Part 27

Reggel ötkor kellene indulnunk, de a köd oly sűrű, hogy száz lépésnyire se látni. A nap olyan az égen, mint máskor a hold, délelőtt. Hosszas és türelmetlen várakozás. A front felől egyetlen lövést sem hallani. Félhétkor végre gőzök szállnak föl a völgyből, fákat, házakat kezdek látni és a nap mintha sárgán olvadozni és melegedni kezdene. Az automobil elindul. A hadtestparancsnok visz ki magával, útközben megállunk, az irodánál felszáll a hadtest vezérkari főnöke. Künn a lövészárkokban a bakák e pillanatban már tudják, hogy több mint egy hónapi pihenő után ma támadás lesz, át fogunk menni a sokat emlegetett Zlota-Lipán. Itt marad minden: gunyhó, kert, fedezék, épület, egy egész város rögtönzött berendezése marad itt az erdőkben… Megyünk, el. A soffőrnek meg se mondták, hova hajtson. Mint a szél, vágtat ki a front felé.

Egy falun át. Vagy harmincz szekér áll hosszú sorban, tele szalmával. A kocsisok karján vörös kereszt. Egy kis orvos mosolyog, szalutál:

– Minden készen!

A hosszú falu másik végén a törzsorvos, a divizió egészségügyi főnöke. Újabb szekerek friss szalmával. A támadás csak órák múlva lesz. Ez már mind a leendő sebesülteknek szól. E pillanatban még mind ép és egészséges, a ki ezekben a szekerekben fog feküdni. A viskókon vöröskeresztes zászlók. Újabb orvosok. Szaladgálnak, intézkednek, egy nagy asztalon egy udvarban kötszereket bontogatnak. A bakák – ennél keserűbbet ma egész nap nem hallottam – ebben az órában írják a legtöbb levelezőlapot, az árokban, a térdükön. Mindenük össze van már pakolva. «Tudatom, hogy hála istennek, jó egészségben vagyok.»

Egy lovas őrmester, galoppban, végig a falun. Karján vörös kereszt. Aztán üres szántóföldek, reggeli nyugalom. Egyetlen szál telefondrót kisér bennünket. A köd felszállt. A front felől csönd.

*

Erdő. A szélén lovasság, egy szakasz ulánus. Az autó megáll. Vezérkari tisztek. Az ulánushadnagy, elegáns, nagyon fiatal fiú, jelentést tesz. Innen kocsin megyünk be az erdőbe, előttünk trappolnak az ulánusok, a parancsőrtisztekkel. Senki egy szót sem beszél a támadásról. Sűrű erdő, az ágak az arczunkba csapódnak. Közvetlen közelben egy-két ágyúlövés.

Telefonállomás. Telefonos-katonák, a karszalagjukon T betű, a vállukon karabély. Most mindenütt a fákon húzódó sárga drót mellett megyünk. A lovasok az erdőben maradnak. Négyen megyünk tovább. Hofmann altábornagy külön, egyedül megy előre. Az erdőben egy hegyi üteg áll, nagyon kellemetlen, csattanó hangja van, közvetlen a hátunk mögött lő, egészen félelmesen hangzik. A vezérkari főnököt, gróf Lamezan ezredest nem látom, csak éles, parancsoló hangját hallom:

– A telefonosok az erdő szélén tovább! A többiek utánam!

Kinézek a fatörzsek mögül: szelid, napfényes dombvidék. Mi a dombvonal tetején vagyunk, előttünk folyik a völgyben a Zlota-Lipa, a túlsó partján megint magas dombvonal, azt tartják megszállva az oroszok. Külön-külön, egyenként megyünk.

Futóárokba le. Az árok lefelé kanyarog, a folyó felé. Sokáig megyünk. A végében a telefonos fedezék. Közvetlenül előtte a rajvonal; gyalogságunk második állása. A fedezékünk fatörzsekkel van befödve a shrapnellek ellen. A fatörzsek alatt keskeny nyílás, a melyen át kilátni. Szemben velünk a pont, a hol az áttörés lesz. Alattunk az ezred a lövészárokban. Az ezred alatt a folyócska, ezt bokrok takarják el. Süt a nap, csak nagyon finom pára fekszik a völgyben. Félóra múlva ez is kitisztul. A folyón túl: oroszok. Az áttörési pont egy meglehetős magas domb, a felénk látszó oldala kopasz, de a teteje és a két oldala erdő. Mint egy hanyatfekvő arcz, a melynek császárszakálla és sűrű haja van. Jobbról erdő, balról erdő, a dombtetőn erdő. A lejtő síma szántóföld. Egy darabját tegnap szántották fel. Sárga, barna, zöld táblák egymás mellett. A hol a császárszakállas arcznak a szája kell hogy legyen, ott a parton az első orosz lövészárok. Az orra magasságában a második; sűrű drótakadály van előtte. A szemek vonalának magasságában, zegzugosan, a harmadik. A zöldesbarna alapon ezek erős fehér vonalak. Aztán fenn a homlok: egy csík zöld legelő, e fölött hirtelen kezdődő sűrű erdő: a haj.

A hegyi üteg, a mely mellettünk, mögöttünk durrog, «belövi magát». Mind a három orosz vonalat próbálgatja. Beletalál pontosan a felső kettőbe. Az alsót a bokrok miatt nem látom. Nyakig állunk a földben, az orrom előtt nagy fehér és sárga virágok, sok fű, darazsak, legyek. A fűszálak közt látom az orosz árkokat ezen a túlsó dombon. Egy nagy sárga virág az egész idő alatt ott hajladozik. A látcsőben is ezt a virágot látom mindig először. Egészen tisztán hallani a repülőgép zúgását, a mely fölöttünk kering. A hegyi üteg még egyet-kettőt lő, látni a shrapnelljeit a második és harmadik orosz árok fölött villanva szétrobbanni, aztán csönd. Augusztusi reggeli csönd, napsütés, bogarak, madarak. A telefon néha búg mellettem. Jelentéseket írnak, diktálnak. Öt percz múlva kezdődik a tüzérségi «előkészítés». Az órámat a fűbe teszem magam elé. Nemcsak én vagyok izgatott, a vezérkari tisztek mellettem mind komolyak és egy szót sem szólnak. Az egyik már egy félórája le nem tette a látcsövet. De egy szót se szólt. Még négy percz. Három percz. Két percz. Egy percz. Halotti csönd. Végigkisérem a másodperczmutatót az utolsó perczen. Akkor zsebre az órát. És – figyelni.

A bakák most levelezőlapokat írnak. «Tudatom… a legjobb egészségben vagyok.»

*

Összeigazított órák szerint ugyanegy pillanatban kezdi rá a tüzérség. Minden üteg szól és mind erre az egy domboldalra tüzel. A mit hetek óta óvatosan kipróbáltak, most elárulják. Eleinte számolom a lövéseket. Ötven lövés. Százhetven lövés. Úgy háromszáz körül nem olvasom tovább. Mind erre az egy dombra. A császárszakáll-erdő két szélére, a három lövészárokra, a melyek közül csak a felső kettőt látom. Oroszt még messzelátóval sem látni. Lebújtak az árkaik fenekére. Rettenetes az ágyúzás. Balról csatlakozik hozzánk egy német divizió. Ezeknek van négy olyan ágyújok, hogy az egész vidék megremeg, a mikor elsütik. Az óbudai hajógyár jut eszembe, a hol a kazánkovácsok az éjjeli csöndben is dolgoznak. Mintha körülöttem mindenütt óriási kazánokat kovácsolnának. Mögöttünk, mellettünk, minden domb dörög. Figyelve nézek, ok nélkül számolok: ötven, hatvan fehér shrapnellfelhő. Aztán a második és harmadik orosz árok közt lövik a drótakadályt gránátokkal. Fekete és barna szökőkútak szakadnak fel a földből. Van pillanat, a mikor egyszerre, hirtelen huszonhét felhőt olvasok meg odaát: huszonnégy kisebb és hat óriási. A domboldal füstöl és porzik, mintha belül égne és egy láthatatlan kéz bottal verné. Fölötte hófehér és vérpiros füstgolyók állanak meg a levegőben: a shrapnellek.

Egyszerre minden elhallgat.

Megint halotti csönd. Kakasok kukorékolnak valahol. Két darázs veszekszik előttem a sárga virágok közt. A füstök eloszlanak a domboldalon. Kínzó, hosszas csönd. Megint kakasok, igen messze. A legyeket is hallani.

A telefon:

– Tizenöt percz szünet, míg az ágyúcsövek kihülnek.

A vezérkari főnök erős, komoly profilját látom a fűszálak közt: távcsővel néz az orosz állásokra. A hadtestparancsnok lép be a fedezékbe és mondja:

– Az első résznek vége. Tizenöt percz szünet. Aztán jön a második rész.

Nézek a messzelátón. Oroszt nem látni. A telefon jelenti, hogy a legalsó árok tele van oroszszal, ez meg van állapítva. Az orosz tüzérség mindeddig egyet sem lőtt.

Csönd.

Gyönyörűen süt a nap, a fedezékben suttogva beszél két-három vezérkari tiszt, hogy a telefont ne zavarja. A bogarakat hallom és látom az orrom előtt, a fűben. A szalmával telirakott szekerek jutnak eszembe, hátul, a faluban. Most tíz óra. Még él és egészséges mindenki. A gyalogság a lövészárkaiban vár. Fehér vászonba pólyált vékony deszkácskákat láttam tegnap garmadával a faluban: az orvosok a láblövésekre készültek elő.

Az oroszok nem lőnek. Napsugaras, hullámos-dombos vidéket látok, kábultan egy kicsit. Abszolut szép nyári reggel. Várunk. Most hűlnek az ágyúcsövek. A fehér árok-vonalakon oroszt keresnek a messzelátók:

– Ön se lát egyet se?

– Nem én.

– És ön?

– Én se.

Telefon: az előre elkészített hídak közül néhányat átdobtak a Zlota-Lipán. A többit most rakják. Patrouilleok már odaát vannak. A legalsó orosz árok előtt hasalnak.

Ezeket a bokrok miatt nem látom.

*

Negyedóráig semmi. Aztán kezdődik az ágyúzás második strófája. A környék minden ágyúja megint arra az egy domboldalra. Füst: fehér és piros felhők a levegőben, az erdőnél a föld barna bokrétákban szakad fel a fák magasságáig. Ezek a mi nehéz gránátjaink. Most a második árok mellett lövik a szántóföldet, távcsővel jól látni, a hogy az orosz drótakadályok közt vágják az utat. A telefon most már minden perczben szól. Jelentések jönnek a jobb- és balszomszédtól, hogy ők mennyire vannak. Majd megint tizenöt percz szünet, az ágyúcsövek nagyon melegek. A négy német nehézágyú iszonyúan dörög a balszomszédban. Mintha ez az egész tájék vasbádogból volna és a németek az egészre egyszerre ütnének rá akkora pörölylyel, mint egy ház.

A harmadik és utolsó ágyústrófa a legrövidebb, de a legerősebb. Most van percz, hogy nyolczvannyolcz lövést számolnak meg. A legtöbbet a legalsó orosz árok kapja, a mit innen nem látni. Csak a füstök mennek fel sűrűn és tarkán: piros, fehér, barna, fekete, sárga gombolyagok. És a mészföld szürke pora. Az egész domboldal füstöl, gőzölög, porzik.

Telefon: tizenegy óra tizenöt perczkor kezdődik a gyalogsági roham.

*

Már szédül az ember az ágyútól. Ezt az utolsó strófát veszettül csinálják. A német úgy kovácsol balról, mintha őrült volna. A fejünk fölött ugatva repülnek a hegyi üteg lövedékei. Most már tudom, mit hívnak a katonák «pokolkonczertnek».

Tizenegy óra tizennégy percz. Az órát kiteszem az arczom elé, a fűbe.

Tizenegy óra tizenöt percz. Utolsót ugat a hegyi üteg. Most minden csöndes. A füst lassan oszlik az orosz dombon. Körülöttem mindenki a távcsövét veszi, egy szó sem hallatszik. A telefon is hallgat. Fönn az égen igen halkan zümmög a repülőgép.

Ezek a csöndek nagyon jellemzik a modern ütközetet, a mely néha perczekre néma és láthatatlan. Hogy fogalmat adjak erről a csöndről, a mi ebben a perczben van: mint mikor nyári délben hanyatt fekszel a fűben és félálomban a kék eget nézed. Minden bogár elmondja a magánügyeit a fedezék előtt. Egy kis szellő megy át a levelek közt, azt is hallom. Nagyon messziről folyton szólnak a kakasok: nem a friss hajnali kukorékolás, hanem a hogy dél felé szokott, unottan, meggyőződés nélkül. Madarak csipegnek, nem is látom őket. A fűszálon föl-le kínlódik egy darázs. Nagyon messze ellátni, nyolcz-tíz erdős-mezős dombra, egy távoli falura, mind hallgat. Sehol, soha életemben ilyen csöndet. Most indul az orosz kifelé Galicziából.

Halk zúgás alulról, a folyó felől.

Telefon:

– Kijöttek a lövészárokból és átrohantak a hídakon.

Most kezd hallatszani valami gonosz, száraz kopogás. Az első orosz árok puskái szólnak. Aztán szemtelenűl, az egész világot egyszerre hanggal töltve be: az orosz géppuska, mint valami komisz, mérges fecsegés, a mi nem hagy mást szóhoz jutni. Előbb egy, aztán kettő és több. Kopogó zúgássá olvadnak. Mint egy vízesés, a mi nagyon közelről zúg. Alúlról emberi hangok.

A következő pillanatban az orosz domb kopasz lejtőjén, a hol a két fehér orosz árok vonul keresztbe, egyszerre vízszintes sorban kétezer kis emberfej, kétezer hátizsák, kétezer kis csukaszürke test, nyílegyenes vonalban, mint egy fésű, a mely lassan fölfelé fésüli a fűvet a dombon: az erdélyi ezred első rajvonala megy fölfelé…

A telefon jelenti, hogy a legalsó árkot, a melyet nem látok, elfoglalták, most mennek tovább, föl a másik kettő ellen. Az orosz foglyok már jönnek át a hídon.

A legelső sor nem elég ritka, egyes helyeken csomósodik. De megállás nélkül megy az emberpontokból kirakott fekete vonal a fehér orosz árok felé. A nyakamon az ér úgy ver, hogy a kezemmel szorítom le. A szomszédaim némán forrnak össze a távcsöveikkel. Nem merek senkinek szólni, hogy laikus eszem szerint túlsűrű a sor. Ha ezekbe a géppuska beledolgozik…

Még végig se gondolom, a sor mögött alakok kezdenek szaladni. Csillogó kardjukról látni, hogy tisztek, a kik ritkítják a sort. A csomók feloldódnak, most jó, ritkás, de változatlanúl sor-egyenes rajvonal megy fölfelé. A második orosz árok is elkezd kopogni. Géppuska. Aztán sok-sok puskalövés. Szinte hallani a vezényszót, úgy fekszik egyszerre hasra az egész sor. A tarlón hosszúkás, kékes testecskék fekszenek egymás mellett, a hátukon világos pont: a szürke hátizsák. A mögöttük levő tarlót nézem, a mit elhagytak. Két sebesült fekszik egy sárga táblán. Az egyik mozog, mintha fel akarna kelni.

Alulról megy fölfelé a második sor. Aztán egy harmadik. Mint az irkapapir, úgy van megvonalozva a három sorral a napfényes, sima domb.

Az első sor fölkel, megy tovább, aztán összekuporodik, az álló alakok megkisebbednek, a mint lövésre készen tartott puskával kuporogva mennek az árok felé. Kicsit megzavarodik a sor: látni, hogy keresik a drótakadályok közt az utakat, a miket az ágyúink szaggattak. Baloldalt szalad fel a legtöbb. Ezeket futni látom az orosz árkok mögött, nagyon gyorsan. Az oroszok benn szaladnak az árkokban, jobbfelé. Négyen-öten beugranak az árokba a mieink közül. Egy csoport az orosz földhányáson szalad. Világosan látni, a mint a menekülő oroszokat üldözik. Aztán mind megáll egyszerre. Utóbb hallom, ebben az árokban az oroszokat részben összelőtték az ágyúink, a ki életben maradt, az szaladni próbált, de elfogták.

Alul a negyedik sor indul fölfelé a dombra.

*

A legfelső sor most megint egyenesre igazodik és megy tovább, föl, a harmadik és utolsó árokhoz. Onnan már nem hallatszik ide semmi. Megint halálos csönd van a vidéken. Ebbe a csöndbe most egyszerre, háromnegyedórai szünet után a hátunk mögött hármat ugat a hegyi üteg. Odaát a dombon, a mieink orra előtt három gránát vág be az utolsó orosz árokba. Most hirtelen megérzem, hogy ez a sok hallgató ágyú mind figyel, az a sok ezer katona, a ki itt az egész fronton láthatatlanúl, a bokrok, fák közt, a föld lyukaiban vár, mind ezt a fölfelé haladó sort nézi a nagy csöndben, mint én. Ezer meg ezer elbújt szem kiséri őket. És a hegyi üteg gondolt egyet, egy utolsó segítséget küld nekik, a fejük fölött az orruk elé lő, az orosz árokba. Nekem, a ki innen nézem őket, oly jól esett ez a három lövés, hogy majdnem elkiáltottam magam. És jól látni, hogy ők is megörültek neki, egyszerre gyorsabb a szaladásuk az orosz árok felé. Még egy utolsó barátság a hű hegyi ütegtől: még három gránát, pont be az orosz árokba. Aztán megjelenik a mieink fölött az első két orosz shrapnell-felhő. A hol levág a két orosz shrapnell, pillanatnyi szétrebbenés. Három-négy sötét pont marad a földön, a többi szalad fel, tovább, előre. Ez a folytonos, hű, néma előremenése a sornak, ez a legnagyszerűbb, ez szorongatja a szívet és megfogja a torkát az embernek. Ez a meg nem állás, föl, egyre, folyton, a halálos fegyverek felé, a shrapnellek alatt. Ez a végtelen hűség és becsület a halál arcza előtt, a hogy a mozgásban kifejeződik, ez a folytonos haladás a legnagyobb baj felé… kell hogy eláradjon az ember szemén a könny.

Világosan érzem magam körül a velem együtt néző, aggódó, égő szemek ezreit. Mind ugyanoda néz innen a lyukakból. És mint a gyerek, folyton a hű, ügyes kis hegyi ütegre gondolok, a mely aggódva figyelte őket és még az utolsó perczben merészen átlőtt a fejük fölött hatszor. Ő legalább tudott nekik valamit adni.

Az ötödik sor indul meg lenn, most olyan a domboldal, mint az ötvonalas kottapapir. De aztán ez az ötödik sor jobbra fordul és oldalt vág be a fiatal erdőbe.

Legfelül, az első sor előtt öt pont megy. Patrouille. Ezek érnek először az orosz árokhoz. Valami jelt adhattak, mert egyszerre az egész sor rohanni kezd a fehér árok felé, eléri, ellepi a hosszú fehér sávot. Ebből is szaladt már az orosz, a futóárkokon át, fel az erdőbe.

Lejebb, a domboldalon, mint egyes kották a sorok közt, sebesült-szállítók visznek lefelé hordágyakat. Előbb egy, aztán kettő, négy, öt mászik visszafelé különböző irányokból. Egy rövid egyenes vonal keresztbe vágja az öt vízszintes sort: municzió megy fel. A legfelső orosz árokban nyüzsögnek a mieink. Kutatják, szaladgálnak a mellvédjén, átugrálnak rajta, majd belebújnak, néhány perczre, pihenni.

Telefon: az első két árokban elfogott oroszok azt vallják, hogy a harmadik árok gyöngén volt megrakva, az oroszok zöme hátrahúzódott az erdőben épült állásokba.

Balra nézek: a németek is áttörtek a szomszédban, most egy országút fasorában masiroznak fel a szomszéd dombra. Az oroszok shrapnellel lövik a fasort.

A mieink patrouille-ja felér a dombtetőre, az erdőhöz. Eltünik a fák közt. Öt kis pont, be a sűrű erdőbe, a hol az orosz tartalék vár… Az erdőből azonnal lövöldözés hallatszik. Egy pillanat alatt kiugrál a fehér árokból az ott pihenő rajvonal és szaladva megy fel az erdő felé. Már be is szívja őket a sötét erdő. Megint ez a hasonlat üldöz: mint egy hosszú fésű fogai, tünnek el a sűrű lomb-haj közt. A négy párhúzamos sor húzódik fel utánuk. Az erdőből két durva hang: két sortűz. Az oroszok. Aztán felharsanó, rettenetes összevissza lövöldözés. Az első sor megtámadta az erdei orosz állásokat. Ismét a tipikus orosz kettős sortűz. Vad puskalárma. A második sor már ebbe a lövöldözésbe megy be az erdőbe. Erősödik a puskatűz. Az erdő a harmadik és negyedik sort is elnyeli. A puska most vagy egy óráig szól az erdőben. A domboldal üres. Csak kisebb őrjáratok mászkálnak az üres árkok mellett. Municzió húzódik fölfelé. Megint három-négy hordágy a tarlón keresztbe. Egy helyen többen hajolnak le egy fekete ponthoz, aztán elmennek tőle. Megint mások hajolnak le hozzá. Mindenki otthagyja. Ezt, úgylátszik, nem sürgős már elvinni szegényt.

Az erdőből, hol halkabban, hol erősebben, puskázás, sortűz, gépfegyver. Órákig. A völgyben minden csöndes. Az erdőből hordágyak jönnek.

Telefon: a Zlota-Lipán már az állandó hídakat építik.

Újabb telefon: az erdőben erős harcz után végre hátrálni kezd az orosz.

A puskák egyre messzebbről szólnak. Jobbra tőlünk orosz ellentámadás van, ott hirtelen megint nagy ágyúzás kezdődik, de nem tart sokáig.

*

Mint egy nagy szőnyeget, elhúzták előlem a csatateret. Most az erdőn, dombon túl húzódik kelet felé. A napsütött domboldalt nézem: ennyi földet szerzett vissza néhány óra alatt ez az ezred. És azt a sűrű erdőt, fenn. Van vagy négy kilométer. Ez már nem orosz föld többé. Reggel még az volt.

Balkéz felől még egy-két bágyadt, halványkék orosz shrapnellfelhő.

Megyek vissza, a falu felé. Az erdőben a telefonosok sietve gombolyítják le a telefont. A vezérkar a lovait várja, hogy az előnyomuló divizió után nyargaljon. A lejtőn, a Zlota-Lipa felé két alak áll a lövészárkok mögött. Távcsővel nézik a jobbszárnyat: Hofmann altábornagy és vezérkari főnöke, gróf Lamezan ezredes. Az ezredes – nem is olyan nagyon régen – még két éve ilyen időtájt a franczia köztársaság elnökénél ebédelt, az Elyséeben, díszruhában, ő volt az osztrák-magyar katonai attasé. Most csupa agyag a ruhája és a zsebéből reggelizik. Párisból a Kárpátokba ment egyenesen. Egy év óta dolgozik éjjel-nappal a hegyek közt. A hogy itt áll magas, sudár alakja a krumpliföldön, el tudnám nézni még sokáig. Hallom messziről, a mint a telefonosokat megszólítja:

– Milyen drótot szednek le?

– A hegyiüteg telefonját. Az üteg megy előre.

Elkezdek bolyongani az erdőben, hogy végre lássam ezt az okos, ügyes, hű kis hegyiüteget, de már nem találom. A folyón túl, a túlsó dombok valamelyikén kapaszkodik fölfelé…

Az erdei úton lassan jönnek visszafelé a szalmás szekerek a sebesültekkel. Le van csukva a szemük. A levelezőlapjaikat már elvitte a tábori posta.

Horozanka, augusztus.

Hotmann altábornagy, a hadtestparancsnok, este jön haza, fáradtan, porosan, a kertben találkozom vele, egész nap künn volt az előre-masirozó csapatok közt, az egész frontját végig-ellenőrizte, hogy rendben megy-e a csapatok «Vormarsch»-a a hátráló ellenség után. Később valaki, a ki vele volt, azt beszéli, hogy az altábornagy legelsőnek ment be Podhajce városába, egy órával előbb érkezett oda, mint a legeslegelől masirozó előörsök. Az orosz még csak épp, hogy kiment Podhajcéból, a zsidók rémülten állitották meg a tábornok kocsiját, hogy valahogy bele ne szaladjon az orosz utóvédekbe. A tábornok egyébként is híres arról, hogy nagyon exponálja magát, itt az alkalom, hogy erről a kérdésről néhány szót váltsak vele. A czivil köztudat úgyis abban a hitben él, hogy a generálisok hátúl ülnek, lőtávolon kívül. Azt mondja, hogy meggyőződése szerint a tábornoknak – bár erre a katonai tudomány szempontjából semmi szükség nincs – mindig exponálnia kell magát, a mikor a katonái előremennek, mert tapasztalata az, hogy ez minden tekintetben felemeli a sereg morálját: mind személyes bátorság, mind gyorsabb masirozás dolgában. Azt mondja: a tábornoknak igenis szabad az életét koczkáztatnia ezekért az előnyökért, az a szegény, fáradt, ütközetbe induló katona hadd lássa a tábornokát elől menni, a népnek úgyis az marad kiirthatatlan fogalma a vezérségről, hogy a vezér megy elől, a csapat megy utána. És ha ők ezt így képzelik, akkor így is kell ennek lennie. Holnap reggel megint négy órakor kel, automobilon utoléri őket és megint elébük megy.

Horozanka, augusztus.

Magyar pionirok.

Néhány nappal az orosz Zlota-Lipa front áttörése előtt egy este valaki titokzatosan mondta a fülembe:

– Sólyom-Fekete jön le az erdőből.

A nevet már hallottam. Sólyom-Fekete Gellért kapitány, a mi pionirjaink parancsnoka. Nem értettem, mi van azon olyan titokzatos, hogy lejön az erdőből. Azt tudtam, hogy Jeziorko fölött a hegyen az erdőben sátrakban laktak a pionirok, pihentek, azaz spanyol bakokat csináltak szöges drótból és fából és éjjel kirakták a lövészárok elé. Ez náluk pihenőnek számít. Jártam arra egyszer, de délelőtt volt, nem mentem el hozzájuk, mert a pionirok a háború éjjeli munkásai, délben kelnek fel.

– Ma arra jártam, – mondja a hírhozó – már rakodnak fel a szekerekre, itt masiroznak át holnap délben.

Megvallom, a bakák is tudták, mit jelent ez, csak én nem. Azt jelentette, hogy valahol a víz körül fog történni valami. Hosszú, hosszú, hetek óta állunk itt a Zlota-Lipánál, nem történt semmi, de most Sólyom-Fekete jön le az erdőből, megy a víz felé…

Másnap már többen tudták. Lovasok, a kik elnyargaltak mellette, mesélték reggel:

– Jön a Sólyom-Fekete. Ebből «erőszakos átkelés» lesz.

Szép az, hogy senki nem tud semmit. Az emberek úgy kombinálnak, mint a börzén. De most eltalálták.

*

A forró déli órában jöttek be Horozankára a pionirok, dél felől északnak masirozva, párhuzamosan a folyóval. A főtéren megállott a karaván, ebédelni. Szekerek, pontonok, deszkák, szerszámok, mintha egy gyár hurczolkodnék. A puskák gulában. A parancsnokság kertajtaja előtt egy barnára égett szőke kapitány száll le a lováról, úgy vezeti a lovat a házig.

Egy főhadnagy áll mellettem, titokzatosan meglök és súgja:

– Der Sólyom-Fekete.

Most már én is érzem, hogy lesz valami. De hogy mi, hol és mikor, azt nem tudja senki.

Sólyom-Fekete a vizet jelenti. A hidat, a csónakot, a pontont, a gránátok közt való czölöpverést, a géppuskatűzben való vízbe-gázolást, a csónakokra rakott átjárót, a bakokra állított gyalogpallót, a gerendákból ácsolt permanens hídat, – Sólyom-Fekete jelenti ezen a vidéken mindazt, a mi a pionirok hadi dicsősége. Nemrég van itt a hadtestnél, de érdekességét és hírét elhozta ide Szerbiából, a hol oly nagy becsületet szerzett a magyar katonának. Az arcza sötétbarnára égett, mint a dunai halászoké. A bajúsza lenszőke, napon világosodott, mint minden vízi-emberé. Azt mondják, a víz oxigénje az erős napfényben ózonná változik és épp oly vegyi folyamattal festi szőkére a hajat, mint az oxigénvíznek nevezett hajfestő szer. A halászok, hajósok világos hajszíne ez. A kapitány tizenhat évet töltött az Aldunán a pionirmesterséggel, most tizenharmadik hónapja harczol a vízek körül. Volt alkalma lebarnúlni és megszőkülni. Bihari ember, két kitüntetése is van, az egyiket még lenn kapta a Kolubaránál.

Oda vezet a katonái közé, ő maga ott hagy.