Part 4

«Kisasszony, bevallom, hogy én önnek esküdt ellensége vagyok. Talán egykor nevetni fogok ezen a kijelentésen, de most komolyan veszem. Bevallom önnek, kisasszony, hogy szerelmes vagyok Tarkovics Endrébe. Hiába próbálná tagadni, tudom, hogy mily viszony van önök között. Fiatal leány vagyok, csak őszszel leszek tizenöt éves, de a jó isten ugy akarta, hogy már most komoly szemmel nézzem az életet és hogy megértsek sok olyan dolgot, amit a velem egykoru leányok még nem értenek. Csak egyetlenegy izben emlitettem ön előtt Tarkovicsot s ön ekkor közönyösséget szinlelt. Ennek őszintén megvallva örültem, amit most szégyenlek. Az bizonyára feltünt önnek, hogy egy idő óta nem várom a szokott helyen. Ha jó emlékezőtehetsége van, arra is emlékezni fog, hogy látogatásaim azóta a nap óta maradtak el, amikor Tarkovics önt meglátogatta s önök együtt kerestek engem a sziget végén. Most megmondhatom, hogy ott voltam, de menekültem önök elől, mert nem birtam volna el ezt a találkozást. Szerencsétlenségemre ezen a napon meg kellett bizonyosodnom arról, ami eddig csak mint gyanu kinozott. Nem röstellem bevallani, egy bokor mögé bujva néztem önöket s láttam, amikor Tarkovics önt megcsókolta a száján.»

«Joggal mondhatja, kisasszony, hogy nekem mindehhez semmi közöm s hogy ez a kettejük dolga. De én szeretem Tarkovics Endrét, olyan szerelemmel kisasszony, aminővel ön már nem szerethet senkit; egy tizenötéves leány első szerelmével. Érzem, hogy az életem és halálom ez az ember. Ne nevessen ki, jól tudom, hogy ez sablonos mondás. De énnálam többet jelent, mint másnál, mert én okosabb és érettebb vagyok, mint más leány huszéves korában. Ezt ne vegye henczegésnek, csak őszinteségnek. Ha őszinte voltam a hibáim bevallásában, türje el az erényeimet is.»

«Ezt a levelet nem irom minden czél nélkül. Föltettem magamban, hogy ezt az embert a jó utra terelem s megmentem, még pedig magamnak. Ugy-e nevetséges az ilyen terv egy gyerektől? Én meg fogom mutatni, hogy keresztülviszem. Még eddig mindent végigcsináltam, amit elkezdtem. Ebben a munkában segitségemre lesz a jó isten, aki bizonyára inkább kedvez az én szerelmemnek, mint az önének. Mi ketten harczolni fogunk ezért az emberért, kisasszony, s meglátjuk, ki fog győzni. Én az egész lelkemet és minden szép gondolatomat viszem ebbe a harczba.»

«De mielőtt ezt elkezdeném, egy kérdést intézek önhöz. Tudom, hogy régóta szereti Tarkovicsot, s azt is tudom, hogy az önök világában szokatlan az ilyen hosszu viszony. Mégis megkérdezem öntől: hajlandó-e lemondani erről az emberről? Ön nem teheti boldoggá, higyje el nekem. Az ilyen nagyon romlott ember, mint amilyen az, akiért én meg tudnék halni ebben a pillanatban, csak egy gyerek mellett tud megjavulni. Bocsásson meg a nyiltságomért, de mindent kimondok: önnél nem az utolsó ez az ember, nálam legalább az első. Én többet tudok adni neki, mint ön. Ön legföljebb a jövőjét tudja neki adni, de én neki tudom adni a multamat is, mert az én életem ő nála kezdődik. Az lehetetlen, kisasszony, hogy ön ugy szeresse ezt az embert, mint én. Az lehetetlen, hogy ön meg tudjon halni érte. Az lehetetlen, hogy ön egyáltalán szeresse, mert én ugy értem a szerelmet, hogy nincs más semmi, csak az. Én nem tudom már, hogy mit irok, én mindent el akarok mondani önnek, de érzem, hogy eddig még semmit se mondtam. Szeretem azt az embert, könyörüljön meg rajtam, adja nekem, mondjon le róla, én esküszöm önnek, hogy soha senki mást nem szerettem és soha nem fogok mást szeretni, mint ezt, én szeretem ezt az embert, én a felesége akarok lenni, én nekem nincs senkim, a mamám Párisban van, én itt egyedül vagyok az egész világon, csupa idegenek közt – –»

Itt már könyek csöpögtek a papirra és Pirkó érezte, hogy a legkeservesebb bolondság az, amit eddig a kis levélpapir hat oldalára leirt. Most már nem is a kisasszonynak irt, hanem magamagának, jól esett látnia betükbe formálva a keserüségét, jól esett leirnia ezt a szót: _szeretem_, mert ha csak kimondta, hamar elröppent, igy azonban előtte maradt és hosszan fájt, aminél nagyobb gyönyörüség nincs a világon. Fogta a tollat és most már óriási betükkel irta: «szeretem, szeretem, szeretem», aztán a nevét: «Endre, Endre», ahányszor csak ráfért a papirra. Amikor a papir tele lett, észrevette, hogy nagyon bakfis. Apró darabokra tépte össze a levelet, egy sarokba dobta, elfujta a gyertyát és a paplan alá bujt. Néhány nap óta szomoru vonzódással szerette a vánkosát. Igazán nem volt más senkije, csak ez a néma, puha kis vánkos, hát ráhajtotta a fejét, az egyik csücskét az arczára huzta s összeszoritott ajakkal ugy sirt bele. Azon sirt, hogy ily nagyon fiatal. És a fizikai törvények rideg kegyetlenségével meredt elébe az a tudat, hogy az embernek öt évig kell várni, hogy öt évvel idősebb legyen. Ez rettenetesen fájt neki, keserü csuklással rikatta s most ezen a fehér ágyon vonagló szerelmes kis testben ott izzott az egész emberiségnek az a keservesen lealázó küzdelme, amelyben a természet igazságai, mint a fuvott üveget, ugy törik össze a mi engedetlen szivünket.

VIII.

És a Duna se volt olyan, mint máskor.

A holdfényen szeliden siető vizből, amely a parti bokroknak elfecsegte a titkait s amelynek ezer apró hullámján ragyogva játszott nappal a nap, éjjel a hold, komoly, hallgatag folyam lett. Felülről nagy esőzéseket jeleztek s az ausztriai hegyek vize megdagasztotta a Dunát. Most piszkos, sötét volt a vize nappal, gyorsabban hömpölygött a tenger felé s nem locsogott a parti köveken. Mintha nem érne rá most ezekre a szelid mulatságokra, mintha nagyon komoly gondolatok bántanák. Éjjel fekete volt, fénytelen. És napról-napra nagyobbra dagadt. A tulsó part egyre távolodott a szigettől s a bokrok nyakig álltak a vizben. A villa mögül eltünt néhány ismerős kő, amelyre oly jó volt kiülni esténként. A füzfabokroknak csak a teteje állt ki a piszkos vizből s ha Pirkónak eszébe jutott volna még egyszer fölmenni a sziget csucsára, meglepetten látta volna, hogy most nem lehet kimenni a csucsra, a szép fehér homokból iszap lett s azon a bizonyos bokron keresztülfolyik a Duna, csak éppen a legfelsőbb ágai merednek ki belőle, mintha segitség után kapaszkodnának, de időről-időre ezeket is elrántja az ár, ugy pattannak vissza ijedten. A folyam felmondta a barátságot apró barátaival, a kis kövekkel, bokrokkal, ágakkal, keresztülgázolt rajtuk s végleg elfeledte a napsugaras délelőttöket és az enyhe éjszakákat. Most komoran sietett, nem törődve semmivel.

Egy szerdai napon váratlanul megjelent Téreiéknél Tarkovics. Ott tartották vacsorára, s a kövér szőke nagy ravaszul kicsinálta, hogy az asztalnál Pirkó mellé kerüljön. Pirkó oly izgatott volt, s oly sok szomoru boldogság rohanta meg a szivét, hogy alig beszélt a vacsoránál. Tarkovics főleg a háziasszonynyal foglalkozott, s Pirkónak csak olyan mondatok jutottak, amelyekre igennel vagy nemmel lehetett csak felelni. De ha a legkomplikáltabb mondatokat mondta volna is neki, azokra se tudott volna másképen felelni. Szóval az asztalnál nem történt semmi különös. Amikor azonban vége volt a vacsorának, Térei ur szivarra gyujtott és igy szólt:

– Ajánlom, hogy menjünk egyet sétálni a partra. A Duna most rendkivül érdekes. A Lloyd estilapja azt irja, hogy még fog áradni. A felügyelővel beszéltem, az meg azt mondja, hogy holnap katonák jönnek töltést csinálni. Nem is utolsó dolog, egy kis árviz…

El is indultak, a part felé. A kövér szőke az anyjába kapaszkodott, igy akart segiteni Pirkónak, hogy Tarkovicscsal mehessen. Szerencsére a fürdőház előtt Térei ur egy ismerősével találkozott, aki hozzájuk csatlakozott, s három percz mulva a legmélyebb kereskedelmi beszélgetésbe elegyedett Térei urral. Pirkó legelől ment, egyedül. Nem kereste Tarkovicsot. Ha akar, jöjjön utána. Most jutott csak eszébe, hogy haragban van vele. Lassan mentek, s most, amikor Pirkó hátranézett, látta, hogy egy házaspár csatlakozik Téreinéhez. Ijedten kapta vissza a fejét, mert azt is látta, hogy Tarkovics elválik a társaságtól és feléje jön:

– Piroska, álljon meg, az istenért!

Pirkó megállt, de nem fordult hátra. Nagyon dobogott a szive, s félt, hogy nem fogja elég ügyesen adni a közönyöst. A férfi melléje került s oly közel ment mellette, hogy a karjaik érintették egymást.

– Ha jól emlékszem – mondta – mi haragban vagyunk… ugy-e?

– Én már nem emlékszem rá – felelt közönyösséget szinlelő hangon a kis hölgy, s most nagyon szegényesnek, szomorunak tünt fel előtte ez a kisleányos kaczérság.

– Dehogy nem emlékszik, gondolkozzék csak egy kicsit. Amikor utoljára találkoztunk.

Pirkó egyideig ugy tett, mintha gondolkoznék, s mintha ez a dolog sehogyse akarna az eszébe jutni. Aztán eszébe jutott, hogy egy hét mulva már itt lesz az anyja, sietni kell a munkával. Hirtelen elhatározással ezt mondta:

– Mi nem akkor találkoztunk utoljára, amikor ön gondolja.

Tarkovics nem értette.

– Hogyan? Dehogy nem… az utolsó hajónál, amikor kikisértek, amikor Heinéről beszélgettünk. Láttam, hogy nem tetszett magának, amikor gyereknek mondtam. Nem akkor találkoztunk utoljára? Hát mikor?

A kis hölgy most ugy érezte, hogy minden a koczkán van. Merész lett.

– Azóta nem volt a szigeten? – mondta.

– Azóta? lássuk csak… nem.

Pirkó nyugodtan mondta:

– Hát ez egy közönséges hazugság.

A férfit bosszantotta, hogy ez a kis fruska igy beszél vele. De tetszett neki a vizsgálóbirói számonkérő hang. És a kis leány oly arczot vágott, mint amikor a biró egy hazugságot hall és tudja, hogy öt percz mulva rásüti a tanura, s az kénytelen lesz pirulva szégyenkezni.

– Kisasszony – jegyezte meg udvariasan – legföljebb tévedés, nem hazugság.

– Amit most mondott, ez meg szemérmetlen. Maga jól tudja, hogy hazudott. Érti! Nem tévedett, hanem hazudott.

Bántotta, szidta, s ez neki magának fájt. Ez oly jó volt. Igy lehet megérteni azokat a férfiakat, akik pofon tudnak ütni egy asszonyt, akibe halálosan szerelmesek.

– Ne is próbáljon egyebet mondani – folytatta Pirkó – mert láttam. Csütörtökön délelőtt itt volt és a felsőszigeten sétált egy hölgygyel.

– Igen – vetette oda a férfi – ezt már egészen el is felejtettem…

(«Istenem, ha ez igaz volna!»)

– Az se igaz, hogy elfelejtette. Az ember nem minden délelőttöt felejt el. Például nem felejti el az olyan délelőttöt, amikor megcsókolt valakit, akit szeret. Én legalább igy képzelem.

Tarkovics megállt:

– Hát ezt már honnan tudja?

– Csak jöjjön, ne álljunk meg, mert még meg találnák hallani. Azt meg nem akarom, a maga érdekében se. Onnan tudom, hogy láttam. Engem kerestek a sziget csucsán, a kisasszony egészen előrement, de nem talált meg. Aztán puszit kért magától és maga megcsókolta a száján. Mondja, hogy nem igaz.

A férfi mosolygott:

– Persze, hogy igaz. Ha látta, hát igaz. Ezt megtanulhatja tőlem, hasznát is veheti, majd ha nagyobb lesz. Semmi sem igaz addig, amig bizonyiték nincs. Az ember addig hazudik, amig lehet.

– Gyönyörü.

– De egy vallomással tartozom. Az az egy igaz, hogy ezt a délelőttöt elfelejtettem. Egy csók, az hamar megy nálam.

Kereste pillantásával a kis lány tekintetét, de nem tudta megtalálni. Most megértette, hogy ez a gyerek szerelmes belé. Egyideig nem szólt egy szót se, ugy mentek egymás mellett a parton. Aztán minden czél nélkül lekanyarodtak egy mellékutra, a mely a tubarózsák közé vezetett. A magasszáru fehér virágok illatát már idáig lehetett érezni. Tele volt velük a levegő, ilyenkor este bizonyára versenyeztek, hogy melyik tud több illatot lehelni. Messziről mély zugással hallatszott ide a Duna, amely most ezt a szokást is fölvette. Fojtott, halk basszusban zugott, ahogy nagy tömegével rohanva gázolt keresztül a bokrokon, s ahogy elhuzta egy-egy darabon a beléje függő lombot. Pirkó érezte, hogy nem birja tovább. A férfi gunyos dolgokat beszélt mellette, minden szavával megsebezte. Csupa seb lehetett most a szive, ugy vélte a kis hölgy. Tarkovics pedig tovább léháskodott, játszott a gyerekkel, tetszett neki ez az ostoba kis kaland.

– Ne higyje – mondta – hogy én bennem maradt egy csöpp szentimentálizmus. Csak egy hit maradt meg bennem, a jó kávé iránt. Ezt az egyet szeretem a világon. Ami a szerelmet illeti, az nagyon szép lehet, tizenöt forintért olyan szerelmes tárczát irok, hogy mindenki sir belé. Nem kell azt hinni, hogy mi gimnazisták vagyunk. Sőt olyanok is vannak köztünk, akik nem is voltak azok. Az én imádott mesterem, Zola Emil nem tett érettségit.

– Istenem – mondta halkan Pirkó – milyen borzalmas dolgokat beszél. Ha nem tudnám, hogy egy kis iskolásleány előtt akar henczegni a blazirtságával…

A férfi mosolygott. Ő isten bizony igazat beszélt. Neki minden sifli volt ezen a földön, igazán csak a jó kávét és jól fölszerelt fürdőt szerette.

– Higyjen, amit akar. Nekem mindegy. Én már ilyen vagyok. Én belőlem sohse lesz férj és családapa. Vannak napok, amikor elhiszem, hogy ez az igazi nagy boldogság, de inkább meghalnék, mintsem hogy megházasodjam. Én egy tönkrement ember vagyok.

Voltak pillanatai, amikor igy elszomorodott. De ennek az volt az oka, hogy keveset aludt, s reggel ujból megbizonyosodott, hogy hull a haja. Ugy vette észre, hogy öregszik, vége a szépségének, az elegancziájának, összegyüri ez a czigányélet, amelyről azonban nem volt hatalom, amely leszoktassa.

– Egyidőben gondoltam arra, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy gazdag zsidóleány belém szeretett és a szülei szerették volna, hogy elvegyem. Kaptam volna vele százötvenezer forintot.

– És nem szégyelte volna, pénzért nősülni?

– Nem én. Ha ő nem szégyelte, énnekem ugyan nem voltak lelkiismereti furdalásaim. Apropó, erről is leszoktam.

A társaság messze elmaradt mögöttük, most egyedül voltak, ketten, a tubarózsák közt. Csöndes kis szél jött a Dunáról. Pirkó megszólalt:

– Mondja, nem sajnálja magát?

– Most talán egy kicsit… De egy óra mulva a kávéházban leszek, ott világos van, a barátaim szójátékokat mondanak, vad, akaratos asszonyokról beszélnek és akkor elfelejtek mindent. Magával nem beszélek többé, kis leány, mert maga csupa fiatalság és csupa jövő… Ha magával vagyok, látom a nyomoruságomat és eszembe jut, hogy az életemet eljátszottam.

Pirkónak arczába szaladt a vér. Boldog volt, hogy ezt hallotta. Hogyan, hát ő mégis volt valami hatással erre az emberre? Bizalommal teli hangon mondta:

– Én esküszöm, hogy meg tudnám javitani magát, Tarkovics ur.

Komolyan, becsületes melegséggel nézett a leánykára. Egy kicsit meg is ijedt. Ebben a pillanatban a szép Waldnéra gondolt. Az volt olyan vad, akaratos asszony; «ilyennek képzelte ő az igazi asszonyt». A szikrázó szőke hajkorona jutott az eszébe, a szép, érett asszonyi váll, amelyen már minden finom árnyalat kifejlődött, nem ugy, mint ezen a kis leányén.

Haragudott magára, de nem tehetett róla, folyton az asszonyra kellett gondolnia, s arra az estére, amikor egy vacsora után egyedül maradt vele egy közös ismerősük kis szalónjában, s amikor egy szót se szóltak egymáshoz. Csak ránézett Waldné, daczos pillantással, amely azt mondja, hogy «nem» – még mielőtt ő kért volna valamit.

Aztán megfogta Pirkó kezét.

– Jó kis leány – mondta neki. – Csak annyi adósságom ne volna.

Elmosolyodott, hogy látta a szerelmes fényt a kis hölgy szemében, hogy látta félig nyitott kis száját, amin most egy forró lehelettel minden vallomás feléje szállt.

Csöngettek. Sietni kellett az utolsó hajóhoz.

– Jó kis leány – ismételte, miközben eleresztette a kezét, – jojczakát.

IX.

Katonák jöttek a szigetre. Igazi ellenség, ásóval, kapával fölfegyverkezve, vörösarczu német tisztek vezénylete alatt. Ezek az utásztisztek csizmában jártak, mérnöki eszközöket kezeltek s nyugodtan nézték, hogy a legényeik kivágják a bokrokat, eltemetik a virágokat, gödröt ásnak a legszebb pázsit közepén s mint valami baromcsorda, ugy tiporják össze a muskátliágyakat. A viz már beszivárgott a szigetre, lépten-nyomon pocsolyák támadtak. A parton serényen haladt a munka, alacsony, de erős töltés készült, a katonák egész éjjel dolgoztak fáklyafény mellett. A máskor csöndes éjszakában most talicskanyikorgás hallatszott s a tisztek káromkodása. A Duna pedig mindevvel nem törődött, egyre rohanóbb lett, éjszaka félelmetes gyorsasággal vágtatott, a sziget csucsáról nézve olyan volt, mint valami piszkos, sárga tenger. És egyre hozott valamit. A sziget csucsán megakadt a bokrokban egy-egy messziről jövő szénaboglya, kisebb gerenda, törött butordarab. Valahol messze már elkezdte a viz a rettenetes pusztitást s fenyegetésül előreküldött ilyen szomoru dolgokat. Egyszer egy fél háztető uszott le a folyam közepén s egy napon a tehenes egy kétéves kis leány tetemét találta meg a bokrok közt. A szigetlakók megrémültek, csak most kezdték tisztelni a Dunát, amelyen eddig oly könnyed elegáncziával uralkodtak a karcsu helyi hajók és az evezősegyletek szkiffjei. Egypár család azonban összebeszélt, hogy itt marad, még ha el is önti a szigetet a viz. Akik már átnyaraltak itt egy árvizet, azt mondták, hogy ez nagyon mulatságos, az ember csónakon megy a szállóból a vendéglőbe.

A tubarózsák közt nem volt viz. Az a darab, most látszott csak, kis emelkedésen volt. S Pirkó örült, hogy a tubarózsáknak nem esett bajuk. Most szerette ezeket az elegáns, arisztokrata virágokat s amikor csak lehetett, közéjük ment. Az illatuk arra az estére emlékeztette, amikor Tarkovicscsal itt volt, amikor oly nagy és szép gondolatai támadtak s amikor Tarkovics oly léhán nevette ki.

Most már szótlan lett a kis leány. Bellának se mondott semmit, sőt azt szerette volna, ha a kövér szőke azt hiszi, hogy már mindennek vége. Csodálatos komolysággal nagy szenvedélylyé kezdett érni gyereklelkében ez a szerelem. Órákhosszant ült egyedül a tubarózsák közt s azt hitte, hogy gondolkozik, pedig csak azzal foglalkozott, hogy érzett. Érezte a bánatát, néhány szomoru kis emlékét, ami ebből a néhány szegény találkozásból a lelkében maradt, átérezte kis multját s titokzatos, végtelennek látszó jövőjét.

Itt találta egyszer, alkonyatkor, Sándor. Pirkónak levél volt a kezében. Ez a levél jelezte, hogy szülei a napokban hazaérkeznek. Az anyja talán már holnapután kijön a szigetre, ki tudja, nem viszik-e vissza Pestre, ki tudja, mi történik vele.

– Miért olyan szomoru, Pirkó kisasszony? – kérdezte a fiu, akiben ma még kevesebb volt az eget ostromló gimnazistából, mint a multkor. A szerelem nagyon szigoruan bánik a szolgáival.

A kis leány örült ennek a fiunak. A maga sorsát látta benne. Valamiképpen tehát kenyeres pajtások voltak, mind a ketten a boldogtalan szerelem keserü kenyerét ették.

– Vége a szabadságomnak – felelt – hazajön a mamám, most megint rabszolga leszek. Itt olyan jó volt, egyedül, szabadon, azt tehettem, amit akartam…

Sándor sóhajtott. A leány ezt észre se vette; tovább folytatta a gondolatát:

– Pesten megint elkezdődik a régi életem. Nem tudom, miért, de rettegek attól, hogy vissza kell mennem az én kis fehér szobámba… pedig azelőtt ugy szerettem. Nagyon nehezen fogom itthagyni ezt a szigetet, külön fogok bucsut venni a vánkosomtól, a paplanomtól, a bokroktól, a Dunától, ezektől a tubarózsáktól…

Csöndes-szeliden hunyt le a nap, fényes szinek égtek a felhőkön. A fák és a bokrok megnagyobbodtak körülöttük, a nagy pázsit szélei beleolvadtak a cserjébe. A friss zöld szin eltünt, mintha sötét, kékesszürke fátyol ereszkedett volna a fákra. És sóhajtani kezdtek a platánok és meghajtotta a szellő a hosszu füszálakat és most erősebben illatoztak a tubarózsák, mint valaha.

– Ideköt valami – folytatta Pirkó, de most halkabb lett a hangja, oly szépen illett ehhez az alkonyathoz – ideköt valami, amiről nem tudom, hogy micsoda. Előre tudom, hogy ha majd jövőre visszajövök ide, nagyon szomoru leszek. Voltam már igy többször is. Ha semmi sem változik is azon a helyen, amelyet szerettem, elszomorodom, ha viszontlátom. Maga költő, Sándor, maga meg fog érteni, ha azt mondom, hogy nincs szebb dolog, mint a mult. Én gondolkoztam ezen és ugy találtam, hogy az érző ember előtt nincs keserü emlék. Minden emlék szép, mert minden emlék szomoru. Én szoktam az ilyesmin gondolkozni, néha egész éjszaka. Például minél régebben olvastam egy verset, annál szebb. Igy vagyok a zenével is. Ha valami szép, szomoru dalt hallok, arra gondolok, hogy milyen édes lesz ezt másodszor hallani, egy év mulva.

– Maga szereti a szomoru dolgokat?

– Csak azokat szeretem. Örülni mindenki tud. Ez valami durva dolog.

Sándor ezt nem értette. A férfiak nagyon későn jönnek rá az ilyesmire, sokkal későbben, mint a leányok.

– Pirkó – mondta – én ugy szeretem magát hallani. Nem tudom, hogy miért.

Érdekes, ő éppen ugy volt Tarkovicscsal. Most eszébe jutott kedves, hizelgő hangja, a megrögzött lumpot jellemző gyerekes nevetése, meg az a csodálatosan muzsikaszerü átmenet, amelylyel a léhaságból átment a bánatos őszinteségbe a minap este. Ez éppen itt történt, ezek közt a…

Észrevette, hogy Sándor megfogja a kezét. Fölugrott és hirtelen nagy lett a lélekzete. Szólni akart, de akkor már előtte térdelt Sándor:

– Szeretem, Pirkó szeretem…

Megsajnálta. A kezében hagyta a kezét és nagyon csöndesen szólt:

– Hagyja, szegény Sándor.

De Sándor most már nem hagyta. A másik kezét kereste és meg akarta csókolni. De erre kikapta a kezét az övéből Pirkó és elszaladt. A fiu utána bámult, de a kis fehér matrózruha már akkor eltünt a magas virágágyak mögött. Most már sötét volt, s ahogy Sándor körülnézett, látta, hogy égnek a lámpák. Haza kellett mennie. Lehajtotta a fejét és a hajó felé indult. De a kanyarodónál még visszafordult egyszer és busan mondta:

– Hagyja, szegény Sándor.

Pirkó beszaladt a villába, s örült, hogy nincs otthon senki. Rávetette magát az ágyára és a szivére tette a kezét. «Istenem – gondolta – most közelről láttam egy boldogtalan szerelmest.» Kezdte a maga érzéseit elemezni, ugy vélekedvén, hogy Tarkovics ugy érez vele szemben, mint ő Sándorral. Aztán sok, sok más gondolata jött. Az egyiknél meg is rázkódott egy kicsit. Ugyanis fölvillant az agyában az az ötlet, hogy milyen furcsa volna, ha ő valamikor nőül menne Sándorhoz. De nem ennél az ötletnél rázkódott meg. Elképzelte Sándort, mint jómódu ügyvédet, mint a férjét. Elegáns lakásuk van, modern stílü kis szalonnal, amelyben ő egyedül ül egy hosszu téli estén. A multakra gondol. Messziről, mintha tubarózsaillat szállna feléje. Szomoruan néz maga elé. Kopogtatnak az ajtón, s ő közönyösen szól: «szabad». Bejön egy ur, de erre ő fölugrik a székről és arczába szalad a vér. «Hogyan, maga az?» «Én vagyok, Pirkó» – feleli Tarkovics, mert ő az az ur, a ki bejön, egy kicsit megkopaszodva, kissé öregebben… De ez még mindig nem az a pont, ahol Pirkó megrázkódott. «Én vagyok» – mondja az az ur, aki bejön és aki Tarkovics. Ő nem tud szólni. Endre közelebb megy hozzá és reszkető hangon kérdezi: «Még mindig szeret, Pirkó?»

Pirkó ezen a ponton rázkódott meg.

X.

A szép szőke asszony, a Pirkó édesanyja, valóban megérkezett Párisból, s már az első napon kijött a szigetre. Ugy találta, hogy a kis leánya sápadtabb, mint máskor. De ez volt az egész. Egyebet nem vett észre, s örült, hogy beszélhetett Párisról. Azok közül az asszonyok közül való volt, akik Pesten párisi életet igyekszenek élni, s akik oly érzésekkel mennek Párisba, mint Mekkába a muzulmán. Csak most, visszatérte után éledt föl benne az a sok érdekes apróság, amit egy szép asszony Párisban megfigyel, s egész nap ezekről beszélt Téreinével, aki ugy hallgatta, mint az orákulumot. A Pirkó anyjának ugyanis volt egy köre, amelyben szuverén hatalom volt. Az e körhöz tartozó asszonyok – köztük Téreiné – utánozták a ruházkodását, a járását, a kalapjait, ellesték apró mondásait s nagyon tapasztalt asszonynak találták. Ugy uralkodott ezek közt a kissé korlátolt fejü, nem nagyon müvelt, de gazdag asszonyok közt, mint valami diadalmas király, aki minden pillanatban érzi a felsőbbségét. Magas, sugár növésü teremtés volt, dus, szőke hajjal, akinek az arczán megmaradt az egykori bálkirálynő fensőbbséget eláruló mosolya, s aki harminczkettedik esztendejének megértette azt a jelentőségét, hogy már nincs sok hátra. Ilyenkor kezdenek az asszonyok arra rájönni, hogy a legrövidebb percz se jön vissza, ha egyszer elmult.