Part 21

Tíz órakor délelőtt egy orosz tiszt alakja jelenik meg a városháza tornyán. Bevonja az orosz zászlót. Ugyanez időben gróf Scheremetieff, Lemberg utolsó orosz parancsnoka, automobilon elhagyja a várost, a melynek utczái ebben az órában már tökéletesen üresek. Az emberek az ablakokból látják a kormányzó menekülő autóját. Erre lassan kimerészkedik az utczára igen kevés ember. Izgatott várakozás egészen délig. Déltájban, tizenkettő és félegy közt megjelenik a janovi-utczán a mi hadseregünk két lovasa: két ulánus. Egy kis tömeg csődül köréjük, a következő perczekben pedig egész Lemberg az utczán van. Száz meg száz szegény zsidó, a ki nem fér hozzá a két ulánushoz, a lovakat csókolja sírva. Egy ismert lembergi polgár mindegyik ulánusnak egy-egy százkoronást ad. Az ulánusok végignyargalnak a városon, mögöttük egyre több jön, végre gyalogcsapatok masiroznak be porosan és véresen. Az emberek elveszik a katonáktól a fegyvereiket és a bornyuikat, úgy czipelik utánuk. Előkelő polgárok a katonák sorai közt lökdösődnek és bankópénzt osztogatnak közöttük. Az egész város felordít az örömtől, a kapuk előtt tömegek állnak, még mindig készen a visszamenekülésre, mert híre jön, hogy a legutolsó orosz utóvédek és a legelső magyar és osztrák elővédek közt harczra került a dolog.

Mint meg van állapítva, a Péter Pál-templom környékén rövid utczai harcz folyt patrouilleok közt. A harczoknak tizenöt polgári áldozata van, ebbe bele van számítva a négy kis gyerek, a ki virágot vitt katonáink elé.

Röviddel ezután elárasztják a várost a 25-ik Landwehr-ezred, a 94-ik reichenbergi ezred és a 34-ik magyar ezred katonái, a kik a janovi úton és a lytschakovi úton tódulnak be. Délután megjelenik a város határában az úgynevezett grodeki sorompónál Böhm-Ermolli hadseregparancsnok.

Janovicz úr, városi tanácsos fogadja és üdvözli. Benn a városban Chlamtacz egyetemi tanár mond hozzá beszédet. A tábornok megköszöni az üdvözlést. Fájdalmasan lepi meg, hogy nem a derék Rutovsky jött elébe. Láthatólag megdöbben, a mikor meghallja, hogy az oroszok elhurczolták. A város ujjong, zenél, énekel, az utczákon nem lehet mozdulni. Az időszámítás megváltozik Lembergben. Az orosz uralom alatt kötelező volt a kelet-európai vasuti idő, a mely egy órai különbséget mutat a mienkhez képest. A mikor a két ulánus megjelent a janovi utczán, Lembergben mindenki megigazította az óráját.

Másnap reggel a George-szállóba látják bemenni Mackensen tábornokot Böhm-Ermollival. A hotelben reggeliznek. Reggeli után megjelenik ismét Chlamtacz tanár, városi tanácsos és beszéddel üdvözli Mackensent. A német tábornok szép szavakkal felel, kiemeli a magyar és osztrák hadsereg nagy energiáját és tetterejét és mint Lemberg felszabadítóit élteti a magyar és osztrák csapatokat. Egy óra mulva a két tábornok eltávozik. A pályaudvar még mindig ég. Este minden ragyog, Lemberg ismét virraszt, most már várja a hadsereg főparancsnokának bevonulását. Ez röviden az utolsó napok története ma délig.

_Délben._

Az utczákon rengeteg tömeg szorong a katonák sorfala mögött. A lámpaoszlopokon emberek csomói. A kávéházak itt majdnem mind az első emeleten vannak és nagy erkélyeiken csak úgy hemzseg a közönség. A katonák sapkái mellett zöld lomb. Német szó, sok magyar beszéd a katonák közt. A féllábú katonákat az első sorba állítják a hölgyek. Papság vonul fel, majd lengyel díszruhás urak. Egy fiakkerben általános meglepetésre egy díszbe öltözött diplomata: az argentiniai konzul, a ki az orosz uralom alatt az egyetlen külföldi képviselő volt Lembergben és a ki sok jót tett ez idő alatt a lakossággal.

Déltájban jelenik meg a grodeki sorompónál az automobilok hosszú sora, Mosciska felől jöve. Idáig az egész hosszú országuton, a mely a feldult csatatéren vág végig, nemzeti színű karszalagos magyar népfelkelők állanak ritkás sorfalat. A sorompónál a hős 25-ös Landwehrek díszszázada várja a marsallt. Az első két autóban vezérkari tisztek ülnek és mikor rájuk zudul a virágeső, mutatják a tömegnek, hogy a főherczeg mögöttük a harmadik kocsiban jön. A főherczeg autóján két fehér köpönyeges udvari soffőr. Mikor odaért, a hol mi álltunk, már úgy tele volt virággal, hogy a főherczegnek, mikor ki akart szállni, előbb el kellett útjából takarítani a bokréták magas csomóit. Mögötte tábornokok autói jönnek, majd egyszerre ismét felviharzó lárma és százával repülő virágok: egy igen nagy automobilban Conrad tábornok végtelenül rokonszenves, komoly arcza. Mögötte más vezérkari tisztekkel Metzger vezérőrnagy, az operácziós iroda főnöke, majd Höfer altábornagy. Tizenöt nagy, nyitott automobil, telistele virággal.

A főherczeget a tartománygyűlés palotája előtt Böhm-Ermolli tábornok, a papság, a városi tanács, az egyetem, az ukrainaiak, a lengyel nemesség és számos testület küldöttsége fogadja. Gróf Pininszky volt helytartó mondja az üdvözletet. A fogadtatás a városháza üléstermében folytatódik. Az egyenruhák eltünnek a szemünk előtt. A harsányan hangzó magyar lelkesedéshez szokott fület meglepi, hogy itt a kiáltások mellett a tapsnak valóságos viharai zúgnak végig a tereken és az utczákon. Az ablakokból kidagadó ember-bokréták is tapsolnak. A kávéházi erkélyekről is taps zúg le. Lemberg ma egész nap tapsol, estefelé be voltak rekedve az emberek, akkor már alig hallatszott egyéb, mint ez a viharos taps, a mely úgy terjed egyik utczából a másikba, mint valami polgári puskaropogás.

A hogy a tömeg közt állok, idegen emberek két történetet mesélnek. Az egyik úr azt mondja:

– Eleget sírtunk Lembergben, itt az ideje, hogy örvendezzünk.

Elbeszéléséből kitünik, hogy Lembergben valóban sírtak nyilvánosan az emberek, ez nem szentimentális túlzás, hanem való igaz. Márcziusban, mikor Przemysl kapitulált, titokban sírtak az emberek, ha ez szóba került, mert az oroszok folyton azt mondták nekik, hogy ha Przemysl elesik, vége a háborúnak, mert ez az oroszok végleges győzelmét jelenti. Egy kis vendéglőben, a hol a kapituláczió napjának estéjén egy szomorú lengyel dalt énekeltek, az egész társaság sírva fakadt.

A másik úr azt meséli, hogy Nikolajevics Miklós nagyherczeg Przemyslben megpofozta a várparancsnokot. A májusi áttörés óta ez a harmadik eset, hogy az embert Galicziában a nagyherczeg pofonjainak történetével traktálják. Az elsőt Tarnowban, a másodikat Przemyslben, a harmadikat itt hallottam. Az az érzésem, hogy ezt a pletykát az orosz tábornokoktól annyit szenvedett zsidó lakosság azért meséli, hogy legalább a fantáziájának legyen egy kis elégtétele azokért az ütlegekért, a miket az orosz tábornokoktól ő kapott. Hogy ime, van valaki, a ki még ezeket a zsarnokokat is megveri.

_Délután._

A szálló legmagasabb emeletének egyik ablakából nézek le. Lenn trombitálnak. Ablakomat a háztetőről a földszintig lefüggő feketesárga zászló takarja. Félrehajtom és lenézek a nagy térre: Frigyes főherczeg búcsúzik a tábornokoktól. A tér fekete a sok embertől. Egy tiszt sietve hoz valami írást, előbb a főherczegnek, majd Conrad tábornoknak mutatja meg. A trombita folyton szól. Innen magasból nézve a tizenöt automobil úgy áll lenn egy sorban, mint tizenöt virágkosár. Aztán beszáll a főherczeg és egyszerre ezer meg ezer piczi kalap, kendő mozdul meg a tömeg fölött. Hatalmas lárma száll fel, a mikor az autók egymás után elindulnak. A magas urak most a csatateret mennek ki megnézni és onnan egyenesen utaznak vissza a főhadiszállásra.

Mikor az autók eltünnek, következik ennek a napnak, de talán hosszú időknek legnagyszerűbb látványa. Egy ezred poros, messziről jött katona vonul végig a Károly Lajos-utczán, a mi Lembergben az, a mi Bécsben a Kaertnerstrasse és Budapesten az Andrássy-út. Taps, csattogásában, hoch, éljen és zsivió közepette megy a sok ezer katona. Elől a katonabanda, a mely még a magyar Himnuszt is ropogós indulónak játszsza. Egyszerre, mintha ezeknek az ujjongó, felszabadult embereknek a fantáziája rendezte volna, megjelenik a széles utcza tulsó végében, szemben masirozva a mi csukaszürke csapatainkkal, egy sárga tömeg: ezer meg ezer orosz fogoly.

Csodálatos látvány: a hogy elbűvölten nézzük felülről, az utcza két gyalogjárója két sötét, de tarka part, végig, a meddig ellát az ember, a polgárság áll sűrű és vastag sorfalat. E közt a két sötét part közt, az utczát egészen betöltve folyik két emberfolyó. Az egyik jobbról balra, ezek a mi katonáink, a másik balról jobbra, ezek az orosz foglyok. Még most is az agyamban cseng az a rettenetes diadalordítás, a mivel a város ezt a látványt fogadta. Hosszú perczekig megy így egymás mellett a két sűrű áramlat, sehol egy darabka kövezet nem látszik, minden tele van az egymás hátán tolongó négyes sorokkal. A banda szól, az oroszok is a zene ütemeire lépnek. Az egyik nagy derültséget kelt, mert tánczlépésben megy. Ennél kegyetlenebbül kómikus véletlent nem is láttam. Az embernek hideg járkált a hátgerinczében, mikor a magasból lenézve, akármerre fordította a fejét, csak ezt a végtelenbe nyuló emberáradatot látta a muzsika ütemeire rezegni, a szürkéket erre, a sárgákat arra.

És a feketék mozdulatlan partja extázisban tapsol. Ők látták ezeket az oroszokat máskép is masirozni. Még tegnapelőtt. Egy ember egy kávéház erkélyén, a hová később felmentem, mikor ez a masirozás megismétlődött, kipirulva magyarázta, hogy ezek őt bottal verték. Erőszakkal le akarta vetni a kabátját, hogy a kék foltjait megmutassa. És most így mennek itt. Ugyanazok, a kik őt ütötték. Lenn folyton tapsolnak.

Mesélik, Zehngut Zsigmondot, a Bristol vendéglősét ok nélkül kémkedéssel vádolták, Samborba czipelték, ott huszonötöt vertek rá a korbácscsal, ma is megvan a vértől ázott ruhája. Stadtmüller Lajos német borkereskedő is úgy járt. Ugyanitt hallom, de kivétel nélkül mindenkitől, hogy az oroszok az ő kárpáti offenzivájukat az orosz sereg rettenetes pusztulásának ismerték el, s mostanában, a mikor vereségeikről beszéltek, egyhangú volt a véleményük, hogy seregük ereje a Kárpátokban tört meg. Mi az oroszok félmilliós kárpáti veszteségét túlzottnak tartottuk, de most meglepetten halljuk, hogy az oroszok erről a kárpáti csatáról mindig úgy beszéltek, mint valami Waterlooról, a hol az ő dicsőségük napja leáldozott. A tisztek itteni ismerőseiknek ilyeneket mondtak:

– A Kárpátokat az ördög építette és csak az ördög tudja lerombolni. A Kárpátok a legnagyobb orosz temető.

Elmondták, hogy egymás után husz-huszonöt sebesültszállító vonat ment naponta Lembergen át a kárpáti sebesültekkel. A legérdekesebb tünet az volt, hogy a kárpáti csata után az orosz kereskedők felemelték Lembergben az árakat és ezt négyszemközt azzal indokolták, hogy Oroszország elveszítette a háborút a Kárpátokban.

Egy társaság az utolsó tuszok neveit állítja össze, a kiket vasárnap vittek el a polgármesterekkel együtt. Némelyeket, a kik tuszoknak voltak kijelölve, nem talált meg az orosz rendőrség. Ezek megmenekültek az elhurczoltatástól. Megismétlik a czár itteni látogatásáról szóló híreket, a melyeket pontosan ismerünk lapjainkból. Újat nem mondtak se róla, se Nikolajevicsről. De egy mulatságos történetet beszéltek, a mely az utóbbi idők reménykedő napjaiban vidámságra hangolta a várost. Orosz csapat vonult egy külvárosi utczán, a mikor egyszerre nagy robogással utolérték a csapatot a városi tüzoltók. A katonák a zajra hátranéztek és a mikor a fénylő sisakokat meglátták, az egyik elkiáltotta magát, hogy: Germani (németek). Erre a kis csapat szó nélkül eldobálta a fegyvereit és feltartotta a kezét. Megadták magukat a tűzoltóknak tévedésből. Ennek az esetnek hirtelen híre terjedt a városban és az egyik kaszárnyában olyan izgalmat okozott az orosz gyalogosok közt, hogy a tisztek alig tudtak rendet teremteni. Aznap az egész orosz helyőrség azt hitte, hogy a németek betörtek Lembergbe.

_Este._

Még mindig hangos a város. A villanylámpák és fényreklámok világánál óriási korzó van, a melyben majdnem több katona sétál, mint czivil. Igazi háborús korzó. A sétálók áradatát újabb és újabb orosz foglyok, zörögve vonuló hidászok, kivont kardos huszárok szakítják meg. Most már sok német tisztet is látni. Vacsoránál a George-szálló elegáns étterme tele tisztekkel, tábornokok lépnek be, a mikor nagy robajjal mindenki feláll a teremben.

Egy asztalnál Sven Hedin és Ganghofer ül Gadd svéd kapitány társaságában. A kapitány jelen volt a grodeki negyvenórás harcznál és tüzérségünk megfigyelőhelyéről nézte végig a 320-as magaslaton folyt iszonyú küzdelmet. Brzesna-Ruskánál van ez a domb, a hol tüzérségünk 50–60 lövést adott le azalatt, míg az orosz 8–10 gránátot küldött ágyúink felé.

Az esti kóborlásból utóbb a következő jegyzeteket hoztam haza:

Alsóbbrendű orosz katonák a vöröskereszt jelszavával zsaroltak. Ha pénzt akartak valakitől, hogy békébe hagyják, a vöröskeresztnek kértek. Végül már a zaklatott emberek maguk jelentkeztek a kozákoknál azzal, hogy szeretnének a vöröskereszt számára megint adni valamit.

A lakásokat itt úgy fosztották meg értékesebb tárgyaiktól, hogy mikor már egy-egy lakásban laktak egy hétig és onnan hazaküldtek mindent, a mi megtetszett nekik, jelentették a hatóságnak, hogy nincsenek megelégedve a kvártélylyal és más lakást kérnek. Ott aztán új tér nyilott a műgyűjtésre. A przemysli fogoly tisztek átvonultak Lembergen. A fogoly tisztekkel a lembergiek előadása szerint nagyon jól bántak, fiakkeren és automobilokon vitték őket a pályaudvarra és minden tiszteletet megadtak nekik.

Jóízű orosz intézmény volt egyidőben Lembergben a térzene. A katonai zenekar minden nap kétszer a város főbb terein hangversenyt adott, két czélból. Az egyik czél volt, hogy a hangulat javuljon ebben a szomorú és daczoló városban. A másik czél az volt, hogy a térzenére sok egyszerűbb, szegényebb ember csődült össze és ezeket, míg a zene szólt, hamar összefogdosták kényszermunkára, a város körül épülő sánczokat ásatták velük. Teával fizették ki őket.

A térzene nem tartotta magát sokáig, mert a hangulat nem hogy javult volna, hanem egyre rosszabb lett, a szegény emberek pedig, mikor messziről meghallották a zenét, elszaladtak és elbujtak, úgy hogy a zenés-razziáknak semmi eredményük nem volt. Egyéb razziákkal sem volt nagy szerencséjük. Tudták, hogy még az első lembergi csaták idejéből sok olyan magyar és osztrák katona bujkál itt, a ki a zavarban megszökött és azóta czivilben várja a szabadulást valamely családban vagy műhelyben, de hiába kutattak utánuk, nem akadtak nyomukra. Most, hogy tegnapelőtt bevonultak ide csapataink, mind jelentkeztek a parancsnokságnál egyenruháért és beosztásért.

Nem mulaszthatom el feljegyezni azt a brilliánsan jellemző kis dolgot, a melyet mint Lembergben köztudomású tényt említettek: az orosz paraszt-katonák között már a háború eleje óta el van terjedve az a hír, hogy Vilmos német császár három méter magas.

Csak nagyon késő éjszaka csendesedik el a város és hajnalban, a mikor az utolsó emberi hang is elhallgatott az utczán, a nyitott ablakon át tisztán és állandóan hallani az ágyút.

Lemberg, junius.

Ma láttuk Böhm-Ermolli tábornokot.

Nagy épület – azt hiszem iskola – lépcsőin megyünk föl, siető katonák közt, körülöttünk mindenfelé magyar szó. A Böhm-Ermolli-féle második hadsereg parancsnoksága van itt. Egy üres szobában várunk egy kicsit, aztán kinyítják az ajtót és közénk lép a tábornok, hirtelen megáll a szoba közepén. Mialatt tisztjeink harsányan és előírásosan bemutatkoznak neki, szemügyre vehetjük. Érdekes és különös megjelenés, olyan, mint a londoni National-Gallery középkori tábornokai. Külseje nem osztrák, nem német. Magas, csontos ember, feltünő hosszú és keskeny feje van, kopasz. Diónyi nagy szemének sötét és biztos a tekintete. Széles atléta-váll és túlzottan karcsú derék. A hogy csípőretett kézzel, szétterpesztett lábbal áll, a fejét felvetve és méltósággal fogadva a tisztek jelentő szavait, itt, nagy győzelme után néhány órával – a régi hadvezérek életnagyságú muzeális képeire emlékeztet, úgy is van világítva: a szoba háttere homályos, csak az arcza és az aranygallérja kap erős fényt az ablak felől, a melyen át – mint a történelmi képeken – az általa meghódított város tornyai látszanak, a parkett pedig, a melyen áll, olyan fényes, hogy a tábornok tükröződik benne, ez a parkett is hozzátartozik a régi portrait kellékeihez.

Néhány üdvözlő szó után Bardolf tábornokhoz utasít bennünket, a ki a szomszéd szobában áll lepedő-nagyságú térképek közt. Bardolf nagyon hangosan és nagyon világosan, szinte diktálva beszélt, száraz, de katonailag pontos történetét mondta el a lembergi csatának.

Lemberg, junius.

Künn voltunk a tűzérségi harcnál.

A hivatalos jelentés azt mondja, hogy a harczok Lembergtől keletre folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Winniki nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a mikor itt Winnikinél a 414-es magaslat körül kanyargó országútra tértünk, a mely magasan húzódik a hegyoldalban és lenéztünk a völgybe, a hol Miklaszov falu nagy kupolás temploma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé.

Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néztük a tüzérségek harczát.

Az út idáig a folyton lármázó városon át vezetett. Lemberg valamivel csendesebb, mint a bevonuláskor. De azért lárma van, ágyúk, szekerek közt a boldogságban fürdő zsidók szaladgálnak, czigarettát és virágot adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkodnak a lovaikra, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok megkínozták itt a lengyeleket és a ruténeket is, de olyan mélyen nem aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a kik ellen valósággal külön háborút viseltek. Ezért ez a majdnem extázissá fajuló öröm. A külvárosban – mint mondják – körben tánczoltak tegnap a zsidók.

Lépten-nyomon megszólítja valaki az ujságírókat az utczán. Már megszokja az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utczán és bemutatkozás vagy köszönés nélkül megkérdi:

– Wollen Sie Material?

Mindnyájának tele van a zsebe «anyaggal». Anyagnak neveznek minden orosz zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalmazást, minden száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák katonák története is.

Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek ezekre a házakra, a melyeken most a mi lobogóink lengenek, de a képeken orosz tisztek sétálnak a házak közt, az úton orosz gyalogság vonul. Látom a przemysli foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt vonúl. Különös és fojtogató érzés először látni a fordítottját annak, a mit már annyiszor láttunk: a mi katonáinkat, amint foglyokként vonulnak bámészkodó oroszok közt. Látjuk a képen a városházát, a hol Frigyes főherczeget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép czíme: Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláczióját. Egy másik képen a lembergi temető sírkeresztjei közt egy ortodox pompába öltözött főpap lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel: ez Eulogios volhyniai érsek, a nagy térítő, a kinek a czár gyémántos aranykeresztet küldött és azt írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen terjeszti Galicziában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképeken azt az időt, a mikor itt voltak.

Az egyház és a hadsereg, a vallási és katonai orosz hatalom minden erejével, minden örökkévalóságával feküdt rá Oroszország erre a városra, és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak, Lembergből kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány paraszt a környékről, és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a Skoda-ágyúk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt az egész társaságot, ezt a szép nagyszakállú érseket a palástos kíséretével, a czárt a sok óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat: a Bobrinskyakat, a Scheremetieffeket mind, mind, – a hogy az ember az ágyúk haragos dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok mögött együtt szaladnak valamennyien a mezőkön keresztül, a nagy, fényes társaság… Elől a czár és a tömegben bukdácsolva hosszú arany szoknyájában a volhyniai érsek…

Előttünk lapos völgy, a mely mögött igen messze emelkednek azok a bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy térkép: zöld alapon fehér útak kanyarognak rajta, erdőparczellák sötét foltjai váltakoznak sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Középütt előttünk Miklaszov füstbe borúlva szintén ég szürke-sárga füsttel, a melybe csak akkor keveredik fekete gomolyag, a mikor újabb orosz gránát csap belé. Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen terjeng rajta a füst és felhúzódik magasra; innen úgy látszik, mintha az égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna.

Az orosz ágyúk, a melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől különböztetni, rítkán szólnak. A miklaszovi dombok megint halálraitélt orosz parasztokkal vannak megrakva, a kikre szakadatlanúl zuhognak a szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyüket, hogy a dombok oldalát tüzes mennykövekkel rajzolja végig egyenes vonalban a tüzérségünk. A dombháton erdő van, a domb alsó része legelő. Az erdő és a legelő közt vonúlnak az orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött. Vakító lánggal robban a shrapnell és vastag hófehér füstgömböt bocsát ki magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és perczekig nem oszlik szét. Néha négy-öt függ így egymás mellett a levegőben. Mindeniknek az alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor. Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. Baloldalt a mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban, tiszta fehér füstgolyók akadnak fenn a levegőben: ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög is. Most konstatálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzérségnek a vontatott dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen hasonlít a mennydörgéshez, hogy nem is vesszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyúk dörögnek-e, vagy a felhők?

Előttünk a zöld térkép-mezőn, a fehér országúton municziós kocsik hosszú sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan, méltósággal, rendben mennek a tűzvonalba. Közben az erdő szélére egyre lövik a shrapnelleket a mieink. Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek fél ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parczellát, a mely hozzánk legközelebb esik, úgy lövik, hogy minden három perczben mennek a shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodperczre pontosan szakad szét a levegőben a vakító fényes tűzfolt és mereven áll meg fölötte a sötétbe boruló égen a fehér füstcsomó. Mi csak egy órája nézzük, de a tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alúlról, a mit a délután napfényében nem láttunk. A robbanások is haragosvörösek.