Part 5

A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt nincsenek lövészárkok, csak egy-egy személyre szóló fedezékek, olyanok, mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esőviz áll bennük. Ez «Flankensicherung» volt. Lejebb elszórtan igen szegény parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorúlt, ritkás gyümölcsöskert tartozik. A viskók előtt öregebb fák. A viskókban most jász-kún huszárok laknak a lovaikkal, de némelyikben asszonyokat is láttam. Ezek itt voltak az ütközet alatt is, pedig a házak körül többméteres orosz gránáttölcsérek vannak a kis kertekben. A fák meglepő díszt viselnek: a legtöbb úgy meg van rakva színes holmival, mint a májusfák otthon, a hol szalaggal, színes kendővel, papirossal virítanak a házak előtt május elsején. A limanowai dombnak ez a magyar része tele van májusfával, a jász-kún parasztlegények elhozták ide a magyar ősrégi szín-imadatát, a tarkaságnak, az erős színkeveréknek, a bokrétás czifraságnak keleti kultuszát, ők talán nem is veszik észre, hogy csupa színes májusfa virágzik a deczemberi napsugáron most itt. A fák ágain lóg a nyeregszerszám, a csillogó csajka, a tarka kendő, a mely minden nyereg mellett ott lobogott még néhány hónap előtt, a prémes, vörös-zsinóros kék mente, egy kis szárítani való fehérnemű, sárga táska, fehér üng, kék zsebkendő, nyeregpokrócz, tarisznya-szijjak, kulacsok, karabélyok, huszárkardok a rongyok közt, tele van vele a fa. A huszárnak mindene egy-egy fán szárad a napfényben. A hány fa, annyi huszár. Lejebb egész kert ilyen hadi-májusfából. Ott aranyzsinóros tiszti attila is szárad. Csillogó, színes, tarka, megrakott magyar fák itt a messzi idegenben, néhány nappal a legvéresebb magyar csata után, felülről nézve egész májusfa-liget…

Limanowa, deczember.

A csatatér dombjairól három órakor érkeztünk le az állomásra, a hol vonatunk állt. Mozgókonyhából kaptunk ebédet, csajkákban. Az egész ujságírói és tiszti társaság a kocsik hágcsóin ült végig az egész vonaton, a csodameleg napsugáron. Fáradtak és éhesek voltunk. A hogy leülök a csajkámmal én is a hágcsóra, keresztbeteszem egyik lábamat a másikon, hirtelen meglátom, hogy sötét vérfolt van a csizmám orrán. Úgy vigyáztam fenn, a mikor kénytelenek voltunk szorosan a halottak közt járni, és most mégis… Harminczhét évemnek egyik legrosszabb pillanata ez. Az egész mesterség, a mit itt csinálok, borzalmasnak látszik előttem, úgy érzem, rosszabb vagyok, mint az a kutya, a melyet fönn elkergettek. Sötét vér, bizonyos, annak a huszárnak a vére, a ki mellett behúnyt szemmel mentem el. Körülöttem jóízűen esznek az emberek. Leteszem magam mellé az ételt és elmegyek sétálni. Nem tudom, mit csináljak. Senkinek se akarok szólni. A hogy előrejutok a mozdonyhoz, látom, hogy egy tiszt a kezét mossa egy csap alatt, a mozdonyvezető óvatosan ereszt neki meleg vizet. Megvártam, míg elment, aztán sokáig a csap alá tartottam a csizmát, melegebb vizet kértem, égette már a lábamat, a másik csizmámat is odatartottam, hogy a mozdonyvezető azt higyje, a sarat mosom le róla. Eszembe jut egy novelláskötet, a melynek «Husarenblut» volt a czíme. Színes borítékja volt, egy pongyolás hölgy ült rajta, pamlagon, legyezővel, előtte egy huszártiszt állott monoklival és pezsgőt töltött neki. A mozdony mögött egy teherkocsiból egy ló feje bámul ki. Ott viszi haza Sopronba a tisztiszolga Muhr huszárezredes lovait, az ezredes fenn a dombon esett el, egész sor gépfegyvergolyó találta. Egy fényképész áll a vaggon előtt és a két lovat, a köztük álló tisztiszolgával fotografálja. Sok mindent kell még megszoknom, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni.

Neusandec, deczember.

Limanowából idejöttünk éjjeli szállásra, két kollegával egy hentesnél aludtunk egy csomó lengyel legionáriussal együtt. Reggel gyalog masirozva mentünk ki Alt-Sandecbe, ott meglátogattuk a Hotel Stavnicki-t, a hol valamikor laktunk s a hová néhány nappal utánunk orosz tisztek költöztek. Meghallgattuk a rendes előadást: az oroszok közt voltak finom emberek, voltak durvák, volt a ki nem fizetett a lakásért, volt a ki harmincz rubel borravalót adott a cselédnek. A falu tele van szalmával. Az oroszok után mindenütt annyi szalma marad az utczán, udvaron, kapu alatt, mindenütt, hogy erről magáról meg lehet ismerni az oroszjárta vidéket. Hallottuk, hogy miután az oroszok elfutottak Alt-Sandecből, huszonöt orosz katona ott ragadt. Az elszaladás pillanatában az egyik aludt a padláson, a másik kettő kártyázott egy lengyellel, egyet holtrészegen találtak a pinczében, néhány elkódorgott – az ilyen falu vagy város olyan része a sima világnak, a minő a papiroson a nedves írás: mikor a porzót végigöntik rajta, a betükön ottragad néhány szem. Mikor az ilyen rengeteg hadsereg keresztülömlik egy városkán, a homokszemei megragadnak benne. A huszonöt fogolyhoz aznap éjszaka, mikor mi ott voltunk, jelentkezett még kettő. Éjszakáig bujkáltak az erdőben, éjfélután bementek a jegyzőhöz jelentkezni, hogy fogják el őket. Mikor a jegyző ingben, gyertyával kiment a zörgetésre, úgy megijedt tőlük, hogy becsapta orruk előtt az ajtót. Erre visszamentek az erdőbe nagy csalódottan és hír szerint ugyanakkor, mikor mi Alt-Sandec felé masiroztunk, ők ketten befelé ballagtak Neu-Sandecbe a vasúti töltésen, teljes orosz egyenruhában, a parasztok nagy ámulatára. Neu-Sandec határában egy trénoszlop táborozik, annál végre sikerült elfogatniok magukat.

Megyünk befelé a szemetelő esőben a jó országuton, a mely most az igazi hadi-út, igazi seregek útja. Előbb egy vöröskeresztes kocsisor jön velünk szembe. Aztán, a hol az út egy kis erdőn vezet keresztül, a sürűből kibukkan váratlanul egy egész orosz sereg. Igazán furcsa pillanat volt, mert nem láttuk meg azonnal a szuronyos székely bakákat, a kik kisérték őket. Ötszáznyolczvanöt fogoly volt. Már tizenöt kilométert marsoltak, a vasuti vonal felé igyekeznek. Odább sebesültek jönnek, könnyű sérülésekkel, gyalog, igazán jókedvűen. Osztrák népfölkelők, magyar bakák, mennek haza Magyarország felé, ők is a vasuti sín felé ballagnak. Tele van velük az út, rajokban jönnek. Egy bicziklis katona siklik előttük. Alt-Sandecben ő rendeli meg számukra és az orosz foglyok számára az ebédet. Az egyik sebesült nem volt hozzám igazságos. Mikor elment mellettem, azt mondta:

– Monokli.

Talán bántotta, hogy a harcztéren valaki monoklival jár. Az ő szempontjából igaza volt. Nem tudhatta, hogy egy tönkrement szemű ember őt monoklival sokkal jobban szerette és sajnálta, mint sokan mások szabad szemmel.

Mikor a sebesülteket is elhagytuk, fordult az út. Töltés alatt megyünk át és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok huzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte, száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz, mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel paraszt és nekiáll egymaga egy ásóval és visszacsinálja a lövészárkot. A felét már eligazította, most ott áll a közepe táján és homlokát törli.

Sokat gondoltam arra, hogy hogyan lesz a csatatérből megint békés szántóföld. Most megcsiptem itt ezt a pillanatot. Azt a minden történelmi pillanatnál rám nézve történelmibb pillanatot, a mikor a paraszt begyógyítja a föld sebeit. Nem, a világért sem interjuvolom meg a parasztot, csak nézem innen az országutról. A földgerinczet, a mely az árokparton huzódik, a kapával bekapdossa az árokba. Mikor egy darabkán már így betömte az árkot, topog rajta egy kicsit. Aztán beleakasztja a kapát megint a kupaczba. Honnan jött? Mikor jött? Hol volt, mikor itt katonák ölték egymást? Hogy tudja meg, hogy már vége van? Sajnálja-e a földjét?

Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret. Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, a mit azóta elrohant katonák szakítottak rajta. Nyáron – vajjon igaz-e? – már dús vetés fog itt állni. A paraszt végigszepegi az ütközetet valami pinczében és mikor minden megint csöndes, előbujik, apai gonddal meggyógyítja az ő szegény földjét. Visszacsinálja a lövészárkokat. A szenvedés, rémület, lobogó extázis e keskeny, véres medréből megint szelid szántóföld lesz. Ha megint felturják, megint visszacsinálja. Valósággal állatiasan természetes ez a nagy, önző hűsége a barna földhöz. Nem tudom róla levenni a szememet.

Az árok és a kilencz fedezék közt egy sír van, hosszúnyelű, nagyon vékony kereszt rajta. Az is az ő földjén van. Ezzel mi lesz? Ezt hogy fogja visszacsinálni?

Saybusch, deczember.

Megyünk hazafelé. Tegnap délután Neu-Sandecben parancsot kaptunk, hogy pont öt órakor gyűlekezzünk a felrobbantott vasuti híd mellett, a mi most a vasút végpontja, oda jön értünk egy mozdony néhány kocsival. Öt órakor zuhogott az eső, mintha öntötték volna, olyan sötét volt, mint egy zord őszi éjszakán, csak a pionirok fáklyái világítottak a folyó felől, a hol a hidat javítják éjjel-nappal. A töltésen egymás után jelennek meg a sötét alakok. Itt az alezredes is, a vezetőnk. A vonat nem jön. A víz a nyakunkba, a fülünkbe, a hátunkba folyik. Hideg van és sötét. Eltelik másfél óra. A vonat nem jön. Elhatározzuk, hogy elébe megyünk a legközelebbi őrházig. Elindul a menet a töltés éles kövein. A hátam mögött azt mondják, hogy talán az oroszok elvágták valahol a vasutvonalat, frontunk ezzel a töltéssel észak felől párhuzamosan megy. Vita, hogy lehetetlen ezen a vonalon áttörniök. Hirtelen megáll az egész társaság és figyel. Valaki ágyút hallott. Hallgatózunk, semmi. Az eső csurog hangosan a kövekre. Elérünk az őrházhoz, a mely el van hagyatva. Még nem jött vissza a vasuti őr, a ki innen megszökött. Benn egy kis szobában szorongunk vagy negyvenen. Villamos lámpák villognak. N. úrnál egy félméteres templomi gyertya van, azt gyujtja meg. Át vagyunk ázva, várunk. Néhány tiszt künn áll az esőben a mozdonyt feltartóztatni, ha jönne. Ezek egyike bejön azzal, hogy megint hallani az ágyút. Kimegyek, sokáig figyelünk, tényleg döng valami, lehet, hogy nagyon messziről jövő ágyú, de valószinű, hogy csak a pionirok dobálnak gerendákat a vashídra. Messziről kis vörös pontok a fáklyáik. Az őrház mellett telefonos bódé áll a töltésen, ennek ablakából fény sugárzik. Bemegyünk, a mi társaságunk két tagja van benn egy gyertyával, egy telegrafista és egy fényképész, és hallgatják a kagylót. A telefon el van rontva, beszélni nem lehet rajta, de minden szót hallani, a mit a legközelebbi állomás egy szobájában beszélnek. Valami idegen nyelven beszélnek ott, a fényképész érti őket, azt mondja, hogy rólunk beszélnek. Pszt! Pszt! Int, hogy hallgassunk. A fülénél tartja a kagylót és nagyra mereszti a szemét. Várunk. Azt beszélik – mondja aztán – hogy egy tábori csendőrőrmester volt ott a vonatot számunkra sürgetni. Egy hang azt mondta: «ott várnak a töltésen az esőben». A másik hang azt felelte: «várjanak holnapig, én nem tudok semmiféle vonatról». Az egyik hang azt mondta: «nem kellene értesíteni őket?» A másik azt felelte: «Nem». Aztán mind a két hang nevetett. Megint kijövünk az esőbe. A hegyeken katonáink fénypontjai világítanak, mozognak. Minden hegyen öt-hat. Újabb félóra. Végre megjelenik nagyon messze egy erős lámpa a töltésen. Jön a mozdony. Mind a negyvenen a sínekre állunk és negyven zseblámpa integet a mozdony felé, hogy álljon meg. Így kapaszkodtunk fel a vonatra. Az ajtó még mindig kitörve lóg az én kocsimon. A kalauz elől van a mozdonynál, megint nem köszönt bennünket, nem beszél velünk. Aztán megy lassan visszafelé a vonat, nincs világítva, gyertyáink égnek a kis csapóasztalokon. Mikor vacsorát szedünk elő, a vonat Limanowánál áll. Nincs ivóvizünk, de a katonák azt mondják, hogy itt a limanowai állomáson kitünő kútviz van. Kinézek a törött ajtón, az állomás teljesen elhagyatott, egy ablakában sincs világosság. A katonák a sötétben vizet húznak a kútból. Iszonyúan esik az eső, szinte harsog. És kellemetlen szél fúj. A pályaudvar völgyben van. Fenn, fölötte feketén a dombok, a hol tegnapelőtt délben a halottak közt jártunk. Milyen sötét van most ott fenn. Nagy tömegsírok, huszonkét huszár az egyikben, a másikban negyven orosz. Ez a rengeteg esővíz csurog most lefelé a dombokról, átáztat mindent, lesodorja a véres sarat, a melyben jártunk. Hallani, a mint minden oldalon ömlik, folyik, csurog, csepeg. A szél vonít. Most haragosan mossa a jó Isten ezt a véres dombot. A sötétben nyikorog a kerekes kút, a hogy a két katona húzza felfelé a vödröt. Visszamegyek. Benn a kupéban spirituszlámpa ég, konzerveket melegítenek az urak és a vita a németek közt arról folyik, hogy ha a haditudósítót elfogják, hogyan kezelendő a nemzetközi jog szerint, ha revolver van nála. A két katona boldogan hozza nagy üvegekben ezt a rettenetes kútvizet. A vonat elindul. «Hát nem kell revolvert hordani!» – mondja egy svájczi ujságíró. «Na hallja – mondja egy osztrák – ezen az elhagyott vidéken? A vita nem érdekel, egy sarokban didergek, nemcsak a testem fázik, úgy érzem: az egész világ minden kétségbeesése didereg bennem, hogy vaczog tőle az egész életem, most már teljesen elveszítettem mindenről a véleményemet, és nem tudom, ezek után a napok után fogunk-e még valaha az életben nevetni. Spirituszlámpákkal babrálnak, főznek, forralnak, az egyik úr poharat nyujt felém. Ők nem vették észre, milyen állomáson álltunk, azt mondják, ideges ostobaság, hogy nem iszom a kútvizből, hiszen jól felforralják és teát csinálnak belőle.

A FŐHADISZÁLLÁSON

Főhadiszállás, deczember.

A hadsereg főparancsnoka, Frigyes főherczeg holnap délelőtt tizenkettő felé jön haza a rendes sétájáról, akkor a kastély kertjében fogjuk várni Hoen ezredessel és miután háborúban nincs etikett és audienczia, ott a kertben fog velünk egyről-másról beszélgetni. Ebben az ügyben ma beszélnem kellett Mor-Merkl ezredessel, a főherczeg szárnysegédjével. Este hét körül kerestem az irodájában, a kastélyban, de még nem volt ott, várni kellett rá. Lementem a kapubejáratba az őrséggel diskurálni. Régi, vastagfalú, egyszerű kastély. Egy bécsi titkosrendőr sétál fel-alá a kapualjában, ezt ismerem, most azt mondja a főherczegről, hogy mikor látta az őrséget a deczemberi fagyban topogni a vártán, szalmát rendelt a lábuk alá, azt mondja: mindenki tudja, végtelen jóság van Frigyesben, egy öröme van: mások sorsán könnyíteni. A hogy így beszél, kinyílik a kastély kapujának kisajtaja és egyszerre felugrik a padról az egész őrség. Egy hófehérbajuszú tiszt lép be, mögötte három lépésnyire egy másik. Először látom Conrad bárót. A detektiv mellett állok, a lámpa alatt, kalapot emelünk, ő ránk néz és szalutál. Megy tovább, az adjutánsa némán megy mellette. Nagyon szép kék szeme van és az arcza olyan, mint azoké a közvetlen embereké, a kik úgy néznek az idegen emberre is, mintha most rögtön valami jót akarnának mondani. Ebben az arczban semmi szigorúságot nem láttam, – a hogy a lámpafényben egyszer, de nagyon világosan felbukkant, nem volt katonás, – egy tudósnak vagy művésznek erősen átélt, átgondolkozott arcza volt, a melyre sok magányos óra volt írva, valami megbocsátó és bánatos alapkifejezés, a tekintetben bátorítás és azonnali kapcsolat a más ember szemével, az arcz egy érzelmes férfi arcza volt. Örülök, hogy így, idegenül láthattam, a mikor semmi kényszer nem zavarta az arczkifejezését, egyedül érezte magát, én a titkosrendőrrel a falnál álltam, ugyanolyan csizmám és bekecsem volt, mint neki, ránk nézett, akkor mi az őrszemélyzet két tagja lehettünk az ő szemében, nem törődött velünk, ment föl a főherczeghez.

Főhadiszállás, deczember.

A kastély teljesen kopár kertjében mutatott ma be a főherczegnek Hoen vezérkari ezredes.

Nem kell csak egy perczet beszélni Frigyes főherczeggel, hogy az ember lássa: jóságos, csupaszív ember, zavarba hoz az előzékenységével, a nobilis egyszerűségével, a nagy őszinteségével. Gyönyörű érzés tudni, hogy a tábornagynak, a ki milliós hadsereg élet-halál ura, egy gondja van csupán: szeretni azokat, a kik alatta küzdenek, jónak lenni mindenkihez, a kinek a sorsa tőle függ, vigasztalást, örömet nyujtani a harcztéren szenvedő katonáinak. Restelném, ha e szavaimat bárki úgy venné, mint a szokásos udvariasság vagy hizelgés kötelező frázisait. Őszintén és mélyen meg voltam indulva mindattól, a mit a főherczeg mondott és főként attól a meleg, emberszerető hangtól, a melyen beszél.

Bemutatás után így szólt hozzám:

– Örülök, hogy megismerhettem és mindjárt bocsánatot is kérek öntől, ha nem beszélünk magyarul. Mert bár tudok és szoktam is magyarul beszélni, egy magyar íróval szemben mégis zavarba jönnék.

Ezután emlékeztettem azokra a dicsérő szavaira, melyeket az ő megbizásából Tisza István tolmácsolt a képviselőházban a magyar csapatok vitézségéről. Megmondtam, mily nagyon örültünk ennek.

– Igen – mondta – megkértem erre Tisza grófot és boldog vagyok, ha ezzel a magyaroknak, a kiknek fiai, apái, testvérei oly rendkívül hősiességgel harczolnak ebben a mindannyiunk közös küzdelmében, örömet szereztem. Ön, mint hallom, a limanowai csatatérről jön.

– Igen, fenség.

– Hisz akkor ön közvetlenül értesülhetett azokról a nagyszerű, igazán bravuros harczokról, a melyeket ott a huszárok vívtak. De a vezetésük is kitünő volt. Különösen a soproni Nádasdy-huszároké a dicsőség. Szegény hős ezredesük is elesett. Ezenkívül hadd figyelmeztetem ön a 34-esek remek harczaira Orosz-Lengyelországban. És csodaszép volt az is, a mit a 31-esek csináltak. A hozzám érkezett jelentésekből tudom, hogy ennek az ezrednek egyetlen zászlóalja vette be, egy hadnagy vezetése alatt, rohammal Przedvorz városát Lengyelországban.

– Fenség, boldog vagyok, hogy a hadsereg főparancsnoka ily szeretettel tartja számon hazám fiainak hősi harczait.

A főherczeg tovább beszél a magyarokról:

– Mostanában kaptam levelet a magyar közoktatásügyi minisztertől. Ebben azt jelenti a miniszter úr, hogy a magyar iskolák rengeteg ajándékot gyűjtöttek össze a katonáknak karácsonyra. Higyje el, egészen nagy érzéssel töltött el a gyermekeknek ez a megható gondoskodása. Mily rengeteg munka folyhatott, a míg azt mind összegyűjtötték. És mennyi lelkesedés, mennyi lélek van egy ilyen akczióban. Meg is köszöntem a miniszternek a hadsereg nevében.

Komolyan, lelkesen néz rám.

– Nem hallgathatom el, – mondja emelt hangon – hogy a magyar sajtó viselkedése minden dicséretet megérdemel. Nem egyszerű formaság ez nálam, ha ezt mondom. Mi a legéberebb figyelemmel kísérjük az ujságokat. Mondhatom, a mit a magyar sajtó csinál, az a legderekabb dolog. Háborúban vannak az országnak nehéz napjai és épen ezeken a nehéz napokon mutatott az önök sajtója nagy lelki emelkedettséget és nagyszerű hazafias gondolkozást.

Megköszönöm alázatosan.

Áttér a harcztéri helyzetre:

– Semmi okunk aggódni Szerbia miatt. Nagyon szeretném, ha a magyarok, a kik közvetlen szomszédai Szerbiának, egész nyugodtan és bizalommal néznének a közel jövő elé. Minden folyamatban van és minden meg fog történni, a mi jogosulttá teszi a hadseregbe vetett bizalmat. A terep Szerbiában egyszerűen rettenetes. A jelentések valósággal jártatatlan utakról, iszonyú időjárásról szólnak. De nincs olyan akadály, a melyen a mi, most már edzett hadseregünk ne diadalmaskodnék előbb-utóbb.

Hozzáteszi:

– A mi a Kárpátokat illeti, boldog vagyok, hogy Magyarország felmentése (Entlastung) oly szépen halad előre. Most is jó híreket kaptam a magyar megyékből. Remélem, nem telik bele sok idő és a magyar föld teljesen megtisztul az ellenségtől. Csak persze mindennek okosan, lassan, óvatosan kell történnie, mindenre kell gondolni és főként kimélni kell katonáinknak nemcsak életét, hanem az egészségét is. Higyje el, éjjel-nappal gondolok erre.

Egy hosszú katonaélet tapasztalatai után egészen ellágyulva, mélyen felsóhajtva hallatlan melegséggel mondta ezt.

– A katonák tudják ezt, fenség.

– Nagyon, nagyon szeretném, ha tudnák. Lássa, életem egyik legszebb öröme volt az, ahogy az én tábornagygyá való kineveztetésemet fogadták. Ne vegye dicsekvésnek, csak az ő szeretetükért érzett hála beszél belőlem, mikor elmondom, hogy szerencsekivánatok valóságos özönével borítottak el. Apró hegyi falvakból kaptam leveleket, egyszerű, szegény családoktól. Egy-egy kis vendéglő asztaltársasága összeült és meggratulált. Az ötödik hadtest, az én ötödik hadtestem, a melyhez annyi boldog óra emléke fűz, most megint tanujelét adta, mennyire össze van forrva velem. A lövészárkokból írtak nekem. És a harcz közepette, ott bent az árkokban valóságos ünnepségeket rendeztek a katonák, mikor megtudták, hogy az ő egykori kommandánsuk a hadsereg tábornagya lett. Van annál szebb dolog, mint mikor a szeretetért szeretetet kap az ember?

Azt mondom:

– Fenség, a limanowai huszárokat láttam, a mint egy nagy karácsonyfát czipeltek. Beszélgetni kezdtem velök és akkor azt mondták, hogy különös szépen díszítik fel, mert az a hír járja, hogy fenséged meglátogatja őket karácsonykor.

– Fájdalom – feleli – most nem mozdulhatok innen. Német szövetségesünkkel való közös nagy akcziónk kötelességemmé teszi, hogy állandóan a főhadiszálláson legyek és részt vegyek a közös megbeszéléseken. Szívem szerint igazán elmennék hozzájuk. A mint egy napi időm lesz, kimegyek megint a frontra. Higyje el nekem, szívesebben élnék köztük odakünt a harcztéren, mint itt az irodában.

Hozzáteszi:

– De azért karácsonyra gondoskodtam róluk. A meleg ruhával való fölszerelésük már teljesen megtörtént, a legnagyobb rendben van. Igazán mindennel el vannak látva, a mi elképzelhető. Most azonban a hazulról küldött karácsonyi ajándékaikról van szó. A hol vasút van, ott megkapnak rögtön, pontosan mindent. Erre nézve már jó eleve intézkedtem. De sokan harczolnak olyan helyeken, a hova leírhatatlan utak vezetnek. Ezek egy-két nappal későbben fogják ünnepelni a szent estét. De a karácsonyi ajándékaikat megkapják, bármily nehézségeket kell is leküzdeni a szállítás munkájának. Mindenki legyen nyugodt, a ki küldött valamit. Megkapja, a kinek küldte.

Mélyen megható gondolatot mond el.

– Nézze, – mondja – én még azokról sem akarok megfeledkezni, a kik most Przemyslben vannak, oroszok által körülzárva. Hogy a hadműveletek során hogyan fordul Przemysl sorsa, hogy mikor történik ott valami és mi történik, azt most nem mondhatja meg senki. De egy bizonyos. Azokat a karácsonyi ajándékokat, a melyeket a családok a hős várvédő sereg tagjainak küldtek, külön raktárakba tétettem félre. Az ő karácsonyuk becsomagolva várja őket, bármely perczben való indulásra készen. Isten kezében van, hogy ezeket az ajándékokat mikor kapják meg, de a családjaik szerető figyelme és az én apai gondom velük van minden ostromló gyűrűn keresztül.

Még csak egy tiszteletteljes kérdést:

– Hallhatnék néhány szót a felséges király hogylétéről?

– Őfelsége hála Istennek kitünő erőben és egészségben van. Figyelme a háború eseményeinek minden részletére kiterjed és bölcs, erős nyugalommal, rendületlen bizalommal fogad minden hírt, a mi a csatatérről érkezik.

Kezet nyujt.

Mély meghajlással szépen megköszönöm a kihallgatást. Még egy pillantást vetek a szemeire: szelid, csupa-érzés tekintete van. Aztán szalutálva fogadja búcsúzó köszöntésemet. Egyszerű, minden dísz nélküli szürke egyenruha van rajta, csak gallérján fénylik a tábornagyi aranytölgyfalevél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félórát. A világ egyik leghatalmasabb seregének fővezérével beszéltem a háború kellős közepén és ennek a pozicziónak a világtörténelmi díszében egy másokért aggódó, hű öreg szívet ismertem meg.

KRAKÓ

Krakó, 1915 január.