Part 22

Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy egészen a front közelében álló municziós szekértábor. Most látni, hogy a trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erősebben lobogó tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hallatszik a szakadatlan ágyúdörgésben. A lábunk előtt az országút meredek szélén ebből a táborból való trénkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett, mint a karzaton és nézik az égő tájképet, a mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják ki a tüzérek.

A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A lembergi kirándulók már eltüntek mellőlünk, magunkra maradtunk. Este van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk visszafelé és a hogy hátranézünk a kocsiból, most már tüzes a láthatár mindenfelé és meg-megújuló erővel ordítanak fel az ágyúk. Néha egy-egy perczre elcsöndesednek, aztán mint az összeverekedő kutyák, egyszerre támadnak egymásra. A mieink hosszan bömbölő strófáiba mérgesen, de rítkásabban szólnak bele az orosz dörgések és az egész mögött, messze az égő láthatáron túl, mogorván távolodik az abbamaradt zivatar mennydörgése: most már világosan hallani, hogy nem ágyú, a mint sértődött dörmögéssel komoran megy el innen messze, messze a hegyek mögé.

Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel két és három óra között ugyanezen az úton jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a lábát. Ezek guggolhattak ott a dombon, az erdő szélén, a hol minden három perczben nyíltak a tűzvirágok már délelőtt óta.

*

Lemberg, a melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag megnövekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal, ezen a napon azt a benyomást teszi, hogy most bontakozik ki benne egy elnyomott, tíz hónapig rejtőzött, suttogó, titkolódzó második élet, a mit az oroszok tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei bújnak elő százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Történetek egy átöltözött és bújdosó világról, a mely a forró felebaráti szeretet melegénél élt itt a föld alatt, történetek a hadnagyról és a közlegényről, a kik tíz hónapig ugyanannál a mázolónál dolgoztak mint segédek, a grófi katonáról, a ki a földhözragadt zsidó családnál volt péklegény, történetek ebben a katakomba-világban fonódott nagy szerelmekről, – egész nagy világa az egymás segítésének, a szenvedésnek, a türelemnek, a megpróbáltatásnak, a melynek mind vége lett most június huszonkettedikén.

Most minden utczasarok megmondja az igazi nevét, most kaftánok változnak át huszár-attillává, most szegény kis családok búcsúznak a bújdosótól, a ki boldogan megy vissza a régi világba. A legszélső romantikának olyan aratása ez, a minő a mi vidékünkön nagyon régóta nem volt. Együtt utazom egy szürkeruhás úrral, a ki karabélyt visz a hátán. Bújdosó főhadnagy, most megy jelentkezni, a puskájától nem vált meg. Pestről ismerős fiatalemberek szólítanak meg, mesterlegény külsejüek, önkéntesek voltak és itt mint pinczérek szolgáltak igen rossz kis korcsmákban. Mindenkinek naplója van. A zsebük tele összefogdosott, összeírt papirossal, a lembergi nagy regény rengeteg sok kis fejezetével.

A város ma is tele van katonával. Tisztek, a kik az éjjel még szuronyrohamot vezettek, ma bejönnek bevásárolni és legalább egyszer egy jó pohár sört inni a vendéglőben. A színház, a varieté játszik, ott is tisztek ülnek, a kik az ágyú mellől jöttek be szabadságra egy estére. A lárma még mindig nagy, úgy hogy az ágyúzást csak éjjel hallani. Nappal Lemberg túlkiabálja a tüzérséget.

A hogy búcsút mondunk ennek a gazdag és érdekes világnak, az alkonyatban ismét a régi, most már elcsöndesedett grodeki csatatéren vezet át az út. Itt, Lembergtől nyugatra, már csöndes ma a vidék a nagy harczok után. A rettenetes eke, a mely ezeket a mezőket a múlt héten szántotta, most már kelet felé töri a földet. A mosciszkai állomáson nyugodt és szorgalmas katonák most rendezik be a harczterek nagy vendéglőinek egyikét, a Verköstigungsstation-t. Az estében lágy violaszínben játszanak a mezők.

Épp sétára indulunk az elhagyott csatatéren, a mikor katonák egy véres, összesebzett kis tizenkét éves leányt hoznak az állomásra. A mezőn felszedett egy orosz kézigránátot és az felrobbant a kezében. Jobb ha le sem írom, mit csinált a szegény sápadt kis gyerekkel. Mindenki a segítségére siet, orvosok kötözik, még a sebesült katonák is gyógyítják.

Felszállunk egy hosszú sebesültszállító vonatra és megindul lassan a végtelen utazás vissza, Przemysl felé.

A HOFMANN-HADTESTNÉL

Stryj, julius.

Néhány hónapra beosztottak a német «Südarmee» keretében harczoló osztrák-magyar Hofmann-hadtesthez. Ez a hadtest úgy alakult ki a háború folyamán, hogy Hofmann Péter altábornagy, a ki 1914 őszén a Magyarországba betört oroszok kiveretését intézte, az akkor hirtelen rendelkezésére bocsátott népfelkelő-zászlóaljakat továbbra is együtt tartotta. Aztán gróf Lamezan Róberttel, vezérkari főnökével egyetemben egyre bővítette, egyre jobban felszerelte ezt a csoportot, a mely lassanként akkorára nőtt és olyan szervezetet kapott, mint egy rendes hadsereghadtest. Azóta a Kárpátokban, majd Délkelet-Galicziában harczol, most a Zlota-Lipa partján áll.

Stryjbe érkezve jelentkeznem kell a német Südarmee parancsnokságánál. Linsingen tábornok már elment innen északra, a Bug-hadsereget vezetni. Most Bothmer tábornok a parancsnok és Hemmer alezredes a vezérkari főnöke. Ma hosszabb ideig beszélgettem az alezredessel. A harcztéri helyzetről bizalommal szólt, aztán áttért az alája rendelt magyar csapatok méltatására. Rendkívül meleg hangon beszélt, minden mondatát igyekeztem jól megjegyezni, hogy pontosan írhassam be jegyzeteim közé. Ezeket mondta:

– A téli és tavaszi harczok folyamán csak a 38-ik honvédhadosztálylyal állottam folytonos és szoros összeköttetésben, így tehát, bár a többi magyar és osztrák csapatok kiválóságáról is meg vagyok győződve, csak a 38-ik honvédhadosztályról nyilatkozhatom közelebbről. A harczok alatt ez a hadosztály valósággal közé volt ékelve a mi kelet-poroszországi és gárdacsapatainknak. A 38-as honvédekről csak a legteljesebb elismerés hangján beszélhetek és kijelenthetem, hogy minél hosszabb ideig voltunk együtt, annál inkább örvendtünk, hogy hadseregünk kötelékében harczoltak. A harczok folyamán egyszer más sereghez osztották be őket, de aztán visszajöttek hozzánk és mi csak nagyon örültünk, hogy visszakaptuk őket. Ezzel a Bartheldy altábornagy kitünő vezetése alatt álló honvéddivizióval főként a Stryj körüli harczokban volt győzelmes közös munkánk. Körülbelül május 31-től junius 4-ig tartott ennek a harcznak a leghevesebb szaka. Különösen kiemelem, hogy ezeknek a honvédeknek veszteségek által megcsappantott ezredei megfogyatkozva is olyat teljesítettek, mint ha meg lett volna a teljes létszámuk. Veszteségeik csak a számukat kisebbítették, vitézi erejüket soha.

Kérdésemre, hogy milyen részük volt a honvédeknek Stryj visszafoglalásában, a vezérkari főnök a következőket mondotta:

– Stryj városát dél felől hatalmasan kiépített várszerűen erős orosz állások védték. Ez állások nagy részét az oroszok a polgári lakossággal építtették kényszer útján. A főállásuk Stryjtől kissé délnyugatra, Holobutow falunál volt. Ezt a holobutowi főállást és a nyugatról ehhez csatlakozó szakaszt a magyar honvédek német csapatokkal egyetemben törték át észak felé ellenállhatatlan rohamban. Ki kell emelnem ezekben az áttörési harczokban a 23-ik honvédezred különös érdemét. Miután az áttörést itt fényes sikerrel északi irányban kiaknáztuk, a honvédek keleti irányba fordultak és a német csapatokkal versenyezve üldözték az ellenséget. Ennél a keleti irányban való üldözésnél a honvédek, a kik az áttörés óriási fáradalmait még ki sem pihenhették, olyan nagyszerű menetelést végeztek, a mely egyszerüen minden dicséretre méltó. De még ezzel sem zárul le érdemeik sorozata: június hónapban a Dnyeszter mellett ujra, ujult erővel, hatalmasan verekedtek. Igazán a német déli hadseregnek nagy örömére szolgált mindig, hogy ezzel a hadosztálylyal szoros kapcsolatban harczolhatott.

Horozanka, augusztus.

Este a Hofmann-hadtest hadiszállásán a vezérkari főnök beszéli, hogy a legutóbb behozott foglyok közül kettő érdekes vallomást tett. Az egyik azt jelenti, hogy 30½-es mozsarunk egyetlen lövése egyszerre három orosz gépfegyvert pusztított el. Épen tisztek inspicziálták a gépfegyvereket, mikor a mozsár rettenetes lövedéke közébük csapott.

A másik fogoly mulatságos epizódról ad hírt. A mi lövészárkaink mögött a pihenő óráiban katonazene szórakoztatja a legénységet. Az oroszok odaát óraszámra áhitattal hallgatják a zenét. Legutóbb egy ilyen hangversenyen az történt, hogy az orosz hallgatóság egy tagja lövöldözni kezdett. Egy orosz tiszt odament hozzá és megpofozván őt, így szólt:

– Most ne lövöldözzünk, hanem hallgassuk a szép muzsikát.

Horozanka, július.

A híres halicsi hídfő… A forró déli napsütésben szekerek és lovasok mennek át a Dnyeszter hadihídján, a mely szerényen huzódik egy hatalmas vashíd mellett Halics felé. A vashíd fel van robbantva. A közepe a mély folyóba zuhant. A hadihídról mindenki bámulva néz fel az összetört vasszerkezetre, a mely toronymagasságban hajlik át a két part közt. A közepén a tátongó lyuk, a mely alatt piszkos sárga víz rohan, a bakák azt mondják, a legfurcsább színű víz a világon, napsütésben dohánysárga, borús időben fekete. Fekete vízről is most hallok először. Most sárgán, de haragosan siet a vasak közt. A hogy alulról felnézek a hídra a folyó közepéről, szédület még csak elgondolni is, hogy a híd két ép része közt, ezen a robbantásvágta ürességen úgyszólván egy szál deszkán masirozott keresztül egy egész hadosztály, benne két magyar honvédezred, az egyik a budapesti volt. Mialatt a nagy napon így masiroztak szédítő magasan a gonosz Dnyeszter fölött néhány deszkán, az orosz állandóan, de szünet nélkül nehéz gránátokkal lőtte ezeket a lebegő deszkákat. Végül már száz lépéssel ment egyik a másik mögött. Így lebegtek egyenként a víz fölött át a tulsó partra; mellettük, előttük, mögöttük robbant a nehéz orosz gránát. Voltak pillanatok, a mikor nem lehetett őket a partról látni: a vízben robbanó gránátok harminc-negyven méter magasra vágták fel a sárga vizet és az iszapot, víztölcsérek repültek fel és zuhantak vissza rájuk. Mikor eloszlott egy-egy perczre a füst és a felszaggatott víz millió cseppje a levegőben, megint látták a partról a csukaszürkéket, a mint egyenként, törhetetlenül mentek, mentek a keskeny pallón, át a tulsó partra, a hol az orosz az árokban lövésre kész puskával várta őket…

Most csöndes Halics és csöndes a nagy híd. Itt élek most ugyanezek közt a csukaszürkék közt, a kik közül bizony nem egyet vitt el le, Oroszország felé a sárga víz. Minden alkalom megvan rá, hogy összeállítsam ennek a csudálatos és véres fegyverténynek, a halicsi Dnyeszter-hídfő megrohanásának és elfoglalásának hiteles történetét. Előttem a hivatalos írások, körülöttem ezek a nagyszerű emberek, a kik ezt a csatát megvívták. Már egy hónapja, hogy Halics a mienk, de itt még minden forró az emlékektől. Ha ezt a forróságot, ezt a piros lázat, az életnek itt állandóan gyorsult pulzusát haza tudnám küldeni csak egyetlen egy kávéház elé a kellemes nyári estébe… Ezeknek az imádni való egyszerű parasztgyerekeknek a tekintetét, ezeknek a pesti és bécsi tiszteknek a kézszorításait, ezeket az arczokat, ezeket a hangokat… csak egy kis patika-üvegre valót a szenvedésnek és bátorságnak ebből a maró levegőjéből, a melynek az ízéről soha semmi leírás nem fog sejtelmet sem adni, mert erről minden írás most és később is bolond próbálkozás marad.

Soha nem írtam betüket papirra ilyen reménytelenül, mint mostanában. Nem lehet a háborút hazaírni. A ki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, a mit leírok, olyan, mint a boldogtalan ifjú levele a nőhöz, a ki végleg mást szeret. És mégis, újra meg újra próbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a czeruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írni-akarás husz éves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza, – mértföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galicziából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, turások, fakeresztek közt, a hol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek – ugyanazok, a kik azon az egy szál deszkán mentek a tűzpokolból a vízpoklon át a másik tűzpokolba. Nyugodtan, megállás nélkül, az egyik száz lépéssel a másik után.

*

A halicsi hídfő a markában tartja ennek a vidéknek minden fontos országutját, hídját, vasútját, töltését, tehát életkérdés volt most az oroszra, hogy megtartsa. Aztán ez volt a könyöke az orosz vonalnak: idáig északról délnek vonult, itt fordult hirtelen kelet felé. Halicsot mi már a háború előtt erősen körülépítettük védelmi állásokkal. Az orosz, a míg az övé volt, dél felé még jobban megerősítette, három vonallal. Félkört vont a folyó déli partján, ennek a félkörnek a közepén állt Halics, a nagy vashíd és mellette még öt fahíd, a melyen át ontotta az embert és az ágyút. Ezt kellett elvenni tőle. A császári német déli hadsereg ezt a feladatot a beléje olvasztott Hofmann-hadtestre bizta. Hofmann Péter tavaly őszszel egy sereget csinált magának magyar és osztrák népfelkelőkből, ezzel verekszik már idestova egy éve. Most a németekkel küzd. Most már gyönyörű hadtestté szerveződött. Megtiszteltetése volt a hadtestnek, hogy rábizták Halicsot.

Egyszerűen nekimenni ennek a nagyon megerősített félkörnek nem lehetett. Azon kezdték tehát, hogy a félkör közepén álló Halicsból «kiundorítsák» az oroszt. Az úgy ült ott, mint a pók a hálója közepén. A félkör balszélén, tíz kilométerrel Halics fölött Bolzano ezredes átvitt a vízen két ezredet – az emberek nyakigérő vízben puskatűz alatt gázoltak át – és ezzel megrögzítették a félkört, hogy az orosz ne tágíthassa. Bolzano jelenti, hogy vitéz verekedés után partot ért, onnan semmi orosz erőlködés nem veri vissza, ott marad és ezer orosz holttestet számol meg. Most, hogy így megvan a határ, tíz ágyúüteg és egy harmincz és feles üteg nagy félkörben feláll az orosz félkörön kívül, hogy a szívébe lőhessen.

A gyalogság kéthetes véres harczban leküzdi az első két védelmi vonalat és megérkezik a harmadikhoz, Sokol elé. Naponta kétszer-háromszor dolgozzák meg ágyúink az orosz félkört és annak legerősebb pontját, Sokolt. Sokol körül úgy állt tüzérségünk, hogy minden irányból tudta lőni, valósággal közrefogta kétszáznyolczvan fokos szögben. Az országutat, a melyen át Halicsból az orosz embert és anyagot küldött a szorongatott Sokolba, a harmincz és felesek tűz alatt tartották. Legerősebben lőttek éjjel, mert feltételezték, hogy ember és municzió a sötétben rohan Sokol felé. Közben gránát gránát után hull Sokolra és robbantja, töri az orosz védműveket: árkot, sánczot, drótmezőt, fatörzsekből épült bástyát. Ugyanekkor elindul a Dnyeszteren harmincz-negyven söröshordó, tele robbanó anyaggal. Schubert kapitány rögtönzi ezeket az uszó aknákat, a melyek lassan usznak le a Dnyeszteren, neki annak az öt fahídnak, a mely a vashídat megelőzi. Most tehát óráról-órára töredezik a félkör és a hogy az öt fahíd közül a hordók hármat felrobbantanak, az orosz nehéz helyzetbe kerül: ha a félkört áttörjük és neki vissza kell szaladnia a Dnyeszter tulsó partjára, a hat hídja közül már csak három van meg. Halicsban, a mely a víz innenső partján van, nagy izgalom támad. Ezt már a foglyoktól tudjuk, pontosan. Az orosz parancsnok jelenti hátra, hogy undorodni kezd Halicstól. Visszaizennek neki, hogy maradjon. Erre tüzérségi parancsnokunk előretol egy harmincz és feles mozsarat egészen a rajvonalban felvő bakák mögé és belövet vele Halicsba az orosz parancsnok közelébe. Az orosz parancsnok összeszedeti a lövedék szétrobbant darabjait, – láttam ilyeneket Przemyslben, egyet se birtam a földről felemelni – kocsira rakatja és elküldi fölöttesének azzal, hogy nézze meg, mivel dobálják őt, lehet-e ezek után Halicsban maradni? Erről is a fogoly orosz tisztek számoltak be pontosan. És arról is, hogy erre az üzenetre elindult az egész orosz tüzérség a félkörből, mint egy összecsukódó legyező, bement Halicsba és onnan át a megmaradt hídakon a tulsó partra, a míg nem késő.

A tulsó parton az ágyúk legyezője megint kinyilt és a félkör, a mely eddig a Dnyesztertől délre állott, most a Dnyesztertől északra fogja körül a hídat. Eddig felénk fordult a félkör hasa, most homorú félkör lett belőle. Egy pillanatig Halics egy egész kör közepén áll; mellette folyik a Dnyeszter úgy, mintha egy O betüt a közepén áthuzunk egy vonallal. A vonal fölötti félkör az orosz tüzérség, az alsó a miénk. Közben roham, Sokol elesik, gyalogságunk berohan Halicsba, hogy a hídon kövesse az oroszt, de az orosz az orrunk előtt felrobbantja a vashídat és megáll a tulsó parton, várakozó állásban.

Az alsó, a régi félkör tehát a mienk. Most a parton állunk, szemben az oroszszal s most jön a munka nehezebbik része, átmenni a Dnyeszteren. Késlekedni nem lehet, a 27-ikéről 28-ikára virradó éjjelen át kell a folyón menni, ha törik-szakad. És törött is, szakadt is.

Hídépítő anyag nincs kéznél, de hiába is volna, mert a ki a parton kidugta a fejét az árokból, azt lelőtték. Minden mozdulatra ágyúk és puskák sortüzével feleltek a tulsó partról. A honvédezred, a melynek majd az átkelést meg kell kezdeni, mozdulatlan csöndben várja a parancsot. Hat kilométerrel Halics alatt más csapataink átkelést színlelnek, el is vonnak a vashíd környékéről ellenséget, de nem eleget. Holdvilágos éjszaka van, az egész tájék világos ezüstfényben uszik, azt mondják: olvasni lehetett. Egészen elől, a mi partunkon a bakák legkülső vonalában tábori ágyúk vannak, a melyek kartácscsal lőnek át a tulsó partra, egyes helyeken 150 lépés távolságra, a meddig egy zsebpisztoly is elvisz. Ez talán még elő sem fordult ebben a háborúban. De hiába minden, nem lehet moczczanni sem. És átkelni – muszáj. A híd körül áll a hadosztály vezérkari főnöke: Horváth kapitány, mellette Schuberth mérnökkari kapitány és Nienievski, vezérkarhoz beosztott főhadnagy. A hold majdnem nappali fényt áraszt, a remény egyre kevesebb. Így állnak itt hajnali két óráig, – hiába, halálba nem lehet küldeni az embereket. A világos éjszakában kitünően lehet czélbavenni minden egyes sötét alakot, ezért a vashídat nem tudják járhatóvá tenni.

Hajnalban két órakor, junius 28-án Halicsnál csoda történik. Valami halvány pára kezd felszállni a vízről és hosszant nyúlik el rajta, mint kékesfehér fátyol. Néhány percz alatt az áttetsző fátyol sűrű gőzfelhőhöz hasonlít és egyszerre csak a két part között az egész rajvonal hosszában vastag köd fekszik, a melyben egy lépésnyire sem látni és a mely a felrobbantott vashídat teljesen betakarja. A túlparton néhány perczre elhallgat a puska és a gépfegyver. Ideát nálunk egy pillanat alatt megmozdul minden.

A száraz, katonás jelentés a csodát «dichter Flussnebel»-nek, sűrű folyami ködnek nevezi. Ebbe burkolózva sietnek elő a szapőrök és deszkát, léczkerítést háztető- és palánkdarabokat czipelnek a meredek vashídra, a hol rövid idő alatt már lebeg a lyuk fölött az átjáró, a melyen egyszerre csak egy ember fér el. Ugyanakkor patrouilleok ülnek deszkákra, az orosz fahidak törött részeire, és eveznek át a ködben. A honvédezred Bereghy-zászlóalja megindul a hídon át. Utána a többi. Az orosz pokoli módon lő bele a ködbe, a hídba, a vízbe. A honvédek mennek, átmegy a pesti ezred is, mind az egész Fleischmann-hadosztály. Negyedóra mulva felszáll a köd, hajnalodik, de a hadosztály a most már czélzó orosz tűzben egész nap, egyenként, folyton megy át a deszkán. Az orosz hídőrséget szétszórják és a túlparton átlépik a vasúti töltést. Itt az ellenség tartalékai rájuk rontanak és visszaverik őket. De a hídon már nem mennek vissza többé. Másnap már készen van a vashíd mellett a tűzben épült alacsony fahíd, – ezen a hadosztály tartalékai is átmennek. Az innenső parton vadászok és német lovasok tisztogatják a folyót és elzárják Maryampolig.

Harminczadikán dől el végleg a Hofmann-hadtest nagy sikere. Chorostkov, Tustan és Siemikovcze falvak lobogó lánggal égnek és e három tűz- és füstoszlop közt iszonyú kézitusában végleg megverik az oroszt, a ki csak itt az égő falvakban 700 foglyot hagy és elmenekül. A vezérkari tisztek rettenetesnek mondják ezt a harczot a három égő faluban. Puskatusra, késre, ökölre, kézigránátra ment a küzdelem. Kérdésemre, hogy valamelyik ezred különösen kitüntette-e magát, azt a választ kapom, hogy igen, Chorostkov dicsősége a Frauendorfer-féle budapesti honvédezredé és a Birtha-féle közös gyalogezredé, amely szintén magyarokból áll. Chorostkovban égő pokolban verekedtek az emberek. Ez az a nemzetközi, elpuhult Budapest, amelyről annyit olvastam. Julius elsején az orosz meg volt verve és végleg feladta, kiürítette Halics környékét. A német déli hadsereg tudta, kire bízza ezt a fontos feladatot. Érdekes, hogy a harczok alatt az orosz nem lőtt a halicsi várhegyre, Galiczia legszentebb történelmi emlékére, pedig Hofmann altábornagy egész törzskarával onnan vezette a harczot. Azt mondják, kegyeletből kimélte a helyet. Halicstól kapta Galiczia a nevét, Halics ennek az országnak történelmi kezdete, az első fejedelmek székvárosa.

*

Messze Halicstól, egy apró faluban írom ezt a történetet a pihenő katonáknál. Hegyoldalban van a kis parasztház, nyitott ablakán hűvösödő nyári este borong, – katonazene szól. Komoly, himnusznak hangzó dalt játszik. Egy dombra látni innen, a mögött vannak az oroszok, a kiket ily nagyszerű munkával szorítottak oda. Ritkán hallik egy-egy ágyúlövés. Ők is várnak, mi is várunk. Mint valami békés kirándulóhelyen, lágyan száll a katonazene az erdők felé és a tisztek egy nagy kertben csöndesen vacsoráznak. Ma egy hónapja égő falvakban karddal verekedtek.

Hnilcze, augusztus.

Apró kis falu ez a Hnilcze – alig néhány nyomorúlt viskó Kelet-Galicziában, közvetlenül a front mögött. Egyszerre az egyik viskón tábla, a melyre egy nagy lyukas fog van festve ezzel a felírással: «Zahnärztliches Atelier». Mellette a vöröskeresztes hadilobogó. Mi ez, itt az Isten háta mögött?

Benézek az ablakon, hát egy olyan fogorvosi székben, a minő nagyvárosban sincs, ül egy szakaszvezető, mellette fehér köpenyben áll a fogorvos és épen kínozza. Ha ezt a falut látták volna, megértenék a csodálkozásomat.

– Szávits ezredes úrhoz tessék fordulni.

– Hol lakik?

– Fenn a dombon, a fatorony mellett.

Mászok fel a dombra, meglátom a régi, ősrégi fatornyot, a melyben előkelően külön lóg a rutén harang. Két sor szekér közt egy őszbajuszu honvédezredes áll.

– A fogorvos, az csak egy része a dolognak, öcsém, – mondja kedvesen – a többi is itt van a faluban.

Elragadó, aranyos, öreg magyar, elindul velem és a másik magyarral, aki egyik büszkesége a Hofmann-hadtestnek: Horváth Dénessel. Horváth Dénes egy divizió vezérkari főnöke, harminczegy éves, vezérkari kapitány, eddig megvan minden magyar-osztrák és német kitüntetése, a mit kapitány kaphat és ráadásul a vaskorona-rend.

Most ballagunk végig hárman a kis falun és megtudom a következőket.

Ez az érdekes és romantikus Hofmann-hadtest tavaly ősszel a Kárpátokban úgy alakult, hogy egyszerre csak megvolt. Nem gyökerezett sehol, tehát magának kellett megcsinálnia a gyökereit. Ilyen egyik gyökere ez a «Gruppe Szávits». Szávits ezredes nagyszerű adminisztráló, ő vezeti ezt az intézményt, a minőt még eddig nem is láttam a háborúban. Megnyugtat, hogy a múlt héten a trónörökös is azt mondta nekik: ilyet még nem látott. Talán nincs is.