Part 2

Megnéztük a péterváradi erődöt, délután pedig elbúcsúztunk a monitortól, a mely Belgrád felé indul. Elmaradtam a csoporttól, hogy töviről-hegyire megtanulmányozzam a gyönyörű új ágyút, a melyre oly nagy feladat vár. Végre kisütött a nap meleg volt, az ágyú működését annyian mutatták, hogy nem is láttam tőlük az ágyút. A legszebb pillanat az volt, a mikor egy szőke ujpesti fiú kinyított egy kis csapóajtót és le lehetett nézni a hajó fenekébe. Úgy feküdtek ott a shrapnellek, mint egy finom úr pinczéjében a pezsgőspalaczkok, egymáson. Akkorák, mint a pezsgőspalaczk, a kupakjuk is ép olyan fényes. A gránát zord, fekete vaspalaczk. A gránát egyáltalán – mint itt tapasztalom – mogorva, kellemetlen valami, a mit senki se szeret. Még a saját gránátunkat se szeretjük. A shrapnell a maga borzalmasságában is kedélyesebb valami, mindenféle csúfneve van, bizonyos tekintetben lovagias ellenség, felülről vág, van előle védelem. A matróz is símogatja, kedvesen mondja neki: «savner». A gránát rombol, az: «disznó».

Büszkék, hogy már voltak tűzben. A hajónak semmi baja nincs. A parancsnok kitalált valami nagyon ügyes lábvédőt – nem a hideg, hanem a golyó ellen – ezt csinálják most az exponált helyeken. A tisztek is büszkék: a parancsnokuk nagy kitüntetést kapott.

Nem cserélnek senkivel a világon, csak… a Marost irigylik. A Maros olyasmit csinált, a mi a hadihajók történetében igazán páratlan eset: a szárazföldön hadifoglyokat fogott. A tisztek mosolyogva magyarázzák, hogy ilyen még sohase volt. De nem is lesz. Mert egyik hajó elfoghatja a másiknak a személyzetét. De a víz közepén állani és a parton hadifoglyokat ejteni…

Úgy történt, hogy a minapi harczokban, a mikor a Sabácztól Obrenovácz felé haladó seregeinket a monitorok a Száván kisérték, a Maros is elindult hajnal előtt a Száván lefelé. Sötét volt, a Maros lassan, óvatosan haladt. Mikor világosodni kezdett, a tisztek figyelték a partot. Ehhez nem kell látcső, a Száva itt még olyan széles sincs, mint a Duna egyik ága a Margitszigetnél. A hogy néznek így át a tisztek a szerb partra, egyszerre csak az egyik tiszt látja, hogy odaát, a folyó hosszában fedezék van csinálva, a mely mögül szerb katonák kandikálnak a hajó felé. A monitornak más parancsa volt, nem állhatott meg itt verekedni a partvédő szerbekkel. A tiszt azonban kedélyesen, tréfából átkiáltott hozzájuk, tölcsért csinálva a kezéből:

– Prodajte sze! (Adjátok meg magatokat!)

Most kómikus pillanat következett: az árokból kidugott katonasapkás fejek mellett hirtelen megjelentek a fejekhez tartozó karok. A szerbek belementek a dologba. Megadták magukat. A tiszt most megijedt a váratlan sikertől. Átrohant a parancsnokhoz, hogy mit csináljon, igazán nem tehet róla, de negyvenkilencz szerbet fogott. Így aztán úgy lett, hogy a hajónak meg kellett állnia – elvégre ezt a jó fogást nem lehetett elmulasztani – a szerbeknek ki kellett állniok a part szélére fegyver nélkül és fölemelt karral, néhány fegyveres matróz a benzines csónakkal egyik fordulót csinálta a másik után, mialatt a többiek a fedélzeten arczhoz emelt puskával fedezték őket, majd a kis hadihajó tovább gőzölgött a zsákmánynyal. A magyar part legközelebbi állomásán, a hol népfölkelőink őrködtek, leadta a foglyokat, aztán eltünt Zimony irányában.

A matrózok vigyorogva hallgatták az elbeszélést, egy kis fájdalommal az arczukon, mint a gyerekek, a kiknek elérhetetlen hőstettekről mesél az ember.

– Jó – mondom – majd fogtok még ti is szerbet.

Az ujpesti fiú a fejét rázza:

– Nem, uram… ilyen csak egyszer történik száz esztendőben… hát Isten neki, mit csináljunk, ha nem velünk történt, hanem a Marossal…

Mitrovicza, november.

Itt várjuk most a hadseregparancsnok engedélyét, hogy végre eljuthassunk a szomorú Macsvába. Az ellenséges föld szélén az utolsó magyar állomás, a hol tanyázunk, a mitroviczai Kovács-kávéház. Az első pillanat képe, a hogy belépünk: túlfűtött, füstös, hosszú szoba, a mely a hideg éjszakán zsúfolva van emberrel.

Egy hosszú asztal, csupa tréntiszt. Egy kis asztal: orvosok és polgári ápolónők. Külön-külön, de egymás mellett szorongva: sötétkék osztrák és világoskék magyar autó-tisztek nyakig sárosan, három apácza, egy horvát polgárőr szuronyos puskával az asztala mellett, karján ötszínű, feketesárga-piros-fehér-kék szalag, egy asztal vezérkari tiszt az Etappen-Commandótól, az amerikai ujságírónő ulánuskabátban és katonasapkával a fején, csizmás német ujságírók, három csukaszürke-ruhás tábori ápolónő férfisapkával, vörös kereszttel, egy kis asztal tengerésztiszt a monitorokról, feketében, arany sávokkal, néhány kisebb hadseregszállító, az egyik vörös szakállal, egy nagyon szép sudár leány elegáns csukaszürke tailleurruhában, a fején fehér ápolónői fejkötő, a mellén arany érdemkereszt a vitézségi érem piros-fehér szalagján, egy tábori lelkész, két sakkozó és három kártyázó czivil, egészen külön egy elegáns huszártiszt, az orvosok asztalánál egy villogó piroskabátos hölgy, – más senki.

MACSVA

Szerb-Mitrovicza, november.

Első lépés az ellenségtől elhódított földön: a pontonhídon átmentünk Szerb-Mitroviczára, a hol magas póznán piros-fehér-kék horvát zászlót mos az eső tarkára. Az első ember, a kit ebben a halott faluban látok, báró Mednyánszky László, a magyar festő. A szitáló esőben egy kopasz fához támaszkodva áll és rajzol a könyvébe. A karján a haditudósítók fekete-sárga szalagja, a fején katonasapka. Fáradhatatlanúl és átszellemülten járja a frontot, valami földöntúli látvány ez a lángeszű öreg ember, a ki hatvannál több esztendejével minden fáradalomban és nyomorúságban résztvesz, a nap minden órájában rajzol – rajzol az ütegek mellett ülve, miközben az ütegek lőnek, rajzol a dombokon, a hol a lába előtt lecsapódó orosz puskagolyók zörgetik a száraz füvet, a halálveszedelemnek valami olyan szuverén megvetésével dolgozik, hogy az több és más, mint bátorság – Balogh Rudolfot egyszer elvitte magával egészen előre a tűzvonalba és azt magyarázta neki, hogy nagyszerű dolog lehet így meghalni, ment a fehérszakállú öreg ember a fiatallal egyik rajvonalból a másikba, sokáig azt hittük róla, keresi a halált. Néhány kérdésemre halk hangon felel, ő a legudvariasabb magyar ember, a kivel valaha találkoztam, de nála ne tanuljanak szerénységet a fiatal művészek, mert az ő szerénységével csak az ő szerzetesi életét lehet élni. Azt mondja: annyi új témát ad a festőnek ez az új fajta háború, hogy ki se lehet meríteni. Itt van a trén, a táborozás, ez a halálos hetivásár… Aztán a felpakolt katona egészen új sziluettje… hol van ez a kinyalt régi uniformis-katona soroktól, a szakállas teherhordóknak ez a népvándorlása… A fáradalmakat, azt mondja, azért birja, mert minden igazi tájképfestő megszokta a vándorlást… Szép új kifejezést mond a tüzérekről, azt mondja: «lerajzoltam az ágyút a tüzérek csoportjával, ez olyan, mintha az ágyú családja volna…» Most nem jön velünk, az összelőtt faluban a ködös, esős levegőben titokzatosan ágaskodó kopasz fák tetszenek neki, ezt a szomorú, szép képet rajzolja egy fához dőlve, a gummikabátján kopognak az esőcsöppek.

Szerb-Mitrovicza, november.

Ma csak a part közelében vándoroltunk, megnéztük a kihalt falvakat, a melyekből az utolsó emberig mindenki elmenekült. Az országúton olyan sár van, hogy a ki a kocsiról leszáll, csak csizma nélkül kerül rá vissza. Olyat láttam, a mit még soha: egy kutyacsordát. Sok kutya együtt ritka látvány, most jut eszembe, hogy a természetben ötven-hatvan kutyát együtt látni talán soha nem lehet a rókavadászatok kutyafalkáin kívül. De azok egyforma kutyák és egyenruhás emberek tartoznak hozzájuk, mesterséges dolog. Ez azonban, itt a vizes mezőn, egy elhagyott, nagy kutyacsorda, ember nélkül, az elképzelhető legnagyobb kutyaváltozatosság, a legnagyobb kutyától a legkisebbig, a legfeketébbtől a tisztafehérig, négy öt falu elhagyott, éhező kutyái, lehajtott fejjel, behúzott farkkal, a mint a végtelen, pocsolyás síkon némán trappolnak, nagyok és kicsik egymás mellett, borzasak, fáradtak és valamennyi a földet szagolva szalad a nagy csoportban. Embert sehol nem látni. Régen gyakran kínoztam magam egészen elhagyott vad tájakon azzal, hogy elképzeltem, ilyen csöndes volt a természet, mielőtt az ember megjelent rajta. Most, hogy az egyre távolodó kutyacsorda után nézek a pusztulásnak ebben a csendjében, az az érzésem, hogy ez a látvány tökéletesen karakterizálja az elhagyottságot: ez az emberszolgáló, egymásra ugató állatfaj, mikor az utolsó ember is elment e tájról, megtalálta magában a társaságos érzést. Lesujtóan komor kép ez a most megalakult kutyatársadalom.

Nocsaj, november.

Elhagyott várak, vályogból, a mocsárban…

Még itt, ellenséges földön, a vályogvár egy tiszti odújának asztalán jegyzem fel a kis könyvbe az adatokat, mert künn havas eső szakad: a négy vályogvár a Szerb-Mitroviczáról a Parasnica-mocsarak felé vezető országút mellett van, Nocsaj és Glusci között. Kettő jobbról, kettő balról. Közöttük megy az országút a pocsolyákon keresztül, félemelet-magasan, mint egy duplaszéles vasúti töltés. A vályogvárak az országutat védik. A mi műszavunk útzáró-erődnek, Strassensperre-nek nevezi az ilyesmit. Mind a négyet a szerbek csinálták, az országutat akarták velük megvédeni a mi befelé nyomuló katonáink elől. De ebben a tiszti odúban egy csomó összeázott czirillbetűs szerb ujság mellett egy félig elolvadt Pester Lloyd is van már. Ez mindent megmond. A Pester Lloyd e hó elejéről való. A szerb lap októberi.

Az országút mocsarak közt megy. Itt az út mellett kétoldalt a mocsárban két-két kis sziget van. Ezek a vályogvárak. Messziről nem lát az ember semmi egyebet, mint a mocsár nádja, rothadó növényzete közt egy-egy barnás, gazzal dús földfoltot. A mocsarakban, Crna-Bara felé, halott szerb katonákat láttak; erre nincs egy sem. Egy helyen deszkapalló vezet le a töltésről a kis szigetre. Ez a felvonó-híd. Már mellette a töltés oldalában nagy lyuk van, a mibe egy ember belefér. A lyuk teteje száraz ágakkal van elmaszkirozva. Ez a híd-őrség helye volt. A deszkapallón átmegyek a szigetre.

A gaz közt tüskés drót, keresni kell azt a néhány helyet, a hol átszakadt. A mi katonáink verekedték keresztül magukat ezen az összedrótozott nádason. Aztán meglátom a külső várfalat. Ez olyan, mint a falusi jégvermek teteje. Barnára ázott, összemohosodott nádból van, lassan emelkedik a földről embermagasságig. Sokáig csörtetek, botlom körülötte, a míg megtalálom a bejárást: szűk vágás ez, szintén telehányva száraz galylyal. A szűk kapuvágás olyanokat fordul, mint egy irott H-betű, valóságos labirint. A végére érek, egyszerre kitágul előttem a várudvar. Akkora, mint egy nagy pesti ház udvara. Benne az emberi munka, ravaszság, önfeláldozás, szorgalom és szenvedés minden jele.

Az alaprajza szeszélyes, mint akár Antwerpen váráé. A külső fala, a mely kívülről a földre helyezett nádfedélnek látszik, belül kaszárnyává változik. A nádfedél alatt körben mindenütt lakó-lyukak vannak, a melyeknek az udvarra néző fala ezer meg ezer gyepből kivágott agyagkoczkából van építve, akkorákból, mint egy-egy pesti utczakő. Szabályos, négyszögletű ajtónyílások. Minden ajtónyílás előtt, mint valami paravent, egy ugyanakkora vályogfal mered ki a földből, mint a mekkora az ajtónyílás. Ez védi a golyótól és a shrapnelltől azokat, a kik az odúban laknak. Bevilágítok az odúba: az ajtó közelében háromlábú csizmadia-székek, földbe vert asztalok. Hátul, élére állított deszka mögött dúsan szalma. Ez volt az ágy. Egy-egy odú öt-tíz emberé lehetett.

Az egyik odú előtt a földbe vájt, gyönyörűen kerek lyuk, egy méter mély. Ez a víztartó cziszterna. A lyuk körül, hogy bele ne essék az ember, a kosárfonó-művészet valóságos remeke: kútkáva vesszőből, de oly pontos, szép kör, olyan tökéletes munka, hogy egészen bizonyos: kosárfonó-munkás volt a katonák közt, sőt kerti-bútor munkás, mert minden lépésnél valósággal művészi vesszőfonó-munkára talál az ember. A vesszőkáváról spárgán szerb bádogcsajka lóg bele a sárga vízbe. Ez a vödör. Az udvaron négy agyagoszlopon nádfedél áll: municziót tartottak alatta. Az oszlopok lába körül van fonva vesszővel. Vesszőfonatos, alacsony falakból van a bejáró labirintusa is.

Egy helyen megszakad a várfal, illetve a körülépített kaszárnya. Itt ki lehet menni a várból, de csak három lépésnyire. Ott a nyílás előtt valóságos várbástya áll, ez is vályog-koczkákból épült, lőrések vannak rajta, a tetején pedig minden második koczka ki van hagyva, a hogy a gyerekek rajzolják a várat. A bástyafal előtt kívülről egy kis tisztás, azon túl pedig néhány ezer bot van sűrűn a földbe szúrva, minden botnak a vége tűhegyesre van faragva és minden bot előre dől, hogy hasbaszúrja azt, a ki neki rohan a várnak. Mint valami karóvastagságú mesebeli búzavetés, a mely a szél ereje alatt megdőlt. A botvetésen túl egészen alacsonyan drótkuszaság, bokáig ér. Visszamegyek a várudvarba.

A körfal egyik szögletében nyitott kis istálló. Le kell hajolni, ha belemegy az ember. Az udvar felé három oszlop tartja, a tetején deszka és a deszkán vastagon föld. Kinézek egyetlen ablakán: az országútra látni belőle. A vizes földben két ágyúkerék erélyes nyoma. Ágyú állott a kis istállóban. Mellette van a tiszti odú. Ennek rendes ajtaja van, pirosra mázolva. A szomszéd faluból hozhatták ide. Az ablakán rács, a kosárfonó csinálta. Benn vizes szalmazsák, lócza, asztal, sörösüvegek, ujságok, valami «Narodna…» és az a bizonyos novemberi Lloyd. A tiszti lakás előtt furcsa valami: olyan zegzúgos korlát, a minő a vasúti pénztárak előtt van, hogy sorjában menjen mindenki. Egy tiszt azt mondja, hogy itt történik az élelmiszer kiosztás és a zsold-fizetés, ilyen korlát kell hozzá, hogy ne tolongjanak… Odébb még néhány ajtós lakás, kisebb-nagyobb ajtókkal. De ezek előtt is ott áll a golyók ellen a vályogfal-darab, a talpa szép négyszögben körülfonva vesszővel… Ez a kosárfonó sokat dolgozott.

A falban őrhelyek. Kukucskálólyuk, mellette lőrés. Vályogból ülőhely az őr számára. Az egyikben egy véres rongy. Egy második kis kút következik, pontosan épen olyan, mint az első. Mellette kanyargós kijárás a várból. Kibotorkálok rajta, hirtelen előttem van egy kis temető. Minden olyan kicsi ebben a várban, mintha törpék laktak volna benne. Mindez azért, hogy az egész vár ne nagyon álljon ki a földből. Itt mindenki hasalt, guggolt, feküdt, térdelt, csak az őr állott. Ha ezt a várat játékos kedvű iskolásfiúk meglátnák, soha többé nem jönnének ki belőle. Minden kicsi, szűk és kevés: ilyen a vár temetője is. Tizenkét kereszt. Egy nagyon nagy, ezen feketeszalagos, aranybetűs ázott koszorú van és sok szerb írás. Egy középnagyságú, magyar felírással, szegény fiú Óbecsére való volt. Tíz kereszt egészen kicsi és vékony, mintha czeruzákból volna csinálva. Felírás nincs. A sírok – ilyen itt a legtöbb – nem sírhalmok. A kemény, síma földben van egy felszántott szabályos négyszög, ez a katonasír. De itt mindenik ilyen négyszög naiv gonddal körül van szurkálva valami szomorú, sötét rózsaszínű, elhervadni nem akaró szerb virággal, a milyet sohase láttam, a nevét se sikerült megtudnom. De minden síron ilyen van, nem elültetve, csak kézzel betűzdelve, egészen körül. A temetőn túl – az egész akkora, mint egy szoba – a temetőn túl egyetlen szál hosszú vastag drót húzódik a föld felett térdmagasságban. A robbanóakna drótja. A ki belebotlott és megrántotta, elsütötte vele a földbe ásott aknát.

Ez az egész vár. A másik három is ilyen, azt mondják. Azokat már meg se néztem, mert rám esteledett. Nagy fekete varjak szálltak arra. Felkapaszkodtam a keskeny fahídon a magas országútra. Előbb egy sáros autó ment el előttem, már égett a lámpája, két tiszt ült benne. Lassan kínlódott a sárban. Aztán egy lovastiszt jött lépésben, hatalmas prémgallér volt a köpenyegén, felhajtotta, hogy még a sapkáját se láttam, nem hogy az arczát. Mögötte lovagolt a szolgája. Átázva, átfázva föl a szerb parasztszekérre és vissza a Száva felé a sötét estében. A legközelebbi faluban fekete árnyak: a mi katonáink, egy-egy kenyérrel a hónuk alatt. Aztán mocsár, mocsár, egy-két összelőtt, lakatlan falu, megint mocsár, másfél óráig.

Aztán a Száva-part, a hadihíddal. Túlnan az első fény, hosszú sor lámpa, kis város a parton. Magyarország!…

Nocsaj, november.

Egy pásztort láttam.

A hogy megyek a rettenetes szerb országúton, halott faluba be, halott faluból ki – sehol egy árva lélek – egyszerre csak nagy mezőség jön és az előttem zörgő szekéren hátrafordul a kapitány. Az ujjával a mezőre mutat. Alacsony domb mögül ép akkor kerül arra egy csorda. Néhány száz rendes, se nem kövér, se nem sovány marha. A hadsereg messze előttünk jár. Az élelmezési vonal nem errefelé vezet. A csorda tehát hadijogon zsákmányolt élelmiszer, a halott falvak eleven marhája. Nagyon siethetett a szerb falu, ha ezt itthagyta.

Megállnak, legelik a sovány novemberi füvet. Keresztben előttünk elhagyott, mély lövészárok húzódik, a házacskák közt megy, udvarokon át. kikanyarodik a faluból, végigvágja a mezőt, eltünik a domb mögött. Egy pár tehén arrafelé trappol, akkor hangot hallok, magyarul hangzik, pedig csak ezt mondja:

– Hé! Hó! Hő!

Kergeti vissza a marhát az ároktól. Az árok mellet keresztek vannak a földön. Katonák alusznak ottan kis szerb virágok alatt. És a keresztek közt áll, most veszem csak észre, egy szép magyar gyerek: a szuronyos pásztor.

A mi ebben a szép és szívet ríkató, azt úgyse tudom leírni. Alkonyodik. A sereg már elment innen, Valjevo alatt jár. Ember a faluban nincs. Kitaposott, mély árok, a harczok minden nyomával, előtte szeszélyes temető, nagy csönd, végtelen égbolt a mező fölött; a keresztek közt áll egy katonasziluett, a puskájára támaszkodva, mint a pásztor a pásztorbotra. Szuronyos katona őrzi a csordát. Messze, valahol a Kolubara körül az ágyú zeng és rohannak előre az enyéim sárban, vérben, – itt mögöttük szelid alkonyi csönd és egy magyar katona, a kinek a kezében pásztorbottá szelidül a szuronyos puska, a kinek a sötét alakja úgy válik el a pirosló égtől, a hogy a pásztorokat festik: búsan, méltóságosan, mozdulatlanul, két marokra fogja a puskacső végét, ránehezedik. A fejét egy kicsit lehajtja. Lehet, azért áll ilyen jó pásztorosan, mert otthon is ez volt a mestersége. De én keresem, itt mindenütt és mindig csak a régi, békés emberi életet keresem, hogy hogyan töri át magát a háborún, hogy hogyan keresi a jogait, mint a bús füvecske a kövek közt, hogy hogyan ütközik ki minden véren, ágyún, ordításon, halálon, egyenruhán, fegyelmen keresztül. Íme: ez a fiú külföldön, az ellenség földjén áll, katonaköpenyege van, sapkája, ezredszáma, szuronya, puskája, patrontáskája, – mégis úgy áll, a hogy a magyar pásztor áll már ezer éve. Külsején a háború fegyveres maszkja, néma állásán a magyar pásztor ősi attitüdje. Odamehetnék hozzá, megszólíthatnám, de nem bírom. Olyan csudálatosan szomorú valami az, a hogy ebben az alkonyban letörlődnek róla az egyenruha körvonalai, a hogy a leszálló este pásztorbotot csinál a puskájából, csak mert úgy tartja, a hogy a pásztorok, – még a vállára vetett bő katonaköpönyeg is subának hat rajta – olyan csöndes-mélán, elgondolkozva áll ott, hogy nem szabad felriasztani. Messze-messze Magyarország szíve hallgatózik most ebben a bakagyerekben. Mondom, nem tudom leírni, milyen szép és szomorú volt a szuronyos pásztor.

Mikor később visszafelé zörög velem a szekér ugyanezen a falun, ép megy hazafelé a csorda. Hányszor értem utól odahaza automobilon ilyen hazatérő csordát nyári alkonyaton! Hátborzongató látvány: a faluban egy lélek sem lakik, az ökör, a tehén mégis befordul mind a szokott portára. A bőgésükben van csak valami idegenszerű. Nem merem marháról azt mondani, hogy vonít, pedig itt, e kipusztult faluban úgy hallottam, mintha abban a kis bőgésben, a mivel az állat belépdelt a kapun, lett volna valami a rémült vonításból.

Leghátul jön lassan a katona, a ki őrizte őket. A köpönyeget már felvette rendesen, a derekán szíj megy körül. Vállán a szuronyos puska. Most már egészen infanterista. Meglátja a katonasapkámat, tiszteleg, a fegyverszíjjon leszalad a keze a puska agyához. De a következő pillanatban megint pásztor. A hogy a kocsi elhalad mellette, rám néz és lassan, komolyan, a csöndes estébe beleillően mondja:

– Adjon Isten jó estét.

SZERBIAI TÖRTÉNETEK

Mitrovicza, november.

Kis szerb házak közt a szekerek rengetege. Számolom: negyven… ötven… hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom – abba kell hagyni. Mialatt számoltam, még egyszer annyi jött. Elől egy mozgó sártömeg négy vastag keréken, kis fekete-sárga zászlóval. A zászlóról tudni, hogy automobil. Egy a földdel egyenlővé tett katona szállt ki belőle. Valahol meglátni rajta a három csillagot: kapitány. Az arczán nagy, sugárzó boldogség. Olyan piros, mint az alma. Valjevo környékéről jön. A következő pillanatban vagy húsz tiszt áll körülötte. Hogy honnan kerültek elő, nem tudom. A szürke sapkák egymáshoz hajolnak. Az ég olyan, mint a sötétszürke márvány, itt-ott fehér felhő-erek futnak benne. Esni kezd az eső.

*

– A hat ágyú – meséli – csütörtökön a Crni Vrh hegyen állott. Hat szerb ágyú volt, egy üteg. A mi tüzérségünk felfedezte. Addig lőtte, a míg a hat ágyú ember és ló nélkül maradt. Akkor egy gyalogos század hangos ordítással felrohant a hegyre, elverte onnan a szerb gyalogságot és birtokba vette az üteget. A bakák simogatták a szerb ágyút, megcsókolták, átölelték, veregették a nyakát, mintha ló volna. A kapitány egy szakaszt megbizott az üteg őrizetével és a többi emberével tovább ment, előre. Ott maradt a hegyen a hat ágyú egy szakasz bakával. Reggel hét óra volt.

A parancs úgy szólt: ha el lehet vinni a hat ágyút, el kell vinni haza. Ha nem lehet elvinni, őrizni kell, a míg lovak jönnek érte. Reggel kilenczkor még nem jöttek a lovak, a bakákkal nem lehetett bírni, kötelet kerítettek, ők behúzzák az üteget a főhadiszállásra, esetleg Bécsbe, a királyhoz. A kapitány azt mondja, oly nagy érzés ágyút elfoglalni, hogy látott már katonát sírni, a mikor beszolgáltatta a zsákmányolt ágyút és elvették tőle. Tulajdonképen szeretne vele maradni a háború végéig. Esetleg még azután is.

Az ágyúkat pórázra kötötték és a kötélnek nekifeküdtek. Hat ágyú nagy súly egy szakasz bakának, a ki hegynek fölfelé sturmolt az imént. A mint húzzák, jelenti az egyik, hogy jönnek a szerbek. Lenéznak e völgybe. Jön legalább ötször annyi szerb, mint a hányan ők voltak. Lefeküdtek és lőttek. Kétszer verték vissza a szerbeket, a kik az ágyúkért jöttek. Harmadszorra már megfogyatkoztak, a szerbek veszettül dolgoztak, úgy hogy a szakasz baka az ágyúk mögé került. A hat kötelet hatan a derekukra kötötték: most már vagy az ágyúval, vagy sehogy.

Egyik fél se engedett s ilyenkor előkerül az ásó. Ezt a legnagyobb sereg ugyanúgy csinálja, mint a legkisebb őrjárat. Mikor nem birnak egymással, árkot ásnak és a földbe bujnak. Egy óra mulva nyakig földben állottak a bakák, ugyanúgy túlnan a szerbek.

A két árok között, a középen állott a hat ágyú. A hat kötél vége a mieink árkában volt.

Egyideig a szerbek se lőttek, a bakák se. Vártak, hogy melyikük kap segítséget. Azé lesz az üteg. Egy félóra mulva azonban a bakák a gödörből ránczigálni kezdték a kötelekkel az ágyúkat. Nehéz munka ez. Az ágyúk amúgy helyben, nehézkesen tánczolni kezdtek, mint a medve. De nem igen jöttek közelebb. A szerbek lövöldözni kezdtek, a mieink feleltek, a köteles bakák kétségbeesetten huzogatták a köteleket. Jobbról-balról a földből szólt a puska, erre a zenére tánczolt lomhán a középső kis tisztáson hat ágyú. Felséges bál volt ez a Crni Vrh tetején.