Part 19

Ott fenn a domb tetején a ritkás, szellős nyírfaerdőcske, a hadijelentések százszor említett «Birkenwäldchen»-e, a huszár-golgota… Milyen nyugalmas, szép és közömbös most… Az úton csirkék. Vörösképű lengyel gyerekek, a kik egymásra kiabálnak. Egy hölgy jön az országúton az erős napsütésben, zöld napernyővel, emeli a szoknyáját, szép, vékony lába van. Hol volt, mikor deczemberben itt vérbe léptem? Hiába erőltetjük a szemünket, sem a vetésben, sem a legelőn nem látni a lövészárkok nyomát. Ez a gyors bemohosodása a dolgoknak, ez a zöld szőrösség, ez az ellenállhatatlan tovább-élése minden növénynek, – itt már a csíkokat is alig látni – mintha világosan kifejezett akarata volna a természetnek, hogy semmi se legyen maradandó, a mit nem ő csinál. Úgy érzem itt a magam emlékező lelkét, mint valami tiltakozást: a memória itt egyetlen büszke lázadás, mert a luczerna, a nyírfa, a galicziai agyag egy félév alatt mindent elfelejtett, a földbeásott testek porlanak, eső jön és felhők mennek, – én itt ezen a nyugalmas, napos nyári tájképen egy deczemberi iszonyatot hurczolok keresztül, nekem itt nem zöld a zöld, itt nekem hiába van tele lila virággal a domb, soha nem nyugszom bele abba, hogy ez itt «táj» vagy «vidék», valami lázadó kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint a mit egyszer láttam. Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az olvadásban, havasesővel keverve és magyar huszárok arczraborúlva fekszenek a földön, sapka nélkül, – fiatal legények, kihűlt, sárgaarczú magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros piros nadrágban – ha százszor és ezerszer nyári zöldben úszik is itt minden és ha mégúgy süt is a békés déli nap. A zöldernyős hölgy megint látszik, visszafelé megy. Valahol mozsárban törnek valamit, lágy, czinczogó, kényelmes, háztartási hang, – lila virágok, kakukmadár, fehér országút… fájdalmas és felháborító nyugalom, nem tudok beletörődni, a hadnagy is így érez, a ki a gépet vezeti, folyton hátranéz keserű mosolygással, a fejét csóválja.

Neusandec, junius.

Egy óra pihenő. Limanowa nem megy ki a fejemből. Muhr ezredes családja megkapta a magyar nemességet a «limanowai» prédikátummal. Régen a nemességgel birtok járt. Mért nem adják nekik ezt a kis darabkáját a nyírfa-erdőnek, azzal az árokkal, a melynek szélén az ezredes mellére egész piros gyöngysort rajzolt az orosz gépfegyver? Csak ezt a kis darabot adják nekik – és általában, az elesett katona családjának azt a kis árkot, a hol meghalt, a miből virágoskertet lehet csinálni, – úgy hagyni, a hogy volt, akkor… Kis, tíz-négyszögméteres nemesi birtokok… Vagy helytelen kínlódás ez, gondolatban küzdeni az ellen, hogy minden eltörlődjék, elmosódjék és színes zománczban egybekövesedjék egy nemzet kiszépített szenvedésévé? Igazságtalanság az egyes eseteket így brutálisan megörökíteni akarni?

Biecz, junius.

A tűzhely.

Közvetlenül Biecz előtt, a hogy az országútról jobbra nézünk, az alkonyat fényében hosszú és keskeny vörös szőnyeg húzódik a letaposott mezőn, el, messze, egészen a távoli dombokig. Mikor az ember közel megy hozzá, látja, hogy a szőnyeg drótsövény, a mely orosz lövészárok előtt húzódik el, fel a dombok felé és ennek a drótsövénynek az egész területe, a legkülső drótszáltól a legbelsőig zsúfoltan tele van nőve pipacscsal. Mögötte feketén húzódik a mély orosz árok, a melyet, úgy látszik, harcz nélkül hagytak el. A szőnyeg előtt piszkosbarna, fel nem szántott tavalyi tarló, a meddig csak lát az ember. Soha még pipacsot ilyen sűrűn nem láttam. A pipacs nálunk otthon szétszórt virág, a mely nem bújik csomósan egymás mellé. Itt egymás nyakára nő, tolong, hemzseg a drótszövevény közt. Se a drót előtt, se a drót mögött nem nőtt egy sem, hogy az a furcsa érzésem van, mintha állati észszel gondolkozott volna és kikereste volna magának ebben az istenítéletben ezt a védett helyet, a hová emberi láb nem léphet. Most úgy húzódik a távolba ez a vérvörös futószőnyeg, mintha valami láthatatlan nagy királynak terítették volna oda a földre. Az esteledő napfény süt rá sárgán, ez egyes helyeken vérvörösre festi a szőnyeget. A hol nem süti a nap, ott sötétebb, úgy hogy vannak perczek, a mikor olyan, mint a vörös brokátselyem, a mely a rája eső fények szerint változtatja az árnyalatait. Perczekig kell nézni, olyan szuggesztív és királyi pompájában oly sokat mond a háborúról…

A szőnyeg mögött szomorú földek jönnek, a melyeken a nap utolsó sugarai száz meg száz pontot csillogtatnak. Eldobott üres konzerv-skatulyák fénylenek itt. Mint valami felszáradni nem akaró könnyharmat, csillog végig egész Galiczián ez a sok százezer fényes kis skatulya. Az országutak szélén, a virág közt, a fiatal vetésben, végig a mérhetetlen legelőkön. Már tizenkettedik órája vágtat velünk az autó kelet felé és nem hiszem, hogy volt egyetlen óra, a mikor nem csillogott volna ez a szegény olcsó gyémánt a láthatáron. Az orosz skatulyán sárga zománcz van, ez aranynak ragyog, a mienk ezüst. De az orosz katona is akkor vette elő az övét, mikor már nem volt egyebet ennie, a mienk is. A hol szikrázik a mező, ott emberek éheztek. Arany és ezüst ragyogja így végig Galicziát. Nagyobb mezőkön, a hol táborozások voltak, egy-két szomorú paraszt szedegeti össze zsákokba ezt a fénylő szemetet. Valami tragikómikus van abban, a hogy mohón le-lehajolnak ezeken az olcsó aranymezőkön.

Biecznél nem szedte senki az érczet. Itt a csillogó pontok közt rommá lőtt házak állnak és Galicziának ezen a részén, a hol ház van, ott nem szokott ember lenni. Ez a két olyannyira összetartozó fogalom: a ház meg az ember itt alaposan elvált egymástól. Ezek a városokon kívül álló magányos házak kitünő czélpontok lehettek a tüzérség számára, mert itt például egyetlen-egyet se látni, a mely ép volna. És jól czélozhatott a tüzérség, mert legföljebb ha egy vagy két lyuk van a ház körül a földben. A harmadik lövés már telibe találta a kunyhót. Magasabb helyről látni ezt a harmincz-negyven törmelék-rakást, a mi valaha kis parasztház volt. Nem kellett nekik sok, oly szépen, oly engedelmesen rogytak össze egy lövésre, hogy alig látszanak ki a föld színéből. Fantasztikussá az teszi ezeket a kis romrakásokat, hogy legalább a felénél épen maradt a ház kéménye és mint valami fekete fejfa áll ki a házacska sírhalmából.

Ránk esteledett, a mikor Biecznél ezekhez a romokhoz értünk. A hogy megyünk kifelé az összelőtt helységből, a sötétedő estében egyszerre csak tüzeket látok piroslani ezeken a törmelékhalmokon. Első pillanatban azt hittem, hogy a leégett házak valami utolsó parázs-maradéka ég a széthullt vályog és az üszkös gerendák közt. De a hogy közelebb jutok hozzájuk, látom, hogy a kis tüzek körül asszonyok és gyerekek állnak és fazekakban vacsorát főznek. Négy-öt tűz lobog körülöttem. Ezek a házak mind vályogból és fából épültek, úgy hogy egyetlen lövés leterítette őket véglegesen. Téglából nem épült bennük egyéb, mint a tűzhely a konyhában és a kémény. Ez a két keményebb rész mindenütt megmaradt ott, a hol a házat oldalt találta a lövedék. És ez a szegény nép most ezekhez a megmaradt tűzhelyekhez jár vacsorát főzni. A romok közt négy-öt meztelenül felfelé meredő kémény füstöl és minden kémény alatt szabadon áll a tűzhely, lobog benne a tűz és egy földönfutóvá lett kis család áll a tűz körül. Ez a szó, hogy «tűzhely», sok nyelven jelenti magát az otthont. A franczia is «foyer»-nak hívja a családi otthont, mi is összekapcsoljuk a «tűzhely» szót a «család»-dal. Ez az ősi szimbolisztikája a nyelvnek ugyanazt fejezi ki, a mit itt most megrendülten lát az ember ezen a meghalt vidéken: a család, az otthon gondolatának a legbelsőbb lényege az a pont ezen a nagy világon, a hová a család a tüzet rakja. Az otthonnak nem az apa műhelye, a gyerek bölcsője, vagy a hitvestársak ágya a legbelsője, a magva, hanem a tűznek a fészke. És itt, a hol ez a kis piszkos, lompos ház úgy roskadt össze az első lövésre, mint egy beteg kutya egy botütésre, a tűzhely túlélt mindent, a mi körülötte volt. A család pedig előjött valahonnan az erdőkből vagy a pinczékből, a hová elbújt, mikor Gorlicze felől jött az a zivatar, a minőt a világ még soha nem látott – és most itt kuporog a romok közt és főzi a vacsoráját a régi tűzhelyen.

Krosno, junius.

Krosnóban délben egy pillanatig állunk, de ezt a pillanatot sokáig nem lehet elfelejteni. A város dombon épült és a hol állok, ott a baloldali házsorból néhány ház ki van lőve és szabad kilátást enged le a völgybe egy végtelenbe terjedő mezőre. A mezőn háromezer orosz fogoly ebédel. Onnan tudom, hogy háromezer, mert megmondták. Innen csak végtelenséget látok az égő déli napfényben, a mely tele van nagy, földszín-barna hernyók ezreivel. Az orosz egyenruha teljesen összekeveredik színben a letaposott mezővel, nem látom, hol van szabadon egy darabka föld és hol van vagy nincs orosz katona, – az egész mező nyüzsög a földön ülő, fekvő, térdelő, guggoló ezerektől, összefolyik velük egy folyton mozgó poros-barnás göröngytávlatba; a milyen nagyszerű ez a kép, olyan utálatosan hasonlít ahhoz, mintha embernagyságú férgek végtelensége hemzsegne az egész völgykatlanban, egy pillanatig nem nyugodva, egymás mellett, mögött, egymás fölött, egymáson keresztül mászva és helyenként mozgó csomókká torlódva. Füstök szállnak fel a csomókból, ott föl az ebédjük.

A hogy itt állok és nézek lefelé, mögöttem szünet nélkül kiált ég felé egy nagyon erős kórus, a mely asszonyi és gyerekhangokból áll. Ehhez rendetlenül és élesen szól a harang, egy pillanatra sem hagyja abba. Az egész város, a mező, a levegő és az ég tele van ezzel a jajgató kórussal, a melyet orgona kisér. A templom ajtaja nyítva van, onnan ömlik az ének. A harang gyorsan és sürgősen cseng, nagyon magas hangon, ijesztően, mintha félrevernék, minden ritmus nélkül. A kórusban fel-felsivalkodnak a gyerekhangok. Rettenetes forrón és égőn tűz le a déli nap, szinte láza van az embernek tőle. A házak körülöttem mind tető és ablak nélkül merednek a háttérbe és ontják az égett szagot, a megpörkölt fának, bőrnek, szövetnek valami furcsa, meleg, büdös lehelletét, a mit alig lehet elviselni. A kórus és a harang egymást akarja túlkiáltani, mintha nagyon akarnák, hogy Isten meghallja őket, mintha minden égett házért és megölt emberért külön jajgatnának fel a nagy kékségbe, szinte rimánkodva erősbödnek a strófák…

A harangzúgásban és az ének hullámzásában orosz foglyok jönnek, kanyarodnak le mellettem a többi közé a mezőre. Ugyanakkor egyszerre egy hosszú sor keréken járó kis orosz gépfegyver jön, olyanok, mint a kis dühös kutyák, ezek a rút törpe ágyúkorcsok.

Nem mehetünk tovább, mert kettes sorokban lovakat visznek a front felé ugyanazon az úton, a hol az oroszok jönnek. Most porba keveredik minden, a szuronyok közt lassan mozgó foglyok tömege, a száz meg száz pár ló hosszú sora, a közöttük zörögve húzódó sor gépfegyver – és a forró porfelhőn keresztül mint fátyolon át látom egyszerre fölkelni ültéből mind a háromezer foglyot lenn a mély mezőn, – ez a rengeteg rab, ez a rengeteg zsákmány most egyszerre megmozdul az égett házak mögött és ehhez a képhez élesen visítva még mindig versenyt szól a könyörgő kórus és a megriadt harang. A túlsó házak előtt sebesültek állnak bekötött karral, fejjel, egy kendőn frissen szivárog át a vér. Úgy érzem, a háború véres szívének a közepén állok, a füstölgő házak közt, meg-megvaduló lovak porában, fülemben, agyamban egy végiggázolt nép jajgató énekével, félrevert harangjával, mellettem a rabságba marsoló ellenség ezreivel, előttem saját vérző katonáinkkal – és ez mind egy ledöntött házaktól foghíjas utczán a lármának, a pornak, a hőségnek, az égettszagnak, a lovasok kiabálásának, a készülődő háromezer fogoly felmorajló zúgásának összekeveredésében, a melyből csak a gyerekek kórusa és az elhallgatni nem akaró, folyton csengető harang hallatszik ki külön-külön, de szakadatlanul és már majdnem sírva. Mintha ezt a sok dolgot nem is lehetne különválasztani egymástól, mintha ez a sok hang, alak, szag, mozgás, hőség mind nem volna egyéb, mint maga a háború vihara, a mely itt gomolyodik a csatázó seregek mögött, még abban a porban, a mit a harczolva rohanók vertek fel. És egy kis égett utczának ebben a perczében együtt van minden: vér, por, tűz, lovak, rabság, szurony, – Istenhez való felsírás és fogságba hajtott ellenség morajlása, félrevert harang, füstölgő rom, gyermekek éneke, ágaskodó lovasok káromkodása – időben most már nem tudom megmérni, egy félóra volt-e, vagy három percz, mert most már, hogy elmúlt, csak egy pillanat, a mit sokáig nem lehet elfelejteni. Egy pillanat, a míg megnéztem, hogy hogyan ebédelnek a krosnói orosz foglyok.

Przemysl, junius.

Végre…

Négyszáz kilométert rohantunk katonák között. A hadnagy, a ki az autót vezeti, izgatott és boldog, repül, mint a szél. Ma délben végre még egy nagy domb, azután egyszerre kidöntött fák, lerombolt parasztházak, hirtelen a lejtőn egy egész mező drótsövényből, aztán karókból rótt keresztek szöges dróttal egymáshoz kötve, majd oldalt egy végtelenbe futó erős sáncz, az országút fordulójánál fatörzsekből csinált kapu és zegzúgos bejáró, homokzsákok: egy nyugati várkapun suhantunk keresztül. Most lefelé gurulunk, egy görög templomhoz hasonló ház áll egyedül a mezőn, jön egy sereg liba, egy baka vezet egy lovat, egyszerre kis házak oldalt, megint mező, aztán hirtelen fel egy legutolsó dombra. Onnan egy fehér torony látszik sötétzöld bársony domb oldalában. Egy pillanat mulva a torony alatt, fák rengetege mögött száz meg száz kis háztető. Jobbra lenn a mélység fenekén lassú, fénylő kis folyó, lovak állnak benne, nagyon messze egy meztelen gyerek úgy ragyog a parton az égő napon, mintha aranyból volna. A tükrös kis folyó a San. A barna és piros háztetők a sok zöld közt: a végtelen szenvedés és a felordító diadal nagy monumentuma, Przemysl.

Az első utczasarkon egy szuronyos német katona. Az autó úgy repül be a városba, mint a veszedelem, már nem is látni semmit, vizesen csillan össze most egyszerre minden az ember szemében (a nagy gyorsaságtól), és a szemhéjat lassan és forrón le kell hunyni, (hogy a por bele ne menjen az ember szemébe), és a zsebkendőt most már az arcz elé kell tartani, mert a csukott szemhéjak mögött égni kezd a Tamássy tízezer éhes honvédjének a képe, a hogy az utolsó csatába mentek és gyenge hangon magyar dalokat énekeltek ezen a földön, a melynek pora most végigfolyik az arczomon…

*

Przemysl ma megint énekel… ének mindenütt…

A hány utczasarokból német csapat fordul ki, harsányan és több szólamra énekel. A téren katonabanda játszik. Két csapat éneklő német találkozik, egyik sem hagyja abba. Délután négykor fürdőbe masiroznak a németek, hónuk alatt egyforma törülközővel, egész századok, énekelve. A bajor zenekar nagy hangversenyt ad a másik téren, ott áll és hallgatja Swen Hedin is. Magyar munkások vonulnak ásóval és csákánynyal, kipirultan énekelnek. Hatkor megint egyre erősbödő ének harsog messziről: jönnek vissza a fürdőből a németek, négyes sorokban, hónuk alatt a törülközővel. Énekelnek. Csak egy-egy kis mellékutcában van csönd. Ott meg lehet pihenni – ott még hallani a multból a Tamássy-honvédeket…

A katonabanda órákig trombitál. Iszonyú hőség van, az utczán leeresztett redőnyű boltok közt néhány nyitott üzletajtón ömlenek be és ki a németek. Képeslevelezőlapért rohamokat csinálnak, de nincs az egész városban egy sem. Az oroszok mind megvásárolták és szétküldték. Olyan hires várost csináltak Przemyslből, hogy kollegám, Fópa úr, délamerikai hirlapíró, azt mondja, végigutazott most a fél földgolyón, az egész orosz háborúból ez az egy városnév népszerű. Egy kis trafik a Nabranije-tér 4. szám alatt egymaga kétezernégyszáz przemysli látképet adott el az oroszoknak. Ma eladhatna itt kétszerannyit.

A Sanhoz megyünk, mely a város közepén folyik végig. A felrobbantott vashídak fölé épített fahídak is fel vannak robbantva. A vas- és fagerendázatok vizbezuhant rengetegére most építik a harmadik hídat ugyanazon a helyen. Ide is zene hallatszik. A pionirok is énekelve kalapálnak. A parton sátor alatt hófehér kenyerek orosz lisztből. Az utczákon kevés czivil, majdnem semmi, de igen sok félre nem magyarázható hölgy. Feltünő sok. Újabb ledőlt fahídak fölé és mellé épült hídak. Minden hídfőnél asztal, szék, tinta, toll és egy német tiszt. Magyar huszárok mennek át a hídon. Hirtelen pillantást vetve Przemyslre, olyan a jelleme, mint a Krisztinavárosnak. Általában gyönyörű és nem is kis város. Ötvenezernél több lakosából most hat-hétezer van itthon. Semmi katonás nincs a képen, az ember minden perczben elfelejtheti, hogy várban van. Még este is éneket hallani. Gramofonok szólnak. Aztán kilencz órakor minden kihal, elcsendesedik és elsötétedik. A repülők miatt sötét a város.

A kifosztott lakásban, a hol el vagyok kvártélyozva, éjjel be kell csukni az ablakot, mert olyan szapora és erős az ágyúzás. Két pohár állandóan halkan zörög az asztalon. A hogy az ember kifigyel a mennydörgő és mégis halálosan néma éjszakába, az egész ütegsortüzet lehet hallani, meg lehet olvasni a tábori ágyúk hat gyors lövését.

*

Ifjabb Csanda Endre katonai gyógyszerész Nagyváradról, a ki tavaly augusztus 11-ike óta mind a mai napig nem mozdult ki Przemyslből, naplójából körülbelül a következőket olvassa fel az oroszok mostani kapkodásáról:

A visszavonulás első jeleit már május 10-én tapasztalták. Az oroszok minden beteget és sebesültet elvittek a kórházakból, még a legsúlyosabbakat is, a kik közül kettő belehalt a szállításba a pályaudvaron. Orosz szállítmányok éjjel-nappal mennek a vasúton Lemberg felé. Tizenkettedikén az itt működő negyven-ötven magyar és osztrák katonaorvost, gyógyszerészt és kórházi tisztet gyalog kisérik Mosciskába, onnan Lembergbe, majd onnan Brodyba. Köztük megy Bojarszky Béla lőcsei orvos és Nagy Elek tüzérhadnagy Nyiregyházáról. Az orosz főorvos maga is restelli, hogy ezek gyalog mennek végig Galiczián, de minden vasúti kocsi a visszavonuláshoz kell.

Tizenharmadikán csapatok vonulnak ki, kerülve a feltünést a városban. A kórház orosz őrsége 19-én éjjel hirtelen elvonul. Otthagyja a 663 osztrák és magyar beteget. Huszonegyedikén az őrség boldog arczczal visszajön. Huszonötödikén búcsút vesz és ismét elmegy. Huszonhatodikán megint diadallal jönnek vissza. Még ugyanaznap délután hatkor alarmirozzák őket, elmennek és éjjel tizenegykor visszajönnek azzal, hogy visszaküldték őket. Junius 2-án este elmentek, ezúttal utoljára. Ez a rövid és pontos napló kicsiben gyönyörűen mutatja az oroszok fejetlenségét offenzivánk folyamán.

*

Tizenkettedikén megjelent Przemysl fölött az első magyar és osztrák repülő. Hogy nem orosz repülő, azt a lakosság és a kórházban fekvő katonaság onnan tudta meg, hogy a Tatár-dombról erősen lőttek rá. Nem találták el. Egy héttel később egy öt gépből álló repülőraj bombázta a pályaudvaron berakodó oroszokat és nagy kárt tett bennük. Az orosz trént is bombázták. Tizennegyedikén kezdett dörögni először az ágyú és ez mérhetetlen izgalmat okozott a kórházban. Most már mindent tudtak a mieink. Ettől fogva napról-napra szólt az ágyú, míg junius 2-ról 3-ára virradó éjjel tizenegy óra körül menekülve hagyták el orosz csapatok a várost.

Pontban éjfélkor a levegőbe repültek a hídak, a melyek a régi hídak romjain épültek. Félnégykor reggel már jöttek be észak felől a bajorok és délnyugat felől valamivel később a mi tizedik hadtestünk katonái. A lakosság kitódult az utczára és segített hídat verni. Reggel négykor már tele volt katonával a város és a nők virágokat dobáltak a tisztekre.

*

A régi dolgok után érdeklődve a következőket tudtam meg:

Mikor a vár kapitulált, márczius 22-én reggel nyolczkor jöttek be az első orosz csapatok. Délelőtt már nagy tömegek jöttek és rengeteg élelmiszert hoztak. Kereskedők jöttek mögöttük megrakott szekerekkel. Az oroszok nagy jótékony egyesülete, melynek czíme: Minden Oroszok Egylete, azonnal hét népkonyhát állított fel a városban, a hol mindenki ingyen kapott enni. A második napon a városházán czukrot, kávét, teát, lisztet, darát és szalonnát osztogattak eleinte minden jelentkezőnek, utóbb csak annak, a ki a hatóságtól írást hozott. A kórházba nagymennyiségű fehér kenyeret, szalonnát, savanyú káposztát és sózott halat vittek. Azonnal vágóhídat rendeztek be, marhát kezdtek vágni és megállapították az élelmiszerek maximális árát.

Körülbelül egy hétig tartott, a míg elkezdhették a foglyok elszállítását. A parancsnokok közül előbb Kuzmaneket vitték el, aztán Tamássyt, mindkettőt autón. A legénységet kisebb csoportokban vitték végig a városon, ez hetekig tartott. Először a magyar honvédek mentek el, azután a németek, majd a lengyelek és legutolsóknak a rutének. Plakát jelent meg, hogy az elvonuló foglyokat nem szabad megszólítani és nem szabad nekik semmit sem adni. Rengeteg nép állt sorfalat az éjjel-nappal elvonuló foglyoknak. Többen mégis szivart és eledelt adtak a honvédeknek, de a kozákok erre a tömeg közé ugrattak és korbácscsal vágtak végig az adakozókon.

Kuzmanek kardjának történetét egy rendőrtisztviselő így beszéli el. A bevonuló csapat első tisztje egy kapitány volt, a ki azonnal a várparancsnokság épületébe ment és Kuzmaneket kereste. Bemutatkozott neki és azonnal elkérte tőle a kardját. Kuzmanek ezen nagyon meglepődött, nem csatolta le a kardot és vitába bocsátkozott e tárgy fölött a kapitánynyal, a ki e fellépésre zavarba jött és nem tudta, mit csináljon. Rövid idő mulva automobilon egy orosz tábornok jött be, a ki Kuzmanek előtt összeszidta a kapitányt és a várparancsnokot felszólította, hogy tartsa meg a kardját. Tisztjeink nem tudták, mihez tartsák magukat, míg négy nappal a kapituláczió után német nyelven kiadott parancsot kaptak, a mely közölte velük, hogy a míg el nincsenek szállítva, az orosz hadvezetőség nem tekinti őket foglyoknak, hanem jogi állapotuk ez: «Kaiserliche Oesterreich-Ungarische Truppen auf Russischem Gebiet.» Tehát tartsák meg kardjukat és járjanak szabadon a városban.

Ellenben rangjukra való tekintet nélkül kötelesek minden orosz tisztnek szalutálni. Egy törzsorvosunk egyszer nem szalutált egy orosz zászlósnak, mire ez megállította és felelősségre vonta. A törzsorvos végignézte és faképnél hagyta.

Április 15-én este félkilenczkor váratlannl összehívták azokat az orvosokat, gyógyszerészeket és tiszteket, a kik még itt voltak és felolvastak előttük egy táviratot, a mely szerint a mi katonáink a Kárpátokban kegyetlenkedtek az orosz foglyokkal. A távirat felolvasása után megtiltották nekik a kardviselést és a szabad kijárást. Azontúl csak írott engedélylyel mehettek ki a kórházból. Ezeknek a tiszteknek egy része még ma is ott van. Az oroszok itt hagyták őket a mi betegeink mellett, a kiknek körülbelül a fele magyar. Ezek az itt maradt tisztek a felszabadulás napján táviratot intéztek a királyhoz. Közöttük magyarok: Dr. Balogh Henrik hadnagy, Csanda Endre nagyváradi gyógyszerész, Jakubovits ungvári gyógyszerész, Margulit gyógyszerész és Várady gyógyszerész Máramarosszigetről. A betegek közt van Hajós István tábori lelkész Szepesolasziból.

*

Márczius 24-én nem volt fontosabb dolga Artamanov tábornoknak, az orosz várparancsnoknak, mint helyettesével, Kiriakov úrral elrendeltetni, hogy minden polgár, a ki őt az utczán meglátja, tartozik előtte levenni a kalapját. Ezt egyszerűen nem hittem el, a míg meg nem kaptam ennek a hirdetménynek egy eredeti példányát. Az oroszok se örülhettek ennek az ötletnek, mert Artamanov úr ebbe a plakátba belebukott. Helyettese Kiriakov testőrezredes volt, utódja Hellwig tábornok. Artamanov bukását titokban tartották a lakosság előtt. A városházára bejáratos tisztek mesélték később el, így lassan kiszivárgott. A városházán hallottam azt is, hogy állítólag ez az Artamanov volt az, a kit Nikolaj Nikolajevics nagyherczeg egyszer megütött. Nagy összeköttetéseivel vitte ki, hogy ennek daczára előkelő szerephez jutott a hadseregben. Az ütés híres és népszerű emberré tette Oroszországban.

*