Part 3

Ezt határozott hangon mondta és sejtelme sem volt arról, hogy mit kell csinálni. De Pirkónak jól esett ez az orvosi hang. Az emberek életében csak két eset van, amikor egész lelkük minden erejének megfeszitésével bonczolják a nekik mondott szavakat: amikor szerelmesek s amikor betegek. Az imádottunk és az orvosunk szavait alaposabban elemezzük, mint a legfinomabb franczia lélekbonczoló iró, megvitatjuk a hangsulyt, mérlegeljük a tekintetet s eszünkbe jutnak a legtávolabbi vonatkozások, amik csak hatással lehettek ezekre a szavakra. Pirkó gyönyörüséggel itta ezeket a megnyugtató szavakat. Valóban, a buta emberek tudják legjobban megnyugtatni a szenvedőket. Aki igaz megnyugvást akar, buta emberrel kisértesse magát vizsgára menet, temetésen és buta embert válaszszon párbajsegédül. Ezekből az elmékből hiányzik a szenvedés legnagyobb fokozója: a képzelőtehetség s ezért nincs a bajban édesebb ir egy korlátolt elménél.

Lassan, vontatott, szinte szégyenlősen halk hangon mondott el most mindent Pirkó. Elmondta, hogy már szerette az első napon, már az első vacsoránál tele volt előtte titokkal s más asszonyok iránt való szerelemmel. Bántotta az, hogy egy ilyen szabad leányba szerelmes, aki mindent adhat neki. Imádta a léhaságát, érdekes, hányatott életét, szerette volna tudni apróra az élettörténetét, amely oly érdekes lehetett, hisz ezzel az emberrel egy nap alatt több érdekes dolog történik, mint az egész Térei és Birnbaum-czéggel egy hónap folyamán. Hogy igy megvallotta édes, nagy titkát, minden perczben elhatározta, hogy a többit magának tartja. Igy például nem akarta elmondani a kézfogás históriáját az utolsó hajónál. Talán szégyenből, vagy talán azért, mert ugy érezte, hogy ez a titok nagyon is az övé. De olyan finomak voltak ezek a dolgok, hogy darabos szavakká kövesedtek, amint elhagyták az ajkát. Ugy érezte, hogy ez a megkövesedés a mellében megy végbe, mert ott érezte édesen fájni a gondolatot s onnan kezdve lett az ő változatos, gazdag érzése banális mondattá, amilyennel tizezer év óta minden leány egyformán mondja el a szerelmét. Legutoljára azt akarta megtartani a maga titkának, hogy megismerkedett a szinésznővel. De ez se sikerült neki, most tisztán érezte, hogy nem bir a szavakkal, amelyek buzgó erővel fakadtak a mellében. Elmondott mindent, leirta a szinésznőt és bevallotta, hogy nincs tisztában vele. Amikor Tarkovicsot emlitette neki, közönyös volt. Ezt a közönyösséget hosszu éjszakákon át elemezte. Hol elhitte neki, hol meg azt vélte, hogy ez a közöny a saját maga ellentétét takarja. Beszélt, beszélt s miután az összes külső eseményeket elmondta, legutolsó szegény titkai: a kétségek, tépelődések, a sirások is előkerültek, nem maradt meg szegénykének semmi, megszégyenülve, megalázkodva, összetörve, elárult mindent, mindent.

Hajnalodott.

Szürkés, derengő fény áradt be az ablakon és a friss szellő reggeli illatokat hozott. A Dunán közel egymáshoz két hosszu fekete bárka uszott le Pest felé. Mind a kettő tele volt zöldséges kofával, de a hajnali derengés mindnyáját egyforma szinünek mutatta. Izmos legények eveztek s a bárka farában egy-egy szikár alak állott, a hatalmas kormánylapát hosszu rudjához támaszkodva. Kis-Orosziból, meg Leányfaluból jöttek, bizony már félkettőkor el kellett indulniok hazulról. Hogy közelebb értek a szigethez, halk ének hallatszott az egyik bárkáról. Nem lehetett kivenni, hogy mit énekeltek, mert nagyon rendetlenül ment, elhuzták a magas hangokat, mint a proczessziónál, amikor a Mária-énekeket éneklik. De édesen jött a hajnali lehelettel a vizről ez a sok halk asszonyi hang, s a két bárka oly szeliden, oly csöndesen uszott le a derengésben, mintha az egész valami álom lett volna.

Pirkó elhallgatott, mikor a füléhez ért ez a távoli, csöndes ének. Fölült és kinézett a szürkületbe. Aztán mondani akart valamit, de amint oldalt fordult, látta, hogy a kövér szőke mélyen alszik, piros szája kissé ki van nyitva.

Visszament az ágyába, füléig huzta a takarót, s most csöndesen sirni kezdett a vánkosba, de ez a sirás senkié másé nem volt, csak az övé.

VI.

A sziget csucsára most mindennap elment, s mindig ő volt az első. Izgatottan várta Melitta kisasszonyt, már kiismerte a járását, a selyem alsószoknyájának suhogását. Amikor meglátta a homokos ösvényen, megörült neki. Minden pillanat, amit a szinésznő vele töltött, olyan pillanat volt, amit nem töltött Tarkovicscsal, s ezeket a pillanatokat imádta Pirkó. Témájuk mindig volt, s ha nem volt, Pirkó beszélt mindenféléről, mulattatta a sárgahaju leányt, csakhogy vele maradjon, csakhogy biztos legyen a felől, hogy nincs Tarkovics Endrével. Sőt még azt is megpróbálta, hogy kiverje a fejéből. Mindig olyan dolgokról beszélt, amik ettől az embertől nagyon távol estek. Az irodalmat nem merte szóbahozni, mert félt, hogy a kisasszony ezen a ponton Tarkovicsra gondol. Nagyon vigyázott s nagyon boldogtalan volt. Ilyen kis dolgokkal vigasztalta magát.

Egy délelőtt nagyon váratott magára a kisasszony. Pirkó egy ideig a lapos kövön várta, aztán türelmetlen lett és elébe ment. De a kisasszony csak nem jött. Eltelt igy egy fél óra. Akkor Pirkó nagyon izgatott lett, s a főpinczér fiait épen meg akarta bizni azzal, hogy menjenek el érte és tudakozódjanak utána, amikor meglátta a jégverem mellett a kisasszony napernyőjét. Egy kicsit meglepődött, amikor látta, hogy most nem a kopott szoknya és a karton bluz van rajta, hanem elegáns, asszonyos nyári ruha. Felállt a kőről s elébe akart menni.

De hirtelen megállott.

A kisasszony mögött egy férfialak jött, kényelmesen sétálva. Hosszu szürke kabát volt rajta, s szürke czilinder, ami nagyon jól állott neki. Igen, Tarkovics volt.

A kis Pirkó előrenyujtotta a nyakát, mint valami figyelő őzike, nagyra nyitotta a szemét s a lélekzetét is visszafojtotta. Egy pillanat alatt határozni kellett. Nem, nem, a világért sem akarta, hogy ez a boldog pár itt találja. Ha a férfi ez előtt a leány előtt még egyszer azt találná neki mondani, hogy «gyerek», megölné magát. Hirtelen elhatározással nekiiramodott, s még mielőtt meglátták volna, elszaladt a bokrok közt a sziget csucsára. Csakhamar kiért az utolsó kövekre, akkor jutott eszébe, hogy rossz helyre menekült. Ha ezek keresik, innen nincs menekvés. És ahogy a szive rendetlenül dobogva verte kis mellét, ugy érezte, hogy jönnek, egyre kevesbedik köztük a távolság, mindjárt itt lesznek s itt találják az utolsó kövön, szemben a végtelen nagy vizzel, reszketve, sirásra álló szemmel.

Egy hajó zakatolt arra, tele volt utasokkal. A fedélzeten egy hölgy kendőt lobogtatott a kis fehérruhás jelenség felé, aki a sziget legeslegcsucsán állott a szélben. Az a hölgy bizonyára azt gondolta, hogy ez valami jókedvü kis fruska, akinek gusztusa támadt kilépkedni az utolsó kövekre. Nem, az a hölgy nem tudta, hogy e pillanatban a sziget minden fájdalma ott lüktet a csucson, mint ahogy a villámháritó aranyozott hegyébe gyüjti az egész ház villamosságát. A hajó elgőzölgött, s nem maradt utána egyéb, mint néhány sietve fodoruló hullám, amely telelocsolta Pirkó kis czipőjét, s arra kényszeritette, hogy néhány lépéssel hátráljon. Egyedül maradt, előtte a végtelen, siető folyam, mögötte pedig egy szinésznő és egy ur.

Innen menekülni kell – gondolta. Ilyen lelkiállapotban lehetnek vadászat alkalmával a rendes életmódjukban megzavart vadak. Menni kell, menni, akárhova, talán éppen az üldözők kezei közé. Lebujt a csalit közé, s ugy surrant a parton visszafelé. Nem akart nézni, mert félt, hogy olyasvalamit lát, ami nagyon fog fájni. De viszont kellett nézni, figyelni, hogy észrevétlenül menekülhessen. Most érezte, hogy ég az arcza, s hogy a szive még sohse fájt ily nagyon. Figyelt. Az egyik bokornál meg kellett állnia, mert hangokat hallott. Leskelődni kezdett, s látta, hogy Tarkovics a szinésznővel a sziget csucsa felé megy. Melitta előrement s visszaszólt:

– Nincs itt. Ugy látszik, megunta a várakozást.

Hátulról Tarkovics hangja hallatszott:

– Ugyan hagyd, kérlek… Ostobaságokat csinálsz.

– No hallod – felelt egy kis gunynyal a leány – ha még a szép Waldné leányára se vagy kiváncsi, akkor igazán nem tudom, mi érdekel. Isten bizony hasonlit hozzá.

Megint a szép Waldné.

Pirkó fölháborodott. Miért érdeklődnek ezek iránta? Hagyják békén megvonulni itt egy bokor mögött. Ő nem bántott senkit, ő nem kiváncsi semmire. A kisasszony meg akarta mutatni a szeretőjének, mint valami érdekes kis játékszert.

Most visszajött Melitta.

– Kár – mondta – mert nagyon édes kis leány.

A lehető legnyugodtabban a férfi vállára tette a karját. Tarkovics közönyösen szólt:

– Mondom, hogy ismerem… Téreiéknél beszéltem is vele. Rendkivül okos gyerek.

Gyerek.

Tarkovics átfogta a kisasszony derekát. Nem szerelmes mohósággal, óh nem. Közönyösen, mintha tiz évi házasság után volna. Igy indultak visszafelé, nagyon lassan. Egy szót se szóltak egymáshoz. Amikor azonban egy vonalban voltak avval a bokorral, amely mögött Pirkó kuksolt, görcsösen szoritva kezébe az egyik ágat, a kisasszony felbiggyesztette az ajkát és tréfás haraggal, incselkedve mondta:

– Még nem is adtál puszit…

Mi lesz most? Pirkó elhatározta, hogy elforditja a fejét. Istenem, csak ezek az elhatározások ne volnának! Amikor az ember elhatároz valamit, már akkor csirázik benne ennek épp az ellenkezője. Pirkó tele volt elhatározással, de a fejecskéje rendületlenül állott a lomb között, nem tudom, mily erő kellett volna ahhoz, amit a világon senki sem akart jobban, mint Pirkó, hogy a fejét másfelé forditsa… Nem forditotta el. Látta, amint erre az invitáczióra elmosolyodik a férfi, látta, amint szembefordul a leánynyal, amint a másik kezével hátul megfogja a fejét, s amint rátapasztja az ajkát az ajkára, ezt már nem oly közönyösen, kissé izgatottabban, hosszan. A csók közben pedig a kisasszony fölemelte a kezét s átölelte a férfit. Sokáig maradtak igy.

Pirkó oly erősen fogta a szegény gallyat, hogy a levelekből kicsordult a nedv. És ahogy fogta, az egész bokor vele reszketett, apró levelei egymáshoz ütődtek, a többi bokor bizonyára csodálkozva nézte, hogy mi leli ezt a szegény füzet. Most már nem tudta levenni róluk a szemét. Még akart volna csókot látni, hosszabbat, tüzesebbet, hogy még jobban fájjon a szive. Most ugy érezte Pirkó, hogy ő egy tragikus hős s hogy nincs az övénél nagyobb kétségbeesés. De könny csordult ki okos nagy szeméből s ez eszébe juttatta, hogy nincsenek nagy dolgok a világon s ő nem egyéb, mint egy szerelmes gyerek, aki sir.

Tarkovics a szálló felé indult a kisasszonynyal, most már nem oly közönyös bandukolással, mint az imént. A Pirkó fantáziája ugy látta, hogy siettek.

Egyedül maradt s még sokáig nézett merően arra a helyre, ahol megcsókolták egymást. Most bevallotta magának, hogy az egészből nem hitt eddig egy szót sem. A mi szivünk legszánalmasabb erőlködése az, amikor csak azt akarja elhinni, ami tetszik neki. De ez most már nem hit dolga volt. Látta, a szemével látta.

Eleresztette a szegény, elkinozott ágat. Az összeszoritott levelek megölve, formátlanul csüggtek a gallyon s Pirkó ugy vélte, hogy az ő szive is egy ilyen agyonszoritott, megölt, halálra kinozott valami. Csöndesen indult el hazafelé, de ahogy közel ért a vendéglőhöz, megállott. Nem, igy nem lehet hazamenni, kuszált hajjal, kisirt szemmel. Aztán tudta, hogy nem birná tovább a vidámságot, félrevonulna, talán ujból sirva fakadna és mindenki kérdezné: «Mi baja, Pirkó?» – olyan hangon, amiben már benn van az: «tudom, hogy szerelmes vagy, de kiváncsi vagyok, hogy mit fogsz hazudni».

– Pirkó kisasszony!

Hirtelen megtörülte a szemét és arrafelé fordult, ahonnan ez a hang jött. Sándor állt mellette, Sándor, aki azt mondta Bellának, hogy ne mondja meg, hogy ő mondta, hogy mondja meg.

Illedelmesen köszönt és beszédbe ereszkedett vele. Sándor csinnal volt öltözve s a haját féloldalt lökte, hogy költőiesen lógjon a balszemébe. De Sándor elfogódott volt s most nem zengett oly vidám csapongással a hangjából ama fölény, amely ugy emeli a leányok szemében a gimnáziumi tanulót. Hogy miről beszélt, azt Pirkó nem is értette. A szavakat jól hallotta, de ez csak a fül munkája volt. Az esze, amelynek a szavak közt levő összefüggést kellett volna számon tartania, ott járt az összekinozott bokor körül, ahol a homokban bizonyára kell két pár lábnyomnak lennie, ahogy két pár czipő otthagyta a nyomát, orral fordulva egymásnak…

– Mit szólna maga, Sándor – mondta egyszerre, nem törődve azzal, hogy a fiu éppen egy mondat közepén volt – ha megbizonyosodnék arról, hogy az, akibe szerelmes, mást szeret?

Sándor a nemes aczél keménységével felelt:

– Megölném magamat.

Igen, Sándor ez esetben egy pillanatig se haboznék. Vannak ilyen emberek.

Egy pillanat alatt elképzelte Pirkó a halált, minden szenvedésnek végét, a tökéletes feledést. De igy szólt:

– Meg tudna halni azzal a gondolattal, hogy azok tovább élnek és tovább szeretik egymást?

– Meg – felelt habozás nélkül Sándor, mert ami ebben a kérdésben probléma volt, azzal ő nem törődött. Ő csak a halált hallotta és sietett megmutatni, hogy ettől nem fél.

– Én – mondta Pirkó s most érezte, hogy igazat mond – én még a sirban is érezném, hogy azok szeretik egymást és csókolóznak. Nem tudom elhinni, hogy az igazi szerelemnek vége van a koporsóban.

Miután a halál az ő szakmája volt, Sándor a gyakorlott ember biztonságával világositotta fel Pirkót:

– Ott mindennek vége van, kisasszony. Az embert beleteszik a koporsóba, bekaparják a földbe, aztán jönnek a férgek és megeszik. Slussz.

Füttyentett egyet s a tenyerével vizszintes mozdulatot tett, mutatva, hogy az ügy be van végezve. És elégedett mosolylyal nézte Pirkó ijedt arczát. Sándor szeretett ilyen borzalmas dolgokat előadni a leányoknak, ez nagyon hat, ha az ember némi czinizmust vegyit bele.

– Nem – szólt Pirkó – én nem akarok meghalni. Nincs nagyobb gyönyörüség, mint érezni és ha ennek ott lenn vége van, akkor nem érdemes meghalni. Néha a fájdalmat érezni olyan édes…

Hazafelé indultak. Bella kieszközölte az anyjánál, hogy Sándor náluk ebédelhessen s most meg volt hiva. De már a legközelebbi ürügyre gondolt, amivel megint kijöhessen. Sóhajtva szólt:

– Most nagyon gyakran fogok kijönni a szigetre. Érzem, hogy vonz ide valami. Erről irtam is egy verset.

– Hogyan? Szokott verseket is irni?

A nagyon gazdag emberek csöndes szerénységével felelt:

– Irtam vagy négyszázat.

– És ez magánál van?

– Azt hiszem, elhoztam.

Ugy tett, mintha keresgélne a zsebében, aztán kihuzta a tárczáját s a világ legbiztosabb mozdulatával huzott ki a rekeszek papirtömkelegéből egy rongyos lapot. A versben sok volt a törlés, huzás. Nagyon rendetlenül volt irva.

– Mutassa az irását – mondta Pirkó, egy pillanatra minden bajáról megfeledkezve. – Óh, milyen rendetlen…

A fiu gőgösen mondta:

– Csak nem fogok tisztázatot csinálni belőle!

Visszatette a verset a tárczába, mert ugy vélte, hogy még nem kérték eléggé. A költők ilyenek.

– Hogyan, hát nem mutatja meg?

Félt, hogy ha erre azt feleli: «nem», Pirkó nem kéri tovább. Kihuzta tehát megint s talált valamit, ami visszautasitás volt s amivel mégis megmutatta a verset. Ugyanis igy szólt:

– Nem adom ki a kezemből, de ha akarja, felolvasom.

– Jó.

– Üljünk le, ide a kőre.

Leültek és Sándor hátralökte a kalapját. Nagy fekete haja bozontosan omlott a homlokára.

– A czime: Loreley.

– Jó, olvassa már…

– Loreley.

Halkan olvasta, de érzéssel:

Tündérszigetnek kellő közepén Ki vagy, ki csábitsz, hivogatsz feléd? Szemedben izzó kéj és szerelem, S az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég.

Pirkóra nézett. Őszintén megvallva, az «izzó kéj»-től várta a legtöbbet. De Pirkó most már szomoru volt és a tulsó partot nézte. Sándor folytatta:

– … s az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég… igen. Most jön a második strófa:

Valami vonz, valami hiv feléd, Egy édesbus, ifjui sejtelem, Rohanvást mennék karjaidba én, Hol izzó kéjjel vár a szerelem.

– Nagyon szép – mondta Pirkó s ez szomoru dolog volt. Ő olvasta a nagy költőket, de Fóti Sándornak jutott az a szerencse, hogy olyankor mutassa meg neki a versét, amikor elég volt ez a szó «szerelem», hogy Pirkó csodálatosan szépnek, édesen szomorunak találja az egész verset, s hogy ez a szó hosszan, fájó muzsikával zengjen tovább a lelkében.

– Van még egy strófa:

De nem, de nem. Oh nem megyek oda, Tudom, te szép leány, hogy elszaladsz, S amig én busan keresem nyomod, Te Loreleyként más karján kaczagsz!

– Hm – mondta Pirkó, akiben most fölébredt a művelt kis hölgy – Loreley nem kaczagott a más karján. Olvasta maga Loreleyt?

– Hogyne. Hallottam énekelni. De csak a forditását.

– Én az eredetiben olvastam. Loreley a viz alá csábitja énekével az embereket. De nem kaczag más karján.

Sándor zavarba jött. Ez rosszul esett Pirkónak s most ő maga igyekezett kihuzni szegényt a csávából:

– Meglehet, hogy nem a Heinéét olvasta. Mások is feldolgozták a Loreley-mondát. Faust is többféle van.

A költőnek felragyogott a szeme;

– Ez meglehet – mondta örömmel. Aztán mintha most hirtelen jutna az eszébe, felkiáltott!

– Persze! Most már egészen biztosan emlékszem, hogy egy más verziót olvastam!

Pirkó egy kicsit lehunyta a szemét. Ugy kérdezte:

– Ismeri Tarkovics Endre verseit? Nagyon szépek.

– Olvastam egy párt – felelt mély megvetéssel Sándor – de utálom azt az embert. Az egy teljesen elzüllött, erkölcstelen fráter, egy lump, aki a kórházban fog meghalni. Az ilyen jogtalanul nevezi magát költőnek!

Bizony, ilyen szigoru fiu volt Sándor s most már az egész napja el volt rontva, először a Loreley-ügy miatt, másodszor azért, mert Pirkó nem kérte el tőle a verset, harmadszor pedig ki hallotta azt, hogy az ember az egyik költő előtt a másikat dicséri?

VII.

Vacsora után voltak, künn ültek a parton. Azóta a nap óta, amikor a hajón unatkozó hölgy oly vigan lengette a zsebkendőjét Pirkó felé, mindennap elmondta Bellának az egész esetet. Minden este, hogy kiültek a partra, nézni a holdas Dunát, hallgatni a tulsó partról hangzó harmonikaszót és éneket, talált valami uj részletet, amit még nem mondott el neki. A kövér szőke a fejét csóválta, mint a szinpadi doktorok szokták. Mindennap igérte, hogy ő majd rendbehozza a dolgot, minden este kijelentette, hogy csak rá kell bizni mindent s hogy nem kell elveszteni a fejünket. De ugyanakkor mindig ijedten gondolt arra, hogy ő itt nem tud segiteni. Ez az ur nem vágott az ő köreibe, ez nem volt oly könnyen kezelhető anyag, mint Fóti Sándor, vagy a törökbálinti Ernő. Ez az ur egy rendetlenül élő üstökös volt, amely minden törvényt kinevet, arra megy, amerre neki tetszik, ez az ur még a korabeli uraktól is különbözött, valami teljesen rendkivüli ember volt. Nem, a kövér szőke kis patikájában nem volt orvosság ez ellen a baj ellen. De mivel a hazugság egyrészről nem került semmibe, másrészről pedig vigasztalta Pirkót, hát hazudott neki annyit, amennyi csak kitelik egy olyan kis leánytól, aki mind a fogásokat ismeri.

– Csak legalább tudnám – mondta szomoru mosolylyal Pirkó – hogy mit akarok… De nem tudom. Feleségül nem vehet, mert kétszer annyi idős, mint én, aztán nem is szeret, aztán nem is akar megházasodni, inkább lump-életet él.

– Sohse mennék lumphoz feleségül – jegyezte meg csöndesen a másik.

A kis Pirkónak fölragyogott a szeme:

– Én elmennék hozzá, még ha gyilkos volna is!

Elhallgattak. A szőke egy sikkes férjre gondolt, akinek gyönyörü bajusza és szép szeme van, aki finoman öltözködik és jól tánczol. Az ő vágyai eddig terjedtek. Pirkó meg Tarkovicsra gondolt, aki most, tiz órakor este kezd élni, kávéházakba, orfeumokba megy. Elképzelte, hogy az orfeum-dámák az ölébe ülnek és átölelik szép fejét, megcsókolják festett szájukkal szép homlokát. Szőke haja össze van kuszálva, előtte üres üvegek állnak s a szemén a részegség izzó fátyola ül. Hajnal felé fog csak hazavetődni egy rendetlen kis szobába, ahol valami piszkos öregasszony viseli gondját, tartja hazugsággal a hitelezőit s lopja a fehérnemüjét. Künn már jár a villamos és világos van, amikor ő halálrafáradtan rádől az ágyára s elalszik a virrasztó emberek mély, buta álmával. A szeme körül karikák vannak és selyemfinom haja összecsapzik a homlokán… Igy látta ezt Pirkó és fájt a szive. Nagyon reménytelen volt a kép. Nem tudta Tarkovicsot, mint férjet elképzelni.

– Pirkó, ne gondolj mindig rá, mert az rossz. Én tudom, hogy jól esik, de igy sohse fogsz kiábrándulni belőle.

– Nem is akarok.

– Hát mit akarsz? Az övé nem lehetsz.

– Nem tudom, hogy mit akarok. Azt hiszem, szenvedni akarok, mert ez nagyon jó. És most már kezdem érezni, hogy van egy czélom.

– Micsoda czélod van?

Pirkó az őszinte elhatározás tüzével felelt:

– Meg akarom javitani ezt az embert. Hiába mosolyogsz, komolyan mondom, bár tudom, hogy ez naivság.

Ez volt Pirkó. Mindig naiv volt, de abban különbözött a többi leányoktól, hogy tudta, mikor mond naivságot. Legnagyobb boszusága az volt, ha rajtakapta magát, hogy olyan, mint a német bakfisregények hősnői.

– A dolog igen érthető – folytatta. – Ez az ember most a züllés utján van, de vissza lehet tartani attól, hogy végleg tönkremenjen. Akinek annyi esze van, mint neki, azt meg lehet győzni. Én föltettem magamban, hogy elhóditom attól a szinésznőtől. Nem hallottál még soha arról, hogy egy ilyen megrögzött lump megjavult, mert beleszeretett egy kis leányba? Azt hiszed, hogy ez lehetetlen? Hát én megpróbálom. Minden erőmet meg fogom fesziteni, hogy elhóditsam attól a kisasszonytól és megjavitsam.

– És aztán?

– Aztán feleségül fogok menni hozzá.

Csönd lett. Ez olyan valószinütlenül, olyan lehetetlenül hangzott, mint azok a dolgok, amelyek későbben csakugyan bekövetkeznek, s a melyek igy végződnek: «ugy-e mondtam?» vagy: «ki hitte volna!» S a hang, amelyen a kis hölgy mondta, oly erőteljes, oly határozott és oly elszánt volt, hogy a kövér szőke nem mert ellentmondani. Az ilyen váratlan dolgokra nem volt berendezve az ő szőke feje. Nagy tervek, romantikus elhatározások őt sohse bántották. Ő megelégedett azzal, hogy ismerte a fogásokat. Hogy azonban még se maradjon ennyiben a dolog, ezt mondta:

– És ha nem javul meg?

Erre nem tudott felelni Pirkó. Sokáig hallgattak, aztán a kis hölgy sirni kezdett.

– Szeretem, szeretem – mondta a könyek közt – soha nem szerettem senkit, csak ezt, istenem, édes jó istenem…

A szőke komoly arczczal nézett maga elé. Ugy vélte, hogy csak sirja ki magát. Ő jól tudta, hogy ilyenkor hagyni kell őket, mert ha az ember vigasztalással jön, még jobban elkeserednek.

Amikor Pirkó kisirta magát, Bella karonfogta s bementek a házba, lefeküdni. Megint egy nap – gondolta Pirkó – most le kell feküdni és semmi se történt. Csak a szive fájt. Meddig fog ez tartani?

Amikor Bella elaludt, Pirkó felült az ágyában és gondolkozni kezdett. Igen, el fogja kezdeni a küzdelmet. Nagy erőt érzett magában. Dolgozni fog, veszélyekbe keveredik, nem ijed vissza semmitől, nem törődik semmivel. De első akadályul mindjárt az állt elébe, hogy az apja meg az anyja egy hét mulva visszaérkezik Párisból. Akkor vége az önállóságnak s a munka kétszer olyan nehéz lesz. Igen, sietni kell, gondolta s tele volt tervekkel, tetterővel. Leszállt az ágyról, meggyujtotta a gyertyát s levélpapirt vett elő. Levelet fog irni a szinésznőnek, elmond neki mindent. Minden gondolatát összeszedi s egy olyan szép levelet fog irni neki, amilyet csak tud. Megmagyaráz neki mindent. Meg fogja magyarázni, hogy…

A homlokára tette a kezét, mert érezte, hogy nagyon sok gondolat támadja meg egyszerre. Aztán sóhajtott egyet, a kezébe vette a tollat s csunya irásával – mert a kis herczegnőnek a legcsunyább irása volt a világon – elkezdte a levelet:

Igen tisztelt kisasszony!

«Itt ég előttem egy szál gyertya s én nem tudok aludni, mert nagyon szomoru vagyok. Az egy szál gyertyánál irom ezt a levelet. Érzem, hogy meg kell irnom, valami ösztönöz rá, valami, ami a szivemben van. Tudom, hogy ezen levél után soha többé ez életben nem találkozhatunk s esküdt ellenségei leszünk egymásnak. De nem tudok uralkodni magamon, meg kell irnom ezt a levelet, még ha meg is halok bele!»