Part 25

Ma már lassanként a nem-katona ujságolvasó is hozzászokik az ilyen katonai közhelyekhez: «két ezred, hogy a halicsi támadást megkönnyítse, kierőszakolta az átkelést és erőket vont magára». Minél tovább tart a háború, annál inkább esik bele az ember ebbe a hibába. Holott mindenkinek, a ki nem katona, szűzen kellene maradnia a taktikától, a katonai nyelvtől, hogy fel tudhassa mérni az emberi szenvedést, minden taktikának örök és egyetlen tartalmát. És kötelesség volna nemcsak az ezredek, de a legkisebb patrouilleok napjait és éjszakáit mikroszkóp alá tenni és kikeresni belőlük az ember türelmének, önfeláldozásának, hűségének és végtelen kinjainak a példáit. Ezek igazi fejezetei volnának a háború történetének – de a legkisebbhez is egy egész emberélet ideje kellene, meg az, hogy az ember mindentudó legyen – és még akkor is milyen keserű igazságtalanságot követne el azokkal szemben, a kik siker nélkül szenvedtek. Itt van előttem ez az ezred a lövészárkaiban, itt vannak a tisztjei, a kik mindenre emlékeznek, itt van egész kötege az iratoknak, a melyek minden percz történetét adják, a szomszédban a Dnyeszter zug e harczok színpadján keresztül és a hogy így szembenézek az ilyen elmult öt nap történetével, perczekig egyebet sem érzek, mint a magam kinzó tehetetlenségét. Mint a fájdalom elől a narkózishoz, úgy menekül az ember vissza a közhelyhez: «az ezred… kierőszakolta az átkelést… erőket vont magára…» Ha ezzel elbutítja magát az ember, legalább homályba borul a többivel együtt Schip Lipót is, a ki oly «stramm» volt a leszakított karjával. Mert különben ez maga elég ahhoz, hogy az ember heteken át kinlódva nézzen maga elé a semmibe és gondolkozzék, minden eredmény nélkül.

HUSZÁROK A LÖVÉSZÁROKBAN

Jeziorko, augusztus.

A nyári éjszaka végtelen csöndjében tegnap még éjfélután is kopogott a gépfegyver a domb mögül. Valami új legénység érkezett odaát az orosz árkokba és ez nem tud az első éjjelen aludni. Izgatott, fél, nyugtalankodik, elkezd lövöldözni, mi visszalövünk, így kopog, kopog egész éjszaka a puska és a kis fekete gép. Hajnalra csönd.

Reggel kimegyünk hozzájuk.

Gyalog fel egy dombra, aztán szekéren. Báró Mirbach vezérkari kapitánynyal döczögünk nagy kerülő úton, az erdőszélekhez símulva, mert a mezőn nem tanácsos átvágni. Aztán megint gyalog, megint szekéren.

A dombon tábori üteg lő. Az oroszok legújabban ismét parasztasszonyokká öltöztetik át a katonáikat. A tüzérfőhadnagy meséli, hogy tegnap hajnalban előbb négy-öt, majd tíz-húsz parasztasszony jött feléje az orosz árkok felől, de egyszerre megijedtek valamitől, mert hirtelen, még mielőtt a mi drótunk elé értek volna, mind a húsz parasztasszony egyszerre lehasalt és tüzelni kezdett. Többé aztán már fel se keltek. A tüzérség most azt a pirosfödelű házat lövi, a honnan ezek jöttek. Ott valami központ lehet, mert folyton jönnek-mennek körülötte az oroszok.

Mezőn megyünk keresztül, a hol rutén parasztok aratnak a tüzérharczban. Azt mondják, soha egy pillanatra se mennek el a földjükről, a legnagyobb gránát-tüzben is dolgoznak. Pedig már nem egyet tépett szét az orosz.

Hosszú út a mély és keskeny futóárokban, fölfelé, aztán egyszerre ott vagyunk az első árokban, a huszároknál. Valamennyi a puskájánál áll és néz ki a lyukon: valami mozgolódás volt elől, a Feldwache körül, a ki ez előtt az árok előtt, künn, a dróton is túl fekszik egy lyukban, negyven lépésre az orosz Feldwachétól. Ha nem lőnek egymásra, beszélgetnek egymással. Most lőnek egymásra.

Az árok Jacobs huszárkapitány lövészeinek az állása. Az első tiszt Lázár főhadnagy, aztán megismerjük Rusa főhadnagyot, Rumler és Gosztonyi hadnagyokat. A huszárok lövészárkát a szinte túlzott tisztaság és pedantéria jellemzi. A berendezkedésnél a huszár fáradhatatlan, – a hogy máskor a lovát tisztítja egész nap, szünet nélkül, úgy most, hogy a lovat elvették tőle, a lövészárkot csutakolja, mossa, vakarja, keféli, egész nap. Ők maguk is – ez is tradiczió – folyton csinosítják magukat. Szakállat nem látni. Mind borotválja magát itt is, a bajuszok ég felé állnak, Munkácsról «hozatják» a bajuszpedrőt. Megmutatják a konyháikat: az agyagba kis tűzhelyet fúrnak, a tűzhelyen vaskarikát látok, akárcsak egy pesti spórherden. Ez az egyetlen hordozható része a tűzhelynek. Némelyiknek még kis bádogkéménye is van. Krumplit főznek. A hogy beszélgetünk velük, elmondják, hogy tavaly szeptember óta folyton harczban vannak: az egész telet végigverekedték a Kárpátokban, résztvettek Przemysl végső ostromában és most nemrég a Dnyeszter-forszirozásban. Barnára égett, kedves, büszke arczok: egytől-egyig mind magyar.

Megmozdul egyszerre végig az egész árokrész, – jön a kegyelmes úr. Látni, a mint a futóárok földhányásai közt két kék sapka mozog errefelé: Hofmann altábornagy jön a huszár-divizió parancsnokával, Ruiz de Roxas vezérőrnagygyal. Feszes hapták, minden huszár a puskája mellé áll, most nem szól egy puska sem. A két kék sapka kanyarog, el-eltünik, megint felmerül a szántóföldön, szinte kisérteties innen az állásból nézve, a hogy két sapka magától jön fel a tarlón. Aztán hirtelen kibukkan a két tábornok, már sárosan, agyagosan a szűk árok falaitól. Tegnap zuhogott az eső, olvadt az agyag.

Excellenc a huszárjait jött meglátogatni. Elindulunk vele, végigmegyünk a több kilométer hosszú lövészárkon. A séta bizony reggel kilencztől délután kettőig tart, mert az altábornagy majdnem minden huszárnál megáll.

– Van dohány?

– Van.

– Elég?

– Elég.

– Elég??

– Hát… Istenem… elég.

– Elég???

– Hát… lehetne több is.

Már írják is fel a noteszbe: a huszárokhoz holnap dohányt küldeni. És most következik a harczias arczoknak, a kidüllesztett melleknek, a bizodalmas tekinteteknek, az eget szurkáló bajuszoknak, a kedves, meleg, őszinte válaszoknak hosszú, hosszú sorozata, a hogy ezek a huszárok itt tíz-tíz lépésre az árok lyukaiban egymás mellett állanak, egy egész ezred. Mintha a magyarság nagy képeskönyvében lapozna az ember: csupa új meg új ember, egyik ravaszkás, a másik komoly, van közte fölényes, szerény, vörös, barna, kicsi és óriás, fiatal, öreg. De a hang mind nyílt, a tekintet mind a szemből a szembe megy. Elkeveredem a fiatal tisztek közé, elmaradok az Excellenctől, de egyre hallom elől a hangját:

– Van családod?

És a katonás választ, haptákban:

– Igenis van.

– Nagy?

– Alássan jelentem, öt családom van, egy asszony, két gyerek és két lány.

Öt család, négy család, hat család… kevesebb alig akad. Egynek «nyolcz családja» van. Ebbe a szülék is be vannak számítva.

A sapkákat gyűjteni kellene, olyan szépek. Egyiken aranyfonálból és művirágból csinált bokréta. A másik fényes zöld gyöngygyel körülszegve. Töltényből csinált czeruzatok némelyikben. Kis kétkrajczáros emlékérmek ügyes lánczczá varrva egyiken-másikon. És közben: öt család. Hat család. Aztán megint tölgyfalevélből koszorú. És akár hat család, akár öt család, a kis tükör ott függ a puskalyuk mellett, vagy a zsebben van. De van. Ez olyan huszár-tradiczió, a miből nem engednek. Azt mondja az egyik:

– Legfőként a bajusz végett.

És mindenütt rend: a lyukon kidugott puska tiszta, mint az arany. Melléje az agyagba vágva pontos négyszögű lyuk, abban vannak a töltények, kéznél. Mellettük kefe. Fölöttük a kézigránát: félméteres vaspálcza, a minek a végén egy nagy «varangyosbéka» van vasból. És a tükör. Össze kell hogy szorítsa a szívet a huszár történelmi daliásságának ez az összekeveredése itt a sáros agyagba való szorulással, – az a szomorú hűség, a melylyel a legszebb lovaskatona még itt se adja oda a külsejét a vakondok-életnek. Tudja Isten, még itt is a lóról lefelé beszél, a mikor guggol, akkor is, – a huszárság: a nyargalás, a repülés, a ficzánkoló büszkeség valami titkos életet él benne tovább. Búsul benne a huszársága.

Egy helyen töredezett, omladozott az árok. Néhány nappal ezelőtt betört ide vagy negyven orosz, már egyik-másik be is ugrált az árokba, de huszonkét huszár agyonvert belőle, a mennyit tudott, a többi visszaszaladt. A huszonkét huszár most itt áll haptákban. Egynek sincs baja. A kegyelmes úr megöleli őket.

A hol kiszögellik az árok, kétfelé két géppuska néz ki a lyukon. Az egyik a mienk, a másik a «disznó». A disznó egy zsákmányolt orosz géppuska. A huszárok ököllel fenyegetik, mikor mutatják, a «disznó» pedig, mintha értené, meglapul a vaczkában…

Egy huszár zsebéből franczia nyelvtan áll ki. Oroszországban találta valahol, kemény táblája volt, kitépte belőle a könyvet, most a térképet tartja benne. A zempléniek és borsodiak közt az egyiknek két kitüntetése van. Mikor Hofmann megszólítja, elvörösödik, dadog. Nem lehet tőle megtudni, miért kapta. Zavarban van.

– Nem baj, fiam, – mondja neki a tábornok – te, úgy látszik, jobban verekszel, mint szónokolsz.

Most, a hogy tovább megyünk, egy kis meglepetés következik. Az oroszok nagyon figyelnek odaát és látják, a mint a tábornokkal együtt tíz-tizenöt sapka megy így végig az árkon. A földhányás nem egyenletes és ez a kis sapka-menet kilátszik mögüle. Mi is pontosan szoktuk látni, mikor odaát inspekció van: az orosz tábornok és kísérete szintén tíz-tizenöt sapka, a mely libasorban, lassan végigúszik az árok fölött. Meg aztán a végig haptákban álló huszárok sapkái is látszanak. Jön tehát vígan zúgva egy orosz shrapnell. Második esztendeje hallják ezt napról-napra az árok lakói, mégis egyik-másik lekapja a fejét, a mi különben semmi védelmet nem nyújt. Ezt a reflexmozgást a világ minden hadserege ismeri. Nem lehet leszokni róla. Az inspekció tiszteletére még három shrapnellt kap Excellenc és a kísérete. És egy kicsit pattogni kezdenek a puskák odaát. Tehát most még egy jó félórát lehajolva kell menni.

Kijutunk, most egyenként megyünk át a mezőn, a honnan látni az orosz drótakadályt és mögötte a domboldalon végigvonuló lövészárkot. Náluk most egy sapka sem látszik. És már meg is kapják a választ erre a négy lövésre, a mi tüzérségünk beléjük vág vagy húsz shrapnellt. Itt most ilyen retorziós rendszer van: ha ti nem hagytok bennünket inspiciálni, mi nem hagyunk benneteket ebédelni. Aztán ismét csönd.

Az erdőben a parancsnokok lombgunyhói: gróf Szapáry alezredes, Jankovich alezredes egy pohár borra állítanak meg bennünket. Itt vár Oehm őrnagy, Hubiczky kapitány, Till főhadnagy, Hazay főhadnagy és a ministerelnök fia: «Leutnant Tisza», – a ki szintén a lövészárokban álló huszárokkal van.

Az erdő alatt tartalékban áll egy század huszár. A kegyelmes úr megdicséri Lázár Károly főhadnagyot, a kommandánsukat és elibük állva ezt kiáltja feléjük:

– Huszárok, hallom, hogy ti vagytok a legvitézebb század. Huszárok vagytok, magyarok vagytok, természetes, hogy jól harczoltok. Gratulálok nektek az utolsó ütközethez. És sohse felejtsétek el ezentúl se, hogy magyarok vagytok. Éljen a magyar! Éljen a király!

Leveszi előttük a sapkáját. Minden tiszt ugyanazt cselekszi. A moczczanás nélkül, mereven álló század rettenetes éljent kiált. Báró Vay László, a parancsőrtiszt, előszólítja a szekereket és megyünk hazafelé. Mögöttünk az árnyas erdőben nagy lódobogás: az egész tisztikar egyszerre ül lóra és elnyargal a szekereink mellett, eltünik a fák közt, le a falu felé. A kegyelmes úr ül az első szekéren Ruiz tábornokkal. A szekér egy magányos sírdomb mellett megy el, egy huszár alszik ott lenn a fakereszt alatt, a mely fölé fakéregből szép kupolát csináltak a bajtársak. A két tábornok mereven szalutál a sír előtt.

Jeziorko, augusztus.

Esterházy Pál halála.

Az orosz állásoktól néhány száz lépésre a huszárok gyönyörű lövészárkában, majd feljebb a dombon egy kis erdőben találom azokat a tiszteket, akik Esterházy Pál gróffal egy ezredben harczoltak. Egy lovashadosztály lóról leszállított huszárjai ezek. A parancsnok báró Jacobs kapitány, itt levő tisztjei Mailáth, Rúsa és Lázár főhadnagyok, Rumler, Quittner, Luka, Bún, Thuránszky, Dellin, Gosztony és Klobusitzky hadnagyok, Kovács és Plessner zászlósok.

Ezek közt az urak közt kérdezősködöm Esterházy Pál halálának körülményei felől, – ki tudhat róla többet, mint ők? Esterházy Pál hősi sorsa nemcsak katonai és magyar szempontból, de tisztán emberileg is szép és a közre nézve oly hosszú évekig lesz még fontos, hogy kötelesség a reá vonatkozó adatokat összegyűjteni. Esterházy Pál sorsának nemcsak érdekessége, hanem szimbolikus értéke is van. A ki itt, a bajtársai közt kutat utána, az előtt ebből az esetből egy megrendítő emberi megnövekedés lelki története bontakozik ki. Egy férfiszívnek legnagyobb felemelkedése ez, a tiszta önzetlenségig és onnan fel egészen a halálig. A szimbolikus értékét és a történelemhez való tartozását ennek a halálnak az a tiszta és kétségtelen öntudatosság adja meg, a melylyel Esterházy Pál az ő új és komor útján elindult, hogy ehhez a véghez érkezzék meg. Most, mikor millió ember vérzik, ne lássék különösnek ez az egy ember sorsával való erős foglalkozás. Nem kell ezt magyarázni, értse meg magától mindenki, a ki a mi világunkban él.

Jacobs kapitány Mailáth György főhadnagyhoz utasít, a kinek az adatai alapján közlöm szárazon a következőket, a melyek némely téves verzió után teljesen hiteles adatoknak tekintendők.

Esterházy Pál tartalékos főhadnagy ez év márczius legelejéig parancsőrtiszt volt. Ekkor azt kérte, hogy a parancsnokságtól helyezzék ki az ezredhez. Ezt az elhatározását azzal indokolta meg, hogy igen sok tiszttársa esett el a kárpáti harczokban és ő is ki akarja venni részét a csapatszolgálat fáradalmaiból és veszélyeiből. Kinevezték tehát a hetes huszárok gyalogosított lövész-eszkadronjának parancsnokává. Április 13-án elment Alsóolsváról Pestre a főrendiházi ülésekre és junius 21-én visszatért a galicziai Turadyba, a hol százada lövészárokban feküdt.

Junius 25-én Stryj környékén, Dzievietniki falunál harcz volt. A falu mély völgyben fekszik és akkor már a miénk volt. Két lövészeszkadronnak a nyugatra eső erdőből be kellett a községbe vonulnia. Az oroszok a keletre fekvő dombokon álltak és onnan az egész völgyet állandóan erősen lőtték puskából és nehéz ágyúból. Esterházy maga ment csapata élén és gonddal kereste ki a legfedettebb útat, mély árokban, magas rozsvetésben vezette huszárjait, hogy észrevétlenül jusson velük a faluba. Az egyik eszkadron már ott várta őket. A hetesek (Esterházy csapata) a falu szélén, a házak mellett ásták be magukat. Az orosz igen hevesen lőtte őket, de a fedezék elég jó volt. Másnap délután parancsot kaptak a támadásra.

Magas gabonában csúsztak előre a huszárok az orosz felé, folyton meg-megállapodva és fedezéket ásva. Három órakor Esterházy elindult az oroszok felé. Tiszttársai figyelmeztették, hogy óriási termete miatt különösen vigyázzon magára, de ő mégis előre ment a legelső vonalba, a hová eddig csak alig tíz huszár mászott el. Esterházy mellett Horvát Balázs szakaszvezető feküdt, a ki azt mondja, hogy ekkor az oroszok, most sem tudni mily okból, beszüntették a tüzelést. Esterházy azt mondta a huszároknak, hogy: «nincs is már ellenség a fedezékekben», – felemelkedett és távcsővel kezdte nézegetni az orosz állást. Ekkor belelőttek az alsó karjába, feljajdult és állva visszafordult, hogy bekötöztesse magát. Ekkor kapta fordulásközben a meredek dombról lefelé lövöldöző orosztól a második lövést. A golyó a bal lapoczkáján hatolt be és jobboldalt elől, az utolsó bordáknál jött ki, rendes telt golyó volt, az orvos véleménye szerint a szívén futott keresztül. E pillanatban Esterházy, mint később megmérték, 57 lépésnyire volt az ellenségtől, tehát az oroszok világosan láthatták, hogy tiszt. Ezt látva, az elesett emberre sortüzet adtak.

Ezzel persze el volt árulva az orosznak, hogy ily közel jutottak hozzájuk a huszárok és rettenetes lövöldözés indult meg. Négy huszár rohant előre Esterházyt visszahozni, de kettőbe belelőtt az orosz. Ott kellett hagyni. Mikor besötétedett, előre kúsztak érte és levitték a faluba, abba a házba, a melyben napközben a kvártélya volt. Éjjel fél tizenegykor kezdődött meg az általános támadás, a mely egy óra felé ért véget. A huszárok elfoglalták az orosz állást és rettenetes bosszút állottak parancsnokukért. Mailáth György a mellett volt, hogy Esterházyt ideiglenesen ott, Dzievietniki mellett temessék el, az előtte való napon elesett dr. Marinczer László hadnagy mellé, a kit a templom előtt elhaladtában lőtt szíven egy a templomban elbújt orosz. Esterházy inasa azonban hivatkozott gazdájának egyszer nyilvánított akaratára, hogy ha el találna esni, szállítsák a hadosztályparancsnokságra és ott lévő barátai intézkedjenek. Így is történt.

Horozanka, augusztus.

Vitéz «ezredeskapitány úr» Farkas.

Egy este a vezérkari házikó előtt látom a vezérkar tisztjeit, a mint egy náluk két fejjel alacsonyabb, igen jó kiállású kis tiszttel beszélgetnek. A kis tiszt sötét huszárbluzt visel, a melle tele van kitüntetéssel, elől csillog a vaskereszt. A kis kemény huszárt mindenki ölelgeti, ő vígan és hangosan beszél, egy huszárja érdekében jár itt a parancsnokságnál.

– Itt maradsz vacsorára!

Itt marad. Akkor vele szemben ülök és jól megnézem, mert már sokat hallottam róla. A Hofmann-hadtest büszke rá, «ő a mi guerillavezérünk», – legendás huszár-alak, alsó-takáchy Farkas Elemér, régebben tizennégyes huszárkapitány, most a hadtest lovas-különítményének, a «Détachement Farkas» – nak parancsnoka. Annyi lovasa van, mint békében egy ezredesnek, ezért nevezik a huszárjai «ezredeskapitány» úrnak. Van huszárja, ulánusa, dragonyosa, ukrainai lovas-önkéntese, – elszánt harczos csapat, a monarchia majdnem minden lovasezrede képviselve van benne, – illik ehhez a hadtesthez, a mely a maga erejéből lett. A kapitány, mint a bors: igen kicsi, igen kemény, igen erős. Kezet szorítani vele kisebbfajta testgyakorlat. A szeme olyan tiszta és nyílt, mint a tíz éves kis fiúké. A nevetése a dombokon is áthallatszik. Mesélni nem tud, nem is akar. Csak annyit mond, hogy az állatorvosa egy kis lány életét mentette meg, mikor huszonhárom orosz bomba-szilánkot húzott ki belőle. Meg azt, hogy a családjából éppen harminczhatan vannak a harcztéren.

Farkas kapitány Galicziában vált híressé. Egy kozákőrmester rohant neki és bele akarta döfni a lándzsáját. Farkas a hóna alá kapta a lándzsát és revolverével beverte az őrmester fejét. A lándzsát a trónörökösnek adta. Ez volt az első bravurja. Aztán jött az első «akczió».

Egy napon Orosz-Lengyelországban a tüzérség mögött áll a huszárjaival fedezetnek. A közelben lecsap egy orosz nehéz gránát és a hogy felveti a földet, a földből kiszakad egy telefondrót. Farkas ezt meglátja, megfogja a drótot, megy utána. A huszárok ássák a drót fölött az útat, a drót egy majorságba vezet. Itt nem ás tovább, lesbeáll. A majorban van egy gémeskút, a melyhez perczenkint odaáll egy orosz paraszt, vizet húz, de lekiabál a kútba. Megfogják a parasztot, a kiről kisül, hogy átöltözött orosz katona. Farkas most maga mellé veszi kedvencz őrmesterét, Galambost három huszárral, tehénlánczokból, kötelekből hosszú fonalat csinál és a négy huszárral leereszkedik a kútba. A víz színe fölött egy méterrel kiálló kőpárkány van, a párkány alatt nyílás, mely egy sötét kis alagútba vezet. Most már tisztában volt mindennel. Ez a környék orosz tüzérségi gyakorlótér volt valaha, nem csoda, hogy ilyen szépen volt berendezve. Az alagútba bemennek, egy telefonfülkébe vezet, a melyben a legmodernebb tábori telefon mellett három orosz katona ül gyertyafénynél. Innen igazgatták az orosz tüzérséget, a szerint, hogy felülről mit kiabáltak le a kútba. Farkas eldobja a pisztolyát, mert egy orosz késsel ugrik neki. Elkapja és eltöri az orosz kezét, mert Farkas dzsiu-dzsicu mester, sőt a legénységét most is állandóan képzi a japáni birkózásban. Két oroszt a huszárok agyonvágnak, ez a kitört kezű életében marad és bevallja, hogy ez jelzőállomás, ők pedig jelző-patrouille voltak. Előadja az úgynevezett szövegkönyvet, a melyben többek közt háromszáznál több fényjelzés ábécéje van meg. A fényjelzés a lámpák kettős, ötös és nyolczas csoportjaival történik és mindenről hírt tud adni. Farkas kijön a kútból és a könyv alapján önállósítja magát. Huszárjaival minden este elindul fényjelekre vadászni: a hol a két, öt és nyolcz lámpa rendszere világít az éjszakában, ott megcsípik vagy levágják a fényjelzőpatrouillet. Közben kisül, hogy az oroszok a háború előtt sok embert képeztek ki erre a szolgálatra. Ezek egy része Oroszországban parasztnak öltözve működött a mi frontunk mögött. Farkas majorokban, szélmalmokban, mocsarak közt, fák tetején vadászsza őket tíz-tizenöt huszárral, rövid idő alatt igen sok ilyen társaságot vág le és fog el, mire azon a környéken megszünik az egész orosz fényjelzési kedv. Sokat járt lovon, még többet csúszott itt hason, a tiszttársainak azt mondta: végre hasznát vette annak a sok kalandos képnek, a mit a moziban látott.

Vitéz kapitány úr Farkas most fogadalmat tesz: a háborúban nem fog inni, nem fog kártyázni és nem fog állatra vadászni. A három közül csak a vadászat a szenvedélye. Nem lőhet rosszul: a nyiregyházi kaszárnya falába pisztolyokból néhány percz alatt belelőtte a kezdőbetűit, szépen: F E, aztán megfizettették vele az összelőtt falat, Farkas kapitány a hazában az egyetlen ember, a ki saját költségén így egy darabka kaszárnyát épített. Nem lőhet rosszul: egyszer egy viczinálisról, a mely barátja vadászterületén ment keresztül, őzet látott meg, meghúzta a vészféket, lelőtte az őzet és azt mondta: «mehet tovább». Ment is tovább, harmincz nap kaszárnyafogságot kapott. De most minden golyója a hazáé. És törhetetlen akarata, elszántsága, gyors esze, technikai ügyessége, kis aczéltestébe szorult nagy és romantikus szíve mind, mind a hazáé. Farkas kapitány sírva fakad, mikor meghallja, hogy az oroszok a vereczkei szoros előtt állanak. Mindent elkövet, hogy odajusson. Így kerül a Hofmann-csoporthoz, a mely őszszel az oroszokat kiverte Beregből és Máramarosból.

Karácsony táján már rég a Kárpátokban verekszik. Deczember 19-én huszárjaival felmegy a Veliki Vrh nevű ezerhatszáz méteres hegyre s onnan a mellig érő hóban éjjel leereszkedik velük Fülöpfalvára. Ő megy elől, ő vágja le az orosz tábori örsöt. A faluból kiveri az oroszokat, elfog százötvenet. Ezeket két huszár vezeti hátra, vissza az 1600 méteres hegyen. Az orosz puskákat nem bírja hátraküldeni, máglyába rakatja, elégeti mind. Az orosz három zászlóalj gyalogságot és négy század kozákot küld ellene, mert már ismeri. A falu pedig kell az orosznak. Három napig, deczember 22-éig bírja itt a támadásokat néhány száz lovasával, akkor visszaküldi őket, ő marad utolsónak. Egy ulánus őrmestert vesz maga mellé, hogy ketten tartsák fel az oroszt, míg a csapat a hóban átkapaszkodik a hegyen. Lefekszenek ketten a szikla mögé, Farkas előveszi a távcsöves mannlicherét (– «szeretem a lovat, de inkább három lovat adok oda, mint ezt az egy puskát» –) és ekkor az őrmestere golyót kap a czombjába. Elmenne már, de az őrmesterét nem akarja elhagyni. Délelőtt tízkor kezdenek az oroszok ritkás rajvonalban felfelé kapaszkodni feléje a mély hóban. Tízkor lövi le a szikla mögül Farkas az elsőt. Este hatkor lövi le a hatvanhetediket, – nyakig hóban, étlen-szomjan, egyedül tart fel nagy csapat oroszt. Hatkor koromsötét van, akkor elmegy, szánkóval visszajön az őrmesterért és elviszi.

A németeket nagyon szereti, de azok is őt. Egy német generális azt mondja neki:

– Magyarázza meg nekem, kérem, a magyarság szerepét ebben a háborúban.

Vitéz kapitány úr Farkas a tenyerét mutatja.

– Excellenz, – mondja – ha ez a háború egy pofon, a mit az ellenségnek adunk, akkor az ötújjú pofonban nem a legrosszabb újj a magyar.