Part 26

Hat hétre beosztják a német gárdához. Kap a különítménybe egy kis porosz lovasságot is. Uzsok és Vereczke közt megy át velük a hegyek tetején és Turkától délkeletre hat napig tart egy vonalat ötszáz lovassal egy orosz brigád ellen: ott küzd hat napig ötezer orosszal, a kinek hét ágyúja és tíz géppuskája van. Kis lovascsoportjai a dombokon körülállják az oroszt. Farkas egy templomtoronyban áll, a honnan látja az ellenséget. Három kis zászlója van: zöld, vörös és sárga. Ha az orosz balra fejlődik fel, a zöld zászlót dugja ki a torony ablakán: balról tüzelnek a dombon álló lovasok. Int a vörös zászlóval, más lovasok jobbról lövik az oroszt. Az orosz feléjük fordul, felfejlődik. Sárga zászló: a harmadik irányból jön a tűz, úgy hogy az orosz egy szoros bejáratánál félkör alakban ássa el magát, mert azt hiszi, háromfelől jön az ellenség. Mialatt Farkas így játszik az oroszszal, a porosz gárda elvégzi a dolgát. Farkas is jöhet vissza. Talál az úton egy német viczefeldwebelt tizenöt-húsz gyalogossal, ezeket megfogja.

– Hallja, – mondja neki – én most hat napig takartam itt el a poroszokat, hogy nyugodtan masirozhassanak. Most én szeretnék nyugodtan masirozni, revansirozza magát és takarjon el engem.

– Kérem, – mondja a német – nagyon szívesen.

És már fel is fejlődik húsz emberével, zavarni az oroszt, míg Farkas elvonúl.

Vaskereszt.

A porosz gárda parancsnoka, báró Marschall tábornok sajátkezű levélben külön búcsúzik tőle és ragyogó magyar huszártisztnek» nevezi.

Most már van három golyó-horzsolása, le van lőve a csákójáról a forgó, át van lőve két helyen a pisztolytáskája, – szinte restellem írni, mert olyan, mint egy Dumas-regény utánzata – három lőtt lyuk a mentéjén, két lőtt lyuk a bricsesze buggyán, át van vágva karddal a csákója teteje és el van lőve a fél sarkantyúja. Egyéb baja hála Istennek nincs. Nem ambicionálom, hogy ezt mind elhigyje nekem az olvasó. Elég, hogy itt néhány ezer ember tudja mindezt és hogy én is tudom. Farkas kapitány a harczos magyarság egy kis csodája, oly egyedülálló, eredeti és hihetetlen a maga nemében, hogy igazán szükség volt arra a sok okmányra, írott jelentésre, táviratra, a mit végigböngésztem, hogy hivatalos bizonyítékait találjam az ő munkájának.

November elején Hofmann Pétertől, a ki úgy szereti, mint a fiát, igazán nekivaló ajándékot kap: két pánczélvonatot. Egyszerre kettőt. Most boldog. Mind a kettővel természetesen berobog az ellenség mögé; az egyikkel keresztülmegy egy alagúton és a kijáratnál megállítja, hogy onnan ne jöhessen ellene senki. A másikkal visszarobog, elmegy egy gyárépülethez, a melyben egy orosz ezred nyugodtan ebédel, egyetlen ágyújával lelövi a gyárkéményt, a mely lezuhan az ebédlő táborra. Az ezred nagy kavarodásban felugrál, erre a vonat négy gépfegyverével beléjük dolgozik, még hét gránátot lő az orosz tisztikar szállására, felborít mindent itt a környéken (– ez Skole körül történt –), az oroszt úgy megzavarja, hogy az egy héttel később érkezik meg Vereczkéhez, mint számította. Azzal szépen megköszöni és visszaadja a kegyelmes úrnak a két pánczélvonatot. Egy kicsit szomorúan néz utánuk, mert «nagyon neki való dolog».

Közben gépfegyvert szerez, kiképez egy gépfegyverosztályt és mellesleg egy lovas pionirszakaszt. Most már a «különítménynek» géppuskája és pionirszakasza is van. Minden technikai dolgot maga végez, mindenhez ért.

– Földrajzot nem tudok, – mondja – csak mindig harmincz kilométernyit az orrom előtt, de azt aztán jól…

Büszkesége, hogy még soha nem evett előbb, mint a legénysége. Egyszer azonban utánuk sem evett. A Kárpátok tetején főbelőtte az orosz egyik lovát. Ebből gulyást főzetett a huszároknak, de ő nem evett belőle. «Nem mintha utálnám a lovat, de mert elevenen nagyon szeretem…» Inkább éhen maradt.

Elbeszélgettem a legényeivel. Még a nevét se mondják ki a nélkül, hogy haptákba ne vágnák magukat.

És mindig csak «vitéz kapitány úr». Csak úgy kiváncsiságból kérdem:

– Miért szeretik olyan nagyon?

Rámnéznek, összemosolyognak. Nagybajuszú öreg népfölkelők, sokgyerekes családapák.

– Csak szeretjük.

Végre az egyik nagy későre kiböki:

– Jól vezeti az ütközetet.

Így tudom meg, nagy nyögések után, hogy mikor a Kárpátokban egyszer egy perczre nem akart menni a dolog, mert nagyon lőtt az orosz és sehol nem volt fedezék, hát lefeküdt elébük a földre és azt mondta nekik:

– Itt vagyok én fedezéknek, hasaljatok le és lőjjetek mögülem.

A mi panasz van, az nem ellene van, csak a gazdasági viszonyok ellen. Eleinte ugyanis a legényeinek egy kozák fogolyért húsz koronát, egy gyalogos oroszért öt koronát fizetett. De a legények oly buzgón hozták az oroszt (– eddig majdnem kétszáz ütközetben vezette őket –), hogy lementek az árak. Még pedig csúnyán. A kozák lement négy koronára, a gyalogos pedig egy koronára. Nem mintha a kozák négyszer annyit érne, hanem mert annak lova is van.

Ma délben ment el innen tőlünk. Sokáig néztünk utána, a mint leszaladt a dombról a szekere felé. Isten tudja, mikor látom megint. Kis okos, jólelkű, vitéz, matematikus, czéllövő, hídépítő, mozdonyvezető, verekedő, emberszerető, szegények barátja, árva öreg lovaskatonák orvosa, papja, levélírója, éleshangú kommandánsa – vitéz ezredeskapitány úr Farkas… egy kis piros huszársapka lenn az országút porában, a mint a kicsiből is egyre kisebb lesz, – annyi minden gondolatot támaszt az emberben, hogy nehéz elaludni este. Ki magyarázza meg valaha ezeket az embereket azoknak, a kikért itt egy év óta küzdenek?

Jeziorko, augusztus.

Árva Lazurka Jóska.

A huszárok lövészárkában van egy kiszögellés, a melyben keskeny lócza mellett keskeny asztal áll. Az asztal fölött deszkatető, a deszkán föld, ilyen szomorú «shrapnellzicher» lugas sok van erre a nyaralókban… Veszélytelen hely, puskagolyó nem járhatja. Itt el lehet üldögélni egy kicsit, tulajdonképpen Tóth Mihály közhuszár miatt jövök ide, a ki az asztal mellett néz ki a drótmezőre, beszélgetni szeretnék vele, mert két kitüntetése is van.

A következő pillanatban ott áll Árva Lazurka Jóska.

Tíz éves, de a korához képest kicsi. Piros nadrág, huszárbluz és huszársapka van rajta, a gallérján egy kis arany meg egy csillag. Lehet zászlós, őrnagy, vezérőrnagy. Nagy és komoly szeme van, de a szemében valami különös fényecske lobog, szinte bántó. Egyébként elég csinos kis magyar gyerek.

Lazurka Jóska azok közül való, a kikkel szemben majdnem tehetetlen a hadsereg. Igen sok van ilyen a harcztéren, magyar gyerek, német gyerek, – már oroszt is fogtak, a ki az oroszokkal jött. Valahol, senki se tudja hol, felkapaszkodnak egy éjjel a katonavonatra és a katonákkal szöknek. Rendszerint nem mondják meg a nevüket és a falujokat, hogy vissza ne küldjék őket. A kit lehet, visszatolonczoltat a hadsereg, de a kivel nem bír, az itt marad. A baka, a huszár jószívű, egyszerre négyezer apja akad a kis rongyosnak. Ezek közül a négyezer apás fiúk közül való Lazurka Jóska, de az ő története más. Az ő története oly szép és egyszerű, hogy az olvasókönyvekbe és a dalok közé való. Szűzen adom itt, a hogy ő elmondta. Tóth Mihály ráteszi kérges barna kezét a Jóska fejére, Jóska nyugtalanul néz rám, de okosan, összefüggően és szépen felel:

– Úgy gyöttem ide, hogy édesapám honvéd Lazurka Ferencz elhozott magával Érszőllősről, mivel édesanyám meghalt és édesapám nem akart otthagyni egyedül, mert nincs ott nekünk senkink és elhozott magával, a magyar királyi huszonegyedik honvéd gyalogezredben szolgált édesapám Lazurka Ferencz szakaszvezető és akkor volt egyszer egy holdvilágos éjszaka és rohamra mentünk, én mindig édesapám mellett voltam és volt nekem akkor már honvédsapkám is és «bagnétom» is, és egyszerre csak meglövik a muszkák az oldalamon a bagnétot, letörött a fogója, aztán oda akarok szaladni édesapámhoz, akartam neki mutatni, hogy édesapám, meglőtték a muszkák a bagnétomat és a hogy szaladtam, hát akkor elesett az édesapám és meghalt ott mindjárt, aztán én úgy ottmaradtam, most meg idevettek a huszárok, most meg itt vagyok.

Ennyi az egész.

Kérdőleg nézek a tisztekre, azok bólintanak, hogy igaz. A dolog Skole körül történt. Tóth Mihály huszár még mindig Jóska fején nyugtatja a kezét. Ő is int, hogy igaz. Egy tiszt azt mondja, Árva Lazurka Jóskát már hátraküldték biztosabb helyre, de visszaszökött az állásba. Árva Lazurka Jóska egyszer kikémlelt egy orosz árkot. Egyszer pedig a német tüzéreket figyelmessé tette egy gyanus parasztra, a kiről kisült, hogy orosz kém. Ha arról van szó, hogy innen el kell mennie, reszketni kezd. Sötéten és gyülölettel nézett rám, csak azért, mert ezt a dolgot egyáltalában szóbahoztam. A patrouilleok kénytelenek néha magukkal vinni, mert ha nem viszik, utánuk szökik és ez az életébe kerülhet, így legalább vigyáznak rá, a mennyire lehet.

Rövid párbeszédem vele:

– Ki a legjobb barátod?

– A legénység.

– Mégis… Kihez mégy, ha bajod van, ha valami kell?

– A tiszt urakhoz.

– Eljönnél velem innen?

Megint az a sötét, villogó tekintet.

– Nem.

Van benne valami a csodagyerekből is: betűről-betűre tudja a mi összes magyar és német kommandóinkat, a lovassági, tüzérségi és gyalogsági kommandót, de valamennyit. És külön tudja az összes birodalmi-német kommandót, valamennyit. Néhány százat el is mondott. Teljesen pontosan tudja a mi nehéz és komplikált parancsnoksági rendszerünket és a németet is. Az osztrák-magyar és német puskagyakorlatokat mind, – saját magát vezényelte és egy bottal mutatta. Mikor elsütötte a botot, féltérden állva, szégyenlősen felmosolygott hozzám és azt mondta: bumm, egészen halkan. Aztán tovább ordította a kommandót és csinálta a fogásokat, komoran, maga elé nézve, szinte vadul. Árva Lazurka Jóskát ezzel az élettörténettel itt az árok fenekén kommandirozni hallani vékony, de éles kis hangjával, sötét tekintetével – azt kell hinnem, ezek a pillanatok azok, a mikor az emberen egyszerre, mint a villám, átrohan a háború egész borzalmassága.

A végén haptákba áll és összeszorított ajakkal, némán, de ellenségesen néz rám. Egészen világosan érzem, azt hiszi, azért jöttem, hogy elvigyem, az egész kommandirozást azért csinálta ilyen izgatottan, mert szinte vizsgázott előttem és a tiszt urak előtt, mert itt akar maradni – és most néz egyikünkről a másikunkra, várja a döntést. Kis kerek barna arcza most vértelen.

– Jól van, Jóska – mondja neki Tóth Mihály.

Tóth Mihály hangja oly meleg, mintha mind a négyezer apa jósága benne volna.

Most kipirosodik az arcza és lassan elárad rajta egy félig síró kis mosoly. A hogy nézem, most veszem észre, hogy itt az agyagos sárban olyan tiszta, mint egy grófgyerek. A huszárok vigyáznak rá. Füle, nyaka, orra, mintha angol nevelő puczolná. Ott állok egészen maflán és nem tudok neki mit mondani. Néz rám, most már megnyugodva, én meg nézek rá. Gondolom, majd csak szól valamelyik tiszt, majd akkor megyünk tovább. De eltartott vagy egy perczig, hogy senki se szólt.

Horozanka, augusztus.

Galambos őrmester és a huszárjai.

Ma délelőtt, a hogy nekivágok a kis piszkos falunak, az egyik szalmafödelű ház előtt huszárok állnak, állig felpakolva, karabélylyal. Errefelé ritkán jár lovasság, megkérdem hát őket:

– Mit keresnek itt?

– Patrulba vagyunk.

– Hányan?

– Hatan. Őrmester úr Galambos és öt huszár.

Végre láthatom őrmester úr Galambost. A kapitánytól, a híres «vitéz kapitány úr Farkas»-tól annyit hallottam már róla, hogy igazán kiváncsi vagyok rá. Őrmester úr Galambos a leghíresebb altiszt a Hofmann-hadtest huszárjai közt, három vitézségi érme van, ő mentette meg a kapitánya életét, járt az orosz front mögött, verekedett Szerbiában, a Kárpátokban, Galicziában, fogságból is szökött már meg, két sebbel nem ment kórházba, őrmester úr Galambos itt a környéken a huszárbravúrnak és a rettenthetetlen vakmerőségnek a példája, a huszárok kisebbik atyaistene – hol van?

Előjön a viskóból. Valóban, három kitüntetés függ a mellén. A nagy-ezüstöt Stryjnél kapta. Hét huszárral bement a fenyegetett városba, a toronyból áttekintette a helyzetet, jelentést küldött hátra, aztán elindultak nyolczan az oroszok ellen, hogy «erőket vonjanak magukra.» Szétszélednek, egyenként lövöldöznek, «magukra is vonnak» öt orosz ágyú közül hármat, sőt fölfejlődik ellenük a gyalogság is, mert úgy viselkednek, mintha nagyobb sereg előcsapata volnának. Az erdőben egyedül elindul őrmester úr Galambos, hogy megnézze, hol állnak az orosz ágyúk. Hiába bújik el, a sarkantyúja kiáll egy bokorból, az oroszok kihúzzák és elfogják. Egyetlen őrt adnak melléje, ennek Galambos odaadja pénzét, óráját, lánczát, gyűrűjét, az őr elfordul és ő visszaszökik, pontos jelentéssel és – két huszárral, mert a hét közül öt ottveszett. A második kitüntetést, a kis-ezüstöt, februárban érdemelte ki a vereczkei szoros körül, a hol hatvan emberrel két orosz zászlóaljat tartott sakkban, két napig tartóztatta az ellenséget, ötven lépésre az orosz rajvonaltól éjjel-nappal, étlen-szomjan, méteres hóban, a míg a német gárda bevette Annaberget és Tucholkát. Maga a trónörökös tűzte a mellére a kis-ezüstöt. A bronzot a múlt hónapban kapta sokmindenért, a mi «összegyűlt», mint mondja. Kitüntetésből léptették elő őrmesterré is.

A legkevesebb, úgy-e, hogy érdeklődöm őrmester úr Galambos polgári múltja iránt. Azért járok itt, azért bújok be minden lyukba, hogy mindent összeírjak, összeszedjek, a mi a magyar katonára vonatkozik. Már régen terveztem, hogy egyszer egy huszárpatrouillet megfogok és megvizsgálom őket a legapróbb részletekig, mint a doktor. Tehát: mi a keresztneve:

– Aladár.

Még nem mondtam, hogy őrmester úr Galambos külsejében csalódtam. A neve, a híre után szélesvállú, marczonabajuszú öreg huszárt vártam. De most egy kistermetű, szinte vézna gyerek áll előttem, alig serkedő bajuszszal. Mind az öt huszárja külön-külön az apja lehetne. És – Aladár, ez gyanús.

– Hova való?

– Pestre.

Szélesen és boldogan nevet, mint a ki becsapta a másikat, mikor látja, hogy elbámulok a dolgon. Igen, Pesten született, huszonhárom éves, «édesapám építési vállalkozó Óbudán, talán tetszik ismerni, Gans Árminnak hívják.»

– Czivilben micsoda?

– Hivatalnok vagyok, magánhivatalnok.

– Hol?

– Az aradi pamutárúgyár pesti irodájában. Textilmérnöknek készülök, de most megakadt a dolog. Tizennegyedik hónapja vagyok a harcztéren. Besoroztak 32-es bakának, aztán áttettek irodai szolgálatra a huszárokhoz. Úgy kerültem ide a svarmléniába.

– Lovagolt azelőtt is?

– Nem, uram, nem ültem én addig lovon soha. Mikor czivil voltam, reggel nyolcztól tizenkettőig, délután kettőtől hatig irodában ültem, este héttől kilenczig a technológián ültem az esti tanfolyamon, aztán ültem sokat a Newyork-kávéházban és ha zenét akartam hallani, a Sorrento kávéházban ültem. Mindig ültem én, uram, csak az operában álltam, az olcsó helyen, mert a zenét nagyon szeretem.

– Az esti tanfolyamon mit tanult?

– Külön még könyvelést, kereskedelmi számtant és levelezést.

– Hogyan lett altiszt?

– Februárban sok tiszt úr esett el, átvettem egy népfölkelő huszár-szakaszt, csupa öreg honvédhuszárt, mint czúgszfűrer.

– Sebe van?

– Kettő. A lábam meg a czombom lőtték meg.

– Volt otthon?

– Nem én. Azt se tudom, hogy néz ki Pest. Nem volt veszélyes sebesülés egyik se, tovább szolgáltam vele.

A lova nyugtalankodik. Hátrakiált hozzá:

– Hőj, hőj… Feleség!

– Jó neve van…

– Igen – mondja – Feleség… Nagyon jó ló. Más nőt nem is láttam tizennégy hónap óta.

A tárczájában őrzi a czédulát, a melylyel alsó-takáchy Farkas Elemér, a kapitánya, a nagy-ezüst érmet kisérte, mikor átadta neki. A szöveg így kezdődik: «Galambos Aladár őrmester eddig harminczhat ütközetben harczolt és az életemet mentette meg…»

– Ez hogy történt?

– A kozákok közé keveredtünk és egy kozák le akarta szúrni a kapitány urat, de a kapitány úr megfogta a lándzsát. Én agyonlőttem a kozákot.

Most már ott áll körülöttünk az öt öreg huszár. Szeretettel veszik közre a kis őrmestert, mindenik magasabb nála egy fejjel.

– Szeretik az őrmester urat?

– Bizony szeretjük.

Azt mondja az egyik.

– Ű gyógyít minket, nem a doktor.

– Igen, – mondja az őrmester, – lázat, hasmenést, köhögést, azt én gyógyítom… mindig vannak nálam porok, Pestről kapom levélben.

Büszkén mondja a huszár:

– Sósborczecze is van.

Elmondják, hogy ő írja haza helyettük a levelet, írt már hadisegély ügyében jegyzőnek, szolgabírónak, sőt főispánnak is. Rendbe is hozta a dolgot mindig. Néha ötször is írt egy huszárért.

– Ópiumcsöpgye is van – mondja a huszár.

Vegyük sorra a huszárjait most.

Baranyi Sándornak kitüntetése van. Zawadkán a hóban elbújt oroszokat kikutatta, megtalálta, jelentette. Biharmegyei, zsákai, földmunkás. «Két gyerekem van.» – «Fiúk?» – «Igenis, gyerek mind a kettő.» Hátramutat: «ez itt a lovam, Sárinak hívom.»

Pap Albert Kolozsvár környékéről való, székely földmíves, de «inkább mondjuk, kérem, ha fel tetszik írni, hogy tejkezelő, mert tejkezelő vagyok.» Bryn faluban egymaga szétvert egy kozákokból és gyalogosokból álló kombinált járőrt, a mely el akarta fogni. «Mer nem adjuk meg magunkat.» Aztán: «tessék beírni: jegyesem vár odahaza.» Ő is megmondja, kérdés nélkül: «lovam neve Első.»

Győrfi Károlynak is kitüntetése van. Önként jelentkezett itt Galicziában, hogy bemegy az oroszok közé egy faluba, jelentést tenni arról, a mit lát. Az oroszok belecsimpaszkodtak a lovába, karddal vagdosta le őket magáról. Szerényen, szépen mondja ezt el. Így végzi: «Csurgott a vér az arczomról, mikor visszagyöttem galobba, őrmester úr Galambos kérdezte: megvágták kendet? – mondok: jelentem alássan, nem az én vérem, el akart fogni a kozák, levágtam, az ő vérét hoztam el, minek akart magyar huszárt elfogni.»

Ez a Győrfi Károly a legszebb köztük. Sötétbarnára égett az arcza, szénfekete szeme van, fekete bajusza, hatalmas alak, elhiszem neki, hogy öt oroszt vagdalt le a lova körül. Az arczkifejezése komor, szinte vad. Most elhallgat.

Azt mondja neki Galambos őrmester:

– Mit csinálnak a báránykák?

Ilyet még nem is láttam. A fekete huszár lassan, de nagyon szomorúan elmosolyodik. Félrehajtja a fejét és elpirul, mint egy szűzlány. Barna bőre alatt szégyenlősen ég a pirosság. Egyszerre úgy ellágyul, olyan szeliddé válik minden vonása, hogy csak nézem. És nagyon csöndesen, olyan melegen, mint a gordonka, mondja, mosolyogva, bólogatva:

– Ezerkétszáz darab maradt otthon.

Győrfi Károly Nagybajomban juhász. A hogy a szomorú, szelid mosolyt látom a fekete arczán, attól félek, hogy elríjja magát. Azt mondja, egészen halkan, alig hallani:

– Azért kérdi az őrmester úr, mert tudja, hogy szeretem a báránykákat.

Azt mondja:

– Mikor elgyöttem a háborúba, az öcsém vigyázott rájuk… aztán «meg lett bízva» egy éltesebb ember… mert az öcsémet is elvitték…

De a míg a bárányokról van szó, úgy marad az arcza, abban a sírásra álló, szégyenlős mosolyban, változatlanúl. Még a szűzlányénál is ártatlanabb most ez az arcz. Két-három éves kis fiúknál látni ilyet. Milyen lehetett, mikor a kozák vére csorgott róla? Egy pillanatra felbőszülök a háborús frázisok ellen: «daliás, hős huszárjaink… lobogó mente… trombita, roham…» Milyen messze vannak ezek a nagybajomi juhásztól, a ki ördögi verekedés után, a vitézségi éremmel a mellén, a szó szoros értelmében siratja a bárányait és a világért se mondaná, hogy «bárány», hanem mindig csak «bárányka.» És egészen külön hangja van ehhez, a jelentem-alássan-huszárhang mellett ez a lágy, játékos, szomorúan kedveskedő bárányka-hang…

Milyen mélyen kell benézni egy magyar huszár életébe, hogy a költészetének csak a századrészét meglássa az ember?

Aztán megint haptákba igazodik és hangosan mondja:

– Két gyerekem van odahaza, Margitnak nevezem lovamat.

Szima Istvánnak «öt családja» van odahaza, Nagylétán. Galambos elmondja helyette, hogy Wolosiankán egymaga tizenkét muszkát hozott be.

Csordás Jánosra két gyerek vár Gyékényesen. Zawadkán «egy hulánussal ketten voltunk, szétkergettünk harmincz oroszt.»

Mind az öt kitünő lövő. De egyik sem süti el a puskáját, a míg a pipát a szájába nem vette. A huszár nem lövöldöz. Meggondoltan és takarékosan lő, ezért kell a komoly munkához előbb a pipa. «Úgy van az, kérem, – mondja Baranyi, – hogy ahhoz nyugodalom kell.»

Mostanában künn fekszenek a lövészárokban. De most csönd van. Hát őrmester úr Galambos csinált egy láda fenekéből czéltáblát. Befestette fehérre. Ezt kidugják a lövészárokból és az orosz czélbalő rá, igen rendesen, egyszerre mindig csak egy. Ha nem talál, akkor a táblát jobbra-balra mozgatják, mintha azt mondaná: «nem, nem.» Ha talál, akkor meghajlik az oroszok felé a tábla, mintha azt mondaná: «köszönöm szépen». Az oroszok is csináltak egy táblát, viszonzásul, és most úgy folyik a játék, hogy minden treffer után a másik «párt» lő. A legnagyobb rendben megy ez. Ha az orosz tábla treffert jelez, megjelenik a magyar tábla és az orosz lő rá. A mint talál, a magyar tábla lesülyed és túlnan felbukkan az orosz.

– Csak vigyázni kell a kigyugásnál – mondják – mert a kézre is czéloznak. Mink is czélozunk az övékre.

Most így élnek.

Mielőtt tovább megyek, lovakról van szó, azt mondja az egyik, hogy «olyan sokféle bolond nevük van a századnál a lovaknak.» Azt mondják, hogy ezeknek a derék harczi paripáknak sohse írják ki a nevüket az ujságba. Igazuk van. És szépen sorba, egymásután diktálják a furcsa neveket, én meg írom:

«Mérőke… Forma… Négyszög…» – Négyszög?

– Van még czifrább is – mondják. És diktálják ott a kis viskó udvarán, szorgalmasan, hogy valamelyik ki ne maradjon, a legkülönösebb lóneveket:

«Baba, Népfölkelő, Piczike, Rabszolga, Nosza, Kapúfélfa, Mindenségem, Jófajta, Matild, Néma, Csóka, Lelkiismeret, Csipke, Exelencz, Smólentóni, Gipsz, Hurka, Csalóka, Égtáj, Háziúr, Bogár, Mákvirág, Csillag, Édes, Koldusbíró, Kutyaszőr, sőt egynek ez a neve: «Élcz.»

Aztán elbúcsúznak, lóra ülnek és eltrappolnak. Rengeteg minden van a harcztéren egy ilyen huszárlovon. «Feleség» alig látszik ki a sok holmi közül, a minek tetejébe most még őrmester úr Galambos is felül reá. Ő nyargal elől, utána a többi.

Mennek, mennek a sáros úton, aztán felkaptatnak egy zöld domboldalra, de ott már szorosan egymás közelében nyargalnak, egy csomóban. A hogy így megy föl a kék-piros csomó a dombra, már nem egyes emberek ezek többé, hanem egy kis harczi egység: «huszárjárőr» a nevük; így együtt ennek a nagy hadseregnek egyetlen ökölcsapásává, kardvágásává vagy szempillantásává olvadnak, így már egyek és oszthatatlanok és ebben a vitéz egységben már megint együtt van minden, a mit az imént szétbonczoltunk: a Galambos hőstette és Sorrento-kávéháza, Pap Albert tehenei, Győrfi báránykái, az operai állóhely és a nagylétai «öt család», a Newyork-kávéház, a kozákvér az arczon, a megmentett kapitány, a Technologiai Iparmúzeum és a sarkantyú, a minél fogva kihúzzák az őrmestert a bokorból, – a nagybajomi juhász és a pesti kis magánhivatalnok élete itt egyetlenegy ösvényen megy már tizenharmadik hónapja, dicsőségére a drága magyar földnek, a mely ilyen férfiaktól virágos és talán annak a gonosz ifjú Budapestnek is, a mely íme, milyen szépen tanúl az édesanyjától.

ÁTTÖRÉS…

Horozanka, augusztus.

Ma reggel áttörték a mieink a Zlota-Lipánál az orosz frontot. A tudósítást erről úgy küldöm el, a hogy a naplómba beírtam este, mikor fáradtan és összetörve hazaérkeztem a parancsnokságra. Nem hiszem, hogy itt értelme volna egyéb erőlködésnek. Az ilyet nem is szabad utólag kicsinosítani. Mindent beleírtam, a mit fatörzsek mögül lesve, az erdő szélén bujkálva és végül a rajvonal mögött levő telefonos-fedezékből látni lehetett. Az egész a győzelmes nagy akcziónak igen kis darabkája volt. A világtörténelemben nem lesz benne. De ennek az ezrednek, a mely mögött álltam s a melyben székelyek, erdélyi szászok és románok harczolnak, egyik legszebb napja volt.

*