Part 23

Mikor a hadtest a Kárpátokat védte, sok öregebb népfölkelőt kellett kivonnia a frontból, nem betegen vagy sebesülten, csak épen megviselten. Ezek számára csinált a hadtest a front mögött egy «üdülőotthont», ahol a népfölkelők könnyű munkát végeztek: szabóságot, suszterséget stb. Ebből fejlődött a Szávits-csoport. Az ezredes szakma szerint csoportosította az üdülőket, jó kosztot, sok pihenőt adott nekik és berendezett számukra négy-öt műhelyt. Aztán kapta magát és tábori telefon-iskolát nyitott nekik. Aztán egyszer villany-világítási osztályt csinált, a hol az üdülők a fényszóró kezelését és javítását tanulták. Aztán azt mondta: minek küldje ő hónapokra haza a zsákmányolt és elrontott puskákat, mikor neki az üdülők közt olyan fegyverkovácsa van, hogy Kruppnál sincs különb. Megalakult a fegyver- és ágyújavító-műhely. Sok lovuk volt. Tanakodtak, hogy a háború kipusztítja a lóállományt, itt valami kis front-mögötti méntelepet kéne berendezni. Igen sokszor nyúltak bele már segítségért az orosz hadseregbe, ezúttal is onnan fogtak ki néhány pompás csődört. Büszkén vallják most, hogy ezerötszáz csikó alapjait sikerült megvetniök. Aztán tábori mosódát csináltak, a hol a környékbeli asszonyokkal mosatnak a katonákra. Volt egy jó fogorvosuk, a Vöröskereszt adott nekik berendezést, most ebben az intézetben folyik a fogápolás, a mire egy esztendei háború után nagyobb szükség van, mint az ember gondolná. Így csinálódott a Gruppe Szávits, a mely szekereken megy a hadosztálylyal mindenfelé, – a hol megállnak, ott Szávits ezredes néhány óra alatt berendezkedik, ha meg menni kell, egy-kettőre szekerekre pakol.

Végig a kis falun mindenütt táblák, felírással, mögöttük pedig a viskók udvarán lázas munka. E pillanatban Szávits bácsi csoportjának már a következő osztályai vannak: 1. kiképző osztály, a mely a gyógyult sebesülteket, szétszórt katonákat újra rendbeszedi. 2. Tábori telefoniskola. 3. Vágóhíd és vendéglő legénység és szegény lakosság részére.

4. Munkásosztály, a mely drótakadályt, utat, sánczot csinál és harczteret takarít. 5. Könnyű betegek üdülőkórháza, hogy ne veszítse el őket a hadtest hónapokra. 6. Egészségügyi iskola, a hol sebesültvivőket, kötözőket képeznek ki állandóan és az elesetteket pótolják. 7. Asztalosműhely. Még a koporsókat is ez csinálja. 8. Kovácsműhely. 9. Lakatosműhely. 10. Patkolóműhely. 11. Szijjártó-műhely. 12. Bognárműhely a trén számára. 13. Csizmadiaműhely. 14. Ágyújavító. 15. Fegyverkovácsműhely. Eddig tizenötezer saját és orosz puskát javított meg. 16. Fogorvosi rendelő. 17. Művészeti csoport.

Itt egy pillanatra meg kell állni. Annál meghatóbbat, mint mikor a viskók közt haladva egyszerre csak meglátja az ember a kerítésen a táblát: «Művészeti csoport» – keveset láttam. A kerítés mögött ül Stéger, a híres müncheni festő és százszámra rajzolja, festi a bakákat, mellette egy tehetséges fiatal magyar festő: Kovácsy Endre szakaszvezető, a ki – a míg üdül – itt rajzolja a háború történetét. Stéger lövészárokrajzai, Kovácsy portréi szép történelmi képtárt tesznek ki máris. Egy bódéban ugyanitt fotografiák készülnek a hadosztály képes története számára. Eddig már több ezer fénykép – köztük a kütönő Balogh Rudolf sok munkája – pontosan kiséri a katonai napló minden mondatát.

Továbbá:

18. Tábori mosóoa és fehérnemű – javító műhely. 19. Fertőtlenítő-osztály és temetkezés. 20. Tábori fogház, főként gyanús polgári személyek részére. 21. Méntelep. 22. Tábori posta. 23. Tartalék-osztály, a mely gyűjti a kiképzett mesterembereket és a szükséghez képest pótlásokat küld mindenfelé. 24. Kocsiló- és teherhordó-állat tartalék. 25. Fényszóró és villanyossági iskola. 26. Világító pisztolyraktár és iskola. 27. Kézigránát, drótsövény és akadály-osztály, gyártás és kezelés tanítása.

Az osztályok a falu hosszában sorakoznak egymás mellett és folyton friss személyzettel dolgoznak. Rend, tisztaság és komoly munka mindenütt. Nemcsak hogy százezreket takarítanak meg az államnak, hanem állandóan mindennel ellátják még a szomszédaikat is. Ágyat, sapkát, tintatartót, ökörjármot, főzőedényt csinálnak, olyan az egész, mint valami vásár, a hol mindent kapni, csak néha – sőt nemrég még állandóan – gránátok röpülnek a Gruppe Szávits fölött, egyszer-másszor bele is. De dolgoznak és mindenütt tisztaság, főtt ivóvíz, könyvelés, szorgalom és rend van. Az öreg méltóságos úr úgy jár köztük, mint egy kiskirály, Talán fölösleges mondani, hogy a katonák imádják. Az okos, jóságos, mindig jókedvű és végletekig rendszerető öreg magyarnak szép tipusa, egyszerű és nyugodt, néhány intéssel, kevés szóval (de akkor jó szóval) dirigálja ezt a vásárt. Már egy éve.

Ma este jönnek össze a dombon, a szekerek közt, a rutén harang fatornya mellett a kertben, egy pohár borra, ez egyéves évfordulót szerényen megünnepelni. Odaát a domb mögött mérgesen durrognak az orosz ágyúk. Itt mohón olvassuk a mai jó Höfer-jelentést. Minden olyan szép és jó volna itt, csak egy dolog nyugtalanító a Szávits ezredes szervezetében: a hová csak nézek, úgy van berendezkedve, mintha a háborúnak már soha többé nem lenne vége. Csak úgy egy-egy szó:

– Jövőre ezerötszáz csikónk lesz…

És alúlról a viskók közül felszáll ide a tábori kovácsok üllőinek fáradhatatlan zengése, szól a fürész, a kalapács, egy kicsit az ágyú, aztán megint fürész, fürész és megint a kovácsok friss, bátor, csengő pöröly-ütései.

«Jövőre!…»

Panowice, augusztus.

Feljegyzem néhány szóban annak a félórának a történetét, a mely ma Varsó eleste hírének megérkezését követte.

Az erdőben, egy brigád-parancsnokság földalatti kunyhójában szólalt meg a telefon Varsó elestének a hírével és azzal, hogy az esemény ágyú- és puskatűzzel ünneplendő meg. Azonnal hatalmas deszkákat hoztak elő, óriási táblát ácsoltak össze belőlük, a táblát mészszel fehérre festették és nagy fekete betűkkel oroszul ráírták, hogy: Varsó elesett. A táblát levitték az erdő alá a lövészárokba, a honnan a bakák magasra felnyújtották és ügyesen kiállították a földhányás elé, a drótakadályok közé. Az oroszok, a kik 400–800 lépésnyi távolságban vannak itt elásva, szabad szemmel is kitűnően olvashatták. Ugyanabban a pillanatban, a mikor a tábla kiemelkedett az árokból, előre megállapított módon egyszerre az egész front minden ágyúja eldördült. A végtelennek hallatszó dörgés Bukovinától az orosz határig egyszerre vágott a déli csöndbe és ugyanekkor szívet reszkettető ordítás kezdődött az árokban, puskasortűzzel, majd az ütegek második bömbölő sortüzével vegyülve. Ezután még perczekig szólt a domboldalakon, erdőszéleken húzódó árkokból a boldog diadalordítás.

Az erdőből, a brigád kunyhója mellől hallgatom. Innen felülről úgy hangzik, mintha maga a föld ordított volna fel, mert embert semerre nem látni. A hang az árkok mélyéből jön. Az orosz eleinte heves puskatüzeléssel, majd egy-egy ágyúlövéssel válaszol a hírre, de hamarosan elhallgat. Május óta már negyedszer részesül ebben az előzékeny hírszolgálatban: ugyanígy tudta meg Przemysl, Lemberg és Lublin elestét. Eleinte izgatottan lövöldözött vissza, mert általános támadást sejtett. Most már tudja, hogy a nagy ágyúzás rossz híreket hoz számára. A front mögött a katonazenekar játszsza a himnuszokat és a legénység az árokban énekel. Délután folyik tovább a napi munka: szórványos puskatüzelés, tüzérharcz, melynek során az orosz néhány nap óta czélozva lövi shrapnellel a mezőn aratási munkát végző parasztokat, – a kiknek a többsége itt is asszony, – hogy ne takaríthassák be gabonájukat. A gazdasági harcznak ezt az egészen új módszerét csak most találták fel, de úgy látszik, csökönyösen ragaszkodnak hozzá.

A ZLOTA-LIPÁNÁL

Panowice, augusztus.

A délelőttöt a budapesti I. honvéd-menetezred állásaiban töltöttem. A hogy az ember szinte várta: a tartalékok egy erdőben valóságos városligetet rendeztek be gunyhókkal, bódékkal, hintákkal, a parancsnokuknak ízléses villát építettek, maguknak pedig kabaré-szinpadot állítottak. Az építkezés, a felírás, mind csupa ötlet. Van bakakorzó, dalárda, kuplé, «velenczei éj», sokszorosított műsor, iparművészeti munka: fehér mészkőből szobrok faragása, fiatal fenyőből remekbe nyesett botok, pipák, szipkák, van «költemény», dal, Telefon-Hírmondó (csöndes estéken összekapcsolják a lövészárkok telefonjait és hegedűlnek, énekelnek, szavalnak a telefonba), ujságolvasás, sétatér (egy táblán: «A gyepre lépni szigorúan tilos»), van konferanszié, czigányprimás, akrobata – Pest itt is Pest maradt. És volt egy hónappal ezelőtt Chorostkovban, mint ők mondják: «nagy kabaré és kivilágítás», a falu égett és egész éjszaka kézitusa volt az oroszszal, ökölre, puskatusra, dorongra, kézigránátra, a míg hétszázat el nem fogtak közülök, és a többit győzelmesen ki nem verték az égő faluból. A divizionárius «Emléklapot» küldött az ezrednek, a melyben magasztalta a vitézségüket és zászlójukra iratta az ezred négy véres, dicsőséges csatáját: Makovka, Babin, Salaszyce, Chorostkov…

*

A fiatal ezred első parancsnoka Csicsery Zsigmond ezredes volt, a kit magasabb megbizatás más térre szólított. Most Frauendorfer Ferencz alezredes a kommandáns, Tauffer, Martini és Ghiczy kapitányok a zászlóaljparancsnokok, az ezred állóharczot vív, a pesti gyerekek nehéz és vad harczok után a lövészárok-háborúban mutatják meg, mit tudnak.

A hogy a gyönyörű, árnyas erdőben járunk, ennek a víg városligetnek a hangulata egyre komolyodik. Egyre több csatáról hallok. Tiapczénél ez történt, az történt. Tiapcze is hatalmas verekedés volt, a pestiek három hétig harczoltak ott egyfolytában, pihenő nélkül.

– Legmelegebb két napunk – mondja Tauffer Dezső százados – május 26 és május 28 volt. Huszonhatodikán egész nap az oroszok legerősebb állását támadtuk. Huszonnyolczadikáról huszonkilenczedikére virradó éjszaka a pestiek nyolcz orosz rohamot vertek vissza, az orosz négy ezreddel akarta őket tönkre tenni, de ők a négyszeres túlerőt mind a nyolczszor tökéletesen visszaverték, és azt jelentették reggel a parancsnokságnak, hogy háromezer orosz halott és súlyos sebesült fekszik a vasút mentén.

Itt hallom az orosz pánczélvonat esetét is.

Jezupoltól délre állt az ezred, a Hofmann-hadtest Dnyeszter-harczai idején, az állásaik keresztben metszették a stanislau–halicsi vasútat. A hogy egy délelőtt a meglehetős nyugodt vidéket kémlelik a fedezékekből, egyszerre csak igen lassan jön feléjük az orosz rajvonal felől egy vonat. Egy baka veszi észre először és elkiáltja magát: «nézzétek csak, vasút!» Megállapítják, hogy orosz pánczélvonat, de ekkorra a vonat már be is mutatkozik: jobbra-balra okádni kezdik a vaggonba bujt gépfegyverek a golyót a pestiek felé. Lövöldöznek rá, de az ilyen vonatnak nem árt a puskagolyó. Közben a messze hátul álló német tüzérség kitünő szeme észre veszi a vonatot és német alapossággal mindenekelőtt mögéje lő, elrombolja a pályát, hogy ne mehessen vissza, aztán egyik gránátot a másik után vágja bele a vonatba. Ezt már a pánczélvonat se szereti. Megy tehát vissza, de csak addig a lyukig ér, a mit a német mögötte csinált. Ekkor kiugrik a pestiek lövészárkából Földváry Frigyes bizományos… azaz: ezred-utásztiszt, és néhány ügyes pionirral előreszalad háromszázötven lépésnyire a rajvonal elé, egészen a 105-ös számú bakterházig és ott ekrazittal felrobbantja a sineket. Most már a vonat két lyuk közé van fogva, nem mehet se előre, se hátra. A német tüzérek estig lövik a beszorúlt vonatot, a mely most már elhallgat, másnap reggel pedig sehol sincs. Az oroszok vagy felrobbantották, vagy a hátsó lyukat éjjel kijavítva, elvitték a roncsait.

A golyófogó esernyőt is elmondják.

Az ezredorvos egészen komolyan azzal biztatta Tauffer századost, hogy ő már kipróbálta: igen erős orosz puskatűzben esernyővel kell járni, a golyó megijed az esernyőtől. A százados Halicsban meglát egy parasztnál egy kopott esernyőt, megveszi tőle két koronáért azzal, hogy majd ha tűzbe kerülnek, átnyújtja a doktornak. De nem találja sehol a doktort, ellenben megjön a parancs: rohammal kell kiverni az oroszt abból a bizonyos égő Chorostkov faluból. Az ezred a faluhoz rohan, a hol az oroszok hirtelen elárasztják őket puska- és gépfegyvergolyóval. Olyan nagy volt ez a golyózápor, annyi jó pesti fiú bukott el mindjárt az elején, hogy egy pillanatra lehetetlennek látszott tovább menni. Tauffer kapitány valahol elől járt és egyszerre csak látja az ezred, hogy a kapitány kinyitja az ócska esernyőt és védelmül feszíti az orosz golyók ellen, úgy megy előre. A borzasztó szituáczióban ez a tragikus tréfa nagyszerűen hatott: hatalmas hahotával ugrált fel az ezred és rohant az esernyős kapitány után, be a golyózáporba. És mindenütt járt, imbolygott előttük a fekete esernyő, Tauffer kapitány lobogtatta, mutatta, hogy nem fogja a golyó, – így rohantak be Chorostkovba, verekedni és meghalni, nevetve, az esernyő után.

A járőreik ügyesek, ravaszok és vakmerőek. Van egy káplárjuk, Leu Péter, ez egyedül szokott átmenni az orosz lövészárokba, foglyot hozni. Az ezred naplója szerint eddig nyolczszor ment át egyedül és minden alkalommal hozott legalább egy foglyot. Nemrég egy járőr, a mely kémlelő-úton volt, egyéb jelentések közt azt is hozta az orosz állásokból, hogy panaszkodnak az oroszok, mert napok óta nem kapnak czigarettát. Képzelhető, hol jártak, és mit csináltak, a míg odajutottak, hogy az oroszok «panaszkodtak» nekik.

Legfrissebb eseményük a szétlőtt kabaré.

Július 28-án, az évforduló ünnepén a vak katonák javára a rajvonal mögött néhány száz lépéssel «tábori művészestélyt» rendezett egy bajtárs: Halász Alfréd szinigazgató. Este kilenczkor kezdődött az előadás, melynek műsora a következő volt: a Hegedüs-század énekkara elénekelte a Himnuszt. Halász Alfréd szavalt. Dely Károly magyar dalokat énekelt, Székely Jenő kuplékat. Dusek Ferencz honvéd akrobata-mutatványokkal lépett fel. Szabó hadapród, Kis Gyula honvéd, Hádl József honvéd zenei produkcziói után Halász szavalatot adott elő, de akkor már kezdtek ebbe belefütyülni egyes orosz golyók. A hallgatóság kissé széjjelebb ült, és úgy hallgatta meg Löblovitz Béla hadapród hegedűszólóját. A hegedűszóló vége felé azonban komolyodott a helyzet és az oroszok, a kik a tiszta, csöndes estében kitünően hallották a hangversenyt, veszettül kezdtek lövöldözni, most már géppuskából is. A konferanszié: dr. Oesterreicher zászlóalj-orvos figyelmeztette a közönséget a «közbejött technikai akadályokra», és mint Tauffer kapitány mondja: mire szétnézett, a hegedűszóló igazán szólóban maradt, a hallgatóság az utolsó szál emberig visszaugrált a lövészárkokba. Erre a hegedűművész is távozott, de a kis erdő a szinpad körül még egy félóráig recsegett-ropogott a sűrű orosz tűzben. Egyebekben az énekszámokat hegedűn Duffek Antal és Kőnigsberg Arnold urak kísérték, és a vak katonák szép összeghez jutottak a bevételből. Sebesülés nem volt.

Lenn jártunk a «támpontjukban», a mely ezen a vidéken legmesszebbre ugrik előre az orosz állások felé és meg van rakva gépfegyverekkel. A végtelen futóárkok végében az egyik géppuska-csoportnál Urbanek Ferencz hadapród, a másiknál Csont Lajos hadapród áll parancsnokként szemtől-szembe az oroszszal, szinte az orra előtt. A lyukakon ügyes pesti gyerekek néznek ki mozdulatlanul, némán, egy pillanatra se hagyva abba a figyelést. Minden mozdulatra kap az orosz «egy fröcscsöt». Egészen furcsán, igazán fröcscsnek hangzik ez a fröcscs, – ugyanúgy szól nagyban, mint kicsiben az, a mikor a pinczér a szódásüvegből előbb egyet a földre fröcscsent, csak aztán lát neki. A földszinen lát ki az ember innen, ritkás búzavetés és sűrű drótsövények közt kell nézni, szabad szemmel kitünően látom az orosz árkot, előtte egy lyukban a drótok közt a «Feldwachét». A mint odaát mozdult valami, jött a fröcscs: egyetlen recsegés, a mivel a géppuska nyolcz-tíz golyót köp át. Négy-öt elszórt puskalövés volt a válasz. Azt mondják a kadétok, hogy ha az orosz a jövő héten is ilyen szelid marad, a király születésenapján nagy «velenczei éjt» és bakakorzót rendeznek. Mostanában az orosz nagyon szelid és a bosszúállásban valósággal pedáns. Ha délben a mi tüzérségünk belelő néhányat a mozgókonyháiba, másnapig vár a bosszúval: másnap délben pontosan ugyanabban az órában és perczben pontosan ugyanannyit lő vissza. Ezzel világosan jelzi, hogy: «ha te nem bántasz engem, én se bántalak téged.»

Az út, mely a pestiekhez vezet, beleesik az orosz tüzérség lő-vonalába. Gukkerrel az orosz itt minden embert lát. Mégis nyugodtan viszik itt a menázsit az állásokba. Ha azt akarjuk, hogy ide ne lőjjön, egy-két napig nem lövünk az ő menázsi-útjára. A hálában époly pontos, mint a bosszúban. Az az érzésem, hogy ha több municziója volna, nem volna ilyen lovagias.

Hnilcze, augusztus.

Egy Falz-Fein nevű orosz tábori pilóta érdekes dolgokat mondott az ellenséges repülők egymáshoz való viszonyáról, ezért jegyzem fel elfogatásának történetét és nyilatkozatait. Mert egyébként nagyon egyszerű az esete, «május 26-ikán Bolechownál belelőttünk a gépébe, leszedtük a levegőből és elfogtuk» – mondják a divizió tisztjei, a kik szívesek itt a kertben a naplóikat előszedni és az esetet nekem hitelesen elmesélni.

Május 25-ikén orosz repülők bombákat dobtak Bolechowra, egy bomba egy kertbe esett és egy egész kis családot tépett szét. A katonák másnap, 26-ikán, megint meglátták az orosz repülőt, lövöldözni kezdtek rá, s a hogy figyelemmel nézik, egyszerre csak megbillen a gép a levegőben és villámgyorsan jön lefelé. Cisow falunál száll le, egy erdő mellett. Mire odaszaladnak, a gép már lobogó lánggal ég és a két orosz repülő szalad be az erdőbe. Az egyik sántit, a másik támogatja. A sűrű erdőben hajsza indul utánuk, de nyomuk vész. A parasztok azt mesélik, hogy mikor lezuhantak, hamar ledobták a ruhájukat és osztrák-magyar tiszti egyenruhákat öltöttek. Telefon, távíró dolgozni kezd, hogy az ismeretlennek látszó tiszteket a környéken szólítsák fel igazolásra. Délután négytől este nyolczig semmi eredmény. Este nyolczkor Wertheim tüzérfőhadnagy elfogja őket és behozza mind a kettőt kocsin a parancsnokságra. Az egyenruháról szóló hír hazugságnak bizonyul: a két orosz angolos egyenruhában van, angol repülő-sisak van a fejükön. Az egyik a pilóta: Alexander Alexandrovics Falz-Fein, a másik a megfigyelő: Szergej Ivanovics Kosztelniczky, hadnagy. Elmondják, hogy addig bujkáltak az erdőben, a míg meg nem éheztek. Este beosontak egy faluba, tejet kérni, ott egy kis gyerek elkezdett kiabálni rájuk: «moszkali, moszkali» (oroszok) – és hiába volt minden, addig kiabált, a míg el nem fogták őket.

Tisztjeink úri módon bántak velük, enni adtak nekik, és Falz-Fein vacsora után a következőket mesélte:

– Az ellenséges repülők közt egészen másfajta viszony van, mint más ellenséges tisztek közt. Maga ez a nagy bátorságot követelő nehéz sport teszi, hogy a repülő a másikat is kiválasztott lénynek tartja, példáúl az orosz repülő, ha csak kényszerítve nincs rá, nem lő az ellenséges repülőre, valami ki nem mondott kollegialitást érez vele, a minek főoka az, hogy az ellenséges repülőknek van egy közös ellenségük is, maga a levegő, a melylyel éppúgy küzd az orosz mint a mienk.

– Az orosz repülő, – mondja Falz-Fein – ha ellenséges repülőt lát, nem tudja azonnal megölni magában a sportembert és előbb a repülőt nézi benne, csak aztán az ellenséget. Első érdeklődése, mikor meglátja, az, hogy hogyan repül.

A következő jellemző esetet beszéli:

– Az orosz repülők különösen tisztelték báró M. magyar-osztrák főhadnagyot, a kit a levegőben nagyszerű repülőnek és lovagias ellenfélnek tanultak megismerni. Ennek a főhadnagynak, a ki egy repülőcsoport parancsnoka volt, minden módon kedveskedtünk. Az oroszok elfogtak egyszer Galicziában egy német főhadnagyot és egy magyar kapitányt, s mikor ezeket az orosz repülőtábor mellett vezették el, az orosz repülők ajánlkoztak, hogy leveleiket közvetítik M. báróhoz. A két tiszt meg is írta a leveleket és az orosz repülők a szokásos fehérszalagos bádogcsőben ledobták mind a kettőt a magyar-osztrák front mögött. Husvétkor az orosz repülők egy csomagban czukrot és süteményt dobtak le báró M. czímére és tréfából ráírták, hogy «vigyázat, robban». Másnap báró M. egy repülője viszonzásul czigarettákat dobott le az orosz front mögött az ajándékozók czímére. Most az orosz repülők levelet írtak és dobtak le báró M.-nek, a melyben másnapra meghívták fekete-kávéra. Báró M. ugyanezen az úton azt válaszolta, hogy köszöni a meghívást, de nem kér az olyan vendégszeretetből, a melynek esetleg fogság a vége. Ezzel a levelezés meg is szünt.

A divizió tisztjei megmutatták a leveleket, a melyeket az orosz pilóta egy ausztriai fogolytáborból ír nekik. A levelek tele vannak áradozó dicséretekkel, a melyekkel a repülő tisztjeink lovagiasságának adózik. A legújabb levélben a fogoly pilóta Héger főhadnagytól lelőtt gépének fényképfelvételét kéri hat példányban. El is küldték neki a képeket. Azonkívül teljesítették mindkettőnek azt a kívánságát, hogy egy-egy czenzurázott levelüket, a melyben sorsukról családjuknak hírt adnak, a mi repülőink dobják le az orosz front mögött.

Horozanka, augusztus.

A magyar katona és a föld…

Kezd előttem kialakulni az aratás napjainak megrendítő harcztéri költeménye: az a sok százezer fegyverbe öltöztetett paraszt, a ki itt Galicziában vérzett és vérzik, a magyar, az osztrák, a német, az orosz, mind, az aratás napjaiban nyugtalan, szomorú, izgatott, álmatlan volt, ezeken a napokon az egész fronton, innen is, túlnan is, valami borzongás járt, a mi lassan-lassan később megnyugodott és aztán végleg elmúlt. A tisztek okossága és jósága, az újságok jó terméshírei, a hazulról ezrével jött bíztató levél teljesen lecsillapította ezeket a szegény szíveket. Most már alig beszélnek róla.

A hogy a galicziai – helyenként még most is zöld – szántóföldeken masiroztak, hasaltak, lőttek, a hogy ezt az éretlen-kalászos földet felturták, a hogy lövészárkot hasítottak belé, Péter-Pál közeledtével már kizárólag csak erről beszéltek. Akkor hallottam először, hogy ásás közben folyton a földet kritizálták, egy-egy mondásuk szájról-szájra járt, ilyeneket mondtak, mikor ellenséges tüzérségi tűzben a fedezéket ásták:

– Nem érdemlik meg ezek ezt a szép fekete földet.

Hallottam, hogy mikor támadásoknál a vetés közt hason csúsztak előre, hogy minden tíz lépésre új lyukat vájjanak a földbe, s az ilyen lyukakban néha órákig mozdulatlanul kuporogtak, mert oly gyilkosan lőtte őket az orosz, hogy várni kellett: hason fekve a zöld vetést gusztálták, a földet morzsolgatták ujjaik közt, s a támadás végeztével többet beszéltek a földről, a melyen végigtúrták magukat, mint az oroszról.

A halicsi hídfő megrohanásakor, a mi Péter-Pál körül történt, B. R. barátom egy kombinált honvédezred bakái közt kuporgott a part fekete földjében, egy gödörben, a mely fedezéket nyújtott. A fejét senki se dughatta ki, mert a gödör felett «úgy czinczogott a levegő az orosz golyóktól, mint a czitera», – benn a gödörben a bakák a Dnyeszter-menti zsiros, iszapos fekete földet fogdosták, arról beszéltek, hogy a Dnyeszter néha azért fekete, mert a megáradt kis folyók ezt a fekete földet hordják bele és hogy «mégis miért zöld itt még mindig a vetés, mikor nálunk otthon már be is hordták, ha behordták». Még később is a behordásról folyt a szó, mikor az orosz puskatűz oly erős lett, hogy a municziót messziről kellett dobálni ebbe a gödörbe, mert élő ember oda nem mehetett.

Hallom, hogy ezeknek a rettenetes napoknak az estéin összebujtak, sokszor nem tudtak elaludni a tartalékok védett helyein sem, a Dnyeszter-parti falvak tüzének visszfényénél csoportokban guggoltak a huszárok és arról tanakodtak, hogy «hogyan fogja az asszony elintézni», hogy behordták-e, nem hordták-e, hogy «mennyit adott» és hogy mi igaz a búza jó árából. A huszárok nagy részének, a ki itt harczolt, nem is volt földje. Mégse tudott aludni, mikor erről kezdtek beszélni. Azt mondták:

– Errefelé a sok paraszt most aratáskor mind nyugtalan, mint a hogy a jó bor a pinczében megbolondúl, mikor a szőlő virágzik, mert a hordóban is megérzi…