Part 28

Így ismerkedem meg a magyar délvidék «öreg vízi-legényei»-vel, mint az egyik magát nevezi. A főember egy temesmegyei, teljesen magyarrá lett román fiú: Dancsu Gergely, káplár. Arany vitézségi érme van, odahaza telefonkezelő, minden kalandban szerepel, a legnehezebb napokon ragyogóan dolgozott, néha hat lépésnyire az ellenségtől. Semmi baja, pedig a háborúban tizennyolcz golyót kapott már, ezt a kapitánya is bizonyítja. Dix őrmester is temesi magyar, odahaza asztalos, egyszer hat emberrel hozott vissza a Kolubarán harmincz pontondarabot, a melyben halomra lőtték a szerbek a gyalogságot.

Borzalmas átkelések lehettek ezek. A kapitány később elmondja, hogy a szerbeknek külön taktikájuk volt a pionirokkal szemben, ezek ellen külön harczoltak. A folyón harmincz lépésnyire eresztették őket magukhoz, ők a magas parton vártak a fedezékek mögött. A «kierőszakolt átkelésnél» muszáj átmenni, ezt a szerb is tudta. Harmincz lépésről géppuskával lőttek beléjük, sőt megtörtént, hogy erről a távolságról rövidre állított ágyú fogadta őket a parton. És a ki átjutott, annak még létrán kellett felmásznia a vízből a magas szerb partokra.

– Más katonának legalább van fedezéke, – mondják a vízi-legények – de «mink, pionérok», állva dolgozunk. Hidat verni nem lehet lövészárokban.

Azt mondja Böde István:

– A vízen nem lehet hasrafeküdni.

Böde szegedi gyerek, géplakatos. A pionirszázadról meg van előre határozva, hány ács, hány fémmunkás legyen benne, hányféle egyéb mesterember. Dávid István makói ács, Feldmann Ádám torontáli vasútas. Ők ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:

– Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse lett a szerbeké.

Böde csöndesen mondja:

– Ádámot hasbalőtték.

Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi vonással gazdagodik.

Azt mondja Böde:

– Laurinyec, mondd el a két honvédet.

Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja:

– Alássan jelentem, Laurinyec György földmunkás.

Aztán, mint az iskolában:

– Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem aztán. A monitor segített.

– Hogyan?

– Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a víznél.

– Sebesültek voltak?

– Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.

– Mit kiáltottak?

– Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk, mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.

– Mit mondtak?

– Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon szépen megköszönjük». Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan nézték az urak az egészet.

Böde megint itt van két emberrel.

– Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is voltak halottak.

Mutatja a többit:

– Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt síneket robbantani.

Ott kell hagynom őket, a kapitány úr kéret ebédre.

*

Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz, legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás, a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz iránt érdeklődik. Őt nem érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt. A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött. Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres állandó hidat…

Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most már… hiszen, ha az most mind megvolna!…

Egyszer egy pontonban hetven ember közül egy maradt.

*

Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal. Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött, az volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat. Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell, mindig csak a híd.

Már mögöttünk van a Zlota-Lipa.

Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg, meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal esztendőmet hagytam».

Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?

Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből.

Podhajce, szeptember.

Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres, barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D. őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták. Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte. Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács») tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik a bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.

Podhajce, szeptember.

A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak, beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés. Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből, egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek, szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk szét közöttük Balogh Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra, a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.

Podhajce, szeptember.

Honvédek levelei, amelyek a csata után iródtak…

Ezeket a tábori levelezőlapokat és leveleket szóról-szóra másoltam le az ötnapos csata után, ma délután. Vigyáztam, hogy még a helyesírásuk is szűzen maradjon meg, egy árva betűt sem igazítottam rajtuk. A czímzettek és levélírók neveit érthető okból elhagytam. Így adom át ezeket a drága szép írásokat a nyomtatásnak.

I.

Kelt P. czivil kórház. Kedves feleségem tudatom, hogy ide kerültem nagyon súlyos lábsebbel én nem is hiszem hogy valaha viszont láthassalak benneteket, mert dinamit lövést kaptam 30-án reggel fél 3 órakor rohamot intéztünk az orosz állások ellen és vagy 150-en el is jutottunk a drótkerítésig de mivel kevesen voltunk én vissza mentem segítségért akkor ért a baj ha megis maradok a ballábam ellesz vágva ha érzem hogy baj van a tisztelendő úrral tudósítalak.

II.

Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29-én szöröncss jó napot agyon az ur Isten szeretet kedves édes jó Rozika kis babám én hála az jó Istennek én egéséges vagyok a mit neked is tiszta szűvem ből kivánok az jó Istentől hogy ezen pársor irásom az leg job egeségben találjon fel ez a level minnyajatokat bizon kedves édes jó galambom én igen szépen tudatlak hogy én meg sebesűltem Agusztus ho 27 kén sapner golótu bizon kedves édes jó szűvem de az nem nagy baj hogy meg sebesültem de az nagyobb baj vona hogy meg haltam volna bizon kis magzatom hogy az bal karom van át lőve de hogy nem igen fáj az sebem bizon kedves édes jó Rozika kis babám én igen szépen tudatlak hogy én nekem ne írgyál adik még én az korhazbol nem küldöm az atreczt majd akor lehet küdni levelet hogy én az atreczot megkűtem hozát akor irhaz levelet bizon kedves édes magzatom én igen szépen tudatlak hogy az bába aszony most nem tud hizekedni teveled hogy az T. hogy elvesz téged adik hizekedett hogy az jános elveszi az julit téget meg az T. elvesz de most meghalt nem tud hizekedni most tisztelem az szüleidet és minnajatokat Isten velem és velet irta Ferkó szűved.

III.

Kelt levelem északi harctér 1915 ben Agusztus hó 31 kén méjen tisztölöje kedves K. I.-ném én mind Férje bajtarsa tudatom önnel hogy az istván barátom 28 kán este eleset este 10 orakor szegén barátom it nyugszik az rajvonalunkhoz 150 lépést adjon az isten neki örök nyugodalmat és boldogságot golo érte az jobmelét ezel záróm levelem maradok mind ismeretlen jóakarója az távolbó nevem P. István hogyha ir úgy írjon ahogy az tulsó oldalon van az czim.

IV.

Kelt Levelem harcz Térről szeptem 2 án Tisztelt Kedves Miska bátyám tudatom magukat mintnyájukat hogy az Pista fija meg sebesűlt mint két lábára térden alu nem sujós mink kötöztünk és én Kocsira tetem fel atam neki utra czigaretát és én kiszólgátam a mit csak kért Miska bátyám mindég jó az jó ember akár magyar akár szerb mink együt harczólunk mink egy testvérek vagyunk az pista 29-én augusztusban sebesült ezel záram sarajimat és maradok hű jó Barátja az jóczó máskép gájá tiszteli az csirit tisztelem az én feleségemet az sáslics lányát Isten vel k K. J. segélyhely gyógyszolga.

V.

Kelt 1915 értesitlek pár soraimban hogy augusztus 29 én hajnalban has lövést kaptom mást nem birok irni ha joban leszek bővebben meg irom Isten veled csokolom minyojatokat maradok sirig szrető F.

VI.

Tisztelt H. ur 30 án délelőtt megsebesült a fia ne ijedjen meg és ne irjon mert inen tovabb lesz szállitva, tisztelettel… ápoló.

VII.

Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29 szeretet kedves édes Pali kis öcsém hála az jo Istennek én egéséges vagyok a mit nekedis tiszta szivemből kivánok az jó Istentől kedves édes jó Pali kis öcsém én igen szépen tudatlak hogy én meg sebesűltem az bal karomra kedves édes öcsém de nem nagyon fáj az sebbem édes kis öcsém már hála az jó Istennek hogy még nagyabat nem kaptam sebet mert ez tűrhetős az sebbem adik levelet nekügy hogy én majd az korházból az átreczot nem küdöm meg most Isten velem és veled.

VIII.

Kelt 1915 Agusztus hó 31 kén Szivből szeretett Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom velük hogy most majd párnap nem kaptak levelet mert nem értem rá irni Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom velük hogy a L. Ferkó bátyámat meg vágta egy kis Srapnel szilánk ajób oldalát deméga bőrt seütötte le mégvérse folt Tehát csaka Gyöngélkedőbe van mire megkapják lapomat akkora ittleszvelem 28 kán ütötte meg már megirtama feleségénekis aztis tudatom velük hogy találkoztama F. Gáborral M. Jancsival B. Jozskával az Á. Jánossal úgyörültek szegények más ujságot nemtudok Isten velük és velem választkérek.

IX.

Kelt levelem 1915 VIII hónap 31 én Tiztelem édes apám és édes anyám jó egéséget kivánok az jó istentől mint nekem Van hálá jó istenek nicsen semi bajom Tiztelek csokolok szeretet kedves Feleségem és kis fijam és kis lányom jó Egéséget kivánok az jó istentől mert Nékem van hálá jó istenek nicsen Semi bajom kedves feleségem a mit Irtá levelet 22 én azt megkaptam 30 án értem az levélből kedves feleségem Hogy már nem kap tápsegély pénzt azért nem kaptok hogy már nemsoká béke lesz kedves feleségem nem tehetek semit se kedves feleségem. Sz. J.

X.

Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos kis családom hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.

*

Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit, a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre, tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála Istennek semmi bajuk sincs.

Podhajce, szeptember.

A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan, de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal, külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, – nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt, Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és előrerohanás dicsőségét.

Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a koleravibrió is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta talán a huszadikat, előlről az egészet…

A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép kis fehér műterem ottmarad…

Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni. Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra, a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból, minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a központba, hogy ne érintkezzék a külvilággal még az orvos se, a ki benn van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…

A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott mésztől kapja.

Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek, teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal, a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés, lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény, fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó, képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra… A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a sátrat, a melyben ő lakott a kórházzá alakított épület kertjében. A ház a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…

Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor beszélt…

Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.» Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta ezredes minden ágyúja.

A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még építésznek és szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…

És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert ez azt jelenti, hogy megyünk előre.