Part 2

– Jó – mondta nagyon egyszerüen a férfi – ezt tudomásul veszem. Hanem ha majd egyszer mégis megszegi ezt az igéretét és szerelmes lesz, el kell jönnie hozzám és meggyónni mindent. Ha majd nem tud aludni éjjel és naplót fog vezetni nappal. Ha majd nem lesz étvágya és tiz oldalt is el fog olvasni egy könyvből a legnagyobb figyelemmel, anélkül, hogy egy szót is megértett volna belőle. Ez igy lesz, hiába próbál nevetni. A legkomiszabb verseket fogja kivágni az ujságból s ha a szinházban azt hallja, hogy «szeretlek», hát ez ugy fog végigszaladni a lelkén, mint valami gyönyörü sirás. Majd fog még maga jönni hozzám és fogja mondani: «Segitsen rajtam, Tarkovics bácsi, mert nem tudok hova lenni a nagy szerelemtől.» És ne higyje, Pirkó, hogy valami daliás, feketeszemü, muzsikahangu szép ifju lesz ennek az oka… Oh, nem. Majd meglátja, hogy igazam volt. Egy rongyos senki lesz az a borzasztó ember, Pirkó, egy olyan fiu, hogy szánalom lesz nézni. Arra az egyre megesküszöm, hogy maga százszor különb lesz nála, fiacskám.

Fiacskám.

Ez fájt. Hát még az ilyen okos emberek is adnak valamit a korra? Ime, erről a Tarkovicsról azt mondják, hogy minden emberi konvencziót megvet és hogy semmi sem szent előtte, gyülöli a rendet és a sablont, s az első alkalommal szolgai módon engedelmeskedik annak a butaságnak, hogy a kis leányokkal apai hangon kell beszélni. Ez is olyan ember, mint a többi – gondolta a kis hölgy.

Utánuk szóltak, hogy forduljanak a hajó felé. Tarkovics tovább beszélt, de Pirkó nem értette. A mikor néha-néha mégis fölrezzent a gondolataiból, eszébe jutott az a tiz oldal, a miből egy szót sem ért meg az ember. De aztán megint a «fiacskámra» gondolt, s csak éppen, hogy mondatokat hallott maga mellett. A hajóhoz értek. Az utolsó hajó rendes közönsége állott a hidfőnél, várta a Hattyut, a mely az ó-budai kikötőnél pihent, világos kis ablakait ragyogtatva. Pirkó ezt nézte, a mikor észrevette, hogy az egyre beszélő Tarkovics valami kérdő mondatot mondott. Ránézett:

– Tessék?

– Ugy látszik, magának halvány sejtelme sincs arról, hogy én mit beszélek. Tudja isten, hol jár az esze.

– Bocsásson meg… Mit kérdezett?

– Most nem mondom meg, azért sem. Magával nem érdemes beszélni. Maga csak arra jó, hogy értesüléseket adjon az embernek. Például mondja meg, mikor érkezik haza a mamája Párisból?

– Hogyan? – kérdezte a kis leány – hát ismeri a mamámat?

– Néhányszor találkoztunk, ugy, zsurokon. De nagyon megbarátkoztunk. Én ilyennek képzelem az igazi asszonyt. Sokkal különb, mint a leánya.

A társaság utólérte őket. Az urak elmélyedtek valami őket érdeklő témába, az asszonyok pedig a szép időt dicsérték. Bella unatkozott, s látni lehetett rajta, hogy e pillanatban haragszik Pirkóra. Volt benne annyi haszontalanság, hogy hangosan mondta:

– Jól kibeszélte magát Pirkóval, Tarkovics ur?

Pirkónak fölragyogott a szeme. Oh, ha ez az ember most jól odamondaná nekik az igazat, ha lefőzné valamennyit, ha visszavágna ennek a kövér szőke csacsinak…

De ez az ember nyugodtan felelt:

– Igaza van, Bella, kár volt, most már sajnálom…

Az egyik asszony megjegyezte:

– Pirkót egyszer agyon fogják ütni az asszonyok, mert a maga számára foglalja le a komoly urakat.

– Óh – mondta Bella anyja, kissé bosszankodva, amért a leánya egyedül maradt – Pirkó hozzá van szokva, hogy féltékenyek rá az asszonyok… Ugy-e Pirkó?

A kis hölgy nevetni próbált, de az a kis mosolygás, a mi sikerült neki, annyi keserüségen át erőlködött fel a lelkéből, hogy mire az ajkára ért, nagyon kevéssé hasonlitott a vigsághoz. Pirkó most mindenkiben ellenséget látott, utálta a kövér szőkét, az irigy anyát, a buta asszonyokat, a czinikus Tarkovicsot, mind ezt a sok embert, a ki a hajót várta, szeretett volna már az ágyában lenni, egészen egyedül.

A bokrok közül kihangzott az utolsó hajót jelző csöngetyü. A czigányok is jöttek már, tokban hozták a hegedüiket. A czimbalmot a csaposlegény tolta egy talicskán.

– Ajánlom magamat – mondta Tarkovics, és kezet csókolt az asszonyoknak. Aztán barátságosan megrázta Bella kezét, mosolyogva bucsuzott el az uraktól.

«Nem nyujtom neki a kezemet» – gondolta Pirkó. De Tarkovics nem jött feléje. Oh, ez borzasztó lett volna… Tarkovics megállt és tüzet kért Bella apjától. Már égett a szivarja, de azért ott maradt és beszélgetni kezdett a kereskedővel. A hidon már hallatszott a hajóba sietők kopogása. Az asszonyok rákiáltottak:

– Tarkovics, még lekésik!

Erre kalapot emelt és még mindig nem nézett Pirkóra. Pirkó ugy állt a helyén, egyedül, három lépésnyire a társaságtól, mint valami szobor.

– Jojczakát! – kiáltott az ujságiró és szaladni kezdett. Hirtelen megállt:

– Óh, pardon, bocsánat… majdnem megfeledkeztem a kis grófnőről! Pá, Pirkó!

A kezét nyujtotta feléje.

«Nem, nem nyujtok neki kezet» – gondolta daczosan, a világ legszilárdabb elhatározásával Pirkó és csöndesen, reszketve tette bele kis kezét a férfi széles tenyerébe.

IV.

A Margitsziget a világ legérdekesebb szigeteinek egyike. A közepén titokzatos őserdő, a hol uttalan utak közt, évszázados fák alatt mohlepte romfalak merednek az égbe. Ha föllebb megy az ember, nagyuri parkot lát, hatalmas angol pázsittal. Még följebb nyaralóhelynek látszik, gondosan öntözött virágágyak veszik körül a kedves kis villákat s messziről ide hallatszik a czigányzene. A vendéglőnél már város. Ott áll a szürke kis szálló, pinczérek futkosnak s nagy társaságok söröznek az asztalok körül. A kis szálló mögött kezdődik a falu. Itt van a nagy jégverem, itt nem tollas-kalapos hölgyek járnak, hanem a fehérkötényes szakácsnék, itt szénaillatot hoz a szellő, talicskát tol a béres-gyerek s a jégvermen tul tizenegy igazi tehén lakik egy igazi istállóban, a mely körül nem főkertészi felügyelet alatt álló virágágyak terülnek el, hanem gaz nő a szénaboglyák közt, szabadon hajtják ágaikat a bokrok s nincs kavicsos ut, hanem fényes fehér homok, a mely egészen leér a Dunáig. Itt cselédekkel találkozik az ember s gyakran látni, a mint a tehenes ingujjban incselkedik a vendéglőbeli szakácsnékkal. Szóval a kis szálló mögött már vidéken van az ember s valóságos népéletet lát, tehénbőgést hall s örömmel nézheti, a mint a főpinczér fiai a szénában henteregnek.

Itt töltötte délelőttjeit Melitta kisasszony, az alsószoknya-gyüjtemény tulajdonosa, a Népszinház tagja, akinek szebb ruhái voltak, mint a Térei és Birnbaum czég bármelyik beltagja nejének s akinek a legnagyobb szerepe is olyan kicsi volt, hogy igazán minden képzelmet felülmult. A kisasszony főleg a tejkura miatt jött ide s pompásan érezte magát, ha délelőttönként egyszerü kartonbluzban, kopott szoknyában – amely alatt azonban nehéz selyem alsószoknya suhogott – itt járkálhatott s kergetőzhetett a főpinczér föntebb emlitett fiaival. Miután a külvilág számára nem lehetett primadonna, hát a maga számára volt az. Fölmászott a gyerekekkel a szénaboglyára s elgondolta, hogy most a a szinházi élet fáradalmait piheni ki s megijedt arra a gondolatra, hogy istenem mit szólna a publikum, ha igy látná. Megbarátkozott a tehenessel s élvezte azt a kedves ideát, hogy ő, aki szinháznál még a nemzeti kaszinó tagjaival szemben is oly hideg – eleinte, valósággal fél ettől a mogorva öreg paraszttól, aki a tehenek között alszik egy priccsen s aki nem is tudja, hogy mi az a vánkos. Az igazat megvallva, egy kis turpisság is volt a dologban, mert Melitta kisasszony föltette magában, hogy a tehenesből regényalakot csinál. Nem is utolsó gondolat majd télen a Népszinház szük folyosóján előadni a smokingos csoportnak, hogy az egyszerü tehenes miképpen bolondult utána a szigeten, hogyan hordta a virágot neki s milyen esetlen az ilyen szegény paraszt, ha szerelmes. Melitta kisasszony nem volt rossz leány, csak kevés volt a képzelőtehetsége. Valójában unatkozott az öreg paraszttal, aki mindennel meg lett volna elégedve, csak a sárga hajat nem tudta sehogy se megérteni s ezért állandóan dühös volt a kisasszonyra.

A főpinczér fiai azonban boldogok voltak és iszapból nagy várat emeltek a parton. Még az arczuk is tele volt iszappal, köpködték a vizes homokot s nagy bombákat csináltak a kisasszony számára, hogy dobálja vele őket. Nagyokat vihogtak az iszapvárban, Melitta pedig végül mindig komolyan megharagudott reájuk, mert a gonoszok rendesen arczon dobták egy marék homokkal. Az arcz pedig teljesen ki volt zárva a néppel való barátkozásból, mert az arczon van a _teint_ s Melitta kisasszony a teintjét még jobban szerette, mint az alsószoknyáit.

– Frejln, Frejln! – kiabáltak utána a kis svábok, amikor fölülkerekedett benne a nemzeti kaszinóhoz való tartozás érzete s otthagyta őket. De ilyenkor komolyan hagyta ott őket, mert rájött, hogy igazán nem érdemes a nép közé keveredni. Boszusan törülgette a teintjét és a kis szálló felé sietett. A becsületes öreg tehenes ilyenkor kijött az istálóból és csöndesen röhögött, ami nem volt szép tőle, mert utóvégre is ő egy népies idyll főalakja volt. De ezt viszont nem tudta szegény s ez az, amiért meg kell neki bocsátani.

Egy délelőtt, amikor Melitta ismét megutálta a népet s a kis svábok kiabáltak «Frejln, Frejln» és az öreg tehenes kezében a seprővel kijött röhögni, meglepetve látta, hogy az egyik szénaboglya mellett egy kis leány áll és csodálkozva nézi a jelenetet. Egy pillantást vetett rá, de aztán eszébe jutott, hogy ő a primadonna, s mint ilyen, minden más nők felett áll, tehát ügyet sem vetett rá. Letörülte arczáról a nedves homokot és eltünt a jégverem mögött. Másnap, miután föltette magában, hogy végleg szakit a néppel s magányosan fogja élvezni a falusi élet csöndes örömeit, kivitte a kézi munkáját a sziget csucsára s egy lapos kőre ült, ugy himezett. Alig ült ott egy negyed óráig, mozgást hallott a bokrok felől. Odanézett s látta, hogy a tegnapi kis leány bujkál ott s hirtelen elforditja a fejét. Azontul mindennap látta a titokzatos kis idegent. Sohse tudta, mikor jött, merről jött, elég az hozzá, hogy egyszerre csak ott motoszkált körülötte s ugy tett, mintha nem is venné észre a sárgahaju kisasszonyt. Kis kezével félrehajtogatta a bokrok ágait, átgázolt a köveken s kiállt egészen a sziget csucsára, a hol a Duna kettéválik.

Egy napon azonban észrevette Melitta kisasszony, hogy a kis idegen nézi. Szegényke azt hitte, hogy jól el van rejtve s egy nagy bokor mögül rászögezte égő két szemét a kisasszonyra. Ugy kuksolt ott vagy egy félóráig, mint valami kiváncsi kis mókus, abban a nevetségesen téves hitben, hogy senki sem látja. Erősen szemügyre vette a szinésznőt: megnézte a haját és figyelmesen vizsgálta az arcza minden apró vonását. Hosszasan nézte a száját, amelyen fakó lehelletet hagyott a szinházi festék. A levelek közül kitüzelő tekintet aztán lesiklott a kisasszony kissé sovány vállára és mellére. Innen szinte daczos következetességgel ugrott fel a pillantása az arczra, kifejezést keresett a szemben, valami karaktert a száj körül.

«Ez a kis leány valamikor látott a szinházban» – gondolta Melitta, s jól eső érzés futott át rajta. Mégis csak jó szinésznőnek lenni, ez olyan érdekes, olyan izgató, olyan titokzatos dolog a közönséges emberek előtt…

Otthon nem tudták mire vélni a dolgot. Pirkó a tizórai után egyszerüen eltünt s ebédig nem jött haza. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol volt, azt felelte, hogy egyedül sétált, mert verseket akar irni. Bella megleste többször is, de mindig másfelé ment. Egyszer az alsó sziget felé vette utját, másszor a hajóállomás felé fordult, majd a vendéglő felé látták menni. De akármerre ment is, Melitta kisasszony minden délelőtt hallotta halk járását a bokrok közt, látta, amint világos ruhácskája megvillant a lomb mögött, s aztán, ha nagyon figyelt, azt is észrevette hogy a nesz egyszerre elhallgat, a kis idegen elhelyezkedik az ágak közt és két égő gyerekszem komoly pillantással tüzel feléje. Az anyjának elmondta Melitta, hogy egy kis tisztelője valósággal üldözi. Sőt egyszer az is megtörtént, hogy Melittának semmi kedve nem volt a kézi munkához, s mégis rászánta magát, oly jól esett neki ez a körülötte settenkedő kis kisértet, akinek mókus-szeméből bámulatot és kiváncsiságot olvasott ki. Igy ment ez nap-nap után, a főpinczér fiai kénytelenek voltak egymást dobálni az iszappal, az öreg tehenes békén végezte a dolgát, mert a kisasszony most egyéb iránt érdeklődött. Igy ment ez egészen addig a napig, amikor különös dolog történt.

A kisasszony nagy violákat himezett egy bordószinü posztóba, s időről-időre lopva a bokor felé nézett, ahonnan állhatatosan ragyogott feléje a két égő kis pont. Egyszerre azonban megzördült a bokor, félrehajoltak az ágai s a kis idegennek a feje láthatóvá lett.

– Zavarom kisasszony? – kérdezte.

A hangja egy kicsit remegett. De hirtelen összeszedte magát és kilépett a bokorból. Fehér szoknyácska volt rajta s nagy, világoskék-galléros matrózbluz. Fiatal nyaka meztelenül emelkedett ki a kék-fehér csikos háromszög mögül s az arczán halvány pirosság szaladt végig. Melitta kisasszony letette a kézi munkáját és mosolygott:

– Már hogy zavarna, kedves?

Ezt már szinésznő-hangon mondta. A szinésznőknek külön beszédmodoruk van a polgári leányok számára, akiket bámulóiknak tartanak.

– Nézze, édes kisasszony – mondta szomoru mosolygással Pirkó – ne nevessen ki a csacsiságomért. Megvallom őszintén, nagyon szeretnék magával megismerkedni…

A nagy lapos kövön félrehuzódott Melitta, hogy helyet csináljon neki:

– Üljön le ide, mellém, és beszélgessünk. Ne csináljunk faxnikat. Mondja meg a nevét és már a legjobb barátnék vagyunk. Jó?

– Jó – mondta Pirkó és leült. – Az én nevem Wald Piroska.

A kisasszony érdeklődve nézett rá:

– Wald? – mondta – a szép Waldnénak a leánya?

Ez a kérdés, amelylyel nem most találkozott először Pirkó, egy kicsit bántotta. Hogy egy kicsit belekóstolt az önállóságba, egészen önálló szeretett volna lenni s azt szerette volna, hogy az anyjáról mondják: «Ez a Wald Piroska anyja» – és nem megforditva. De azért egy kis büszkeség is volt a mosolyában, a mikor felelt:

– Igen, azt hiszem, a mama az a szép Waldné, akire gondol…

A szinésznő ugy nézte, mintha föl akarna fedezni valamit az arczában a szép Waldné arczából. Aztán igy szólt:

– Különös találkozás.

De ez olyan hangon volt mondva, mintha a kisasszonynak már lett volna valaha dolga a szép Waldnéval, s mintha a kisasszony nem valami nagyon szerette volna a szép Waldnét. S ugylátszik, nem akart erről a témáról többet beszélni, mert a csöndes, meglepett hangból visszatért a banális bemutatkozási hangra:

– Az én nevem…

– Óh – vágott közbe Pirkó – a magáét nem kell megmondania, mert ismerem a szinlapról. Láttam a Madame Sans-Gêneben. Kijelentem, hogy olyan szép volt, hogy virágot akartam küldeni magának.

– Nagyon kedves…

– Valósággal szerelmes voltam magába, akár hiszi, akár nem. Mink kis leányok, mielőtt az első férfiba beleszeretnénk, rendesen egy nagyon szép asszonyba vagyunk szerelmesek. Maga az én első szerelmem, kisasszony…

Nevettek s azontul már szabadon folyt köztük a szó. Elhatározták, hogy minden nap találkoznak itt a sziget csucsán és beszélnek, folyton beszélnek. Pirkó tele volt kérdésekkel, kiváncsisággal és a szinésznőnek gyönyörüség volt elmagyarázni a szinházi élet érdekes titkait, mint ahogy mindenki beszédes lesz, amint a mesterségéről kérdezik. Ugy vették észre, hogy még csak öt percz óta vannak együtt s már jött Ó-Buda felől a déli harangszó. Pirkó fölállt, bocsánatot kért s kijelentette, hogy nem kap ebédet, ha elkésik. Elindultak tehát együtt, a kisasszony elkisérte a kis szállóig.

– A szállón tul nem kisérhetem, Piroska – mondta neki – mert falusi toalettben vagyok, nézze…

És kétfelé huzta a kopott szoknyát, amely alól kivillant a halványlila selyem alsószoknya legalsó fodra. Ezt észrevette a kis leány s ott maradt a tekintete.

A szálló mögött megálltak.

– Maga sok irót ismerhet, kisasszony – szólt Pirkó – tudom, hogy az irók mindig a kulisszák mögött lebzselnek… Ugy-e nagyon érdekes emberek?

A kisasszony adta a közönyöst:

– Olyanok, mint a többi. Van köztük néhány szép fiu.

Pirkó ugy tett, mintha gondolkoznék. De ez a hazug mimika a lelkére nehezedett s fojtogatta a mellét. E pillanatban csak az az egy vágya volt, hogy ne piruljon el. S fojtott hangon, amelynek a reszketését maga is érezte, a jégverem tetejére kényszeritve a tekintetét, könnyedén vetette oda:

– Én ismerek egy irót, talán maga is ismeri. Téreiéknél láttam, oda gyakran jön. Tarkovicsnak hivják.

Most pirult el. A pillantása hirtelen lesiklott a jégverem csucsos tetejéről s fürkészve állott meg a kisasszony szemén. A melle megfeszült, a száját összeszoritotta, ugy nézte a szinésznő arczát. Várta, hogy eláruljon valamit, vagy legalább is tettessen olyan nagy közönyt, amelyből kiordit a hazugság. A szinésznő azonban e helyett csodálkozva nézett rá:

– Maga ismeri Tarkovicsot?

– Mondom, hogy csak ugy láttam… Azért mondom, mert ez az egyetlen, akit ismerek.

Most jött csak a közöny. A kisasszony kétfelé huzta a kopott szoknyát, előretolta az egyik lábát s a czipellője orrát nézegette igen nagy közönynyel.

– Tarkovics? – mondta halkan – hogyne ismerném. Mind a hirlapirókat ismerem…

V.

A csöndes éjszakában felült az ágyában Bella és suttogva szólt:

– Alszol, Pirkó?

A másik ágyból egy éber hang felelt:

– Nem.

A leányok szobájának egyetlen nagy ablaka a Dunára nyilt. Az ilyen nyugalmas, holdfényes éjszakán tisztán lehetett látni az ezüstösen ragyogó folyót s az ujpesti part bokrait, amelyekre ugyancsak pazarul szórta az ezüstöt a hold. A kotrógép most nem volt olyan komikus, szikár épület, mint nappal. Komolyabb látszatot öltött, sőt talán félelmet is akart kelteni. Gerendái feketén meredtek a halványan derengő égbe, két tornya komor négyszögben nézett le a holdfényes Dunára, csak a bádogfödele csillogott most is, mintha szinezüst lett volna. Ezt nézték egyideig a leányok, mind a kettő éppen kilátott az ablakon az ágyából. Aztán félálomban a hangokra szoktak volt figyelni Pest felől csöndesen szürődő halk moraj jött, az éjszakai nyugovóra térő város utolsó lehellete. Néha muzsikaszó is szállt át a partról, vagy valami nyugodtan beszélgető két ember hangja. A szavukat nem lehetett érteni, de a nevetésük tisztán hangzott. Amikor aztán minden elcsöndesült, vonatok fütyültek valahol nagyon messze, néha még a robogásuk is idehallszott, halkan zakatoló neszszé finomodva. De a vonatok is elmentek, a távoli fütty beleveszett az éjszakába s most már csak a Duna muzsikált, neki-nekilocscsant a kövezett partnak, odább az iszapon fölsurrant s amikor visszafolyt, zörögve szaladtak utána a kavicsok. De voltak pillanatok, amikor éppenséggel semmi hang nem jött sehonnan s ilyenkor érezték szükégét a leányok annak, hogy suttogva megkérdezzék egymástól:

– Alszol?

Pirkó fölült az ágyában és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Nem tudok aludni – mondta.

A másik hamar készen volt az álmatlanság ellen való orvossággal:

– Gyere át az ágyamba…

Vannak asszonyok, akiknek ezek az éjjeli beszélgetések legszebb emlékeik. Ilyenkor, amikor két leányfej ugyanegy vánkosról néz szembe egymással, nincs többé titok. A nagy éjszakai csönd, az egyedüllét feloldja a titkok zárait s ilyenkor hangzanak el a hosszu, óvatosan őrzött történetek, amelyek az éjszakában fontos dolgokká növekszenek.

Pirkó átment a másik ágyba. Bella megfogta a fejét és a mellére vonta:

– Mi bajod, Pirkó?

– Semmi.

Ezt egy sóhajtás kisérte.

– Pirkó – mondta a szőke – tegnap se aludtál.

Nem szóltak egy ideig. Messziről megint fütyültek a vonatok.

– El szeretnék menni – mondta Pirkó nagyon csöndesen.

Erre nem lehetett mit felelni. Bella más tárgyra tért át:

– Te, észrevetted, hogy a Sándor udvarol neked?

– Nem.

Sándor, egy távoli rokon, ötödik gimnáziumba járt és költő volt. Ma délelőtt meglátogatta őket. Kamaszosan viselkedett, lenézett mindent, czinikus volt, és felolvasta verseit. Sürü fekete haját hosszura növesztette és nagy csokorra kötött nyakkendőt viselt.

– Egész délután veled volt és azt mondta, hogy egy verset fog irni rólad. Különben is láttam, hogy udvarol, én mindjárt az első perczben észreveszem az ilyet. A fiuknak ilyenkor egész más a szemük.

Pirkó hallgatott. Egy kicsit talán jól is esett neki ez a hir, annál is inkább, mert egy másik leány mondta.

– Nem hiszed?

– Nem…

– Hát akkor még mondok valamit. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg senkinek. Amikor elment, megvallotta nekem, hogy szerelmes beléd. Azt mondta, hogy minden nap ki fog jönni. Kért, hogy segitsek neki és mondjam meg neked, hogy szeret, de ne mondjam meg, hogy ő mondta, hogy mondjam meg. Érted?

A kis hölgy mosolyogva nézett rá. Most már tetszett neki a dolog. Szeretett volna több bizonyságot:

– Bella – sugta – te tréfálsz. Mondd: isten bizony.

– Isten bizony.

Visszahajtotta a fejét a párnára, még mindig mosolygott, de most már egy kis elégedettséggel és egy kis büszkeséggel.

– Gyerek – mondta.

Végre ő is mondhatta valakinek.

Megint szünet lett. Érezték mind a ketten, hogy nem ez az igazi téma. Nem tudtak többet mondani a Sándor szerelméről. Ekkor Bella csöndes ravaszsággal jegyezte meg:

– Nem lehet mindenki olyan idős, mint Tarkovics.

Elhallgatott, igen nagy kiváncsisággal várta a választ. Eddig azt hitte, hogy Pirkó majd csak szóba hozza egyszer a dolgot, de hiába. A kis hölgy nem szólt soha Tarkovicsról, sőt ha az asztalnál róla beszéltek, más témára tért át. Szóval nagyon ravasz kis nő volt, pompásan sikerült eltitkolnia a dolgot, tekintve, hogy az első napon már mindenki észrevette.

Most hallgatott és égni kezdett az arcza. A lelkében nagy erőfeszitéseket tett, hogy ne szóljon egy szót se, s teljesen magára maradjon az ő szomoruan édes titkával. Minek beszélni róla, amikor ugyse lehet belőle semmi? De nem birta. Közelebb csuszott Bellához, átfogta a nyakát és ugy magához szoritotta, ahogy csak tudta.

– Miért nem mondtad mindjárt – szólt a tapasztalt orvos hangján Bella.

– Nem tudom…

A kövér szőke leány simogatni kezdte az arczához támaszkodó kis fejet. Most már tisztában volt mindennel, s ez egygyel több bizonyitéka volt annak, hogy ő előtte nem lehet semmit titkolni. Ő már ismerte ezeket a fogásokat, hajh…

– Szereted?

Mit felelhetett erre az érdekes Pirkó, az okos kis hölgy, a rokokó-dáma, aki tizenöt éves korában már élvezni tudta a hangulatokat, szerette a stilszerüséget, Heine Henriket olvasta és féltékenynyé szokta tenni a felnőtt asszonyokat. Mit mondhatott mást, mint amit mondott, égő arczczal, ragyogó szemmel, forró lehelettel, s olyan banális hangsulylyal, aminővel csak lehetett:

– Nagyon…

Most, hogy teljesen biztos volt a dolog, elkomolyodott a szőke is. Elhatározta, hogy e percztől fogva a tapasztalt nő gondosságával fog vigyázni Pirkóra, tanácsokkal segiti, ránczbaszedi, kitanitja, majd ad ő neki… De egy kicsit megijedt, amikor Tarkovicsra gondolt. Ezzel az emberrel – ugy találta nehezen fog menni a dolog. Ezt a zsánert – bármennyire is tudta a fogásokat – nem ismerte. Az ő speczialitása Sándor volt, az egetverő gimnazista, aki hamar gyullad, nagy lánggal ég és rögtön azt számitja, hogy mennyi ideig kell várni reá a leánynak. Érdekes, hogy ezeknek a fiuknak mindig a korral van bajuk. Az imádott nő rendesen épp oly idős, mint ők, s innen fakad minden fájdalom, itt a szakitás csirája. A kövér szőke ismerte az esküformákat, tudta, hogyan kell az ajtóhoz támaszkodni, mindig figyelt, hogy van-e tükör a szobában, tudta, hogy előre meg kell beszélni: milyen témáról fognak társalogni, ha bejön valaki, a kövér szőke mindent tudott, de most az egyszer nagyon gyöngének érezte magát, mert azt az egyet nem tudta: mit csinál az ember, ha a férfi nem szereti. De a tekintélyt fenn kellett tartani s ezért a merész hazugságok karjaiba vetette magát.

– Csak bizzál rám mindent, én már tudom, mit kell ilyen esetben csinálni. Majd meglátod.