egy csomagot a zugból, a mit szobájából hozott le. Az ő saját öltönyei voltak benne.

– Ezeket vegyem föl?

– Hisz olyan sima arczod van, mint egy leánynak, termeted is olyan karcsú. Kicsinynyel vagy magasabb nálamnál. Minden ruhám rád fog illeni. S ez nagyon jó bugyola lesz neked. A ki innen meglát kimenni, mind azt hiszi, én vagyok, tőlem pedig félnek, elfutnak, a Margueritának vélnek, senki sem fogja utadat állni ebben az álczában, bátran keresztül mehetsz vele a határon.

– De hogy jutok ki innen a várból? Azon az úton, a melyen feljöttem, nő gúnyában nem kúszhatok.

– Arról is gondoskodtam már. Axamita a várkaput mindig zárva tartja, a kulcsok az övébe vannak dugva. Hozzám rendesen délben, meg este szokott feljönni, máskor odalenn van a puntában – és fon. Nem tudja leányvoltát megtagadni, fon, mikor nem látják. Majd ma, ha feljön hozzám, pálinkát adok neki inni, addig itatom, míg elalszik, akkor aztán elveszem tőle a kulcsokat, s kibocsátalak a várkapun. A kert rácskapuja a Valle felé nyitva van, arra, Rovinon keresztül legjobb lesz menekülnöd.

– Angyal vagy, szólt az uskók vitéz, megszorítva gyöngéden a leány kezét.

Milióra nagyot fohászkodott.

– Szeretnék még nagyon sokáig együtt lenni veled, szólt két kezét az ifju vállaira téve. De ha menned kell, menj mentül elébb.

És aztán sokáig nézett az ifjú szemébe, míg könyei el nem takarták előle. Hogy még ilyenkor sem szabad egymásnak egy csókot adni! Nem, egyetlen egy búcsucsókot sem. Úgy kell megválni egymástól csókolatlanul. Ebben a rettenetes házban, a hol annyian haltak meg azért, mert csókot adtak és vettek.

Milióra ruhái egészen ráillettek az uskók hős termetére. A vállfüző segített hozzá. Mikor készen volt az öltöztetéssel, Milióra maga is meg volt elégedve a művével. Tökéletes asszonyi alak állt előtte.

A valóságos «lady Adamina».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szél megállt. Úgy szokta, egyszerre megszakad, mintha a tengerbe ölte volna magát, s a hullám még sokáig zúg, csattog, de már ellenfele eltünt, a lég csöndes, a nap egyszerre melegen süt, a jég, a hó szennyes patakokban olvad alá a szikláról.

Axamita leányasszony azt gondolta, hogy most már mégis ideje lesz letenni a kezéből az orsót s felnézni a toronyba a kisasszonyához és meggyújtani a kandallójában a tüzet és aztán ebédet főzni. Felballagott a várba.

A mint a várkapun belépett s azt ismét bezárta, a háta mögött megütötte az orrát a nagy füstszag.

– Eh ha! Valahol ugyan tüzelnek, még pedig olajfával.

Egybe megakadt a tekintete az udvar középen álló kutállványon, a füst abból jött elő.

– Ohó! Az én kisasszonyom csakugyan megtette azt a hóbortot, hogy a pinczébe ment le tüzet rakni a reggelijéhez. Mind az ördögé leszünk ma!

Előbb azonban kitekintett a kertajtón, nem találja-e őt ottan?

Miliórát nem találta ott, hanem igenis a handzsárt a hegyével a földbe furódva. Néhány vércsepp is volt látható a jéghalmazon. Bizonyosan az uskók megsértett lába hagyta ottan. Axamita meggyőződött felőle, hogy ez a bóra lábának a vére. A megsántult rém azért ment haza gunnyasztani. Már most bizonyosan tudta, hogy Milióra tündér, a ki elő tudja hivni a vihart és vissza tudja kergetni az odujába. De jó volna, ha több rendbeli ördögökkel nem töltené meg ezt a kastélyt.

Azért is most már elszántan indult a pincze felé, hogy Miliórát felhivja onnan. Nem jó dolog az, a mit most cselekszik.

Nem is jó volt, de már meg volt.

Axamita felnyitá a pinczeajtót, a mi soha sem szokott kulcscsal bezárva lenni s már a lépcsőgádorból látta, hogy a cseppkőbarlang szádából erős tűzvilág szüremlik ki.

Még épen a barlangban rakni tüzet, a hol a manók tanyáznak!

Keresztet vetett magára s szent Györgyöt hivta segítségül. Azzal nekibátorítva magát, robogott előre a barlang száda felé, mint mikor Borodinónál ágyúüteget ostromolt.

Csakhogy ez félelmesebb látvány volt egy ágyúütegnél.

A barlang bevilágítva a közepén rakott tűztől. A stalaktit bálványok, ki átlátszó fehér, ki ragyogó vörös, és valamennyi között áll, háttal a tűznek fordulva, maga a Vila, a tündér, fél kezét a csipőjére téve, a pokol fecskéi, a denevérek úgy röpködnek délczeg alakja körül.

Axamita még most sem engedte a gyáva félelemnek, hogy erőt vegyen a szívén. Megismerte a földalatti alakon Milióra ruháit, s azt hitte, hogy őt látja maga előtt.

– De ugyan, kisasszony, az Isten szerelméért, mit csinál idelent? Ne játszszék a tűzzel. Jőjjön fel a szobájába.

Azzal odament a félelmes alakhoz s megfogta annak azt a kezét, a melyik a csipőjére volt téve.

Erre az a hölgyalak a másik kezével hirtelen torkon ragadta s olyan erővel, a minővel túlvilági lények rendelkeznek, úgy vágta Axamitát a falhoz, hogy a lélekzete elállt, s ugyanakkor leszakította az övéről az egész kulcscsomagot s aztán rohant ki a pinczéből.

Axamita, az első rémületből felocsudva, annyira visszanyerte, ha nem is a bátorságát, de a kötelességérzetét, hogy utána futott a nőalaknak, s még jól láthatta, a mint az a hosszú oszlopos corridoron végig suhanva, a várkapuhoz rohant, azt a kulcscsomaggal felnyitotta, a kulcsokat lehúzta, a kapun kiugrott, azt bevágta maga után s aztán a kulcsokkal újra bezárta.

Axamitának a homlokán csurgott a veriték.

Milióra megszökött a várból!

Ez volt az első gondolatja.

Aztán jött a másik: felfutni a toronyba s onnan utána nézni, hogy merre szökik?

Rohant fel a lépcsőkön a legfelső szobába.

S a mint oda benyitott, maga előtt látta Miliórát, a valóságos élő Miliórát, a ki nyugodtan jött eléje az égő kandalló elől, s azt kérdé tőle szeliden: «Nos, Axamita, strázsamester leányasszony, hát mi történt?»

Egyszerre két helyen jelen van! Ez a «Vila»!

AZ UTOLSÓ JÁTSZMA.

Babiagorai Riparievich Metell szokatlan órában tért haza a szállására, ebéd után hat órakor, a mikor minden gentleman vagy a színházba, vagy a clubba megy, de haza semmi esetre sem.

Még mindig ott lakott lord Camelborough Adam palotájában. Az tartozott neki ezért még hálával, különben távolléte alatt a cselédjei mind eladogatták volna a ritkaságait, porczellánját és ezüstneműit.

Mikor a boudoir ajtaját felnyitotta az óralánczán függő kis kulcscsal, az a meglepetés várt rá, hogy a bezárt szobában egy férfit talált az ottománon heverészve és szivarozva, a kit eltávozásakor nem hagyott ottan.

A meglepetés azonnal átváltozott örömre, a mint az ottománon heverő szemközt fordult feléje.

– Ah, lord Adam! Ön megérkezett?

– Épkézláb, a hogy ön látja.

– No ennek sokszorosan örülök, hogy ön itt van.

– Magam is, de mi az ördögért nem tegezzük mi egymást?

– Már egészen megfeledkeztem, hogy így szoktuk. Nekem ugyan egészen apropos jöttél most meg.

– Hogyan? Talán kifogyott a pénztárad?

– Ellenkezőleg. Megtelt. Már el akartam hagyni Párist.

– A gutát! Hát egészen rendbeszedted a dolgodat? Minden juhocskád a szárazon van? a hogy a német mondja.

– Mind. A pénzem itt van egy arasznyi papiron, a fiumei Augustich házra szóló váltóban.

– Az igen jó firma.

– Hát te azt hogy tudod?

– Hiszen jártam Fiuméban. Tudod, «akkor».

– Igen, de azóta az uskókok kirabolták Fiumét.

– Annak a háznak nem tettek kárt. Hát már te is tudsz erről a putsról.

– Itt van a hirlapban. Ez a hír határozott épen, hogy minél előbb elmenjek; azt irják a lapok, hogy Deli Markó a fiumei kaland után Porto-Rét is meglátogatta, s az én Frangipáni váramba is be akart törni, s csak a rovinoi lázárok rémpofáitól riadt vissza. Szegény húgom, hogy félhetett!

– Ne búsulj! Azóta már tönkre verték az uskókokat az osztrákok és a törökök, a hajóikat is elsülyesztették.

– De a legújabb hirek szerint Deli Marko maga elmenekült, s annak az átkozott ficzkónak nem lehet hinni, a míg eleven. Azonfelül még azt is irják a lapok, hogy egész Dalmatiában éhinség van, azt sem tudom, hogy szegény húgom nincs-e a legnagyobb nyomorban? alig várom, hogy ott lehessek mellette, s elhozhassam magammal arról az átkozott helyről.

– De csak nem akarsz engemet úgy itt hagyni, hogy még csak ki sem beszéltük magunkat egymással.

– Ellenkezőleg. Ez az egész éjszakám a tied. Épen most adtam számot a közjegyzőnek egész rám bizott vagyonodról, hogy visszatértedig vegye át; ezt mind átnézheted.

– Vesződjék vele a közjegyző, ha rá van bízva; én egyébről akarok veled fecsegni, a mi nem kerül a bélyegzett papirosra.

– No igen, azokról is számot adok. Itt van egy csomó kartell; ezek közül a behasított fülűek később a küldőik által visszavonattak, kielégítő magyarázat után, az átlikasztottak pisztolylyal, a levágottak karddal lettek elintézve egész lovagiasan, minden nagyobb szerencsétlenség nélkül. Ez a teherlap egészen tiszta, semmi kihivás nem vár rád; Lady Adamina rég el van felejtve, csak az egy muszka gróf duzzog még, a kinek mylady korodban egyszer egy pofont adtál. De azt is megnyugtattam azzal, hogy ha visszatérsz, egy csókot fogsz neki adni arra a helyre.

– Vagy egy kardcsapást, a hogy jönni fog. – Hát aztán?

– A versenyparipáid közül kettő nyert, egy pedig kitörte a nyakát.

– Béke hamvaira!

– A leveleidet, a mik érkeztek, felbontottam, s a melyikre tudtam, válaszoltam; itt találod őket az iróasztal fiókjában, a válaszok másolataival együtt.

– Majd ha egyszer nem lesz egyéb dolgom.

– No még aztán hátra van az értesítésem arról a kis hölgyről, a ki a vivienne-utczai 98-ik számú házban lakik, s a ki egyedül volt arról értesülve, hogy lady Adamina nem az ő neméhez tartozik.

– Ah! A Brilianta! Hát meg van még?

– Megvan és folyvást ragyog; utasításod szerint, nem voltam reá féltékeny, s ennélfogva nekem semmibe sem került, úgy hiszem, hogy a muszka jobban tudja, hogy hol laknak a hitelezői?

– S a búcsúestét nem töltöd nála?

– Nem. Azt átengedem neked. Legyen a búcsúból viszontlátás.

– Ah, nagylelkű jó barát! És te mivel akartad tölteni az éjszakát?

– Nevess ki érte. Mandolinon játszom.

– Mi az ördög? Mandolinon? És kinek?

– Hát csak magamnak. – Megvallom neked őszintén, hogy mikor arra a szegény leányra gondolok, ott abban a puszta várban, úgy lehangolódik a kedélyem, szinte sírhatnám. Olyankor bújok az emberek elől. Bezárkózom négy fal közé, s előveszem a mandolint és egyedül magamban eldanolom azt a csónakdalt, a mit utoljára danoltam neki, mikor gondolámon a Frangipáni várig vittem. Azt igértem szegénynek, hogy majd mikor visszatérek hozzá, hogy magammal hozzam, messziről meghallja ezt a dalt, a mint közeledem a csónakommal.

– Ah, ez nagyon szép! Egy barcarola, a miről rád ismernek. Hát nekem nem danolnád azt el?

– Bohóság! – Kinevetni való. – Minden embernek vannak ilyen gyöngeségei. – Én mikor szegény kis hugomra gondolok, akkor ellágyulok, megolvadok. – Szegény kis majmocskám!

– No hát vedd kézbe azt a mandolint. Ha te ráérsz barcarolát danolni, én ráérek azt hallgatni. Képzeld, mintha lady Adamina volnék s annak danolnád.

Metell felvette a mandolint és dalolt hozzá.

«Eljött az esti szellő, Ringatva csónakom, Az ő nevét susogta, Kiért imádkozom Reggel gondolámban, Este nyoszolyámban: Milióra! Milióra!»

– Nagyon szép! Igen szép gondolat, ismerős dallal tudatni messziről megérkezésedet! Ő a torony ablakából fogja azt hallgatni s aztán lefut eléd a partra. Te is így gondoltad ezt ki, ugy-e? Ez szép találkozás lesz.

S aztán Metell még a második és a harmadik versét is eldalolta a csónakdalnak, akár meg is tanulhatta azt tőle Adam lord.

– Tehát te nagyon szereted a hugodat, Metell?

– Voltaképen az egész nőnemből ezt az egyet szeretem igazán.

– S nem fáj a szived, mikor itt hagyod Párist, a Palais-Royalt, a tatár tábort, azért, hogy a Quarnero szikláit meglásd újra?

– Bizony semmit sem hagyok itt a miért visszakivánkozzam.

– Ejh, hát én sem vagyok senki rád nézve?

Metell megölelte lord Adamot.

– Te kivétel vagy rám nézve az egész emberi fajból. Mikor asszonynak hittelek, akkor is úgy szerettelek, mint egy jó barátot. Tudod, hogy én ezt nem szoktam mondani.

– Hanem tettekben nyilvánítod. Például most, a midőn elhagysz, úgy szólván menekülsz előlem.

– Igaz, tudod, az irántad való szeretetembe egy neme a félelemnek vegyül.

– Tőlem félsz?

– Igen. Te azt mondtad nekem egyszer, mikor búcsút vettél tőlem, hogy egyet nem bocsátasz meg nekem soha, azt, hogy kényszerítettelek női álczádat elvetni s férfi alakban jelenni meg. – Ezért valahányszor rád gondolok, mindig olyan érzés fog el, mintha egy lefizethetetlen nagy adósságom volna nálad, a mi elől legjobb lesz megszöknöm. S mikor elém jösz, mosolyogva megölelsz, kezet szorítasz, rám bizod a vagyonodat, a szeretődet, az ellenségeidet, sőt még a lovaidat is, még sem tudok attól a gondolattól menekülni, hogy itt van nekem egy igen kedves jó barátom, a ki engem nagyon szeret, hanem azért mindig azon töri a fejét, hogyan találjon ki valami olyan tromfot, a mivel nekem ezt az elrontott mulatságát visszatorolja.

– S ebben a hitedben megerősít az, hogy én egy izben az igazi nevednek a titka után fürkésztem. De hiszen láthatod, hogy a mint az adataiddal felvilágosítottál, megnyugodtam a titkolódzásodban, s tovább nem háborgattalak semmi kérdezéssel. Ha neheztelnék rád, nem volnék most itten, nem szorítanám meg a kezedet.

– Én mégis érzem azt, hogy nincs köztünk minden kiegyenlítve. Ez olyan, mint mikor a társaságunkban valaki egy másik gentlemannek valami olyan élczet mondott, a min a többiek nevettek; annak egész életén át készen kell arra lennie, hogy azért az egy élczért valamikor okvetlenül kell jönni olyan alkalomnak, a mikor a társaság őtet fogja, ha lehet, épen olyan nagyon kinevetni; ha ez nem lehet, épen olyan nagyon megsiratni.

– No hát quitteld le ezt a tartozást ma s légy egészen tehermentes velem szemben.

– Mivel?

– Azzal, hogy ne készülj még holnap reggel a dalmatiai utadra, hanem jöjj el velem még ma este a l’hombre clubba.

– Én nem kártyázom többet.

– Micsoda? Te nem kártyázol?

– Tudod jól, hogy miért tettem eddig? mi vetette újra kezembe az elátkozott kártyát? Azt a czélt már elértem. Hugomnak a vagyonát, a mit a diplomaták és financierek elsinkófáltak, én a magam tudományával a játékasztalnál, tisztességesen, gavallérosan visszaszereztem. Többet semmi okom nincsen játszani. Ezentul csak egyedül fogok l’hombrezni szalmaemberekkel.

– De még ma el kell velem oda jönnöd. Ez a velem való végleszámolásod. Tudod, hogy a mint én abba a társaságba, a hol mint lady Adaminát adoráltak, most mint lord Adam belépek, a legfurcsább helyzetben fogom magamat találni. Nem tudhatom, hogyan fogadnak? Egy hamis megállás és rám omlik az egész világ. Ennél a visszatérésnél olyan szükségem van egy jó barátra, mint a jobb kezemre. Elől, hátul szememnek kell lenni. Szükséges, hogy legyen egy gentleman barátom, kivel karöltve járhassak a termeken végig. Ez mulhatatlan kötelességed, hogy te, a ki annyi kényes ügyben képviselted személyemet, mellettem légy és biztosítsd tanuságoddal, hogy ezek az ügyek rendben és lovagiasan vannak elintézve.

– Igazad van! Ezt a tartozásomat le kell rónom.

– Tehát még ezt az éjt a clubban töltjük együtt. S onnan elmegyünk a Vivienne-utczai házba.

– Ha a muszka meg nem előz.

– S csakugyan komolyan boszut állt volna rajtam a muszka lady Adamináért egy separat invásióval, minden mandatum nélkül, az én suverain országomba? – No akkor a restauratióhoz komolyan hozzá kell látnunk. Brillianta Francziaország, mi: Anglia, Russia, Austria együtt valóságos triple alliance.

– Én kimaradok a szent szövetségből.

– De majd rajta leszek, hogy a muszka is kimaradjon, én a continentál-zárt helyreállítom. A többi ország mind fœminini generis, csak «Albion» masculini.

A két ifju a titkos lépcsőn keresztül hagyta el Camelborough palotáját, a nélkül, hogy a cselédség megtudta volna igazi gazdája hazaérkeztét világkörutjából.

A clubban még akkor nem játszottak, csak egy pár öreg úr sakkozott, hogy teljék az idő. A két belépő ifjut egyszerre körül fogták az ismerősök, Adam lord sokkal szivélyesebb fogadásra talált, mint a milyent képzelt. Rászedett udvarlóinak elpárolgott már a haragja, a tréfát sikerültnek találták s a mi komoly utóhangja volt, azt a conventionatus pisztolydurranás, kardcsattogás kiegyenlítette. A két karöltve járó ifjut Orestes és Pyladesnek nevezték.

Csak az egy muszka fintorgatott különös képeket.

– Te talán még nem kaptál elégtételt? szólítá meg őt lord Adam egyenesen belékötelőzködve.

– Vettem magamnak azt, igen is.

– Ugyan hol?

– A rue Vivienneben, a hôtel des acaciasban.

– Távollétemben… fitymálódék lord Adam.

– Jelenlétedben is, ha úgy tetszik.

E hetykélkedésre lord Adam oda sugta Metell fülébe.

– Te! Foglald le nekem ezt a muszkát.

– Hogyan?

– Nem bánom én, akárhogyan. Ülj le vele kártyázni.

– De én már megfogadtam, hogy mától fogva nem kártyázom többet.

– Postdatáld a fogadásodat egy nappal – az én kedvemért.

– Jól van. Hát a te kedvedért. Pour la dame.

– A míg te az ellenséggel szemben harczolsz, az alatt én elfoglalom a rue Viviennei redoutot.

– Úgy hiszem, nem nagy ostrom kell hozzá.

Azzal Metell felhivta a muszkát a játékra. Annak úgy is tartozott revancheal.

Ezuttal Metell rosszul játszott, folyvást vesztett. A kártya is oly szeszélyesen járt rá nézve, mint még soha. A mellett olyan hibákat követett el, a mikért egy kezdő játékos is pirulna.

Valami egy óra mulva a muszka megsokalta a folytonos balsikert ellenfele részéről.

– Ön ma nincs jól disponálva.

– Az ám, másutt jár az eszem.

– Akkor jobb lenne, ha abba hagynók a játékot.

– Miattam ne. Majd később belemelegszem.

– Az én kedvemért ne folytassuk.

– Nem az ön kedvéért játszom.

– Ha pedig a dioscur kedvéért játszik ön velem, akkor meg épen fölösleges áldozatot hoz a baráti kötelességnek, mert Brillianta ma este elutazott s rajtam kívül nem mondta meg senkinek, hogy hová? Mylord ezóta vissza is került a hôtel des acaciasból a saját hôtelébe, s boszujában maga főzi otthon a punchot.

– Ez jó tromf volt, mondá Metell, akkor csakugyan összeszámolhatunk.

Azzal elkezdték a táblán följegyzett számokat összeadni.

E közben egy clubszolga jött oda Metell háta mögé s ezt sugá a fülébe:

– Egy idegen úr van odakinn az utczán, batardban, sürgős izenetet hozott Dalmatiából.

Metellnek Milióra jutott az eszébe. Voltaképen mindig is az járt az eszében, ez az izenet csak elevenebben odahozta őt eléje. Nem is gondolhatott másra.

Engedelmet kért játszótársától, hogy egy pár pillanatra eltávozhassék. Bevett szokás volt, hogy idegent, szabályszerü bevezetés nélkül a l’hombre-club palotájába be nem eresztettek, hanem ha a clubtagok közül valakinek dolga volt, sürgetősen elintézni való, az kimehetett az utczára s ott végezhette azt el zaklatójával.

Tél volt az idő, február közepe, Metellnek fel kellett öltenie a ruhateremben a sok galléros redingotját, s úgy menni ki az utczára.

Nemsokára valami dördülés, vagy csattanás hangzott odakinn; nem lehetett jól kivenni, hogy mi, sem azt, hogy az utczán történt-e, vagy a folyosón? Az urak idebenn egyébbel voltak elfoglalva.

Nehány percz mulva Metell visszatért a játszószobába, a hol társát magára hagyta. Feltünhetett volna arczának szokatlan sápadtsága; meg az, hogy a hosszú redingotot itt sem vetette le. Azonban ki törődik azzal, hogy egy játékos, a ki vesztett, miért sápadt arczú? a felöltőt pedig igazolta az, hogy menni készül.

– Mennyi a veszteségem? kérdé a muszkától.

Az megmutatta neki a táblát.

Metell elővette a tárczáját az oldalzsebéből és fizetett.

– Micsoda dördülés volt az odakinn? kérdé a muszka. Lőttek, vagy ajtót csaptak be?

– Ajtócsattanás volt, mondá Metell, kissé rekedtes hangon.

– Ön most hazamegy?

– Egyenesen haza.

– Jó éjszakát.

S még megajándékozta Metellt egy szivarral, a mit az meggyújtott a gyertyánál s aztán kezet szorított s szivarozva ment le a kocsijáig.

Mikor a rejteklépcsőn felment a hálószobáig, már csakugyan otthon találta lord Camelborough Adamot. A punchégetésnél kapta.

– Nos? Hát te már abbahagytad a játékot? kérdé Adam lord a belépőtől. Ilyen korán?

– Valami jött közbe, a mi félbeszakított, mondá tompán Metell. – A nagybátyám rámtalált s lehivatott az utczára.

– Nos? De csak nem tett veled valami bolondot?

– Csak azt tette, a mit megigért, keresztül lőtt.

Azzal leveté magáról a bő burkonyt. Akkori divat szerinti hosszú, sárga selyem mellény volt rajta, az egész mellény csupa vér volt.

– Te meg vagy sebesítve?

– Még pedig halálosan. – Ne csengess a cselédeknek, kérlek. Nem kell a dologból lármát ütni. A gyilkost nem szabad üldözni. Jó volt ez így. Nem kell nekem orvos. Tudom, hogy meg kell halnom. Egy pár órai időm van csupán, a míg eszméletemnél vagyok, s azt jól fel kell használnom. – Maradj mellettem. – Rád kell bíznom minden ügyemet, a mit félbehagyok. – Senki mással nem közölhetem ezeket.

Adam lord a kerevetig vezette barátját s karjaival tartá fenn, míg az elhelyezé a fejét a vánkoson. Már ekkor sok vért kellett vesztenie.

– Nem tennéd le a szivart a szádból? mondá neki Adam lord.

– Nem. Nagyon jól szelel. Azt hiszem, hogy eltart addig. Ha szivességet akarsz velem tenni, kérlek, told ide az irótámlányt, hadd irok levelet a hugomnak.

S Metell hanyat dőlve szivarozott és irt. Az egyik kezét a sebére nyomva tartá, a másikkal irt. Néhány percz mulva azt mondá:

– Igazad van. Ez a szivarfüst kápráztatja a szememet.

S eldobta a szivart. Néhány szó leirása után megint felsohajtott.

– Biz én nekem így is káprázik a szemem. Nem tudom mi lelte, alig látom a mit irok. Kérlek, hajolj ide fölém s mondd fönnhangon, hogy mit irtam.

Adam lord odahajolt Metell fölé s leolvasta neki a papirról, a mit az tétovázó betűkkel odairt.

– Kedves Miliórám. – Én haldoklom. – Keresztül lőttek párbajban. – Nem mehetek érted. – A pénz, a mit neked igértem, megvan. – De te ne váltsd ki azon az ősi birtokot. – Maradj távol mindenkitől, a ki rokonunk. – Az, a ki neked ezt a levelet át fogja adni, egyuttal a váltót is odaadja, a mely vagyonodat képviseli. – Ő majd elfog magával vinni szomorú magányodból, keres számodra boldogabb menedéket, úgy fog rólad gondoskodni, mintha helyettem bátyád volna. – Ez az én egyetlen igaz barátom, lord Adam of Camelborough. Isten oltalmazzon. Légy áldott! – Bátyád Metell.

Az utolsó szavak olvastára megölelte a haldoklót Adam lord, s halkan suttogá:

– Elfogadom a rámbizottat.

Metell kezét nyujtá neki s megrázta szótalanul Adam lord jobbját.

Azután összehajtá a levelet, belerekeszté a pénzről szóló váltót, s lehúzta az újjáról a gyűrűjét, azt odanyujtá lord Adamnak, hogy pecsételje le a boritékot. Majd a gyűrűt is átadhatja Miliórának, családjuk czímere van rajta.