Egy haditudósító emlékei

Part 24

Chapter 243,455 wordsPublic domain

Azt mesélték a huszárok, hogy ők már tavasszal, mielőtt a nagy áttörés volt, Gromnik körül egyre csak azt nézték a lövészárkok kukucskáló-lyukain keresztül, hogy az orosz front mögött hogyan szánt a galicziai paraszt. Ugyanakkor a mi frontunk mögött a katonaság lovat és huszárt adott kölcsön a parasztnak, hogy szánthasson. A lyukon a huszárok azt nézték, hogy a kozák, a kit az orosz katonaság a lengyel paraszt mellé adott, csak felügyel a szántásra, míg nálunk a huszár mindig maga vette kezébe az eke szarvát, sőt az ekevasat «úgy belenyomta a földbe, hogy a polyák paraszt megijedt». Mikor aztán most Kelet-Galicziába kerültek, akkor a lövészárkok halálos kis ablakain keresztül, a melyekben a puska fekszik puha földágyon, lövöldözés közben a vetést birálták folyton, a melyet talán még sohasem láttak ilyen közelről, alulról, az orruk magasságából.

Az orosz foglyok közül azok, a kik németül tudtak, az ausztriai parasztokkal folyton a földről, az aratásról és a buza áráról tárgyaltak és kölcsönösen összehasonlították a viszonyokat.

A jó termés hírét először az ujságok hozták meg. A levél lassabban jár. Aztán jöttek hazulról a levelek, csupa biztatás, hogy behordták, sokat adott, jó ára van. Akkor árokról-árokra járt egy-egy tábori levelezőlap, a mely az egy vidékről való legénységet érdekelte. Mint valami csudanagy hullám, hömpölygött haza innen az aratási napok izgalma, otthon a sík parton megszelidült és lágy áramlással, biztatóan jött vissza. Visszaszállt a föld gyermekeinek szemére az álom, a «bor a pinczében» egy kis forrás után megint megnyugodott, az összefogdosott, elgörbült drága tábori levelezőlapok a sapkák mellé, a szívek fölé kerültek, miután körüljártak az árkokban. «Megvolt, nélkülünk is megvolt». Most már valami lehiggadt nyugalommal nézték a futóárkok mögé tábori csendőrökül állított huszárok a rutén parasztot, a mint az asszonyaival arat. Mikor egy lapos dombtetőn végigmentünk a szegényes rutén gabona közt, úgy állt köztük a fegyveres huszár, mintha a cselédei közt állna, le nem vette a szemét a munkájokról, kisérte őket, a hogy lassan hajladoztak, mozogtak a vetés közt. Velem egy kedves, okos huszártiszt, báró V. jött ezen a darabon, hogy-hogynem, egyszerre ő is a «Haditerményről» beszélt, buzaárakról és zsákhiányról, olyan ágyúdurrogásban, hogy alig értette egymás szavát az ember. Később, mikor egy ilyen magányos őrhuszárt megszólítottam, hogy mi ujság, azt mondta, nem szép az orosztól, hogy napok óta ezeket az arató parasztokat lövi szánt-szándékkal. «Úgyis nyomorult föld van erre fölfelé, arra lejebb a víznél már jó, látja az ember, mikor a dekkungot ássa. Tessék nézni, itt a fölső sor milyen fehér, ott lenn már szép barna».

A «fölső sor» a mi régibb lövészárkaink szürke-fehér vonala. «Ott lenn» a mostani állásunk, a miben innen fölülről kis sapkákat látok mozogni – és a harczos életre gondolok, a mit ezek a kis sapkák ott elől élnek – a huszár áll mellettem, újjal mutatja egyik árkot a másik után és mintha ez az egész lövészárokrendszer nem háború volna, hanem valami újfajta, óriási stílü felszántása a világ földjeinek, bíráló hangon folytatja: «ez itt erre mind fehér, meszes, köves… az ott arra agyagos… amarra már barna, nagyon szép, nagyon jó…»

Olyan hangon, mintha egyikben sem volna, mintha sohase lett volna semelyikben sem katona, vagy háború. Csak föld. Rossz föld és jó föld.

Panowice, augusztus.

Itt leányok is harczolnak, katonaruhába öltözött leányok. A Hofmann-hadtest csapatai közt most a rajvonalban áll több ukrainai önkéntes-formáczió is. Ezek a derék és vitéz galicziai önkéntesek végigharczolták az őszi orosz betöréstől kezdve a Kárpátokon át való felnyomulás nehéz küzdelmeit, részt vettek a Kárpátok téli védelmi harczaiban és az offenziva megindultával ők is eljutottak a bolechowi, halicsi véres napok után Kelet-Galicziába. Mindenki csak szeretettel és becsüléssel beszél ezekről a nagyrészt egyetemi ifjakból álló csapatokról, a melyek különösen a legnehezebb felderítő- és hírszerző-szolgálatban nagy érdemeket szereztek. Egyik sem sorkatona, valamennyi felesküdött hadiönkéntes, a ki a rendes gyalogsági egyenruhát viseli. Önfeláldozó vitézségükön kívül ismertető jelük a sárga-kék kokárda, a melyet a sapkán viselnek.

Egyik nevezetességük, hogy rendes, szabályos katonaruhába öltözött leányok is vannak köztük, a kik minden tekintetben ugyanazt a harcztéri szolgálatot végzik, mint a férfiak. Karabélylyal járnak, ők is letették a katona-esküt, előlépnek, sőt kitüntetéseket is kapnak. A nemzetközi jog szerint ép oly katonák, mint a férfiak, ilyeneknek tekintjük mi is azokat az orosz nőket, a kik rendes katonai egyenruhában harczolnak. Mert ilyenek is vannak.

Ma hosszabban elbeszélgettem az egyikkel, Sophie Haletschko kisasszonynyal. Rendkívül nőies, finom arczú szőke leány, huszonnégy éves, diákkisasszony, igen komoly és igen szép. Megviselt, durva tábori egyenruha van rajta, vállán a karabély, gallérján az őrmesteri rangjelzés, mellén a vitézségi érem. A háború kezdete óta harczol, egy év alatt mindössze kilencz napig volt beteg és azt mondja, nagyszerűen érzi magát. Lembergi lány, Gráczban tanult német és szláv filológiát, mikor a háború kitört, ő is elment a többi galicziai ukrainás-önkéntessel, mert «nem birt otthon maradni, úgy érezte, hogy mindenkinek el kell most menni». Az ukrainaiak régi, XVIII. századbeli hadseregébe, a «Ssitsch»-be, a melynek a nevét most ezek a csapatok viselik, halálbüntetés terhe alatt volt eltiltva nőnek belépnie.

– Most semmi sem tart vissza bennünket.

Az őrmester-kisasszony lovas járőrszolgálatért kapta az őrmesteri rangot, majd az ezüst vitézségi érmet. Husne falu környékén csapatával, a melynek vezetője volt, egészen az orosz állások mögé hatolt el felderíteni. Synovodzkónál is lovas-patrouillet vezetett, itt tüntették ki.

– A doktorátus előtt álltam, – mondja – de ez most majd későbbre marad.

A kezei finomak és nőiesek maradtak, a szemén változatlanul igen ábrándos és átszellemült fátyolozottság ül – az ő arcza az egy esztendei hegyiháborúban nem változott úgy meg, mint a legtöbb intelligens férfiarcz, mint azok a férfiszemek, a melyek egy hónapi háború után tökéletesen új és félreismerhetetlen tekintettel néznek.

Barátnője, a ki szintén kezdettől fogva velük harczolt, Olena Stepaniw, orosz fogságban van. Olena is lembergi diákkisasszony, tizenkilencz éves és nemcsak harczolt az ukrainai ügyért, hanem toborzott is önkénteseket. Ő is patrouille-vezető volt, kiválóan vitéz leány, szintén ki van tüntetve a vitézségi éremmel. Bolechownál kis csapatával az utolsó pillanatig fedezte más csapatok elvonulását, a míg az oroszok egészen körül nem vették és el nem fogták. Sorsáról eddig megbizható hir nem jött.

Itt harczol egy lovas-különítményben Kus Irén kisasszony is, őrmesteri rangban. Ő már férfiasabb megjelenés: erőteljes növésű, rövidre nyirt hajú, bátor tekintetű, igen csinos leány, a ki a Makovka-hegyért folyt rettenetes harczokban mindvégig részt vett és kapitánya kijelentése szerint a «legszebb bravurok egyikét» vitte véghez: rohamban előreszaladt egészen az orosz gépfegyverig és kézigránáttal felrobbantotta a gépfegyvert, személyzetestül.

Anna Dmyterko lembergi diákkisasszony, Paulina Mychajlyschin: egy fiatal özvegyasszony, Olga Pidwysocka, aki mindössze tizenhét éves és a szemináriumból sietett a harcztérre – mind szintén ezen a vidéken harczol a férfiakkal együtt.

A vitéz leányokat az ellenség is jól ismeri és megbecsüli. A Golos Naroda czímű orosz lap hírt adott Haletschko és Stepaniw őrmester-kisasszonyok kitüntetéséről, mikor a vitézségi érmet megkapták. Ez a hír az akkor még orosz uralom alatt levő Lembergből jutott el az orosz ujságba. Ezek a mi leányaink viszont érdeklődnek azok iránt az orosz nők iránt, a kik odaát harczolnak. Egy más orosz lapból kivágták és eltették két ilyen orosz katonahölgy arczképét: az egyik egy tiszt fiatal felesége, a ki férjét elkisérte a háborúba és mellette harczol.

Az ukrainai diákok megható gyöngédséggel veszik körül ezeket a harczos leányokat. Komolyan és barátilag beszélnek velük, soha egy pillanatra nem éreztetik velük, hogy nők. A csoport, a melylyel együtt sétáltam az erdőben, a valósággal indiánusmódra épült wigwamok közt, – (Melnyk, Roman, Diduschok, Tschernyk, Semyrozum és Berehulak diákok, valamennyin egy-két vitézségi érem) – tisztelni való komolysággal fogja fel a harczoló nők szerepét. Minden léha gondolattól ezer mértföld távolságban úgy jár közöttük karabélylyal a vállán ez az ábrándos szemű szőke leány, mintha a nagy gondolat erejével, a melyet képvisel, valami szelid, de ellenállhatatlan uralmat gyakorolna fölöttük. Az egész kis csoportnak a képe, a hangulata, a szelleme olyan, hogy más nem is értheti meg őket, mint a ki szemtől-szembe áll velük. A mi odahaza bizonyára a háború egyik romantikus csodájának hat, az itt józan és véres valóság; az embernek itt eszébe se jutnak azok a kérdések, a melyek odahaza bizonyosan felmerülnek. Valami türelmetlen, bántó, érzés fog el arra a gondolatra, hogy ezek körül a lányok körül más kérdések is lehetnek, mint tisztán politikaiak és katonaiak. Sophie kisasszony egy pillantása husz esztendő városi viczczelődését törli le az ember szívéről.

Horozanka, augusztus.

Egy névtelen magyar bakáról.

Tegnap este itt a faluban valaki a következőket beszélte el;

«– Mikor májusban a nagy offenziva teljes ereje kifejlődött és a szövetséges seregek nekivágtak Galicziának a Dunajec felől, a legforróbb napokon a mi bakáinkkal masiroztam kelet felé. Az az állandó menydörgés kísért, a mi a Dunajecnél ezerötszáz ágyú egyszerre való elbődülésével kezdődött meg, és a mi végigdörgött aztán Galiczián egészen Lembergig. Valami soha le nem irható lázzal mentek akkor előre a mi katonáink. Éreztük, hogy az egész világ szeme rajtunk van, az emberek valami extázisban mentek éjjel-nappal előre, fölöttük egyre, mindig ez a mennydörgés, előttük lángoló falvak és a menekülő orosz».

«– Egy falunál állapodtunk meg délután egy órai pihenőre, mert még éjszaka tovább kellett mennünk. A temető környékén rakták a bakák gulába a puskákat. Én elindultam a falu felé, meg akartam nézni, mert hallottam, hogy teljesen ki van ürítve, egy teremtett lélek nem lakik benne. Akartam egyszer egy ilyen tökéletesen halott falut látni».

«– A hogy a falu felé megyek, az erdőn át a temető felé vezető úton jön egy zörgő, nyomorult parasztszekér. Lépésben közeledik. Egy baka hajtja és tíz-tízenkét kis gyerek ül benne két sorban. Egészen csöpp gyerekek, a legidősebb talán tíz éves lehetett. Mikor közelebb érnek, látom, hogy a szekéren a két sor gyerek közt egy kis koporsó van, de olyan kicsi, a milyen kis koporsót még nem is láttam. Akkora volt, mint valami kisebbfajta kézibőrönd. De koporsó volt, világosan látszott a formája és két koszorú volt rajta, mind a kettő ujságpapirosból csinált virágokból fonva. Megfordultam és mentem a szekér után».

«– A temetőbe érve a baka leszállt, egymás után leemelte a tuczat kis gyereket és sorbaállította őket. Aztán kiemelte a szekérből a kis koporsót és letette elébük. Aztán ásót vett elő a szekérből, megköpte a markát és néhány percz alatt egy kis sírt ásott. A sírba beletette a kis koporsót, eligazgatta rajta a két ujságpapir-koszorut, aztán elföldelte. Ezalatt a sorban álló tuczat gyerek hangosan sírt, de nem mozdult. A baka megint a szekérbe nyult, két kis léczből-csinált keresztet vett elő és betűzte a sírhalomba. Akkor levette a sapkáját és egy nagyon csöndes Miatyánkot mondott, egy szót se hallottam belőle, csak a szája mozgását láttam. A tuczat gyerek mögötte hangosan sírt még mindig, de nem intette csendre őket. Közben egyre sötétedett. A Miatyánk után előbb az ásót dobta vissza a szekérre, aztán egyik gyereket a másik után rakta be a szekérbe. Mikor mind benn volt egy csomóban, ő is felült, megfordította a szekeret, a melybe egyetlen nyomorult, sovány ló volt fogva és hajtott visszafelé, az erdőbe. A gyerekek most már csöndesek voltak, egy mukkot se lehetett hallani. A baka az egész idő alatt egyetlen egyszer sem szólt a gyerekekhez, minden, a mit mondott, a csöndes Miatyánk volt, ezt is a jó Istennek mondta, négyszemközt».

«– Utóbb megtudtam, hogy a teljesen kiürített faluban mégis maradt néhány élőlény. Egy asszony, a ki gyerekágyban feküdt és ez a tuczat kis gyerek, a kik a menekülés zavarában kallódhattak el, mert a szüleik sehol se voltak. A baka úgy találta őket az üres faluban, egy csomóba verődve jártak, mint a bárányok. A gyerekágyban fekvő asszonynak a a kis egynapos gyereke meghalt. Ennek csinálta a baka az apró koporsót az ujságpapir-koszorúval, összeterelte a tuczat gyereket, felrakta őket a szekérre a kis koporsó mellé és úgy temette el a kis egynapost, a hogy láttam. Kerestem aztán este a bakát, de már nem tudtam megtalálni, az ezred ment tovább, nekem is mennem kellett, előttünk a tavaszi estében a felhőkig lobogó lánggal égtek a falvak és még mindig mennydörgött a német tüzérség, épp úgy, mint a temetés egész ideje alatt. Német nehéz mozsarak és a mi harmincz és feleseink dübörögtek el mellettünk, ezek Przemysl felé mentek és a tüzérek ordítva énekeltek rajtuk. A mi ezredünk is ordított folyton, folyton, a míg csak az utolsó mozsár is el nem zörgött mellettünk. A baka e közt a négyezer poros ember közt marsolt velünk tovább, keresztül a kiürített falun, de hogy melyik volt, azt később sem sikerült megtudnom».

Toustobaby, augusztus.

A nyolczvanegyeseknél, a kiknek «kierőszakolt átkelését» a vezérkar tisztjei már rég emlegetik.

A délelőtti napsütésben egy kis lengyel uriház előtt találom Bolzano ezredes, brigadérost és Siegl alezredest, ennek a 81-ik gyalogezrednek a parancsnokát, a melyet nemrég tüntetett ki ő felsége azzal, hogy a német vezérkari főnököt, Falkenhaynt nevezte ki tulajdonosává. Az urak az eget nézik. Egy repülő kering fölöttünk, olyan furcsán süt rá a nap, hogy hamarjában meg sem lehet állapítani: a mienk-e, vagy orosz. A repülő a további kutatások elől elhuzódik az orosz árkok felé. Fülelek egy kicsit: nem lőnek rá. Tehát: vagy orosz, vagy az oroszok se tudják, kicsoda. A mi árkainkból, a melyek e mögött a csinos kis úriház mögött vannak, elszórt puskázás hallatszik. Aztán megint csönd. Ma nyugodt nap van, mozgalmas éjszaka után. Az éjjel az oroszok kisebb, negyven-ötven emberből álló csoportokkal támadták az árkainkat, de a gépfegyver visszakergette őket. Az ilyen éjjeli nyugtalanítás csoportonként tíz-tízenöt halottjukba kerül. És ezeket a fiúkat, a kik egy esztendő minden viharát kiállották, igazán nem nyugtalanítja.

*

Ha már itt vagyok a Falkenhayn-ezrednél, felhasználom az alkalmat, összeállítani pontos történetét annak az iszonyú öt napnak, a melyet ez a vitéz ezred két hónappal ezelőtt átélt, mikor azt a parancsot kapta, hogy Perlovce falunál csináljon a Dnyeszteren úgynevezett «kierőszakolt átkelést», hogy ezzel a Halicsnál hatalmas munkát végző Hofmann-hadtestnek a kezére járjon. Perlovce Halicstól északnyugatra fekszik a Dnyeszter mellett, itt van az egyetlen pont, a hol a Dnyeszter átgázolható. A folyó itt hatvan méter széles, átlag 4–6 méter mély, a közepén igen erős a sodra. Egy vékonyka út azonban úgy vezet át rajta, hogy a középtermetű ember feje még kiáll a vízből, ha nagyon nyújtogatja a nyakát. Az innenső part ezenfelül mocsaras, süppedő. Mindezekre ráadásul a tulsó parton felkészülve áll az orosz, hogy a gázlót tűz alatt tartsa, sok ágyúval, gépfegyverrel és pompás kilátással minden emberre, a ki az innenső parton mutatkozik. Itt kell átmenni.

Június 23-ikán hajnalban egy másik ezred, a 35-ös megkapja a parancsot az átkelésre parancsnokától, Baumann alezredestől. Az ezred részei keserves munkával vergődnek ki a mocsaras partra és a sötétben nekivágnak a rohanó folyónak. A hol a keskeny gázló vezet a sötét hullámok közt, ott kötelet feszítenek ki a két part között, hogy jelezze az útat. Így jut át a 35-ik ezred egy része a tulsó partra, a hol hamar elfoglalja az előre kijelölt helyét és azon csurom vízesen véres harczba keveredik az oroszszal.

Egyik orosz roham jön a másik után, az ezred részei hatalmas túlerő ellen küzdenek, megrítkulnak a sorok, fogy a municzió és a hátuk mögött hirtelen szemlátomást áradni kezd a Dnyeszter, oly gyorsan és oly rosszakarattal, mintha valahol felül az oroszok hordanák bele a vízet. A kis csoport el van vágva a világtól: előtte a védekezésre felkészült friss orosz erő, mögötte az egyre dagadó víz, a melyen se étel, se ital, se municzió nem mehet most már keresztül.

A 35-ösök azt izenik át, hogy ők az utolsó emberig tartják magukat, de jöjjön segítség.

Itt kezdődik a Falkenhayn-bakák szerepe. Elindulnak ők is a folyó felé, de az orosz most már az egész gázlót sűrű ágyú és géppuskatűz alatt tartja, sőt pontosan lő át az innenső partra is, hogy el se lehessen indulni a gázlón. Választani kell: vagy belesodródni a mély és sebes vízbe, vagy azon a vonalon menni át, a melyből víztölcséreket vág fel az orosz ágyú és a mely mintha forrana, úgy sistereg az orosz golyók lecsapódásaitól. Mert menni kell, halasztás nincs, odaát már majdnem teljesen elfogyott a municzió.

Mennek, át.

Ezen a napon Siegl alezredes a brigádhoz írt jelentésében a többek közt ezt mondja: «Ha csak egy ember mutatkozik a gázlón, az ellenség minden oldalról tüzérségi és géppuskatűz alá veszi, oly hevesen, hogy az átkelés csak egyenként történhetik».

Néhány óra mulva ezt jelenti:

«A kötelet, mely a gázló megjelölésére szolgált, az ár elsodorta. A Dnyeszter óráról-órára árad».

Aztán ezt a pár sort írja:

«Kisebb embereim már nem tudnak átmenni. Az átmenés közben megsebesülteket elragadja a folyó. Rozmarin hadnagy halott».

Közben egyik század a másik után megy át, a «kisebb emberek» nélkül. A hadtestparancsban olvasom: «Margl József géppuskás közlegény a legerősebb tűzben négyszer megy ide-oda át a Dnyeszteren, hogy géppuskájának elég municziót szállítson. Ugyanez az infanterista a tulsó partról látva, hogy egy géppuskát vívő ember roskadozik a vízben, ötödször is visszajött és átvitte a géppuskát. Mikor átvitte, meglátott egy tisztet az áradatban vergődni, hatodszor is belegázolt a vízbe és heves ellenséges tűzben átsegítette a partra».

Ugyancsak a hadtestparancs írja:

«Köttner Ferencz egyévi-önkéntes-orvos, titular korporal, a hídfő balszárnyán áll a leghevesebb tüzérségi és gyalogsági tűzben és több mint kétszáz sebesültet kötöz be, valamint visszaszállításukról is gondoskodik».

Közben mennek, egyre mennek át, beugrálnak a 35-ösök megrítkult soraiba és egyik orosz támadást a másik után verik vissza. Minden század a municziója egy részét leadja a 35-ösöknek. Együtt tartják most a félköralakú vonalat, a mely a gázlót fedezi, most már eleven hídfővé változnak. Ismét néhány mondat a «Gefechtsbericht»-ből: «A 35-ik ezred részeivel vállvetve a 81-ik ezred I. és III. zászlóalja hat heves orosz szuronytámadást ver vissza. A támadások időpontjai:

I. támadás: 9 óra 30 percz, reggel.

II. támadás: 11 óra 30 percz.

III. támadás: 2 óra, délután.

IV. támadás: 3 óra 40 percz.

V. támadás: 4 óra 50 percz.

VI. támadás: 9 óra, este.

Ellenséges osztagok kétszer hatoltak be saját állásainkba».

Ez a története egy napnak – reggel kilencztől este kilenczig – így, a jelentés menetrendszerű szárazságával, még most, a papiroson látva is megállítja az ember szívverését.

Ugyanekkor:

Heissig százados (II/35.) jelentése, Bolzano brigadéros beadványa és Hofmann altábornagy írásbeli megjegyzése szerint, röviden egybefoglalva: egy tartalékos zászlós, Deutsch János átgázol a Dnyeszteren és arra érkezik, hogy az orosz a támadások során betör saját állásainkba és ott «diadalittasan és örömmámorban győzelmi kiáltozást hallat». A zászlós félszázada élére ugrik és a meglepett oroszokat kiveri állásainkból, Ruzdvianyig kergeti őket, olyan borzalmas tüzérségi tűzben, hogy legénysége hetvenöt százaléka elpusztul s ott kitart ugyanily tűzben, míg erősítést nem kap. Később egy orosz támadásnál, mely már tíz lépésnyire jut sorainkig, «lövészárkaink elé ugrik és három magazint sütögetve el pisztolyából, személyes példájával a már-már áttörő ellenség visszaverésére buzdította csapatát».

Ugyanekkor:

Seidl őrnagy (III/81.) beadványa szerint; szóról-szóra:

«Schip Lipót népfelkelő-gyalogos, mikor egy shrapnell a karját letépte, a legnagyobb lelki nyugalommal ment kar-csonkját leköttetni és ezalatt bajtársait további kitartásra buzdította. Miután a támadás visszaveretett, egyedül ment a segélyhelyre, a hol nyugalmával és irtózatos sebesülése daczára tanusított katonás magatartásával («Strammheit») általános csodálkozást keltett».

Az éjszaka azt a meglepetést hozta, hogy a Dnyeszter úgy megáradt, hogy «a legmagasabb ember sem gázolhatott többé át rajta». A ki megpróbálja az átmenést, a víz alá kerül. A tulsó parton küzdők el vannak zárva municziótól, élelemtől, ívóvíztől, erősítéstől, – a sebesülteket sem lehet áthozni. A 81-esek és 35-ösök pionirjai minden darab fát összeszednek a környéken, a sötét éjszakán: ajtót, kerítést, ablakfélfát, asztalt, háztetőrészeket és ebből a szemétből egy alkotmányt csinálnak (– «halb Zille, halb Floss» –), most ezen megy át a koromsötétben étel, ital, municzió és ezen jönnek vissza a rohanó vízen a sebesültek. Háromszor megy így át a tutaj, de a harmadik menet után telibe találja egy a sűrűn hulló orosz ágyúgolyók közül, széttörik és elsülyed. A túlpartiak végleg magukra maradnak.

De a katonai czél el van érve: Halics felől az orosz egyre több erősítést kénytelen ideküldeni, Halics körül valamiképpen megkönnyebbül a hídfőt ostromlók helyzete.

És most így, mindentől elvágva, elszigetelve az orosz parton, 23-ikától 27-ikéig egyik orosz támadás a másik után, a legtöbb úgy, hogy egymás mögött nyolcz sorban jön az orosz bajonettel és kézigránáttal, a nyolczadik sor mögött pedig kozákok, gépfegyverrel, hogy előrehajtsák a nyolcz sort, ha megállana. Huszonhetedikén esti kilencz óráig megy ez így, addig állja a Falkenhayn-ezred a 35-ösökkel együtt egyik támadást a másik után. Közben ismét be-betör az orosz a mi hirtelen ásott árkainkba. Egy helyen már nem birják, az árokban egyedül marad Branhofer kadét hét emberrel, de ezzel a hét emberrel veri vissza az oroszt «leghevesebb frontális és oldalozótűzben». Közben az utolsó konzervek is elfogynak.

Öt nap és négy éjszaka után most végre megtörik az orosz erő. A nyomás már Halics felől is érezhető, este kilenczkor az ellenség megkezdi a visszavonulást. A 81-esek éheztek. Egy katona, mikor a szintén éhező tisztje vigasztalta, ezt mondta: «Kinek jár most ételen az esze, municziót tessék adni». Ezt csak hallomásból tudom, mert megjegyzésekről nem készül hivatalos jelentés…

Kétezer halottat hagyott ott az orosz. A foglyok vallomása szerint ugyanennyi volt a sebesült. Három orosz ezred ment tönkre az ötnapos támadásokban, a foglyok azt vallják, hogy egy negyediket semmi hatalom nem volt képes a kétezer halotton keresztülkergetni a mi állásaink felé. Az ezredet üdvözletekkel halmozták el a pihenő első napján. Frigyes főherczeg külön táviratban fejezte ki különös elismerését. Marschall és Gherock német tábornokok elragadtatott hangon dicsérik távirataikban az ezredet. Az új tulajdonosuk, Falkenhayn német vezérkari főnök csodálatát írja meg az ezredparancsnoknak. A 81-esek, a kik aztán a Dnyeszter északi partján a Hofmann-hadtesthez visszacsatlakozva üldözték az ellenséget, megérdemlik a pihenést, az álló-harczot, – mert mostanában ezt nevezik pihenésnek…

*