Part 3

Délben egy kis szünet volt, azalatt a bakák az ágyúdörgést figyelték, hogy mi lesz már velük. Az ágyú a seregek akusztikai iránytűje. De az ágyú egyre messzebbről zengett, a mieink már Valjevo körül jártak, rohantak előre. Ez itten egy egész külön kis háború lett, teljesen független a nagy európai világháborútól. Délután megint elülről kezdődött az egész. A két árok lövöldözött egymásra, a köteleket iszonyuan húzták, kivörösödtek, izzadtak, ingujjra vetkőztek, de az eredmény megint nem volt egyéb, mint egy nagyon lassú kis csárdás az ágyúk részéről. Este tizenegyig, tehát teljes huszonnyolcz órán keresztül tartott ez így. Közben akadtak szerbek, a kik kiugrottak az árokból és bajonettel akarták elvágni a kötelet. Ezek ott maradtak az ágyú mellett a földön. A hat kötél mindvégig kifeszítve, egymással párhuzamosan futott le az ütegről a magyar árokba, mint egy óriási, dörgő hangszernek a hat húrja.

Sötét éjszaka, tizenegy órakor ereszkedtek meg a húrok. Akkor jött egy század baka és a halálra fáradt szakaszszal együtt szuronynyal tisztította meg a szerb árkot. A szerbek leszaladtak a hegyről. A bakák befogták magukat a kötelekbe és énekelve indultak el hazafelé. Most már engedelmesen jött utánuk a hat szerb ágyú.

Mitrovicza, november.

Arról a két bizonyos lövészárokról, a mely oly messze volt egymástól, mint a pesti nagykörút egyik gyalogjárója a másiktól, már sokszor volt szó. Most, hogy a katonák kimentek belőlük, hivatalból megnézi őket az ujságírók csoportja. Közvetlenül a Száva partján végigjártam egy ilyen árkot. Azt hiszem, nemrég ez még nagyon irigyelt árok volt, mert mérnöki szabályossággal volt csinálva, deszkával gyönyörűen befödve. A deszkán föld volt, a földre megbarnult, esőverte falevélből csináltak növényi életet. Ha az ellenséges oldalról nézte az ember – (milyen könnyen írom ezt most le!) – nem látszott belőle semmi. A puskacsőnek a deszka alatt voltak lyukak hagyva. Az árok végében, külön, kicsit előbbre ásva egy szabályos sírhely, falevéllel kipárnázva. A vezénylő tiszt őrhelye. Az árok egy fasor alatt húzódik végig, úgy hogy a fák sorjában benn állanak az árokban. Az árok hivatalos neve: shrapnellbiztos fedezék, a mely gránát ellen nem nyujt védelmet.

Egy kedves, aranygalléros magyar tiszt mondja el a mult hét tapasztalatait. Ezt az egyet följegyzem a sok közül, mert még sehol nem olvastam a lövészárok-történetek között. Ebben a történetben is száz lépésnyire van egymástól a két fedezék.

Mikor helyet foglal két ilyen árokban a katonaság, az első, rendszerint eredménytelen lövöldözés után hamar megtudják, hogy hosszabb időt, talán heteket fognak így tölteni, szemben egymással. Az ismerkedés rémes káromkodással és szitkozódással kezdődik. A szerbek szerbül, németül, nagyritkán magyarul kiabálnak át. A mieink magyarul, németül és az ép rendelkezésre álló szláv nyelveken. Ez a veszekedés a második napon meg szokott szünni. A személyes sértés minden tekintélyét elvesztette itt, a hol a puskagolyón is nevetnek. Itt igazán nehezen sértődik meg valaki. A szóban forgó árokban is így volt.

A harmadik napon jött a dobálás. Kőhöz, fadarabhoz hozzákötik a levelet és átdobják. «Adjátok meg magatokat!» – ez a megszólítás és ez az aláírás. Közöttük rémhírek vannak, hazugságok, itt-ott elvétve még egy-egy bágyadt személyes sértés, már nem is bántó czélzattal, inkább csak a forma betartása végett, udvariasságból. Azután jöttek a repülő kő-postán az ujságok. Odaátról szerb lap jött, természetesen: az oroszok Berlinben vannak, a francziák Kölnben. Innen átrepül a német-nyelvű hadiujság, a mely csak a hivatalos jelentéseket közli. Közben, mint kalácsban a mazsola, itt-ott fegyvergolyó. Néha több mazsola, mint kalács. Végül – ezt is csak itt hittem el, ezt innen már egy kilométernyire senkinek nem veszem rossz néven, ha nem hiszi – végül beszélgetés, valóságos beszélgetés, mondatok, golyók, kérdések, golyók, feleletek, golyók vegyesen. A személyes sértés a mondatokban úgy foglal helyet, mint nálunk az, hogy «kérlek szépen», vagy «ha nem veszed rossz néven». Például: «a fene egyen meg benneteket, már megint esik az eső!» Avagy: «hogy pusztulnátok ki valamennyien, hányan vagytok odaát?» – «Többen, mint ti, hogy az a…» Természetesen, ez a pár édeskés szólam csak a formára példa, mert a szöveg egészen más. De én, a ki az eredeti szöveget ismerem, mondhatom, hogy nem lehet otthon csak úgy utánaképzelni. A mi fantáziát a nép békében mesére és népdalra fordít, az itt néhány hatalmas költői erejű gorombaságba tömörül.

A «beszélgetés» állandó maradt. Most már jól megvoltak egymással az ellenséges árkok, minden elő volt készítve a szuronyrohamra, csak még a parancs nem jött. Ellenben jött helyette a mi árkunkba egy magyar népfelkelőezred. A régieket felváltották, elvitték. A népfölkelők pedig semmit sem tudtak az eddigi érintkezés eredményeiről.

Másnap átkiabáltak a szerbek:

– Felváltottak benneteket?

– Bizony! – feleltek büszkén a népfelkelők.

Ez délelőtt volt. Délben jött az ebéd. Ettől az ebédtől kezdve vége volt a két árok közt minden érintkezésnek. Mert a magyar népfölkelők olyasmit csináltak, a mi a szerbeknek jobban fájt minden gorombaságnál, győzelmi hírnél, puskagolyónál. Veszettül kezdtek csörömpölni a bádogedénynyel. Az egész éhes szerb sor kidugta a fejét az árokból. Közibük lőttek. Aztán zörögtek, csörömpöltek tovább a kanállal a csajkában, olyan hangosan ettek, hogy maguk is majdnem megsiketültek belé. Aztán kiabálni kezdtek magyarul, tótul, németül:

– Jaj de jó!

– Ne adj olyan sokat, nem tudom megenni!

– Jaj de forró, megégette a számat!

Odaát a szerbek, a kik heteken keresztül állandóan csak azt rágták, a mi a tarisznyájukban száradt, hirtelen kórusban kezdtek el ordítozni, most már nem válogatott, elmés szidalmakkal, hanem valamennyien egyszerre, izgatottan, hadarva, mint a ki igazán haragszik. És lőttek, mint a záporeső.

Ideát meg túlordították a puskát:

– Akarsz egy kis vörösbort?

– Nesze kalács, nekem kettő van!

– Abból a rostélyosból eszel-e még?

És csörömpölés, kanálzörgés a végletekig.

Ekkor történt, hogy egy sivító szerb hang mindent túlsüvöltve átkiáltotta a másik árokból:

– Ti még gorombábbak vagytok, mint a régiek! Azokkal nagyon jól megvoltunk! De ezt nem fogjuk eltűrni! Más ellenséget kérünk!

Szóról-szóra. Szerbül így hangzott:

– Molim drugoga naszprutnika!

Így van ez. Hát van a háborúban még a puskagolyónál is nagyobb sértés az ellenségre nézve: meleget enni az orra előtt.

Hittem volna ezt valaha Pesten, egy jó ebédnél, a Pannoniában, a fehér kályha mellett?

Mitrovicza, november.

Egy tiszt meséli el egy rövid fegyverszünet történetét.

Fél kettőkor a szerb fedezékben hirtelen elhallgatott a puska. A földhányás mögül egy hosszú pózna nyúlt fel a levegőbe, a végén fehér zsebkendő. A szerb trombitás szünet nélkül trombitált.

Parlamentair akar átjönni.

Rögtön jelentést tettek a parancsnoknak, a következő perczben nálunk is elhallgatott a fegyver.

A szerb földbuczkák fölött megjelent egy elegánsan öltözött szerb tiszt felsőteste, mellette egy ember a fehér lobogóval, mögötte a trombitás, a ki egy pillanatra sem hagyta abba. Jöttek felénk, senki nem lőtt rájuk.

Egy hadnagy fogadta őket a mi dombjaink előtt. A szerb tiszt németül beszélt:

– Négy órai fegyverszünetet kérünk, mert a halottainkat akarjuk eltakarítani.

Rövid beszélgetés, telefon, a dolog rendben van. A mi hadnagyunk korrekt, de nem barátságos. Mikor a megállapodás megtörtént, katonásan szól:

– Die Uhren richten.

És mind a kettő felkapja a balkarját, a melyen a karperecz-óra van. Perczre összeigazítják. Mereven szalutálnak egymásnak, mind a kettő visszamegy az övéihez.

Nekünk is van halottunk, most arra is rákerül a sor. A többi leteszi a fegyvert, beburkolózik a köpenyébe és már alszik is. Egyszerre megint megjelenik a fehér kendő a szerb oldalon. Mi ez? A kendő jön felénk, egy másik tiszt hozza. A tiszttel még két tiszt jön. A mi hadnagyunk egy zászlóssal kimászik a fedezékből és elébük megy. Körülbelül a középúton találkoznak. A szerb tiszt megint szalutál, de már mosolyog.

– Az urak – mondja – nem fogják megtagadni a lovagias ellenség bajtársi kérését. Írják alá nekünk ezeket az anzixkártyákat…

És kihúz a zsebéből valami harmincz tájképes levelezőlapot, a mely már mind meg is van czímezve, el van látva néhány üdvözlő szóval, ezzel a szöveggel:

«Üdvözlet a táborból egy négyórás fegyverszünet alkalmából.»

Ez a szöveg (és a czímzés is) nem szerbül van írva, hanem francziául, hogy a mi tisztünk tudhassa, mit ír alá. Nagyon barátságosan mosolyognak, nagyon szépen kérik, a czímzés csupa asszonynév, leánynév, az egyik pláne egyetemi magántanárné, mert a szerb tiszt, a ki a kártyákat hozta, egyetemi magántanár… A mi hadnagyunk egy kicsit komoly, nem nagyon szereti az egészet, de elfogadja a feléje nyujtott czeruzát és ráírja a lapra a nevét. A zászlós is. Később a hadnagy azt mondta, hogy rosszul érezte magát, a mikor írt, úgy érezte, mintha váltót írt volna alá. De meg kellett tenni.

– Kamerád, – mondja váratlanul a másik szerb tiszt, miközban egy csomag papirost húz elő a zsebéből – itt vannak a legújabb háromhetes franczia ujságok. Az Istenért, adjatok valami német lapot, hogy az ellenvéleményt is olvashassuk…

A zászlós visszamegy a fedezékbe, hogy elhozzon egy marékkal a hivatalos német katonaujságból, a mely pontosan közli a mi hireinket. Ez alatt a két-három percz alatt, a míg a zászlós oda volt, preczizen leírva a következő történt.

A tisztek hallgattak. A mi hadnagyunk hátrafelé nézegetett zavarában, arra, a merre a zászlós távozott. Kis szünet után a szerb kapitány elővette ezüst czigarettatárczáját és megkinálta vele a magyar hadnagyot. A hadnagy azt mondja, hogy élete legnehezebb kérdése előtt állott. Mondja, hogy nem dohányos? Hazudni nem akart. Utasítsa vissza? Nem akarta megsérteni az ellenséget. Fogadja el? Azt nem birta a gyomra. Már tartotta vagy húsz másodperczig a szerb kapitány előtte a tárczát, a mikor megtalálta a megoldást. Elővette ő is a tárczáját és ő is odanyujtotta a szerb tiszt felé. A két tárcza farkasszemet nézett egymással a levegőben. A szerb kapitány elnevette magát és ezt mondta:

– Hát jó, akkor cseréljünk czigarettát. Egy kis változatosság nem árt.

Kivett a hadnagy tárczájából néhány magyar czigarettát és beletett helyette néhány szerbet. Újra hallgattak. Az egyetemi magántanár megszólalt:

– Mi ne írjunk alá nektek kártyákat?

– Danke, nein – mondta a hadnagy.

A zászlós visszajött a hadiujsággal és szétosztotta a szerb tisztek közt. Hálálkodtak. Az egyetemi magántanár ekkor egy nagy, odvas fára mutatott, a mely a közelükben állt, körülbelül a középen a szerb és a magyar állás közt.

– Kamerád – mondta – nekem van egy eszmém. Mi még sokáig fogunk így állni egymással szemben. Ebben a fában van egy odú. Az legyen a posta. Ha mi kapunk friss ujságokat, egy emberünk odaviszi és beleteszi. Ne lőjjetek rá. Aztán jőjjön egy ember tőletek a ti lapjaitokkal, vigye el az odúból a mienket és tegye bele a tieteket. Arra meg majd mink nem fogunk lőni. Jó?

Elővett egy előre elkészített czédulát, a mire ez volt írva, magyarul POSTA. A postát szerbül is postának hívják.

– Ezt rászögezzük a fára.

És már oda is erősítette, az odú fölé. A választ be se várták, a zászlóssal közben czigarettát cseréltek, szalutáltak és elmentek. Aztán semmi sem történt egészen addig, a míg a négy óra le nem telt. Az utolsó öt perczet már a mi tisztjeink úgy töltötték, hogy a karpereczórán a másodperczeket számlálták. Pontosan kivárták az utolsó percz hatvanadik másodperczét is. Akkor intettek a fejükkel és végig az árkon megszólalt a puska.

Odaát egy-két másodperczczel késtek.

Másnap délelőtt, úgy tizenegy tájban fehér kendő nélkül, de fegyver nélkül is, elindult a szerb árokból egy katona, a hóna alatt ujságpapirossal és lassú, czammogó lépéssel ment az odvas fa felé. Belerakta a «postába» a lapokat, aztán szép lassan visszabandukolt. Nem lőtt rá senki.

VISSZA A HADISZÁLLÁSRA

Indija, november.

Néhány napi déli tartózkodás után, amikor már azt hittük, hogy végre eljuthatunk a Kolubaránál harcoló csapatokhoz, a frontra, hirtelen parancs jött, utazzunk fel az északi harcztérre, az új állomáshelyünkre. Sötét hajnalban indultunk el Mitroviczáról és egymás vállára dőlve aludtunk a vonaton. Két órai utazás után arra ébredek, hogy hirtelen nappal lett, mintha a nap sütne be az ablakon, kinézek, a vasuti töltéshez egészen közel egy négyemeletes gőzmalom ég, már ki van égve az egész belseje úgy, hogy most már csak az lángol benne, a mi a földre zuhant le. A lángok mintha a felhőkig lobogtak volna fel, a négy óriás fal közül a száz meg száz ablakon egy nagy kályhába lehetett látni, a mely felül nyitva van. Nappali világosság és nyári forróság volt egy pár perczig, a míg a vonat a malom mellett ment. A malommal szemben, az égbolt túlsó oldalán majdnem pontosan ugyanolyan vörös volt az ég, mint a malom fölött. Ott a nap jött fel, haragosvörösen és éppúgy lángolt a láthatár alján, mint a malom, a melyet már rég elhagytunk. A vonat ablakából hol hátra, hol előre néztünk, a két lángolás és a két vöröslő égrészlet olyan egyforma volt, hogy össze lehetett volna téveszteni a kettőt. Egy állomáson sokáig áll a vonat, a vasuti őrök azt mondják, hogy a zimonyi nehéz ágyúk dörgését idáig lehet hallani. Mindenki figyel, némelyek azt mondják, hogy ők hallják, én nem hallom, nagyon nagy hajnali csönd van az elhagyott állomáson, a kékes derengésben, csak a mozdony liheg fáradtan. Messziről az égő malomból egy láng-szökőkút robban fel hirtelen iszonyú magasra, aztán lecsöndesedik. Az egyik négyemeletes fal dőlt be. Megfordulok a felkelő nap felé. Lassan és győzelmesen vörösíti be maga körül az ég alját egyre nagyobb darabon. Az állomásparancsnok azt mondja, hogy déli seregünk győzelmes útjában már átkelt a Kolubara folyón.

Zsolna, deczember.

«Fiam…»

Most azon tünődöm, hogy valamikor ez a szó lesz a legszebb emlékem ebből a háborúból. Soha nem hallottam és soha nem fogom többé hallani ennek a magyar szónak azt a krisztusi meleg zengését, a mivel most szól itt körülöttem már egy hónapja. Hogy így eltünődöm rajta, úgy érzem, ezt kaptam karácsonyra a háborútól. Most fedezem föl, milyen szép. Fiam. Minden más megszólítás megszünt, a háborúban mindenki: fiam. Szebb, mint a német _mein Kind_ és mint a franczia _mon enfant_. Fiam – és mégis, az ember a leányának, a feleségének is szokta mondani. Fiam – ez melegebb, mint a mein Kind, mert büszkeség van benne. Az értékesebb gyermekre, a fiúgyermekre büszke apa öröme szól belőle. Édes fiam – az öcsémnek is mondhatom, sőt a bátyámnak is, ha bánata van és vigasztalom: – látod, fiam, nem így kellett volna. Fiam: a barátom, ha tanítom, vagy gyöngéd szemrehányást teszek neki. Gyere be, fiam – a hű inas; ejnye fiam – az asszony, ha soká öltözködik. Lásd be fiam – mindenki, a kinél nyugodtabb, okosabb akarok lenni, a kit szeretek, a kivel apáskodom, a ki bízhatik bennem, a kit nem hagyok el – fiam: mindenki, a ki szomorúan emeli rám a szemét, fiam: mindenki, a kinek sebe van, a ki éhes, a ki fázik, a ki hazagondol, a ki sóhajt, a ki levelet ír, a ki szerelmes, a kit megcsaltak, a ki szenved, a ki mosolyog, mikor szenved – úgy-e, fiam? – mindenki, a kit nagy baj ért és még nem tudja, a ki sebet kapott és bele fog halni – nem baj fiam, meggyógyulsz fiam, – mindez a sok jó, szenvedő, áldottkedves baka, a ki az éjjel a ködben elmasirozott előttem (a kórházból jöttek, valamennyi gyógyult sebesült volt és megy vissza a frontba) – majd megjöttök fiam, megsegít az isten fiam, nesze neked is egy czigaretta fiam, sajnálom, hogy százat nem hoztam, most már nektek nem jut, mert nincs több, fiam.

Fiatal hadnagyok mondják az öreg népfölkelőnek, úriasszonyok az átkötözőben a bakának, a kis doktor mondja akkora huszároknak, a kik kétszer olyan nagyok, mint ő, egyik tiszt mondja a másiknak, minden tiszt a búcsúzó feleségének, vén tábornok az ősz ezredesnek, szuronyos népfölkelő az orosz fogolynak, a ki nem is érti, – ezt a szót soha többé ily sűrűn, de ilyen forrón se fogom hallani.

A földig, a porig aláz bennem mindent, a mi valaha kiábrándulás volt az emberekből, ez a szó és az, a hogy mondják. Ha valaha, életem során csak egy pillanatra is fogalmam lett volna arról, hogy háborúban így fogják egymást szeretni az emberek, a hogy most látom, nem lett volna az emberi rosszaság miatt soha egy keserű napom se. Az éjjel féltizenkettőtől egynegyed négyig topogtam a szabadban rakott tűz körül s néztem, hogyan jön már a második ezer orosz fogoly ki a ködből, a mely oly sürű volt, hogy a legközelebbi tűzrakást már nem lehetett látni tőle – köhögve, nyakig beburkolva, görnyedten jöttek párosával, földszinű köpenyegeikben, csak úgy dőltek a ködből, egyre jöttek, éhesen, rongyosan, mint a koldusok – tegnapelőtt még lőttek az enyéimre, de ma már az enyéim ott állnak a tűz mellett és gulyást adnak nekik, jól megmérve és hallom, a mint a nagykanalas népfölkelő szünet nélkül mondja nekik:

– Nesze fiam. Egyél fiam. Kevés fiam? Itt van még egy kanállal, fiam.

A tiszt kijön, mondja a népfölkelőnek:

– Menjen be fiam, maga már fázik. Majd felváltom, fiam.

– Gyere fiam – mondja a bakának a doktor, – majd átkötözöm a fejedet.

Zúg tőle a fejem, ezt nem lehet elfelejteni soha többé. Bocsássanak meg érte a józanok, de nem tehetek róla, hogy ilyen nagyon beleestem. Benne vagyok a nagy malomban, a nagy kő alatt van most az én bűnös életem is, talán nem is illenék ezt kinyomtatni, annyira nem fontos most senkinek a magános gyötrődése. De olyan valami felujjongó érzés ennyi emberséget és szeretetet látni minden nap minden órájában, hogy megírom haza, mint a hogy a családjának ír meg az ember valamit, a minek úgy örül, hogy nem akarja magának megtartani.

Újzsolna, deczember.

Hadifoglyok közt.

Kis teherpályaudvar, korai téli alkonyat. A sárban, a teherkocsik és a raktárbarakkok közt most vánszorgott el ezerkétszáz orosz katona, már jön újabb hétszázötven. Egy pesti tanár és egy pesti bankhivatalnok ad nekik enni, egy ügyvéd kérdezi ki a panaszaikat és egy kereskedő kötözi át a sebesültjeiket. A hogy beléjük keveredem, egy csendőr tol el onnan czivileket, mert orosz pénzt akarnak vásárolni a foglyoktól.

– Ez nem vásár, – mondja – majd beváltják a pénzüket hivatalosan.

Magyarázólag fordul felém:

– Kiuzsorázzák szegényeket.

Most hirtelen, a hová pillantok, emberség és jóság: az egyik orosznak csajka helyett kis konzerv-skatulya van a kezében, a magyar népfölkelőhadnagy csajkát ad neki; az egyik szomorúan néz a gulyásra, a mit kapott, a szakács nevet egyet és még egy porcziót ad neki; a tanár – az élelmezés parancsnoka – skatulyából adja nekik a czigarettát; egy czivil magyar kifizet az egyik helyett a kis kantin-ablakban tizenkét krajczárt; az ügyvédhadnagy felesége átkötözi az egyiknek a fejét. Megüti a fülemet, az egyik németül mondja:

– Auch Lehrer?

Odanézek, két skatulya gyufa van a kezében. Előtte nevet egy magyar népfölkelő.

– Mi az? – kérdem.

– Ő is tanító – mondja a magyar.

Gyönyörű szál legény, boldogan szorongatja a gyufát. Elég jó németséggel magyarázza:

– Én tanító vagyok, Livlandból. Kértem tőle egy gyufát, kérdezte, mi vagyok, mondtam: tanító, mondta: ő is tanító, adott még egy skatulya gyufát.

És megint nevettek egymásra, sokáig, csak ezt mondták: Lehrer… auch Lehrer… Lehrer… Odagyűlt vagy ötven köréje, azoknak elmagyarázta oroszul. Addig nevettek a két skatulya gyufán, a míg még egy orosz tanító jött.

– Mi az? – mondta. – Tanítókat keresnek?

A magyar népfölkelő a magyarok közé megy, ott nevet tovább.

– Tanító… mondom neki… mondja nekem… Lehrer… auch Lehrer…

*

A tisztekkel uzsonnáztam az állomás mögött, egy kis vendéglőben. Lehettek vagy huszan, mindannyian a 293., 294., 295. és 296. gyalogezredből. Tegnapelőtt fogták el őket. Ebből a négy ezredből állott a hadosztályuk, ők azt mondják, hogy kis híjján az egész divizió el van fogva. A 293., 295. és 296. ezred szentpétervári tartalékosokból áll.

– Körül voltunk kerítve – mondja az egyik francziául és int, hogy meg kellett adniok magukat.

Egy másik kipótolja:

– … és elfogyott a municziónk.

Jól van. Rendben van. A világért sem akarják, hogy azt higyjük, hogy megadták volna magukat, ha csak egy töltényük lett volna. Bár odakünn a «Lehrer» azt mondta, hogy a mieink olyan hirtelen vették körül őket, hogy ő például egyetlen lövést sem tett. Mindegy. A fődolog, hogy itt vannak.

Az egyik azt mondja, ő nem orosz, hanem finn.

– Hiszen akkor…

Még ki sem mondtam, mosolyogva szól:

– Magyarok és finnek rokonok. Maurus Jókai… Petőfi…

Kisértetiesen hangzik ez a két név ennek a lerongyolt, nyakig sáros, fáradt szőke embernek a szájából. De rongyaiban is olyan elegáns, olyan finoman tempós a beszéde, minden mozdulata… A húsz között talán csak kettő volt, a ki ne lett volna szép ember. Modorban, gesztusban, társalgásban pedig egyszerűen tökéletesek voltak. Kérdezem, hogy valami kiváltságos ezredhez tartoznak-e? Hogyne. Petrográd! Magyarázzák:

– Minden divizió négy ezredből áll. Minden ezrednek más szinű sáv van a gallérján. Mindig az első ezred piros, a második kék, a harmadik fehér, a negyedik fekete. Mink petrográdiak vagyunk…

Belép az állomásparancsnok. Az oroszok két hosszú asztalnál ülnek egy fegyvertelen brünni sech hadnagy őrizete alatt. Most mind felugrik, haptákba áll. Az állomásparancsnok harsányan kérdezi:

– Tud az urak közül valaki németül?

A livlandi jelentkezik:

– Ich, bitte.

– Akkor tessék a bajtársaitól megkérdezni, hogy nincs-e valami kivánságuk, vagy panaszuk.

A livlandi hátrafordul, gyorsan egy rettenetes orosz mondatot mond. Kórusban felelnek, németül:

– Nein! Nein!

Az egyik, egy bőrkabátos, nagyon intelligens fejű, feltartja a kezét:

– Ja.

De nem tud németül. Francziául adja elő, hogy valamelyik lengyel falu lakossága, a mikor átkisérték őket a falun, gúnyolódva kiáltott feléjük: «moszkali, moszkali (oroszok)… most majd kaptok, úgy-e, meg vagytok fogva…» satöbbi.

A hosszú livlandi leinti, hogy ezért ugyan nem érdemes panaszt tenni.

– De igen, – erősködik a bőrkabátos – a foglyot nem szabad csúfolni!

Tudja Isten, örültem ennek a panasznak, mert ha ez a tiszt ilyen kicsiségért ilyen komoly panaszt tett, akkor ebből olyasmi látszik, mintha szigorú elveik volnának a fogoly katona tiszteletbentartására, és akkor talán ők is megbecsülik a mieinket…

Mialatt ez történt, az egész idő alatt, egészen a vonat indulásának pillanatáig, az egyik fiatal orosz tiszt tüzesen udvarolt a kaszirnőnek. Ennél valami reménytelenebb dolgot még soha életemben nem láttam.

*

Két esetet mondanak el, mind a kettő mostanában történt itt, ebben a vendéglői szobában, a hol az átvonuló fogoly orosz tisztek szoktak enni. Vasárnap este czigány játszott a vendéglőben, mikor vagy tizenöt orosz fogoly beült ide felügyelet alatt vacsorázni. A tizenöt közül tizenegy lengyel volt. Egyszerre csak elkezdi játszani a czigány a Kossuth-nótát. A tizenegy lengyel felállt. Az egyik orosz megkérdezte:

– Miért álltatok fel?

– Unjuk az ülést, – felelte a lengyel – egy kicsit ki akartunk nyujtózni.

Utóbb a mi népfölkelő-hadnagyunknak megmagyarázták, hogy egyikük ismerte ezt a nótát, de az Istenért, ha az orosz kérdezni találja, ne mondja meg neki, milyen nóta volt.

Ma délelőtt pedig az ezerkétszáz fogolylyal jött orosz tisztek közt volt egy alezredes is. A kantinos bécsi ember és van neki egy hat éves kis fia, a ki mindig a katonák közt ténfereg. Kard van az oldalán és kis huszársapka a fején. Odamegy az alezredeshez, a ki kávét ivott és megszólítja németül:

– Te katonatiszt vagy?

Az alezredes rámosolyog:

– Igen.

A gyerek rámutat a saját kis pléhkardjára:

– Miért nincs neked ilyen?

– Mert elvették tőlem – mondta az alezredes és lehajolt a kávéscsésze fölé.

«Kérem, – mondta nekem, a ki a történetet elbeszélte – a két tenyerével eltakarta az arczát és úgy sirt. Tessék elhinni, én nem is tudtam, hova legyek… egy alezredes, kérem!…»

Főhadiszállás, deczember,