Part 5

Mindenáron ki akart jönni lakni a szigetre. Most már nem volt érdemes elutazni valahova, a szezonig pedig ki lehetne huzni a szigeten is egy pár hetet.

– Én nagyon örülnék, ha kijönnél – mondta Téreiné – de figyelmeztetlek, hogy árvizet várunk.

A szőke asszonynak tetszett az árviz:

– Bánom is én az árvizet. Legalább lesz valami mulatságunk. Négy év előtt itt laktunk, amikor árviz volt és soha olyan jól a szigeten nem mulattam, mint akkor. Pompás csónak-partikat csináltunk, a másik csónakon jött utánunk a czigány és egész éjjel huzta. A kis Bárándynéval ketten voltunk asszonyok. Direkt mi miattunk itt lakott a Raffay doktor, ha jól emlékszem, meg Benedek Emil, Kriszháber… Almády… Nagyszerü volt.

– Képzelem… De most nem hiszem, hogy mulatságos lesz. Nincs itt senki. Az egyetlen Tarkovics, aki néha kinéz hozzánk.

– Tarkovics?

– Egy párszor vacsorázott itt. De mindig dühös voltam, amikor kijött. Ezek az emberek azt hiszik, hogy mindenki vak. Kijár egy szinésznő miatt, azt mindenki tudja, és ugy tesz, mintha hozzánk jönne.

Waldné lenézett a földre.

– Hát igaz az avval a szinésznővel?

– Persze, hogy igaz.

Most megint fölnézett Waldné, de egészen más volt a szeme.

– Utálom az ilyen embereket – mondta, s talán kissé tulságos is volt az a gyülölet, amely ebből a kijelentésből áradt.

Elhatározta, hogy kijön. Délután szobát bérelt a nagy szállóban, s Pirkót is oda akarta költöztetni. A kövér szőke azonban megértette, hogy ez nagyon kellemetlen lesz a barátnőjének, hát minden ékesszólásával közbevetette magát azon czél érdekében, hogy Pirkó náluk maradjon.

– Igen, hadd nálunk – kérte Téreiné.

A szőke asszony felelet helyett mosolyogva nézett Pirkóra:

– És te mit szólsz, Pirkó?

A kis hölgy zavarban volt. Csöndesen felelt:

– Én nagyon szeretnék együttmaradni Bellával.

Az anyja ráhagyta. Maradjanak együtt, ugyis egy hét még a világ, aztán következik a poros, lármás Pest.

Másnap már ki is hozta a hajó a Waldné nagy kosarait és ládáit. Kijöttek a párisi ruhák, a párisi czipők és harisnyák, hogy főpróbát tartsanak a szigeten, mielőtt bevonulnának a pesti korzóra, ahol ha végigment a szőke asszony, saját találmányu mozdulattal fogva fel a ruháját, ugy hogy az alsószoknya dus selyemfodra kilássék, megfordultak a fiatalemberek, s mivel egyebet nem tehettek, mosolyogva mondták:

– Itt megy Waldné.

Ezek voltak az ő kis diadalai. Mivel sohse látták a férjével a városban, hát beszéltek is róla egyet-mást. Az olyan asszony, akit mindenki egyedül lát a korzón, már messziről mintha azt mondaná az embernek: «Találd ki, kicsoda a másik.» És a korzó ifjai, a napos sarkon álló dzsentrifiuk, a Váczi-utczán járó bankhivatalnokok, a kezdő ügyvédek és nagyon fiatal orvosok, az öreg képviselők, a későn kelő szinészek, a hires ujságirók, szóval mindazok a férfiak, akik tizenkettőkor ráérnek sétálni, találgatták, amikor végiglebegett elegáns alakja az aszfalton, s divatos kalapja alól nagyvilági mosolylyal felelt a köszöntésre villanó czilindereknek. Ha egymásután kétszer ugyanaz a faczér orvos vagy kliens nélkül szükölködő fiatal ügyvéd kisérte végig a korzón, miközben ugy felelgetett neki, hogy jobbra-balra nézett, mások számára mosolygott, s szemeivel az ismerőseit kereste, már erről beszéltek, mint boldog halandóról. Hogy mi volt igaz a dologból, azt senki se tudta. Vannak olyan asszonyok, akikről minden rosszat beszélnek, de amikor arra kerül a sor, hogy annak a bizonyosnak a nevét is megmondják, a legszkeptikusabbak is vállat vonnak:

– Tudja az ördög.

Vagy:

– Nagyon okos asszony.

Vagy:

– Talán senki, talán mindenki.

Soha nem emlitettek nevet Waldnéval kapcsolatban. Még akik nem is ismerték, ugy néztek utána a korzón, mint valami jó ismerősük után. Feltünő asszony volt, s tudja isten… Minden, amit mondani lehetett róla, ez volt:

– Itt megy Waldné!

De ezt még azok is bizalmas hangsulylyal mondták, akik soha életükben egy szót sem beszéltek vele. A korzóé volt, ez volt az igazi férje, hű maradt hozzá, szerette és sajnálta, amikor télen vége volt. S a korzó is hű maradt hozzá, minden délelőtt lerótta neki a maga hódolat-adóját, igazán nem lett volna csoda, ha mindenki köszönt volna neki a napfényes utczán. Biztosra vehető, hogy a szép szőke asszony valamennyinek fogadta volna a köszöntését, az ő szokott mosolyával, mint ahogy nem lepődött meg azon, ha a háta mögött két vad-idegentől ezt a rövidke párbeszédet hallotta:

– Te, ki ez a szép asszony?

– Hogyan, nem ismered? Waldné!

Az ő számára a sziget nem volt egyéb, mint egy olyan korzó, amelyet minden oldalról viz vesz körül. Folytatta itt is feltünő sétáit, a régi mosolylyal kereste az ismerősöket, a régi főhajtással köszönt.

– Kikkel ismerkedtél itt meg, fiam? – kérdezte egyszer a leányától, amikor délelőtt végigsétált vele a szigeten.

Pirkó mondott néhány jelentéktelen nevet, s a végén a lehető legegyszerübb hangon tette hozzá:

– Meg egy ujságirót is bemutattak, Tarkovics Endrét.

– Igen?

Az asszony egy kicsit hallgatott. Pirkó örült, amikor látta, hogy az anyja még csak nem is gyanit semmit. Tovább sétáltak. A nagyvendéglő előtt szembejött velük Melitta kisasszony, nagy toalettben. A kis hölgy azon igyekezett, hogy valamiképpen elfordithassa a fejét, de ez nem sikerült. Kénytelen volt a szemébe nézni. A szinésznő első pillantása Waldnénak szólt, akinek frizuráját és ruháját egy másodpercz alatt egyetlen szemmozdulattal nézte végig, vette tudomásul, kritizálta meg, hasonlitotta össze a magáéval, s amely fölött még ugyanezzel a pillantással tért napirendre. A második pillantása mosolygó köszöntés volt Pirkó számára. A kis leány meghajtotta a fejét. Amikor már a szinésznő mögöttük volt, Waldné egy kis hallgatás után megszólalt:

– Ezt is ismered?

– Igen – felelt zavartan Pirkó – megismerkedtünk itt a szigeten.

– Nem szeretem az ilyen ismeretségeket.

XI.

A hajók menetrendje megváltozott, most már ritkábban jöttek, nehezebben kötöttek ki, s látszott, hogy ez a kellemetlen munkájuk utolsó fellobbanása a kötelességtudásnak. Amit Waldné mulatságnak nevezett, az már megkezdődött a szigeten. A beszivárgó viz nagy tócsákban ragyogott a virágágyak és sétányok helyén, s egymáshoz tolt padokon sétált a közönség a mocsarak fölött. A kertészek mindent megmentettek, amit csak lehetett. S a katonákat rossz volt még csak nézni is, ugy dolgoztak éjjel-nappal. Szegények a verejtékes munkában a dalolásról is leszoktak, s most csönd volt a szigeten, mindenki hallgatott, mintha valami haldokló mellett virrasztana, várva a perczet, amikor egy nagy sóhajtással mindennek vége lesz.

Csak Waldné nem érzett semmiféle szomoruságot. Neki roppantul tetszett ez az élet. Hangos nevetéssel ment a kis társaság élén minden délben a vendéglőbe, gracziózusan lépkedett a padokon, megint felfoghatta a saját találmányu fogással szép szoknyáját, kilátszott alóla kis czipellője, selyemmel átszőtt fekete harisnyája. A többiek, látva, hogy ő ily jó érzi magát, szintén megbarátkoztak a helyzettel, megszerették ezeket az ingadozó pallókat, s valóságos társasjáték volt, a mikor délben meg este nevetve, sikoltozva botorkáltak végig ezeken a hidműveken.

Pirkó csak ebédnél meg vacsoránál látta az anyját. Waldné a nagy szállóban lakott, s ha a kis leány néha fölment hozzá, ez olyan volt, mint amikor egy vidám szép asszonyt meglátogat egy kisleány-barátnője. Ilyenkor az asszony megmutogatta neki a ruháit, a párisi szinházakról beszélt, tanácsot kért tőle, hogy ma milyen ruhát vegyen, melyik fésü illik legjobban a hajához, s megkérdezte, hogy nem volt-e drága az ezerkétszáz frankos márkiz-gyürü, a minek egy nagy gyémánt volt a közepén. És Pirkó ugy beszélt az anyjával, mint valami nagyon jó barátnéjával, a ki nála sokkal idősebb, s a ki ezért férjnél is van már. Nemcsak mint anyját, hanem mint szép asszonyt is szerette, azzal az érdekes szetetettel, a melylyel minden gyerekleány vonzódik a diadalmas szép asszonyokhoz. Gyakran adott ruházkodási tanácsokat az anyjának, de ő mindig a maga feje szerint öltözködött. És ha meglátogatta, az anyja kedves mosolylyal mondta neki:

– Foglalj helyet, Pirkó.

És Pirkó, meghajtva a fejét, udvariasan felelt:

– Köszönöm, mama.

Aztán, hogy leült, hátraszólt neki fésülködés közben a szép asszony:

– Hogy vagy Pirkó? Mit csináltál tegnap egész nap?

És Pirkó megint udvariasan mondta:

– Köszönöm, mama, jól. Sétáltunk, játszottunk.

Viszont, ha Waldné ment Téreiékhez, ugy ment be a leányok szobájába, mint ahogy valami ismerősének a leánya iránt érdeklődnek. Mosolyogva nézett körül s megkérdezte:

– Ezt a monogrammot te himezted, Pirkó?

A kis leány szégyenkezve szólt:

– Igen, mama, de nagyon rossz.

– Dehogy rossz – mondta Waldné – dehogy rossz, sőt ellenkezőleg, nagyon ügyes…

És erre, mint valami idegen kritikára, szerényen felelt a gyerek:

– Óh, mama, te igazán tulbecsülöd az értékét.

De azért nagyon tévedett volna az, a ki azt hitte volna, hogy nem szeretik egymást. Pirkó imádta az anyját, s Waldné a leányát. Csak éppen az volt idegenszerü, hogy a jótulajdonságaikért is szerették egymást. Az igazi viszony anya és gyerek közt a föltétlen szeretet. Ezek külön megbecsülték egymásban a nekik tetsző tulajdonságokat is.

– Az én anyám nagyon szép asszony – mondta egyszer Bellának, a mikor a sziget kevés száraz utainak egyikén mentek a hajó felé. – Ha férfi volnék, nagyon bele tudnék szeretni. Az én anyámnak a világon semmi hibája sincs…

A hajó csak hosszu munka árán tudott kikötni. Kevesen jöttek rajta, egy-két idevaló ember, rendőr, levélhordó – és Tarkovics. A leányok már a partról látták.

– Ne reszkess – mondta Bella Pirkónak – ne reszkess, mert az szamárság. Én mondom neked. Légy közönyös, nyájas…

Már jött feléjük a férfi, mosolyogva, messziről nyujtotta a kezét.

– Kis Pirkó – szólt – tegnap este a Hangliban hallottam, hogy megérkezett a mamája. Egyenesen Párisból jött?

– Onnan, egyenesen.

Ez csak bevezetés volt a következő kérdéshez:

– És itt fog lakni a szigeten?

– Itt.

– Nem fél az árvíztől?

– Nem.

Ilyen egytagu szócskákkal felelgetett neki, mert a közönyösség nem ismeri a hosszu szavakat. Tarkovics pedig már bucsura nyujtotta a kezét:

– Na én megyek. Egy kis dolgom van, aztán később meglátogatom a mamáját. Otthon lesz maga is?

– Otthon.

S azzal már odább is állt, ügyesen lépkedte át a pocsolyákat, vigan ment, a kalapja kissé hátra volt csapva a fején. Hogy eltünt előlük, Pirkó komoly szemmel nézett a barátnőjére:

– Most menj haza, Bella, mert magam akarok maradni.

– Szervusz – mondta Bella a sértődésnek alig észrevehető árnyalatával a hangjában és elsétált. Hosszan nézett utána a kis hölgy, nézte nagy szőke haját, ringó csipőjét s most történt először, hogy cserélni szeretett volna vele. A kövér szőke gondtalanul ment, a kövér szőkét nem bántotta semmi, ő nyugodtan fog keresztüluszni ezen az életen, a mely csak az érző emberek számára van tele titokzatossággal és meglepetésekkel. Pirkó ugy érezte most, hogy a bajok, a nagy problémák, a szomoru helyzetek és az élet nagy titkai elmosolyodnak az egészséges kövérség láttára, kalapot emelnek előtte, kikerülik: «pardon, tévedtem, nem ön az» – és odábbállanak, másnál kopogtatnak.

Rövidebbek voltak a napok, most már mindig este lett, mire magányos kóborlásaiból hazatért. Mielőtt hazament volna, még sétált egyet. Most könnyebb lett a dolga, ugy vélte, mert Tarkovics jár hozzájuk. Tele volt a lelke nagy tervekkel, a melyekbe idővel bele fogja vonni a szüleit is. Igen, az anyját is. Most, csak most jutott eszébe, hogy az anyjának el kellene mondani mindent. De e pillanatban még félt, hogy ki fogja nevetni. És azt is megérezte, hogy más leányok nem félnek az anyjuk nevetésétől. Tudott leányokról, akik hasonló esetben okos barátot találtak az anyjukban. Ő félt, hogy ez a nagy szőke asszony, ez a diadalmas szépség ki fogja nevetni, ki fogja csufolni.

Ilyen gondolatokkal ment a nagy szálló felé. Most már ott lesz Tarkovics – igy okoskodott – s ő majd azon fog igyekezni, hogy megbarátkoztassa az anyjával, odaszoktassa a házhoz. Télen el fog járni hozzájuk ebédelni és lehetetlen, tisztára lehetetlen, hogy meg ne javuljon. Pirkó elhatározta, hogy szép lesz, csupa leányosság, csupa odaadás, és mint valami előérzés, a melynek megvalósulás-ize van, ugy járta át a lelkét az a gondolat, hogy a kóbor lumpból becsületes életet élő ember lesz, a ki megtisztul egy kis fehér leány kedvéért. Csak türelem kell hozzá, sok…

Csakugyan ott találta. A szálló felé vezető uton sétált az anyjával. Nem szólt. Egy ideig némán ment mögöttük és nézte őket. Rájött, hogy az ember meglátja az előtte sétáló páron, melyik beszél. A melyik nem beszél, az a földre szokott nézni. És egyre Tarkovics beszélt. Arra is rájött, hogy nagyon komolyan beszélt. A feje mozgásáról látta, hogy nem közönséges fecsegés folyik köztük, hanem a férfi valami olyat mond, a mi nagyon hozzá tartozik. Az asszony csak ment mellette, folyton a földet nézte, alig hogy felelgetett neki. Aztán a férfi valami olyat mondhatott, a mire nem volt felelet, mert az asszony minden átmenet nélkül hirtelen megállt és visszafordult. Ekkor vette észre a leányát:

– Nini, a kis leányom.

A férfi kelletlenül, még a beszélgetés komolyságával az arczán mondta, csak hogy éppen mondjon valamit:

– Igen, a Pirkó.

– Gyere fiam – szólt Waldné és beakasztotta a kis leány karját a magáéba – gyere te is velünk. Mikor vacsoráztok?

– Oh, későbben.

Érdekes, hogy most egészen uj beszélgetés kezdődött. Az eddigit nem folytatták. Pedig érdekes és komoly lehetett, hisz egyre a férfi beszélt, nem ugy, mintha elmesélne valamit, nem is ugy, mintha az időről beszélne. Az uj témát pedig csak ugy félvállról kezelte Tarkovics. «Igen?» – mondta. Vagy ezt: «Érdekes.» Valami egyében gondolkozott, ezt a kis leány hamar észrevette, hamarabb, mint ahogy férfiember venné észre asszonyon.

Aztán elváltak. Tarkovics kissé idegesnek látszott, a mikor bucsuztak.

– Mit szólna, kis Pirkó – mondta neki mosolyogva – ha egyszer csak kapnám magam és kijönnék ide lakni? Direkt az árviz kedvéért…

A feleletet be se várta, ugy ment el. Talán nem is kérdés volt, talán nem is Pirkónak szólt.

XII.

A kis hölgy egyre kevesebb vallomást tett Bellának, mindinkább önállósitotta magát a bajával, s ezért a kövér szőke elhatározta, hogy leveszi róla a kezet. Ez annál könnyebben ment, mert hamarosan akadt, a kire rátehesse. Szakavatott tanácsait egy idő óta Fóti Sándornak osztogatta, a ki sokkal jobb médium volt, mint a leány. Sándor órák hosszant értekezett vele, apróra kikérdezte, és a legtöbb dologban követte is a tanácsát. De egy napon aztán nagyon lehangoltan jelentkezett a költő:

– Te Bella – mondta neki – én hiába járok ide ki, én hiába beszélek veled, én hiába csinálok mindent, mert ez a leány szerelmes.

Bella hallgatott. Ugy érezte, hogy kötelezi a Pirkó érzésével szemben valamiféle diskréczió. De Sándor mindent tudott:

– Ez a szegény kis leány halálosan szerelmes Tarkovicsba. Most már tudom, hogy miért szereti ugy a verseit…

A maga verseire gondolt, a melyeket titokban sokkal jobbaknak tartott amazoknál.

– Soha, soha többet nem jövök ki ide a szigetre – szólt busan, – most is csak azért jöttem ki, hogy ezt megmondjam.

– Ezért nem kellett volna kijönnöd. Az ember egyszerüen elmarad és pont. Vagy nem?

– Te mindenre tudsz valamit mondani. Most már te is ellenségem vagy. Hát már mindenki ellenem fordul?

A nagy regények agyongyötrött hősei nem mondhatták ezt nagyobb keserüséggel a második kötet végén, mint a hogy most Sándor mondta. Az ő korának, az ő vágyainak minden szomorusága benne volt ebben a felkiáltásban, s isten előtt bizonyára éppoly sulylyal esett a latba, mint a nagy tragikus hősök panasza. Az ember nem adhat többet, mint a mennyije van, s a Sándor egész világa éppugy benn volt az ő panaszában, mint régen a vértanuk utolsó szavában az ő egész világuk. Sándor erősen érezte, hogy ő vértanu, s hogy a szive okvetlenül meg fog szakadni. De önállóság, az kevés volt benne, s ezért fájdalmas hangon kérdezte meg a leánytól:

– Hát most mit tegyek?

Bella szigoruan felelt:

– Ilyenkor legjobb, ha az ember felejteni próbál. Eleinte nehezen megy, de utóbb bele fogsz törődni. Oh, hányszor mentem én át ezen!

Leintett kezével a levegőben, mint a kinek nagyon a kisujjában van az egész dolog, Sándor pedig lemondó hangon felelt:

– Ugy is fogok tenni. El fogom felejteni, kerülni fogom, igyekezni fogok, hogy sohse lássam. Pesten ez könnyen fog menni, ide pedig egyszerüen nem jövök ki többet. Ugy-e?

– Ez a legjobb.

Tetszett neki ez a szép lemondás:

– Soha, soha többé nem jövök ki. Legyen szerelmes és én kivánom neki, hogy szeressék viszont. Legyen olyan boldog, a milyen boldogtalan én vagyok.

«Érdekes – gondolta Bella – a férfiak mindig szóról-szóra ezt mondják.»

Sándor, ha már a másik előtt nem lehetett, Bella előtt mutatkozott nemesszivü lovagnak.

– Én leszek majd egyszer a legjobb barátja. Én hozzám jöjjön el a panaszával. Mondd meg neki, hogy ha majd összekap a férjével, én majd odamegyek és kibékitem őket. Az esküvőjén is ott leszek. És mondd meg neki, hogy majd ha egyszer…

Ez a «majd ha egyszer» nagyon fájt. Egyike a legfájdalmasabb formáknak a magyar nyelvben.

– Majd ha egyszer… valamikor…

Nem birta tovább.

– Sándor, ne bőgj – mondta szigoruan Bella, s most elemében volt. – Ne bőgj, gyere ide…

Simogatni kezdte:

– Az csacsiság, ha a te korodban valaki az ilyen gyerekséget ugy a szivére veszi. Vedd tekintetbe, hogy minden ember, mielőtt megnősül, egy csomó leányba szerelmes, és mindenikről majd nevetve mesélsz a feleségednek.

– Én nem – mondta a fiu őszintén – én nem fogok… soha, soha…

Gyönyörüen engedelmeskedett a nagy törvénynek, amely azt mondja, hogy minden kielégitetlen szerelem azt hiszi magáról, ő az utolsó. A leány még a könyeket is letörülte a szeméről:

– Az imént még olyan okos voltál. Nézz rám. Jól teszed, ki se gyere többet…

A fiu a szemébe nézett és daczosan felelt:

– És azért is ki fogok jönni minden nap. Tudod?

Hirtelen elhallgatott, mert Pirkó jött feléjük. A kövér szőke már készen volt a legközelebbi tanácscsal:

– Hamar törüld meg a szemed, ne lássa, hogy sirtál!

De ez már tele volt daczczal, s keményen szólt:

– Azért sem törülöm le, hadd lássa. És ha nem akarja látni, menjen el. Elég nagy a sziget.

Kifutta az orrát, minden nagy gyász ezzel végződik. És vad pillantással várta Pirkót.

A kis hölgy lassan jött feléjük. Hallgatta, mint jár a szél fölötte a lomb közt, figyelt a Duna neszére s közben tele volt gondolattal. Tarkovics kijön lakni a szigetre. Az egészből egy szót se értett. Melitta kisasszony az árviz hirére azonnal beköltözött a városba, ez nem volt neki való mulatság. És különben is a pocsolyák tönkretették összes alsószoknyáit. De hát akkor miért jön ki? Kiért jön ki? Egy pillanatig se gondolt arra, hogy ő miatta jön ki. Zugott a lomb, sóhajtott a fák közt a szél és Pirkó érezte, hogy tudja már a kijövetel okát. Érezte, hogy tudja, igen, ezt igy kell mondani. Még a lelke legmélyén se volt megformálva ez a tudat. Még csak sejtés se volt. De érezte, hogy az első élesebb bizonyitékra egyszerre tudni fog mindent, minden kapcsolatot megtalál, világos lesz előtte minden. Oly nagyon gondolkozott, hogy elment volna Belláék mellett, ha meg nem szólitják. Már néhány lépéssel el is hagyta őket, amikor a szőke utána kiáltott:

– Pirkó, meg se állsz?

Fölkapta kis barna fejét s ijedten nézett feléjük. Aztán visszafordult, s odament.

A költő azonban annyira daczos volt, hogy csak félvállról köszöntötte s olyan durvasággal, amely neki magának fájt legjobban, mondta:

– Azért nem muszáj éppen idejönni. Én miattam ugyan megállni se érdemes.

XIII.

Másnap este megjelent Waldné a leányok szobájában. Mostanában már a séta se volt kellemes, annyi volt a viz az utakon, s igy a leányok a szobájukban maradtak vacsora után. A szép asszony vigan szólt:

– Adjátok kölcsön egy-két napra a leányomat. Szükségem van rá.

Nevettek. Pirkó azonban egy kicsit büszke is volt erre a kitüntető bizalomra, Egy ideig még évődtek: «Adjuk» – «nem adjuk» – végre is odaadták, és a hüvös, esőre álló estében elmentek ketten: a szép asszony, meg a kis hölgy, karonfogvást, mint két barátnő, akik közül az egyik már olyan nagy, hogy gardirozhatja a másikat.

– Most velem fogsz maradni sokáig, Pirkó – mondta az asszony – nálam fogsz aludni és együtt ebédelünk a szobában. Jó lesz?

– Jó.

– Majd én mesélek neked Párisról, te meg elmondod, mi történt azalatt a szigeten.

Programmot csináltak, oly szokatlan volt, hogy hosszabb ideig együtt lesznek. Azontul hazáig nem is szólt semmit az asszony. Csak ment a leánya mellett, magához szoritotta gyönge kis karját, s örült, hogy egy kis meleg madártest van mellette, hogy okos szem néz rá, hogy van valaki, aki beszél, ha ő elunja. Fönn a szobában még rendezkedtek egy kicsit, a kanapén ágyat vetettek, aztán lefeküdtek. Az asszony mindjárt elfujta a gyertyát, s csönd lett. Künn nagy szél járt, valami távoli viharnak a hirnöke. A fák koronái az ablakuk alatt zugtak és az ablakon nem jött be semmiféle halvány derengés. Az ég nagyon felhős lehetett. A kis hölgy az anyját figyelte, hogy alszik-e. Nem aludt. Aztán megfordult s megpróbálta, el tud-e aludni. De künn nagyon süvöltött a szél, a fák szinte harsogva zugtak, meg aztán miért éppen most jön ki lakni Tarkovics, amikor viz alá kerül a sziget és Melitta kisasszony már rég beköltözött Pestre?

A másik ágyból, mint egyszer nem is olyan régen a Belláéból, ugyanaz a kérdés jött:

– Alszol, Pirkó?

– Nem, mama.

És ugyanaz a hivás:

– Gyere át az ágyamba.

Egy pillanat alatt ott volt Pirkó a nagy ágyban, amelyben több párna volt, mint a leányok ágyában szokás, amely parfümös is volt egy kissé, anélkül, hogy parfümözték volna. De itt nem volt semmiféle beszélgetés. Az asszony mellére vonta a leánya fejét, s Pirkónak csak most tünt fel, hogy az anyja se aludt mostanáig. Odabujt mellé, jól érezte magát. Az ablakot nagy esőcseppek kezdték verni és Waldné sóhajtott. Hosszu ideig nézett maga elé a sötétbe, aztán egyszerre nagyon erősen magához szoritotta a leányát, még mindig szótlanul.

«Miért jön ki éppen most lakni – gondolkozott a kis leány – éppen most… talán csak nem miattam?»

És ekkor érezte a második szoritást, s hogy oly közel volt az anyjához, a szoritásról azt is érezte, hogy az asszony sir.

– Valami bajod van, mamuska?

Titkolni nem tudta, letagadni meg nem lehetett ezt a sirást. Hát ezt mondta:

– Sok, sok bajom van, kis leányom…

S most arczához támasztotta az arczát, amely forró volt és könyes, ugy feküdtek ketten egy párnán, az anya és a leánya, mialatt künn elállott a szél s megeredt a bő nyári zápor, zuhogott a fák közt egyenletes, csöndes zugással. Messze, valahol a Jánoshegyen is tul, zengett az ég. Pirkó reszketni kezdett.

– Félsz a zivatartól, kis bolond?

– Nem félek, mama. Nem tudom, miért reszketek ugy.

És reszketett, valami nagy izgalom rázta gyönge, ideges kis testét, igy vonult be a lelkébe égzengés muzsikájával, viharos éjszakán annak a megfejtése, hogy mért jön ki lakni Tarkovics, holott már mindenfelé áll a viz a gyepen s Melitta kisasszony rég beköltözött…

Elaludt, előbb, mint az anyja, s amikor a sudár asszony ezt észrevette, ugy tett vele, mint kicsi korában szokta: ölbe fogta, óvatosan átvitte a maga ágyába, betakargatta s nagyon csöndesen megcsókolta a haját.

– Aludjál kis leányom – mondta alig hallhatóan, aztán az ablakhoz ment, ki próbált nézni a vak éjszakába, majd visszabujt az ágyába és a falnak fordult.