Part 18

És az «öreg» iszonyúan zörgött a kövezeten, nagy buta testét rezegtette egy kicsit a városi utcza, aztán elúszott a katonák közt előre, úgy húzta maga után az ordítást végig a városon, mint a hajó a füstöt. Még villogott itt-ott a reflektorfényben, aztán elment a sötétbe. A tömeg most lassan lecsöndesedik körülöttünk, egyre kevesebb a beszéd, most megint sötét van és megint csak trap… trap… trap… a sok ezer bakancs masirozik az éjszakában.

Tarnow, május.

Most már eltüntek Tarnowból az orosz plakátok és ujságok, a melyekkel az orosz uralom ezt a várost épp úgy elárasztotta, mint a többi galicziai városokat, a melyek a kezében vannak. Az ujságokat részint megsemmisítették, részint átadták katonai hatóságainknak, a hirdetményeket pedig gondosan lekaparták a falakról.

Több nevezetes plakátot ragasztottak ki annak idején az oroszok. Egy németnyelvű hirdetményt olvastam, a melyben az orosz parancsnok azzal vádolja a zsidókat, hogy az osztrák-magyar hadsereg számára kémkednek és nem akarnak belenyugodni az orosz uralomba. Ezért nemcsak Tarnowban, hanem a környékbeli falvakban is azzal büntetendők a zsidók, hogy tuszokat kötelesek állítani.

Az ujságok, a melyekkel elöntötték a közönséget, főként kievi lapok voltak, de gondoskodtak lengyel nyelvű lapokról is, a melyek Lembergből és Varsóból jöttek. A lapok egyöntetű illusztrációkat közöltek a przemysli felrobbantott erődökről, de a képek felírásai kétséget hagytak fenn arra nézve, vajjon orosz ágyúk lőtték-e össze ezeket az erődöket, vagy mi robbantottuk-e fel őket.

Egyébként az itteni lengyelek azt mondják, hogy ezek a czenzurált lengyel lapok sokszor leplezetlenül megírták az igazságot, így nyiltan beismerték a vereséget, a mely az oroszokat a mazuri téli csatában érte és nem hallgatták el azt sem, hogy a Kárpátokon át tervezett betörés meghiusult. Az orosz nyelvű lapok már óvatosabbak voltak. Ezek hírek helyett legtöbbször hosszú stratégiai és politikai czikkeket közöltek, a melyekben ellenségeik közül legtöbbször két név szerepelt: a Hindenburgé és a Tiszáé.

Tarnow, május.

A sok ezer fogoly közt van egy itt Tarnowban, a kinek a története most szájról-szájra jár katonáink között. Mikor az oroszok innen elmentek, főgondjuk az volt, hogy élelmiszer ne maradjon itt utánuk. Az elégetett liszten kívül, a mit tudtak, magukkal vittek. Mégis rengeteg kávé, tea, czukor, kenyér, zsír, fűszer és egyéb czikk maradt itt, a mit egyszerűen cserbenhagytak. A kivonulás után ezekben a raktárakban megjelent egy orosz katona, a ki az összegyülekezett zsidók közt kihirdette, hogy mindezt a sok készletet igen olcsón eladja az orosz parancsnokság. A zsidók és a lengyel kereskedők hamarosan meg is vásárolták az egész készletet és felosztották egymás közt. Mikor az utolsó csomagokat is elszállították a raktárból, a katona összeszámolta a pénzt, a mit ezekért a rengeteg mennyiségben felhalmozott készletekért kapott és a város felé közeledő előörseink elé szaladva, megadta magát. A foglyok, a kik itt hosszú sorban vonulnak végig, legtöbbnyire nevetve masiroznak. Ez az egy csak abban különbözik tőlük, hogy ez a markába nevet.

Tarnow, május.

Megkaptam három orosz nyomtatványnak az eredeti példányait, a melyek közül egynek magyar a szövege, a másik kettő lengyelül van. A magyar czédulát innen Tarnowtól keletre dobta le egy orosz repülő, teleszórta vele a mezőt. Otromba csábítás ez a magyar katonákhoz, ha az ember jól elolvassa, van benne valami kétségbeesés ama tény miatt, hogy a magyar katona nem akarja sehol megadni magát. Íme a humoros magyarsággal szerkesztett mű eredeti formájában:

_Tegnap jöttek el hozzánk német nemzetű katonák, önkényt feladták magukat s mondták azt:_

_A mi tiszturaink ijesztettek minket, elmesélték nekünk, hogy az oroszok érzéketlenek, kiszúrnak szemet és kinozik az embereket. Most látjuk, hogy az nem igaz, hogy az csak a tiszturak hazudsága, akik minden áron akarnak megtartani minket az osztrák hadseregben. Jól vagyunk itt az orosz fogságban._

A másik kettőről már sokat hallottunk. Ez az a két plakát, a melyen az orosz kormányzó elébb hazudott, aztán meggondolta magát, mikor Przemysl elestét hírül adta a tarnowi lakosságnak. Az első hirdetmény ez volt:

_TELEGRAM!_

_Dnia 9/22 marca o godnizie 7 min. 30 rano naszo slawne wojska Rossyjskie wziely szturmem twierdze Przemysl._

_Tarnov, dnia 9/22 marca 1915._

Komendant miasta _Markiewicz_.

Magyar fordítása: «Távirat! Ma, márczius 9/22-én, reggel 7 óra 30 perczkor dicsőséges orosz csapataink ostrommal vették be Przemysl várát. A városparancsnok: Markievicz.»

Ezt a plakátot rengeteg példányban nyomtatták ki és már javában folyt a kiragasztása, mikor megérkezett a második. Akkor a már kiragasztott plakátokat hirtelen levakarták és helyükbe az itt következőt ragasztották:

_OGLOSZENIE._

_9/22 marca o godzinie 7 minut 30 z rana_

_Przemysl Poddal sie._

Komendant miasta Tarnowa _Podpulkownik Markiewicz._

Magyar fordítása: «Hirdetmény. Márczius 9/22-én reggel 7 óra 30 perczkor Przemysl megadta magát. Tarnow város parancsnoka: Markiewicz alezredes.»

Tarnow, május.

Von François tábornok oroszlánja.

A galicziai harcztér porförgetegében, azokon az országútakon, a melyeken most egy soha nem látott népvándorlás nyomul erőszakosan kelet felé, – a sok teherautó, ágyú, szekér, fogoly, csapat közt immár harmadik hete szaladgál egy naiv német tréfa. Egy mindig rohanó igen nagy automobil tűnik fel hol itt, hol ott, tulajdonképen nem is látni, kik ülnek benne, oly gyorsan megy és olyan porosak a benne ülő köpönyeges alakok. De az autót már úgyszólván mindenki ismeri Közép-Galicziában, mert a motorján, elől, egy oroszlán ül. Az oroszlán – kitömött oroszlán, de német katonai egyenruhába van öltöztetve, csillog rajta minden, megvan rajta minden apróság, a mi a német hadnagyi rang számára elő van írva. Az oroszlán von François német tábornok autóján ül és a német tábornok tulajdona.

Története a következő.

Mikor a tannenbergi csatában Hindenburg tönkretette az orosz sereget, a vele együtt küzdő von François tábornok népfölkelői elindultak a csatatér kitakarítására. Mikor az elhagyott orosz árkokat kutatták, a halottak közt találtak egy kis kitömött oroszlánt, a mely valamelyik tisztnek a játékszere vagy babonája lehetett. A katonák a furcsa zsákmányt elvitték a tábornokuknak, a ki úgy megörült neki, mintha az egész ütközetet ezért az oroszlánért vívta volna. A tisztjei ráerősíttették a tábornok autójára, egy katonaszabó pedig, hogy szebb legyen, teljesen korrekt kis német közlegényi egyenruhát csinált neki. Így vágtatott aztán az oroszlán nagy komolyan ülve az autó orrán, mindenüvé, a hol a tábornok járt. Tannenberg után következtek az újabb kelet-poroszországi győzelmek. Az első győzelem után egy tiszt odament von François tábornokhoz és megkérdezte tőle, nem kellene-e az oroszlánt előléptetni, mivel oly kitünően viselte magát az ütközetben s elment mindenhova, a hol a gránát és a shrapnell hullott. A tábornok megfontolta az eszmét és kinevezte káplárrá az oroszlánt. Később már majdnem automatikusan ment a dolog, az oroszlán minden győzelem után előlépett és mikor von François április végén megérkezett Galicziába, már őrmester volt. Itt Galicziában a német katonák már nem igen nevettek rajta, ezen a stádiumon már túl voltak, egészen komolyan vették az oroszlánt, mint a német erőnek és méltóságnak szimbólumát, a mely úgy járta végig a csatákat, mint a rúdon hordott római sas, az egyenruhát pedig, a mely rajta van, gondozták és megbecsülték, mert ez volt az, a mi a szimbólumot az ő eszükhöz közelebb hozta. Mikor az oroszlán őrmester lett, a kisebbrangú német katonák és altisztek baráti mosolylyal bár, de szalutáltak neki.

Mackensennel és Emmich-hel együtt von François tábornoknak is hatalmas része volt a galicziai győzelemben, a mely után a katonák nagy vitatkozásokba kezdtek, hogy most mi legyen az oroszlánnal, lehet-e tiszt belőle. A győzelem, amely nyolczezer fogolylyal kezdődött és most a kétszázezer fogolynál sem fog megállni, egyre nőtt jelentőségében, úgy, hogy a vita lassan megszünt és az utóbbi napokban már közhangulattá vált az a felfogás, hogy ilyen óriási győzelem után az oroszlán megérdemli a tiszti rangot. És most körülbelül egy hete a tannenbergi oroszlán hadnagyi egyenruhában száguldozik a galicziai országútakon.

Ezek az országútak akkora lyukak mellett vezetnek el, hogy némelyikbe egy fiakker is beférne, némelyikbe pedig már bele is fért tíz-húsz szegény halott katona, a kiket szebb sírba nem is temethettek a bajtársak; egy ilyen tölcséralakú lyukat le is festett a mi jó öreg Mednyánszky Lászlónk, azt az állapotát festette meg, a hogy találta egy roham után: a szabályos tölcsér fenekén kis kerek vér-tó csillogott és a tó fölött három halott katona kapaszkodik a göröngyökbe. Ezek a galicziai országútak kis katona-temetők mellett vezetnek el, a melyeket az áhítatos lelkű «arbájtosok» világoskékre festett kerítéssel láttak el, a melyek keresztjeit lombfűrészszel díszesen kiczifrázták, sírhantjait vesszőfonattal, mezei virággal ékesítették. Egy ilyen temető tövében láttam kidőlt katonát ülni egy nagy fa árnyékában, a mint a homlokát törölte és a felírásokat olvasgatta egymagában, hangosan sillabizálva.

Ezeken az országutakon rohan a német oroszlánhadnagy föl és le, akkora por-gomolyagot verve, hogy az ember azt hinné, az égig ér, mindjárt fenn is marad felhőnek. És ezeken az országutakon, a melyek komolyságra intik a férfit, olyan komolyságra, a melynek a koporsó zártáig kell tartani, mégsem lehet szó nélkül elmenni az oroszlán mellett, furcsa, megható zamattal keveredik ez a kitömött figura ennek a soha le nem írható galicziai rohanásnak az emlékébe. A maga népi naivságában nemcsak a német bátorságot szimbolizálja, hanem a fegyelmes német észjárást: még az oroszlán se igazi oroszlán, ha nincs katonai uniformisa és rangja. A maga nagyszerűségében már művészietlen német rendimádat szimbóluma, a teljesen romlatlan katonaszívek kis bálványa ez az oroszlán, a melyen a katonaruha a szimbólum erősítésére díszlik. Magyarul mondva: a német katonavilág szemében a hímbátorságnak többé nem az oroszlán a jelképe, hanem a katona. Az oroszlán kevesebb, mint a katona. És a katonánál is több: a magasabb rangú katona. Ezért visel uniformist az oroszlán és ezért lép elő. Ennél férfiasabban, ennél katonásabban és ennél büszkébben tréfálni már nem is lehet.

JEGYZETEK

Főhadiszállás, május.

Visszatért magyarok.

Galicziai előnyomulásunk egyik érdekes melléktünete, hogy most mindazok a katonák, a kik az orosz fogságból megszökve czivilben bújdostak Galicziában, az orosz áradat elhúzódása után magukra szedik elrejtett egyenruháikat és sorra jelentkeznek a bevonuló csapatoknál. A sok ilyen szökési történet átlagából kiválik ez a kalandos história, a mely elmondja, hogyan szabadult így az orosz fogságból egy budapesti fiatalember: dr. Benkő Károly ügyvédjelölt, önkéntes káplár a 24. vadászzászlóaljban.

Benkőt november végén Brzeskónál fogták el, a hol az utóvédben harczolt. Dembicába szállították az oroszok több magyar fogolylyal együtt. Egy torlódásnál Benkő kiugrott a sorból és belopózott egy üres házba, a hol három napig kínlódott étlen-szomjan, nem vetve le magáról egyenruháját. A mikor csöndesebb lett a város, előbújt és még mindig egyenruhában Ropcyce faluba bújdosott, a hol egy zsidótól nadrágot és kaftánt kapott. A lakosság itt hamarosan megtudta, hogy magyar katona, de senki sem árulta el, ingyen etették és dugdosták egészen deczember végéig az oroszok elől. Akkor nagyszámú orosz katonaság jött a faluba és az ő lakásába is kvártélyoztak orosz gyalogosokat és szanitéczeket. Az egyik orosz katona Boris Gorkij néven mutatkozott be neki és azt mondta, hogy unokaöcscse Maxim Gorkijnak, a világhírű orosz írónak.

Ez a Boris Gorkij kitünően beszélt hat nyelven: oroszul, németül, angolul, francziául, olaszul és lengyelül, úgy hogy mikor Benkőt megkérdezte, hogy miféle nemzetiség, ez nagy zavarba jött, mert a magyaron kívül egész nyelvtudománya az igen fogyatékos németsége volt és így se lengyelnek, se másnak nem adhatta ki magát. Azt mondta tehát neki, hogy Athénbe való görög diák. Így aztán Gorkij nem beszélhetett tovább vele, ellenben feljelentette az orosz parancsnokságnál, mint gyanus idegent. Másnap egy csendőrhadnagy jelent meg nála és az írásait kérte. Benkő azt mondta, hogy az írásai elvesztek, mire őrt állítottak a lakása elé és másnapra a parancsnok elé idézték. Szilveszter estéjén történt ez. Látta, hogy itt egyéb nem segít, egyenruháját eldugta egy kanapé alá, kaftánban kiugrott az ablakon és elindult vaktában Magyarország felé.

Gyalog bandukolt át Niedzviada, Mala, Huta, Gogolov, Trzebnie, Kopitava, Faliszovka, Poraj, Nienaszov, Makoviska, Draganova és Gojsce községeken, mindenütt csak a duklai szoros felé vezető utat kérdezve, mert így remélt legrövidebb úton hazajutni.

A Duklától három kilométernyire fekvő Ivla faluban elfogta egy orosz őrjárat. Már messziről azt kiáltották feléje, hogy: «állj meg, magyar kém!» Azonnal egy kozák kapitány elé vitték, a ki jegyzőkönyvet vett föl vele. A kihallgatás rövid volt és Benkő így jegyezte fel a párbeszédet a kozák kapitánynyal:

– Kicsoda ön?

– Zsidó vagyok Ropcycéből.

– Hová megy?

– A sógoromhoz, Duklára.

– Mit keres ott?

– Dohányt akarok vásárolni.

(A galicziai zsidók az orosz uralom alatt azzal az osztrák dohánynyal kereskedtek, a melyet az orosz katonák adtak el nekik potom áron.)

– Hol vannak az írásai?

– A kozákok elvettek tőlem mindent.

– Akkor – mondta a kozák kapitány – menjen, a hová akar…

Ezek után azonban Benkő nem mert már Duklára menni, mert Dukla tele volt orosz csapatokkal. Visszament Gojsce községbe, a hol egy Jan Wosniak nevű lengyel paraszt bújtatta el, mindenét megosztotta vele s az egész falut megkérte, hogy vigyázzanak a magyar katonára. Mikor orosz járőr jött a parasztházakat vizsgálni, Benkőt ágyba fektették és jajgatva mondták, hogy súlyos beteg rokonuk. Itt élt egészen márczius elejéig, a mikor az orosz katonák közt az az álhír terjedt el, hogy a németek betörtek Jaslóba.

Erre a hírre a szökevény elindult gyalogszerrel Jasló felé. De néhány kilométerrel a város előtt megállították az oroszok azzal, hogy czivilember nem mehet be Jaslóba. Kétségbeesetten fordult tehát vissza és elment Kopitavába. Itt egy szegény lengyel parasztasszony, Jastrzom Kunigunda vette magához azzal a megokolással, hogy az ő ura is háborúban van. A falu lakossága csakhamar megtudta, hogy magyar katona bújdosik náluk és követelte, hogy a magyar bújdosó sorban vegye igénybe a jobbmódú emberek vendégszeretetét.

Valósággal kapkodtak utána. Így lakott egy Jan Kobak nevű embernél, aztán két hétig Trybusz Mihálynál, majd egy Franciska Orzechovska nevű szegény asszony követelte azon a czímen, hogy az ő ura fogoly Szibériában és talán az is rászorul a mások jóságára, ha megszökik. Innen a tanító vitte el magához, minden jóval tartotta, majd egy úrhoz került, a ki Rozvadovban törvényszéki bíró volt. Itt töltötte május elején vándorlásának utolsó két napját. A bíró ruhát, fehérneműt adott neki. Az asztalnál hárman ebédeltek együtt, a bíró, Benkő és egy hallgatag úr, a kiről nem tudhatta meg, hogy kicsoda. Benkő gyanúsnak találta a hallgatag urat, kerülte, viszont a hallgatag úr is ferdén nézett Benkőre. Mikor a házigazda ezt észrevette, behívta őket a szobájába és bemutatta őket egymásnak. Benkő akkor tudta meg, hogy a hallgatag úr szintén magyar katona és régóta bújdosik itt Tschnadel bíró házában. Valósággal Jókai-regénybe illő jelenet lehetett, a mikor a két magyar szökevény egymás nyakába borúlt a jóságos bíró szobájában.

Most a két szökevény együtt tervezgetett és reménykedett, a mikor egyszerre híre jött, hogy a szövetséges seregek áttörték a galicziai orosz frontot és közelednek Kopitava felé. Az oroszok elvonultak a helységből és május hatodikán megjelent az első német patrouille Kopitavában s utána nemsokára a német katonaság, élén von Stock német tábornokkal. A magyar katonák azonnal jelentkeztek a német parancsnoknál, a ki megdicsérte őket és autón küldte mind a kettőt Neu-Sandecbe. Innen vonaton a főhadiszállásra utaztak, a hol a főparancsnokságnál jelentkeztek és részletesen jegyzőkönyvbe mondták kalandos történetüket. Útközben, Krosnó vidékén nem tudták megállani, hogy az arra haladó győzelmes magyar hadtestnél ne jelentkezzenek. Itt Arz altábornagy szintén elmondatta magának a szökés történetét. Most mind a két fiatalember útban van hazafelé, miután a főparancsnokság szabadságolta őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék.

Főhadiszállás, június.

A Szurmay-honvédekről.

Nowak német író, a ki Liman lipcsei szerkesztővel a főparancsnokság külön engedélyével a Szurmay-honvédekhez utazott, ma elragadtatva jött vissza és egész este csak a honvédekről mesél. Szurmayék szívesen fogadták a két német vendéget, mindent elmagyaráztak, megmutattak nekik. Megkértem Nowak urat, mondja el a Szurmay-csoport legutóbbi napjainak történetét, a melyet vezérkari tisztek előadása alapján jegyzett fel.

A Szurmay-féle hadseregcsoport, a mely legnagyobrészt magyar honvédekből áll, most Drohobyc körül vívja nehéz harczait. A nyilvánosság előtt utoljára az uzsoki szoros nagyszerű védelmével kapcsolatban szerepelt a Szurmay-csoport. Hogy miképpen jutottak el a honvédek az uzsoki hegyek fagyos világából az égő petroleumforrásokhoz, arról Nowak a következőket mondja:

Szurmayék felállása legutóbb az uzsoki vidék galicziai részén Sianki falutól nyugatra és keletre volt. Emlékezhetünk még arra, hogy a gorlicei és a tarnowi offenziva előtt éppen ezt a vidéket támadták legerősebben az oroszok. A mi állásaink itt éppen ezért nagyon erősek voltak. Igen tömör földművek és drótakadályok védték az állást, a mely úgy volt megszerkesztve, hogy a támadó oroszokat már a támadás első perczeiben oldaltűzbe foghatta. Miután az oroszok leginkább az éjszaka sötétjében támadtak, a honvédek ezen úgy segítettek, hogy minden támadásukat kivilágították. A drótsövények előtt felállított őrök ugyanis, a mikor észrevették a sötétben feléjük csúszott orosz sorokat, jelt adtak hátrafelé és ugyanakkor hirtelen meggyújtották az előre odakészített szalmakazlakat, a melyek petróleummal voltak leöntve. Az összes drótsövények előtt hatalmasan fellobogó lángok erős fényt árasztottak és megkönnyítették a drótok közt bukdácsoló ellenség elpusztítását. Az utolsó napokban már tizes sorokban támadtak az oroszok, de a honvédek minden támadást visszavertek.

Mikor Nyugat-Galicziában megindult az offenziva, az uzsoki honvédek is támadásba mentek át. Uzsok körül is van egy Ostry nevű hegy, ez volt az oroszok legerősebb támaszpontja. Ezt a hegyet május harmadikáról negyedikére elfoglalták és hirtelen átalakították a maguk czéljaira. Az orosz lövészárkokon keresztül-kasul magyar árkokat ástak. Uzsok környékén, a hol már sokszor cseréltek gazdát a magaslatok, mindenütt láthatók ezek az egymást keresztező, egymásba fonódó lövészárkok, a melyekben hol oroszok, hol magyarok laktak. Az Ostry-hegy elfoglalása után megkezdte az orosz haderő a visszavonulást, a Szurmay-csoport pedig az üldözést. Az oroszok már megkaphatták galicziai vereségük hírét, mert itt álló seregük, a mely a Bruszilov tábornok nyolczadik hadseregének balszárnya volt, igen gyorsan vonult vissza. A honvédek oly gyors tempóban folytatták az üldözést, hogy az úttalan vidéken nem is a völgyeken át, hanem hegyen-völgyön keresztül úgyszólván légvonalban siettek az oroszok után. Az oroszok visszavonulásának módja jellemző volt. Ha az orosz úgynevezett stratégiai visszavonulást rendez, vagyis még vissza akar jönni arra a helyre, a melyet elhagyott, akkor kíméletesen rombol. Ha megverve menekül, akkor tűzzel-vassal púsztít. Elég annyi, hogy ezen a vonalon megverve menekült az orosz sereg. Turka helység például nem létezik többé.

Állandó utóvéd-harczok közepette érkeztek Szurmay honvédei május közepe táján azokra a hegyekre, a melyek mögött észak felé mély völgykatlanban fekszik Boryslav, a milliókat érő petróleumforrások sokat emlegetett vidéke.

A boryslavi magaslatokról leszállva már látták a honvédek égni a petróleumforrásokat. Mentek le, neki a lángtengernek. Az oroszok három szotnya kozákot rendeltek ki gyújtogatni és egy félszotnya dragonyost a lakosság fékentartására. Először a kincstári források lángoltak fel. Aztán az úgynevezett Hubicz-források. Harmadnap égett maga a boryslavi telep. A kozákok, a kiknek parancs szerint óvni kellett volna a franczia és angol tulajdonban levő forrásokat, nem nagyon válogattak, mert a honvédek már a nyakukon voltak. Nem is gyújtottak fel mindent. Maradtak források is, fúrótornyok is épen. Egy mérnök a gyújtogatásra rendelt kozákcsapattól harmincz rubeljével váltott meg néhány tornyot. De a tartályokat megfúrták és meggyújtották. Elvonulásuk után még tizednapra is füstös lánggal égett a petróleum a völgyben…

A honvédek ezen az égő vidéken keresztül folytatták az üldözést Drohobyc irányában. Szurmay altábornagy éjjel-nappal talpon volt és legtöbbször olyan helyen ütötte fel hadiszállását, a mely az orosz tüzérség tűzvonalában volt. Állandó és közeli érintkezésben akart lenni csapataival. Drohobycon túl kitünő terepet találtak a védekezésre az oroszok. Itt mocsarak mögé húzódtak, úgy hogy a honvédek csak az ingoványon keresztül intézhettek ellenük frontális támadást, tüzérségünk azonban ellenállhatatlan oldaltűzzel innen is kiverte őket. Különös nehézséggel járt a mocsaras vidéken a sebesültek hátraszállítása.

Drohobycban lengyel és zsidó küldöttség várta Szurmayt és csapatait. Felszabadítóikat üdvözölték a magyar honvédekben.

Becsülettel küzdöttek soraikban a magyarországi szerbek is és ide is elkisérték őket apró, teherhordó lovaikkal a bosnyákok, a kik Uzsoknál oly kiváló szolgálatokat tettek, hogy egy ott járt svájczi őrnagy hasábokat írt róluk egy bázeli ujságba. A honvédek, a kiknek történetében már napi hatvan kilométeres menetelés is előfordult, ezúttal is igen nagy és gyors marsokat végeztek. Jellemzi a csoport lelkes hangulatát, hogy mikor ezek a harczok megkezdődtek, a tiszti szolgák is a frontba kéredzkedtek és részt vettek a küzdelemben.

Az üldözés napjaiban Nowak és Liman meglátogatták egy éjszaka a tüzek mellett táborozó honvédeket. Mikor a honvédek meghallották, hogy ezek az urak Németországból jöttek el hozzájuk, valamennyien levették sapkájukat és ezt kiáltották feléjük: Testvérek vagyunk!

PRZEMYSL

Tymbark, junius.

Automobilon, olyan sebesen, mintha ott csak épp ránk várnának, mielőtt tovább mennek… a ma felszabadult Przemysl felé. Forró nyári nap. Tymbark oly békésen fekszik templomával, piros háztetőivel a dús zöld közt a mély-kék ég alatt, mint egy túlzottan színes nyomású plakát, vagy képes levelezőlap. A temető… Muhr ezredes, Szántay kapitány… Idehozatta őket Arz tábornok a limanowai dombról, mint meghatottan mesélte egyszer, a tymbarki temetőben alszanak a magyar huszártisztek, a soha el nem felejthető mártir-katonák, a Nádasdy-ezred tisztjei, meg a tizenhármas jászkúnok…

Földek, ligetek, nyugalmas, dús, szép vetés, nyári csönd, tökéletes nyugalom. A zöld vetésben egy-egy még zöldebb csík: a föld begyógyúlt forradásai. Tavaly deczemberben itt lövészárkok voltak, a hol most ezek a csíkok vonulnak. Itt-ott konzervdoboz csillog a vetés közt. Ez daczol legtovább a mindent eltörlő, mindent elsimító, mindent elfelejtő természettel.

Limanowa, junius.