Part 20

Április 22-én, egy hónappal a kapituláció után a czár megjelent Przemyslben. Az itteni hatóságot nem értesítették, csak annyit mondtak, hogy magas személy érkezik. Orosz katonák, csendőrök és orosz városi rendőrök tartottak rendet. A czárnak délután félkettőkor kellett volna jönnie vonaton, ellenben este félkilenczkor jött automobilon. Az egész menet hét csukott autóból állt. A tiszti kaszinóba mentek. Az útvonalon néhány felbérelt ember állt mint nép és az ablakokat papirossal kellett beragasztani. Két úr, a ki a czárt látta, azt mondja, hogy vidám volt és fiatalabb, mint az arczképein. Vacsora után a czár egy Frenkel nevű itteni úr villájába ment és ott aludt. Másnap a czár kiment a teherpályaudvarra, a hol egy régi nagy raktárunk orosz templommá volt átalakítva. Itt misét hallgatott. Azután megnézte az erődöket és többé nem jött vissza.

Jaroslauba akarták vinni, de Radymnóban megállíttatta az autót és azt mondta, hogy nem megy tovább, mert ez a város annyira ki van halva, hogy lesújtó hatást tesz rá. Úgy hogy innen Lembergbe vitték.

Ezt az orosz tisztek nagy szenzáczióként tárgyalták Przemyslben. Érdekes, hogy még azok a tisztek is, a kik hivatalosan érintkeztek az itteni városi hatósággal, nem mind hitték el, hogy a vendég valóban a czár volt. Többen mondták a városházán, hogy van az orosz hadseregben egy tiszt, a ki a megtévesztésig hasonlít a czárhoz és hogy ezt sétáltatják helyette a fronton. Ez még akkor is jellemző, ha nem igaz. De nem csoda, hogy ilyen legenda van, mert a czár, úgylátszik, tipikus orosz arcz, mi a foglyok közt napról-napra látunk arczokat, a melyek megdöbbentően hasonlítanak a czár képeihez. Itt ezredesi ruhában volt a czár. Orosz tisztek ezt úgy magyarázták, hogy az apja léptette mindig elő és mikor ezredessé lett, az apja meghalt. A duma azóta már felajánlotta neki a tábornoki jelvényeket, de ő visszautasította. Nem akarta az apjától kapott rangot többé elhagyni.

*

A zsidókat haladéktalanul elkezdték kínozni, a mikor bejöttek. Az utczán szólították meg és vitték őket kényszermunkára. A ki egy rubelt nyomott az utczán fogdosó katona markába, mehetett tovább.

Dr. Pordes ügyvéd önérzetből nem akart vesztegetni, ezt elvitték utczaseprőnek, szorgalmasan seperte a várost, a melynek egyik legelső ügyvédje. Nem engedte meg, hogy kiváltsák. Garlicki gimnáziumi tanár nem akart utczaseprőnek menni, elfogták és félnapi fogság után bocsátották haza. Aztán értesítették a zsidókat, hogy készüljenek el a száműzetésre, mert orosz törvény szerint várban zsidónak nem szabad tartózkodni. A főrabbi elment a kormányzóhoz tiltakozni. A kormányzó azt mondta neki, hogy jól van, maradhatnak, a míg magas személy érkezik ide, a ki majd eldönti, hogy Przemysl várnak tekintendő-e. A czár látogatása után mind a körülbelül 18,000 zsidót kikergették. Az üzleteiket és a lakásaik kulcsát megbizottaiknak kellett átadniok és nem mehettek sem osztrák, sem magyar területre. Most majdnem minden bolt be van itt zárva, csak kevésben működik hivatalból állított helyettes. A lakásokat kirabolták. Szőnyeget, bútort, képet fényes nappal szekereken szállítottak a pályaudvarra.

Egy doktor lakásában lakom, itt minden össze van törve és ágynemű, edény, kép, szőnyeg el van lopva. Az üresen maradt lakásokat tisztek foglalták el, egy-egy hadnagy nem fogadott el hat szobánál kevesebbet. Mikor a polgármester helyettese megmutatta a parancsnoknak a mi szabályzatainkat, a melyek szerint hadnagynak egy szoba jár, azt felelték, hogy a przemysli hadnagyok közt sok a gróf és a herczeg és ezeknek legalább öt szoba, fürdőszoba és zongora kell. A zongorához általában szigorúan ragaszkodnak, bár állandóan egy és ugyanazon czélra használják, nem tudom megérteni, mely egészségügyi ok miatt kell nekik ehhez éppen zongora. Még mielőtt a zsidók elmentek, az itt maradt lakosság közt éjjeli razziát tartottak. Minden házban megjelent egy tiszt két katonával és minden férfit tizennyolcz évestől ötven évesig egy táborba vittek, a hol másnap valóságos sorozást tartottak. A ki szerintük harczképes volt, azt elvitték fogságba. Ezernél több férfit vittek így el Przemyslből.

*

Itt maradt tisztjeink beszélik, hogy az oroszok Tamássytól valósággal reszkettek. Ezt egy orosz ezredes mondta el nekik, a ki nagyon szerette a magyarokat. Ez az ezredes a körülzárás idején Podmazurani erőd előtt állott ezredével és tizenötször, mondd tizenötször verekedett egy és ugyanazzal a honvédezreddel, úgy hogy a tisztek már kölcsönösen személyesen ismerték egymást. Nemcsak ő dicsérte a honvédek példátlan vitézségét, hanem azt mondta, hogy a tisztjei is nagyszerűnek tartják a magyar katonát. Mikor ez az ezredes a tizennegyedik orosz hadsereggel elvonult Przemyslből, szívélyesen búcsúzott magyar ismerőseitől. Itt említem meg, hogy egyes magyar tisztek azt mondják, a kirohanáskor hősiesen viselkedő honvédezredes neve mégis csak Szakmáry volt, a hogy ezt Lehmann kapitány először közölte. Volt itt Szathmáry nevű ezredes is, de az elbeszélésben nem ez szerepelt.

*

A városházán a helyettes polgármesterrel beszélgettem, ez mesélte, hogy a pénztárukban volt 700,000 korona értékpapir, 117,000 korona készpénz és 196,000 korona, a mit elmenekült és száműzött polgárok letétbe helyeztek. Ezt az egymillió és tizenháromezer koronát az oroszok magukhoz vették és azzal a megokolással, hogy Oroszországban biztosabb helyen fogják őrizni, elszállították. A tiltakozással nem törődtek, egyébként is saját polgármesterük és saját egyenruhás rendőrségük volt. A városi hatósággal csak olyankor törődtek, mikor plakátokat kellet kiragasztani. Így az olasz háborúról szóló plakátot is odaszállították kiragasztás előtt. Ezzel nagyon siettek, mert még a hadüzenet előtt hirdették ki, egy orosz ujság közlésére hivatkozva. Nem igaz, hogy a város nevét megváltoztatták, mint angol lapok nyomán a mi lapjaink közölték. Przemysl neve orosz nyelven ősidők óta Peremisl és ugyanaz a furcsa jelentése van, mint a lengyel Przemyslnek: ez a szó nem főnév, hanem ige és azt jelenti, hogy «meggondolta». Ugyanez a szó, ha az utolsó betüjén jel van, azt jelenti, hogy «ipar». De akkor másként mondják ki.

Przemysl, junius.

A bajorokat, a kik Przemysl öt erődjét rohammal bevették, negyvennyolcz órával a bevonulás után láttam a városban a parádéra felvonulni. Nekünk polgároknak régente semmit sem jelentett az ilyen parádé. Ezek a furcsa és csattogó lépések a mai napon, itt Przemyslben, a hová a bajorok útja most a bajtársak sírjai mentén vezet, elvesztették a régi komikumot. Megható ezeknek a barnára égett óriásoknak ez a rendje a háború tizenegyedik hónapjában, miután végigverekedtek a félvilágon. Olyan tiszták és rendesek, mintha ma jöttek volna ki a kaszárnyából. Nem láttam piszkot vagy foltot rajtuk. Tisztjeik és altisztjeik keztyüben. Felszerelésük számtalan apró tárgya egyforma rendben, ugyanazon a testrészen lóg ezer meg ezer embernél. Tábori palaczkja valamennyinek baloldalt, hátul szijjon. Takaróik egyformán összecsavarva. Nagy parádé volt, a főtérről néztem, a mint Frigyes főherczeg és a trónörökös előtt elvonultak ezek a bajor csapatok. Simon Vilmos kollégával állunk egy fa alatt a téren és bámulunk, mellettem nagybajuszú öreg katona áll, a karján sárga karszalag ezzel a felírással: FELDGENDARM. Egyszerre csak megszólal magyarul, hallva a mi beszélgetésünket:

– Az urak magyarok?

– Azok vagyunk.

– Ujságírók?

– Igen.

– Mikor jöttek?

– Tegnap.

– Hát akkor nem látták az igazit. Az volt a szép (a parádéban felvonuló bajorokra mutat) mikor ezek a francziák első nap begyüttek… muzsikával… csupa vér voltak.

– Francziák? – kérdem.

– Igen… ezek itt!

Megint mutatja őket.

– Ezek bajorok, – mondom.

– Igen, igen – mondja – bajorok, bajorok. Eltévesztettem. Tudtam, hogy nem németek… bajorok, nem francziák.

Przemysl, junius

Egy orosz térkép került a kezembe, a melyet Przemyslben árúsítottak kényszerűségből a kereskedők az orosz uralom alatt. A térképen egyetlen hamis adat, vagy hamis távolság sincs, ellenben a galicziai harcztér mellett rajta van az egész nagy Oroszország is. E mellett a rengeteg terület mellett nemcsak Galiczia, de egész Magyarország és Ausztria oly kicsi darabkává törpül, hogy egy közönségnek, a mely ezt a térképet nézi, bátran lehet beszélni a Bécsbe vagy Budapestre irányuló hadseregmozdulatokról. A térkép baloldali alsó sarkában, akkora folton, a mekkora Oroszországnak egy tartománya, centiméter távolságban van egymástól Bécs, Krakó, Budapest, Przemysl, Lemberg, míg a nagy orosz városok egymástól való távolságát araszszal lehet mérni.

Przemyslben maradt tisztjeink mint kuriózumot mutattak egy orosz jelentést, a mely abban az időben kelt, a mikor először közeledtünk a przemysl-grodeki vasutvonal felé Mosciska tájékán. Ez a jelentés azt mondja, hogy «délnyugat felől magyar és osztrák csapatok közeledtek Mosciska felé, de ellentámadásainkkal megállítottuk és a mezőlaborczi irányba visszavetettük őket a lupkovi-szoros felé».

Ha az ember ezt az ő térképüket nézi, akkor ezen a jelentésen semmi különöset nem talál, mert a térképen, mely kiterítve a fél asztalt elfoglalja, Przemysl, Kassa és Budapest egymás közvetlen szomszédságában vannak és még az sem volna meglepő, ha a jelentés azt írná, hogy a mosciskai támadást Budapest irányába vetették vissza. Így válik egyszerre érthetővé az orosz jelentések és hírlapi tudósítások külön földrajza, a melyben Krakó, Bécs és Budapest még most is állandóan szerepel. Ezek az egyébként teljesen korrekt térképek nemcsak orosz nyelven, hanem lengyelül is megjelentek és az orosz uralom alól felszabadult galicziai városokban még most is láthatók. Az arányokban való különbség körülbelül az, hogy a távolság, a mely a mi közkézen forgó térképeinken a przemysl-sanoki vonalat jelenti, az orosz térképen Przemyslből Bécsbe vezet. A kinek a szemét ilyen térképekhez szoktatják, annál csak természetes, hogy nem ijed meg, mikor az orosz hadsereg Tarnowtól Mosciskáig megy vissza.

Przemysl, junius.

Künn jártunk a «Werk X» nevű erődben. Felrobbantott, összelőtt romhalmaz, egy szuronyos katona őrzi és nem szabad elébe kerülni, mert ott még fel nem robbant orosz aknák vannak a földbe ásva. Egy orosz tüzér is van még itt. Megfeketedve fekszik a lejtőn, mind a két kezével a földbe markol. Az arcza és a keze már sötétebb, mint a ruhája, olyan, mint egy szürkeruhás néger, iszonyú. Egy német tüzér mászkál a kövek közt, ez azért van itt, hogy a «Blindgängereket», az el nem sült lövedékeket felrobbantsa. Azt mondja, hogy a halot orosz azért oly fekete, mert a légnyomás ölte meg: a közelben felrobbant ágyúgolyó megpattantja a véredényeket, ez a hirtelen belül-elömlő vér teszi oly feketévé az orosz tüzért. Rettenetes hullaszag van. Az erőd mellett még harminczöt orosz fekszik eltemetetlenül. «Hier – mondja a német tüzér és a földre mutat – ein Kopfschuss.» A földön egy kis sötét véres csomót látok. A német azt mondja, ez fejlövés volt, mert a vér közt agyvelő is van. A ki kapta, már el van temetve. Ez a német harcos mintha a meztelen szívét pofozná az embernek ezzel a vigyorgó és vicces magyarázgatással, ahogy mint valami múzeum tárgyait, mutogatja ezt itt mind… Felmászom az erőd tetejére és Zivojnovic őrnagygyal félóráig ülök egy kövön némán és gondolat nélkül. Előttünk a drótszövevényes lejtő, a min a németek felrohantak, alatta a párás távolba nyúló sik mező, messze, messze lehet elnézni rajta… Az erőd összedobált szikladarabjai és vasrácsai közül egy el nem sült huszonnégy centiméteres ágyúgolyó dugja ki az orrát. Alkonyodik, gyönge kis szellő jön és olyan hullaszagot hoz, hogy el kell menni. A földön egy deszkára rajzolt karrikaturát találok, orosz szöveggel. Ellenünk szól. A deszka másik oldalán egy orosz lövészárok-hangverseny műsora. Főpontja: egy úr saját szerzeményű kuplékat énekel. A többieket látom, a mint egy harmincz és feles lövedék talpát nézegetik. A hogy felrobbant, a köralakú vastag talp épen maradt. Megmérik: harmincz és fél czentiméter, szinte csudálkoznak rajta, hogy tényleg ennyi. Ezt is a német harcos mutogatja, mintha múzeumi őr volna. Hullaszag jön mindenünnen. Rút, vörös alkony, a földön megint vér és agyvelő, és a szag elviselhetetlen. Egy német vezérkari tiszt jön, bennünket keres, kér, hogy még ma hagyjuk el Przemyslt, mert nagy csapateltolások vannak, ezt senkinek se szabad látni. Megyünk vissza Przemyslbe, kábultan, hallgatagon, aztán el, Jaroslau felé. Przemyslben egy pillanatra látom Lázár Miklós barátomat, a harcterekről jön, a diadaltól harsogó városban némán és halott-halaványan jár a vidám és piros németek közt, – itt hiába minden, a németek boldogok, de nekünk itt minden lélekzet a boldogtalan magyar Przemyslről beszél, a régiről, arról a bizonyosról. Szinte jól esik, hogy a vidám német katonák lökdösnek, félretolnak, nem törődnek velünk. Mi értjük egymást.

Jaroslau, junius.

Itt Jaroslauban az úton olyan elegáns német csendőr áll, mintha tábornok volna. Akkora por volt, hogy húsz lépésre nem láttam a robogó teherautók közt és a csendőr ezüstgombos sötétzöld kabátja tökéletesen tiszta. Nem lehet máskép elképzelni, minthogy kefe van nála és minden három perczben lekeféli magát. Az országutakon olyan gépeik és járműveik mennek ezeknek a németeknek, a melyekről soha nem fogom megtudni, mire valók. Egyszerre jön tizennégy egyforma valami, olyan, mintha keréken járó hajó volna. Aztán egy sor jármű létrákkal. Fiókos kocsik, egymásután húsz kenyérsütő-mozdony, ha száz kocsi megy, mind meg van számozva és a számok sorrendjében halad. Sötét éjszaka robogunk át egy össze-visszalőtt falun, egyszerre csak egy német katona fehér zászlót lenget bele az autó reflektorának fényébe, megállítja a kocsit, hogy nincs-e benne olyan sebesült, a kit véletlenül, a hogy szokás, könyörületből vett fel a tiszti automobil. Erre külön emberük van és külön éjjeli inspekcziósuk. Olyan falvakon, a melyekben éjjel ezrével jár a német katona és százával a német trénkocsi, az autó tülkölés nélkül rohan végig, mert biztos, hogy minden német az út baloldalán halad és soha egyetlen egy sem ugrik ki az út közepére. Sok-sok kilométert mentünk a frontjuk mögött vonuló országuton. A ki azt egy szer látta, a mit mi itt láttunk, annak többé nem lehet kiverni a fejéből, hogy ezeket soha nem veri meg senki ezen a világon.

Az utolsó csapatot ott láttam az országuton, ahol az út szélén kis fakeresztek alatt német sírok sorakoztak. Mindenik sírhalmon egy sisak, a melyről ilyenkor már leveszik a vászonhuzatot. A csapat a sírok mellett masirozott a front felé. Kis kótás könyvekből énekeltek.

LEMBERG

Főhadiszállás, junius.

A főhadiszállás csendes kis városában este hét óra tájban egyszerre egészen szokatlan nyugtalanság támad. Néhány perc alatt elterjed a hír: Lembergbe bevonultak a csapataink. Hirtelen megélénkülnek a máskor bántóan unalmas utczák és izgatott csoportok sietnek az itteni legnépszerűbb helyi lap épülete elé, a melynek kapujára már akkor ki volt függesztve a rövid, kétsoros hivatalos jelentés. Szinte pillanatok alatt lettek tele a zászlók színeivel az utczák: fekete-sárga, piros-fehér-zöld és feket-fehér-piros lobogók büszke barátságban jelentek meg egymás mellett.

Félnyolczkor már a főtéren sűrű csoportok ujjonganak, más csoportok sietve mennek Frigyes főherczeg szállása felé, a hol az egész őrség a ház elé gyült és diadalmas mosolygással néz a gyülekezőkre.

Az utczákon mindenütt hangos beszéd és hangos öröm. Siető tisztek ujjongó szavakat kiáltanak egymás felé. Az esti harangszó egy mámoros kis város felett száll.

Nyolczkor megjön a parancs a haditudósítók számára, hogy hajnalban tisztjeik vezetésével induljanak el Lemberg felé. A vonat már Mosciskáig jár, ott automobilok várnak bennünket. Öt órakor indulunk – Lembergbe.

Lemberg, junius.

Lembergből az első itt töltött nap éjszakáján nem küldhettem egyebet, mint ennek a felejthetetlen napnak a történetét, mindazt, a mit ma, junius 24-én itt láttam és hallottam. Igyekszem szárazon mindenről beszámolni. Idő eddig nem volt arra, hogy a történetírás számára anyagot szerezzek. Így csak azt tűztem ki feladatomul, hogy leírjam, a mit ezen a napon átéltem és hallottam. Ez a mulandó kép, a mit a távirat-blanketta számára vázolok, nem ad egyebet, mint egy idegen ember impresszióit, Lemberg felszabadulása második napjának hirtelen leírt történetét és ennek az örömteli napnak hallomásait a maguk összevisszaságában.

_Délelőtt._

A vonat Mosciskáig jár, onnan autón jövünk Lembergbe. Végig minden vasuti híd és átjáró felrobbantva, de, mint mondják, néhány nap mulva bemegy az első osztrák mozdony a városba. Az országút mentén katonasírok, egészen újak. A falvakon keresztülfutó kocsi leégett és összelőtt házak között megy. Mellettünk német és magyar-osztrák trén vonul. Huszárok nyargalnak Lemberg felé. Egy pillanatra Grodek előtt elemi erővel csap meg a friss csataterek erős és rettenetes szaga. A frissen elhantolt, többnapos testek vad és keserű szele fúj az árkok felől és Grodekből az égés fanyar bűzét hozza a szél. Grodek iszonyú harcz nyomait viseli. Össze van lőve és égetve. Negyven óra hosszat tartott itt az utczai harcz, a végső vérontásnak olyan dühével, a minőt Galiczia is keveset látott. Egy zászlóalj vonul át Grodeken. Aztán a sokat említett lembergi védműveken megyünk át. Árkok, drótmezők távlata. Döglött lovak az árkokban. Nagy legelők, a melyek végtelenül el vannak hagyatva. Messze a láthatár alján a reggeli ködben fák és házak árnyai, fölöttük egyetlen merész gyárkémény. Az autót vezető tiszt nagyot kiált: «Lemberg!» – Aztán egy nagy város elkezdődésének szokott képe, majd a pályaudvar teljesen rommáégve, még mindig füstbe borulva, aztán egy szép, nagy, teljesen világvárosi jellegű háztömeg, villamosvasut, paloták, zászlók, rengeteg nép, zöld lombokból csinált diadalkapu, szőnyegek, a király nagy arczképei, autók, kocsik, száz meg száz magyar, osztrák és német tiszt, ragyogó napsütés, lárma, forgalom, emberekkel zsufolt ablakok és erkélyek, teli gyalogjárók, katonák, katonák, katonák, – Lemberg.

Primitiv zászlók, a miket egy nap alatt varrtak, rengeteg fekete-sárga és piros-fehér-fekete, sok magyar lobogó, sok piros-kék galicziai zászló. A német és magyar színeket hirtelenében sok helyütt rosszul varrták össze. Fekete-piros-fehéret, piros-zöld-fehéret, zöld-fehér-pirosat sokat látni. Az embereken kokárdák, de nem készenvettek, hanem otthon készültek, a legtöbb emberen gombostűvel összetűzött öt külön kis szövetdarab: piros, fehér, fekete, zöld, sárga, – ebben benne van Magyarország, Ausztria és a német birodalom. Trafikok előtt megyek el: osztrák czímer és felírás, a kirakat tele orosz szivarral és czigarettával. Egyenruhakereskedők kirakata tele a mi hadseregünk sapkáival, rendjeleivel, csákóival. Benn azért kapni orosz holmit, még orosz vitézségi érmet is. A mi holmink tegnap került elő a pinczéből. De a kereskedő azt meséli, hogy sok magyar-osztrák sapkát, érmet, portepét vásároltak tőle az oroszok, a kiknek egyrészéről ime kisül, hogy a haditrofeumokért még az egyenruhakereskedőhöz is elment. Az utczán látok féllábú magyar-osztrák katonákat. Még tavaly szeptemberi sebesültek, a kik most felszabadultak és a saját ezredeiket várják az utczasarkokon.

Egy utczasarkon templomi zászlók erdeje jön, köztük fehér ruhában nyolcz-tíz éves kislányok rudakon viszik a nagy szentképeket Frigyes főherczeg elé, a ki most vonul be Lembergbe. Négy-öt szentkép huzódik így el a piczi fehér lányokkal előttem, mögöttük közvetlenül tüzérség jön, taraczkok hosszú sora, nagyszakállú tüzérek a lovakon. Ezek is a főherczeg elé mennek sorfalat állni. Egy raj diák jön az ismert sapkákban. Fiatal legények, a kik majd csak most állnak sor alá.

A hogy megyek végig a városon, semmi néven nevezendő külső nyomát nem látom egy majdnem egyéves orosz uralomnak. Az orosz czigaretta, czukorka és parfüm szerényen huzódik meg a kirakatokban. Egyéb semmi. Az orosz parancsra kitett cyrillbetüs czégtáblák már rég eltüntek. Benn a Karola Ludovika-utczán, Lemberg központján ünneplő ruhás tömegek mennek Frigyes főherczeg felé. A negyedik hölgyet látom fekete-sárga ruhában: fekete kalap, sárga ruha, széles fekete öv, fekete szegély a szoknya alján. Ráadásul hatalmas feketesárga szalagcsokor a mellen.

A legutolsó napok eseményeiről a következőket tudom meg: Lemberg mindig mindent tudott. A hírszolgálatot az orosz kereskedők látták el, a kik az orosz hadvezetőség engedélyével az orosz hadsereget követték, mindenüvé elmentek a trénnel és mindig pontosan beszámoltak lembergi üzletbarátaiknak arról, hogy hol ment előre vagy vissza az orosz sereg. Lemberg tehát soha egy pillanatra sem volt félrevezetve. Május elseje óta hiába titkolóztak az oroszok. Itt minden napunk sikere ismeretes volt. Két hét óta már az ágyút is hallják. Tizenkilenczedikén gróf Bobrinsky, Galiczia kormányzója elutazik. Huszadikán, vasárnap elviszik az utolsó tuszokat. Ugyanakkor a város legnépszerűbb embere, dr. Rutovsky alpolgármester, a ki tíz hónapon át polgármestere volt Lembergnek és az egész ország feltétlen becsülését és háláját érdemli azért, a hogy viselkedett, elhurczoltatik a másik két alpolgármester: dr. Stahl és dr. Schleicher társaságában. Ez utóbbit zsidó létére meghagyták állásában az oroszok. A három férfiut Kievbe viszik, kijelentik azonban előttük, hogy a kievi városi hatóság vendégei lesznek. Gróf Bobrinsky helyébe gróf Scheremetieff lép. Ugyanaz az ember, a ki tavaly szeptemberben, mikor Lemberget elfoglalták, átmeneti kormányzó volt. Ő vezette be ide az oroszokat, most ő vezeti ki őket. Ugyancsak vasárnap kiürülnek az utczák, mindenki tudja, hogy az oroszok elvesztették Lemberget, tehát senki sem mer az utczára menni, fél a búcsúzástól az egész város. A ki este mégis kimozdul, attól a kozákok, a kik vörös karszalaggal rendőri szolgálatot teljesítenek, igazolványt és egyszersmind pénzt kérnek. Több becsukott ékszerüzlet redőnyét felfeszítik az orosz katonák és rabolnak a kihalt utczákon. Tisztek sietnek elő, mindenáron meg akarják akadályozni a rablást, izgatottak, brutálisak. Több rablót revolverrel lelőttek.

Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a zsidóvárosrészben nem feküdt le senki. A búcsú-pogromot várják. A zsidó lakosság érzi a szabadulás közeledtét, ez erőt ad neki. A férfiak revolverekkel, tőrökkel és vasbotokkal látják el magukat és éjszakára őrszemeket állítanak. A mikor az első rablók megjelennek, az őrszemek alarmot ordítanak és az egész zsidó városrész férfilakossága fegyvereivel előrohan. A rablók megfutamodnak, a pogrom elmarad. Hétfőre virrad. Az ágyúk közvetlen közelből bömbölnek. Kevés orosz trén megy át a városon, elvonuló csapatokat nem látni, de mindenki tudja, hogy a visszavonuló sereg a várost megkerülve siet kelet felé. A kórházak ki vannak ürítve, a hivatalnokok már rég elmentek, a vasutat katonák igazgatják. Lobogó lánggal ég a gyönyörű főpályaudvar, a posta-épület, a barak-tábor. A város utczáin nem látni lembergi lakost, az emberek ablakfüggönyök mögül lesnek ki az üres utczákra, a hol egyetlenegy bolt sincs nyitva. Kisebb csapatok mennek el a városból, tisztek vágtatnak, egy-egy automobil száguld tülkölés nélkül, mert az üres városban nincs a ki útjába kerüljön. Hétfőről keddre virradó éjszakán senki, a kivel beszéltem, nem aludt. Ruhástul virrasztott, leeresztett redőnyök mögött a lakásában és reménykedve figyelte az ágyút.

Kedden, 22-én reggel csudálatos módon az egész város tudja, hogy néhány óra mulva Lemberg szabad lesz. A Lechna-utczában négy kis gyerek virággal megrakodva ment kifelé a városból és a kozákok kérdésére azt felelik, hogy a virágot a mi katonáink elé viszik. A kozákok a gyerekekre lőnek és súlyosan megsebesítik őket.