Part 4

Ma több tudósító a főparancsnokság városába utazott, Hoen tábornokhoz, a szokásos informácziókért. Este vissza kell jönni. A vonaton együtt jöttek a debreczeni 39-ik gyalogezred egy tisztjével, a ki a következő elragadó csataképet mondta el ennek a híres magyar ezrednek a forró napjaiból:

Az ezred – ugyanaz, a melyet a minap valósággal ünnepelt a hadvezetőség – ellenállhatatlan temperamentumával és viharzó harczi kedvével mindenütt kedvenczévé vált azoknak a csapatoknak, a melyekkel együtt küzdött. A debreczeniek elismerése vagy kritikája szájról-szájra járt a többiek közt. A debreczeni ezred legutóbb egyszer egy stájerországi ezred mellett állt a tűzvonalban. Mind a két ezred várta, hogy előre küldjék. Egy tiszt érkezett azzal a parancscsal, hogy a stájerek azonnal induljanak rohamra. Erre a stájer ezred feltűzte a bajonettet, bucsút intett a magyaroknak és zengő harczi ordítással, mint a vihar, rohant az oroszok ellen. A debreczenieknek úgy megtetszett az a hatalmas tempó, a melylyel a stájerek az ágyúk tüzén keresztül az ellenségnek rohantak, hogy az egész debreczeni ezred, négyezer magyar fiú, egyszerre tapsolni kezdett. A stájerek az elragadtatott magyar bakák tapsviharában futottak át a mezőn az orosz árkok felé. Az orosz ütegek közben egyre bömböltek. A debreczeni ezred mindvégig szakadatlanul tapsolt. A stájerek tökéletesen szétverték az orosz vonalat. Boldogan mesélték fűnek-fának, hogy mikor a stájer sebesültek visszafelé jöttek, a debreczeniek még mindig tapsoltak.

Újzsolna, deczember.

Egy zászlósról.

A teherpályaudvar megint tele van vonatokkal. Az egyik vonaton hétszáz orosz fogoly jött, a ki az itteni «Verköstigungs-Stationon» kap enni, a másik vonaton sebesült és meggyógyult magyar bakák mennek a harcztérre, ők is ugyanezt a gulyást kapják. Fagyos téli éjszaka, fél három. Köd, igen magasan függő villanylámpák. Jövök a barakkokból, a hol hosszú asztaloknál úgy eszik a hétszáz orosz, mintha valami nagy banketten ülne. Megyek a síneken keresztül egy vörösen lobogó máglya felé, meg akarom nézni, mi az a tűz a ködben. Vasuti sínekből csinált állványokon nagy vasládákban fő itt a szabadban a gulyás, a ládák alatt olyan nagy tűz, mintha vasat akarnának olvasztani. A tűzhöz közel egy kerti szék, azon egy fiatal orosz tiszt ül és noteszbe ír a tűz fényénél. Senkivel sem törődik. Azt mondják zászlós, ő nem utazik a többivel, hanem vár reggel ötig, a míg fogoly orosz tisztek jönnek, azokkal utazik tovább. Meglátja a karszalagomat és azon a Presse szót. Felkel és szalutál. Németül szólít meg:

– Ön haditudósító?

– Az vagyok.

– Magyar?

– Igen.

Mutatja a könyvet, a mibe az előbb írt.

– Akkor egy szivességre kérem. Engem egy magyarországi fogolytáborba visznek. Én ide ebbe a könyvbe felírtam magyarúl azokat a kéréseket, a mikre szükségem lehet. Nem tudok magyarúl, de magyarok lediktáltak nekem mindent, a mi kell, én leírtam a pontos magyar kiejtést orosz betükkel. Most majd felolvasom és ön mondja meg, ha valahol hiba van. Jó?

– Jó – mondom.

Rám nézett most, mikor azt kérdezte, hogy «jó» – a tűzfénynél mindenkinek romantikus az arcza, ez egy feltünően hosszúra nyúlt, nagyon csontos arcz volt, hosszú orr, hosszú áll, nagy, sötét szemek, beesve a homlokcsont erős árnyékai közé.

Olvassa, magyarúl, igen ügyesen ejtve ki a szókat:

– Kérek egy pohár vizet.

Rám néz.

– Jó – mondom.

– Kérek egy darab kenyeret. Váltson nekem orosz pénzt. Vesse meg az ágyamat. Kefélje ki a ruhámat. Tisztítsa ki a czipőmet. Hozzon mosdóvizet. Kérek szappant.

Rám néz.

– Nagyon jó – mondom.

– Hozzon szivart. Hozzon czigarettát. Szerezzen egy német ujságot. Jelentse a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Kérek teát. Kérek feketekávét. Ne szóljon senkinek.

– Mi az? – mondom.

Olvassa, gépiesen:

– Ne szóljon senkinek.

– Hogyan? – mondom. – Ne szóljon senkinek? Minek önnek ez a kérdés?

Becsapja a könyvet, visszateszi a zsebébe. Csak most veszi észre, hogy nem értvén a szöveget, ezt is felolvasta. Sötéten, szemrehányóan néz rám és visszaül a kerti székre a tűz mellé.

– Bocsásson meg – mondja – hogy zavartam.

Megfogta a széket lenn az ülés alatt, két kézzel, és amúgy ülve a székkel együtt hátat fordított nekem.

Zsolna, deczember.

Hallottam egy történetet egy magyar bakáról, aki kaftánban harczolt, ennek a történetnek többféle verziója van. A háború anekdotái, a hogy a felingerelt idegrendszerek közt kóvályognak, a megtörténésük után huszonnégy órával már különböző formákat kapnak. Mire a frontból a hadtápvonalba kerülnek, százféleképpen mesélik őket. Én úgy jegyzem ezt fel, a hogy én hallottam.

Rohatynban, Kelet-Galicziában, mikor még a mienk volt, ment az utczán egy napon egy kapitány. Egyszerre csak megáll előtte egy zsidó. A zsidónak nem volt se pájesze, se szakálla, csak kaftánja és prémes kalapja, a mi Rohatynban elég a zsidósághoz. Egyébként szép magyar bajusza és jó magyar arcza volt a zsidónak.

Azt mondja a zsidó:

– Kapitány úrnak alássan jelentem, itt vagyok. Megszöktem az orosz fogságból.

Megmondta a nevét, az ezrede számát. Tősgyökeres magyar baka volt.

– Miféle maskara van rajtad? – kérdi a kapitány.

Feszes haptákban áll és kapitány úrnak alássan jelenti, hogy elfogták az oroszok, többedmagával. Elvitték. Éjnek idején otthagyta őket, megszökött. Nappal nem mert mutatkozni a helységben, a hol az oroszok voltak, mert alássan jelenti, saját hazai egyenruha volt rajta, ha megfogják, agyonlövik. Egy szegény zsidónál bújt el, a ki kétségbeesett, mikor meglátta, mert ha megtalálják nála, őt is felakasztják az oroszok, jelenti alássan. Mindezek alapján ő, tisztesség ne essék szólván, levetkőzött anyaszült meztelenre a zsidónál és minden ruháját elégették együtt. Mikor ez megvolt, kapott a zsidótól egy koczkás pantallót, egy kaftánt és egy prémes zsidókalapot, mert más nem volt. A zsidó mindezt boldogan adta, mert ez mind azt jelentette, hogy a baka elmegy. El is indult, nem egészen vígan sétált, de azért sétált az orosz katonák közt, egy kicsit félt, hogy égbekiáltó bajusza és csontos, barna magyar arcza el fogja árulni, de ezen is segített, mert a bajusza két végét beharapta a szájába, és ha orosz katonát látott, csöndesen dudolta magában a következő szavakat: «zikcen, zakcen, cvancik» és «hep, hep». E zsidó nemzeti dalok segélyével estefelé sikerült kisétálnia a kis városból, aztán derékig fölkapta a kaftánt és szaladt, a hogy a mejje birta és most itt van, jelenti alássan.

– És mit akarsz?

– Harczolni, jelentem alássan.

– Így, kaftánban?

– Majd csak kapok ruhát.

– Ruha nincs. És fegyver nélkül akarsz harczolni?

Fölemeli megint a kaftánt, megköveti alássan és kihúzza alóla a bajonettjét, ez az orosz fogságban is vele volt.

– Na, fiam, – mondja a kapitány – most eredj szépen ide meg ide, ott egy házra ki van írva, hogy «csapataiktól elszakadt katonák gyülekező helye», ott jelentkezzél, ott felszerelnek, beosztanak és néhány nap mulva útnak indítanak az ezrededhez, mert az már bizony jó messze van innen.

Elsavanyodik, nagyon kéri a kapitányt, hogy ezt ne tegyék vele, ő tudja, hogy itt a város határában harcz van, ő rögtön be akar menni a lövészárokba, mindegy, hogy mi van rajta, ő majd elintézi a többit. A kapitány hiába magyarázza neki, hogy czivilben nem szabad harczolni, mert akkor, ha elfogják, menten agyonlövik.

Őt nem fogják el még egyszer.

A kapitánynak elfogy a türelme, rákiált:

– Hátra arcz, egy-kettő, indulj és tedd, a mit parancsoltam.

Szalutál a zsidókalapon, fölemeli a kaftánt és elindul.

Napok mulva hallja a kapitány a következőket. Nem ment el a gyülekezőhelyre, hanem bement a legközelebbi lövészárokba, a hol magyar szót hallott. Fegyvert nem tudtak neki adni, ruhát sem, hát úgy, a hogy volt, beállt a sorba és nagyszerűen ellenőrizte a lövések hatását. Félnapig állt ott zsidónak öltözve, nem evett, nem ivott, csak igazgatta a bakákat:

– Jobbra lőjjetek… most balra… egy kicsit közelebb…

A tisztek megtürték, mert kitünő szolgálatokat tett. Ásott, dirigált, egy perczig nem pihent.

Délután rohamra küldték a bakákat. Akkor elővette a bajonettjét, megfogta úgy, a hogy a nagy bicskákat szokás és hurrát ordítva rohant a többivel.

Azóta nem látták. A kapitány nagyon érdeklődött iránta, de nem tudott meg a további sorsáról semmit. Vagy elfogták, vagy úgy esett el, hogy az oroszok temették. A bakák csak azt tudták mondani róla, hogy iszonyúan vagdosott a bajonettel és csetlett-botlott a kaftánban. Ha meghalt, nem kapott keresztet a sírja fölé, mert a harcztéren a zsidó katona csak czöveket kap fejfának. A mieink is, az oroszok is nagyon vigyáznak, hogy a zsidó katonát úgy temessék, a hogy az ő vallása írja elő. A szerb harcztéren van egy közös sír, a melyben három katona nyugszik: egy keresztény, egy zsidó és egy mohamedán bosnyák. A sírhalmon van egy kereszt, egy czövek és egy lapos kő. Bizonyos, hogy a kaftános magyar baka eljátszotta a keresztet.

A nevét megmondta a kapitánynak, de a kapitány elfelejtette.

LIMANOWA

Tymbark, deczember.

A limanowai harcztérre utazunk, talán még jókor érünk az üldözéshez, bár egyre kevesebb a remény. Ez a főként teherkocsikból álló vonat nagyon lassan megy és mindenütt órákig áll. Tymbarkban koromsötét éjszaka állunk meg, az állomáson kívül. Az állomás teljesen sötét és elhagyott. Lenn, a völgyben trén táborozik, a katonák hatalmas tüzek körül ülnek, innen csak ezek a tűzrakások látszanak, a vörösen megvilágított arczok koszorúja körülöttük és egynéhány szekér pirosan égő konturja. Erősen fagy. A másik oldalon municziósládák, friss fehér kis ládák egész hegyekbe rakva. A szuronyos őrök bajuszán jég csillog, az egész rakományt egy acetilénfáklya világítja meg. A hegyeken tüzek, a mi katonáink. Egyik hegyről a másikra jelek mennek: fénypontok szabályosan föl és le, a másik hegyen ismétlik a jelet. Egy piszkos, hallgatag kalauz jön velünk a vonaton, még eddig senkihez egy szót sem szólt, mindenki utálja, mert rossz arcza van, a kérdésekre sem felel, egyike azoknak a furcsa, zord idegeneknek, akik néha, ilyen titokzatos éjszakán, hirtelen belemerednek az ember életébe, és abban minden komoly ok nélkül, talán csak komor külsejük miatt, nyomot hagynak. Sokáig állunk, egyszerre katonavonat jön és áll meg a szomszéd sínen, oly közel, hogy villamos zseblámpával át lehet világítani az ablakába. Német katonákkal van tele. Most ők is átvilágítanak hozzánk, minden ablakukban felcsillan egy-két zseblámpa, az egész hosszú vonat végig villog, most a mieink is átvillognak mind, legalább száz kis fénypont ugrál kiváncsian végig a két vonaton. Nagy csöndben vannak a németek. Egy altisztjük megy végig a vonat mellett és minden kocsinál halkan azt mondja, hogy a míg jelt nem kapnak, nem szabad kiszállni. De az egész vonatjukban végig halk zörgés megy végig az ablakok mögött a néma éjszakában, a németek készülődnek, szedik magukra a sok holmit, ásók, fegyverek, edények zörögnek. Öltözködnek. A különös kalauzunk megint itt van, kinyitja az ajtót, onnan nézi őket. Egyikünk le akar szállni, kétszer is megszólítja, a míg morogva félreáll az ajtóból. A németek megkapták a jelet, most már mind kiszálltak, sorban állnak a vonat mellett, nagyszerű felszereléssel. A vaggonjaikra ez van írva: «Von Verdun nach Warschau.» – «Deutsche Jungens gehen Schluss machen.» A mi vaggonunk ajtaja nyitva van. Velünk lassan elindul a vonat. Kollégám, Szomory szól a kalauznak, a ki a nyitott ajtóban áll, hogy csukja be az ajtót, mert hideg van. A vonat megy, a kifelé nyiló ajtó a következő pillanatban beleakad egy vasoszlopba és nagy recsegéssel darabokra törik. Csak az alsó sarok tartja még, a felső része összetörve lóg ki a vonatból. A németek hátrább ugrálnak, hogy a kilógó ajtó el ne üsse őket. A vonatban már megint alszik mindenki. Éles éjjeli szél fúj végig a folyosón.

Limanowa, deczember.

Megérkeztünk.

Reggel négy óra óta járunk a sebesültek, foglyok, pihenő huszárok közt és halljuk a limanowai csata történetét, de mi magyarok a kérdéseinkkel mindig csak a Nádasdy-huszárok éjszakai harcára térünk vissza. A limanowai csatában, a mely körülbelül gyujtópontja volt galicziai nagy győzelmünknek, a Nádasdy-huszároknak ez az éjszakai harcza minden fájdalmas csodálatot megérdemel. Ezek a gyalog harczoló magyar fiúk koromsötét éjszaka kapták a parancsot, hogy lovaikat hagyják lenn a faluban, s jussanak el ezen a meredek magaslaton a hegygerinczig huzódó lövészárokba, hogy felválthassák az ott harczoló legénységet. A huszárok, valamennyi tisztjükkel az élen, négykézláb kuszva, óvatosan haladtak a lövészárok elé. Az oroszok túlerőben voltak ezen a dombon, és mire a huszárok felértek az árokhoz, az már el volt foglalva, ott már a fekete éjszakában orosz gépfegyverek lestek rájuk. A felropogó orosz tüzelésre a tisztek rögtön tisztában voltak a helyzettel és gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk karabélyaik agyával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel.

Az orosz halottak között járva, alig láttam rajtuk lőtt sebet. A ki orosz itt fenn elpusztult, azt a rettenetes ütések terítették le. Egy huszárhadnagy hosszúnyelű ásóval vetette magát közéjük, mindenütt elől járt, mint kivétel nélkül mindegyik huszártiszt. Legelől Muhr ezredes, a kinek hevenyészve csinált emléktábláját, a mely eleste helyén áll, karácsonyi fenyőgalyak borítják. Két egyszerű közhuszár kísért oda. Ott a szó szoros értelmében könyörögtek nekem, hogy minden ujságba írjam ki, hogy a tisztjeik mindenütt elől rohantak és mindig ott harczoltak ember-ember ellen, kézitusában, a hol a legnagyobb volt az orosz gomolyag.

Délelőtt tizenegyig tartott ez a harcz, a mikor gyalogos erősítések érkeztek a huszárok segítségére és megadták a végső döfést az orosznak. A mieink sürű tüzében futva menekült le az ellenség erről a hegyről. Ha az ember a tetőn áll, a halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó ember mozdulatait is látja. A kis erdő szélén most temetik a halottakat. A népfelkelők takarítanak a csatatéren. Szekerek vonulnak a halálos szeméttel le a kanyargó uton. Mások a hadizsákmánynyal ballagnak. Nevetést hallok: a domboldalon egy szegényes majorság kertjében huszárok hintáznak. Ingujjban vannak, oly melegen süt a nap. Innen a hegygerinczről végig látni az egész nagy, dombos-völgyes feldult csatateret. A véres tarlón a déli óra békéje nyugszik. A hogy a messzelátón nézek, a völgyön túl, a szomszéd hegy lábánál egy magányos sírnál egy huszár térdel, mellette a másik áll, lehajtott fővel imádkozik. Még messzebb a mezőn három huszár sétálgat, egymás kezét fogják. Egy dombhajlás mögött kopasz fák közt parasztház, csak a piros teteje látszik. Csendes, de nem szomorú magyar nóta zümmög onnan ide felém egészen halkan. Huszárok énekelnek. Azt mondják, mindig énekelnek, még fenn Lengyelországban a hóbavájt árkokban is. Áténeklik az éjszakát.

Ez a győzelmes csatatér most valami szívszorongató keveréke, forró könnyekre indító tájképe a békés nyugalomnak, nevetve hintázó huszároknak, fájdalomnak, jókedvű éneknek, imádságnak, égrenéző orosz halottaknak, véres szeméttel nyikorgó szekereknek, arczraborult szegény magyar huszároknak, a kik nem is tudták talán, hogy itt a limanowai dombon nyugtalan magyar városok nyugalmát verekedték ki, mikor északnak szorították az oroszt.

A kép fölött valóságos istencsudája: itt északon, egy héttel karácsony előtt, melegen, szikrázóan süt a déli nap.

Limanowa, deczember.

Takarítás…

A dombtetőn, ritkás, igen kicsi erdő. A széléről lelátni a limanowai csatatérre. A csatatér olyan itt, mint a körképeken: a szelíden simuló, napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a havasfejű hegyek. Mint két óriási, friss ekenyom: a két girbe-gurba, hirtelen, vadul feltúrt lövészárok. A sárgás tarlókon feketén húzódnak keresztül, fel, a másik dombra.

Ide fel halottak közt jöttem. Eleinte még ment valahogy. Az orosz embert annyira nem ismerem, hogy ezek az egészen idegen, szőkeszakállas arczok az idegen egyenruhák és idegen arczkifejezések úgy hatottak rám, mintha ezek nem halottak volnának, hanem csak oroszok. Azóta is láttam orosz foglyokat; most már megbénult bennem valami velük szemben, folyton úgy érzem, hogy ezek is halottak, csak még állnak és járnak. Ez talán azért van, mert soha életemben eddig még halott embert nem láttam. Most egyszerre, az első tekintetre ötven feküdt ott és mind orosz volt. Talán örökre összekapcsolódott így bennem a halott fogalma az orosz katonával.

Közöttük még csak ment valahogy a kapaszkodás a dombra. De a mikor az első csukaszürke rám nézett a földről, vége lett annak, hogy az író úr szemléli a háború nagyszerű szinjátékát. Ha Hollitzer Károly úr, bécsi csataképfestő nincs ott és nem nyul a hónom alá, nem is tudom, hogyan lett volna. A következő pillanatban pedig vagy keresztül kellett menni két huszár közt, a kik, a vérükben, nagyon közel feküdtek egymáshoz, vagy visszafordulni. Itt minden irodalommal együtt meg kellett állni és a szememet behunyni. Hollitzer úr már túl volt rajtuk. Áldott, jólelkű ember, ő is egészen sápadt volt, de visszanyujtotta értem a kezét, én megfogtam és úgy mentem át a néma huszárok közt, lehunyt szemmel, mint vékony pallón egy nagyon, nagyon mély szakadék fölött.

Sohse hittem volna, hogy a győztes fél a csatatéren ütközet után takarít. Úgy képzeltem, a hogy a többi ember: ha vége a csatának, a győztesek a legyőzöttek után rohannak, napok multán elcsöndesedik a vidék és a harczok tovább folynak, valahol messze. Nem így van. Mikor a küzdő felek elhuzódnak a csatatérről, a győztes hadsereg utócsapatai a csatateret a legnagyobb gonddal kitakarítják, mint valami hatalmas ünnepség után a lakoma termeit, másnap. Ebbe a takarításba kerültem bele. Most itt mellettem népfölkelők mászkálnak nagy parasztszekerek sora közt. Egy tiszt dirigálja őket. Odább az erdőszélen temetés folyik és keresztek letűzése. Itt, a kis erdő innenső szélén pontosan egymásmellé rakott halmok vannak az ütközet hulladékaiból rakva.

Alulról, lihegve, mindennel megrakva jön fel egy-egy osztrák népfölkelő. Végigmegy a halmok sora előtt és mindenüvé ledob valamit, a mi odatartozik. Felírtam sorra ezeket a halmokat, a hogy egymás mellett álltak. Sorrendben a következő egynemű holmit rakták csomóba: külön az orosz fegyvert, külön a miénket, orosz töltényládákat, külön minden elhullajtott szijjat és bőrneműt, külön egy magas domb orosz csajkát, egy halom orosz kenyérzsákot, külön az egyszerű fegyvertöltényekből és külön a hosszú szalagra füzött gépfegyvertöltényből egy-egy rakást. Volt egy halom csupa patrontáskából, egy másik halom csupa párna. Az oroszok ezért rabolják el mindenütt az ágyneműt: a lövészárokban ebből csinálják az alvóhelyeket. Volt egy rakás nagyon élénkszinű, virágos, ordináré flaneltakaró, mind orosz. Ezt orosz népfölkelők hozzák hazulról. Egy halom rongy: kendők, kötszerek, sálok, kapczák. Egy rakás olyan huszárkarabély, a melynek letört az agya. Külön csomóban fekszik ezernyi puskatisztító vasvessző. Azután görbe orosz kések következnek, mellettük a mi bajonett-hüvelyeink. Egy egész rakás furcsa, oroszbetűs karszalag. Egy csomó rövidnyelű orosz ásó, rendbe, koczkába rakva. Négyszögletű sátorvászon-lapok, pontosan egymásra téve. Külön a finomabb, tiszti evőeszköz. Óriási rakás szögesdrót-tekercs. Száz meg száz négyélű, véső-végű orosz szurony. Egy csomó ellenséges pionirkés, fürészes éllel. Egy hatalmas rakás barna vastag pokrócz. Nagy halom orosz sapka. Huszársipkák. Végül két kisebb rakás: egy csomó hósapka és baslik, mellette egy halom összeírt papiros. Még a papirhulladékot is összeszedik a csatatéren.

Levelek…

Józan fejjel olvastam haditudósításokban csatatéren talált levelekről. Idézetek, sorok jelentek meg a lapokban. Mindig azt hittem, boszantó, érzelgős hazugság. Most megtudtam mindent. Az elesettek zsebeit hivatalból kikutatják, az értéktárgyait, pénzét visszajuttatják a családjának. Persze, kihull a kiforgatott zsebből a levél is. Mindenkinél van levél. Minden lépésnél levélre hág az ember. Harminczat nem olvasok el, a harminczegyedikbe bele muszáj nézni, mert egy bokor ágai közt van, felém fordítva. Előttem megy Miakich kapitány, az vette fel a földről, nem volt szive visszadobni, gyöngéden a bokorra tette. Azt írja: «… vigyázz a lábadra, tartsd melegen, tudod, hogy mindig a lábaddal volt bajod. Esetleg mutasd meg az orvosnak». Waldmann úr, galicziai szerkesztő lefordít nekem egy orosz levelet. Ez van benne: «… rád gondolunk a messze, fehér világból». A vége ez: «… csókolják piros arczodat és czukros szájadat szerető öreg apád és anyád». Waldmann úr tárczájába teszi a levelet. Egy pillantás egy másikra, csak ezt a szót látom: «Jászapáti». A győzelmes csapat itt jász-kun huszárokból állott.

A csatatér alsó fele, a völgytől a domblejtő közepéig már ki van takarítva. Ott már semmi nyoma az ütközetnek. Ott már csak két lengyel parasztasszony görnyedezik egy kosárral. Ezek böngésznek, a rögből is kikaparnak egy-két ott felejtett töltényt, egy-egy egészen széttaposott orosz sapkát, patkót, csattot, szijdarabkát. A honnan ezek is elmennek, ott már igazán nincs semmi a földön.

Csak alatta.

*

Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az egyik majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár közben rámutat az előttünk huzódó hevenyében ásott lövészárokra. Magyarázni kezdi:

– Ez azért van, hogy lebukunk mögéje és akkor addig nem éri az embert a golyó.

Nádasdy-huszár, azok közül való, a kik azt a nagyszerűen véres éjjeli gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban hazulról, neki új dolog ez.

– Tudom, fiam – mondom.

Azt mondja:

– Tessék ezt is följegyezni, mert ez nagyon ügyes dolog.

Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy tartja a fejét, mint a ki mindig két méternél magasabbról nézett az álló emberre. És most dicséri a földet, a mibe bele lehet bujni. Egészen pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, a ki csudálkozva jön rá, hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dicsérete ez a földi-háború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol állnak a lovak, de így most már nem juttatom eszébe.

– Mindenik huszár kapott ásót – mondja egészen csöndesen.

Limanowa, deczember.

Egy kutya.

A fedezékek körül még sok a halott. Messze a fedezékek mögött azonban egyedül fekszik hanyatt a mezőn egy fiatal, köpönyeges csukaszürke gyalogos, sapka nélkül, hosszúra nőtt hajjal. Sok vér van mellette. A szája mellé kapott egy rettenetes puskatus-ütést, úgy, hogy a fogsorai széttépték az arczát, a mint keresztül vágódtak rajta. Altiszt, a blúza zsebéből piros katonai noteszkönyv áll ki. Ötven lépésnyire tőle egy kis ház, a mely előtt lengyel paraszt reparálja a kerítést. A házból bernáthegyi formájú kutya jön ki, egyenesen a halotthoz szalad, szaglászni kezdi a véres arczot. Kollégám, Herczeg, egy bottal siet oda és elkergeti a kutyát. A kutya kétszer-háromszor közeledik még a halotthoz, Herczeg mindannyiszor suhint feléje a bottal. Végre a kutya leszalad a dombról és eltünik. Herczeg magából kikelve, nagyon feldúltan jön hozzám vissza. «Borzasztó volt… borzasztó volt ez a kutya» – mondja. Állunk és messziről néma izgalomban, elmondhatatlan gondolatokkal néztük a magányos halottat. Egyszerre a ház mögül jön egy haditudósító, egyideig áll a halott mellett és nézi, aztán lehajol hozzá és kiveszi a zsebéből a piros noteszkönyvet, lapozni kezd benne. Herczeggel a haditudósítóra halk megjegyzést tettünk, a mely a bernáthegyi formájú kutyára nézve kedvező volt és tovább siettünk, a nélkül, hogy hátranéztünk volna.

Limanowa, deczember.

Magyar májusfák…