Part 1

EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE

REGÉNY

IRTA

MOLNÁR FERENCZ

BUDAPEST

MAGYAR HIRLAP KIADÁSA

1901

PALLAS RÉSZVÉNY-TÁRSASÁG NYOMDÁJA.

I.

A csöndes nyári éjszakában tisztán lehetett hallani, amikor a dunai kapitány, kétségkivül a sok utasra való tekintettel, a vén tengerészt pózoló hangon kiáltott a szócsőbe:

– Előre!

A fahid megrecscsent, s a kerekek dolgozni kezdtek. A habzó vizen megindult Pest felé a fekete hajó, amelynek oldalában hosszu sor kis négyszögü ablak világolt sárga fénynyel, s ahogy mindinkább távolodott a szigettől, olyan volt, mintha a Duna fenekén fáklyások kisérték volna, magával vitte az izzó fénysávokat. Gyorsan haladt lefelé, s hogy kiért a viz közepére, látni lehetett, hogy pazarul okádja a vastag fekete füstöt, de mintha belefogózott volna a kéményével, ezt is magával huzta, éppugy, mint azt a halaványan fénylő uszályt, amely az utja nyomán fodorult a vizen. Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hidon s a vendéglő felé ment. A két fehéren ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hidfőnél, s a szigetlakók, akik ismerőseiket kisérték el, vagy csak egyszerüen kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas bokrok közt. Végleg nagy, nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt valami halk harmonikaszó, amely a vizen át jött Ó-Budáról. Néhány lámpa csöpp tüzpontja csillogott a tulsó parton, s most, hogy az utolsó nesz is elhalt, hallani lehetett egy nagy malom bugását. A malom a parton állott, s mind a hat emelete ki volt világitva. Innen nézve tizenkét emeletesnek látszott, az alsó hat sor ablak a Dunán reszketett, a felső hat fenn sorakozott a nagy kőkoczkán.

A hid tájékáról már elsétáltak a szigetiek. A járásuk is megváltozott azzal, hogy az utolsó hajó elment. Ilyenkor a hatalmas fák alatt nem látni siető embert, mindenki sétál, mintha a maga kertjében volna. Érzik, hogy magukra maradtak, nézik a virágokat, amelyek fejlődését figyelemmel kisérik. «A sárga rózsa kinyilt tegnap óta» – mondják. – «Igen – hangzik a felelet – de a nagy azáleát levágták. Megvette valaki.»

A part felől leányhangot hozott a szellő. Ketten voltak. A meleg vizesés körül sétáltak s alája akartak bujni.

Az egyik mondta:

– Hallottam, hogy a Niagara alatt végig lehet sétálni, anélkül, hogy vizes lenne az ember.

– Bujjunk alá – nevetett a másik.

Aztán elhallgattak, minden ok nélkül. Egymásba fogóztak, s Ujpest felé figyeltek. Valami távolról közeledő hajó kattogott a vizen. Tetszett nekik ez a nagyon messziről jövő, titokzatosan lüktető nesz. Fölemelték a fejüket s ez a kis figyelés, egy távolról érkező, ismeretlen hajó csöndes zakatolása megdobogtatta a szivüket. Igy álltak nehány perczig. Aztán a kisebbik a sziget felé forditotta a fejét és nagyon halkan kérdezte:

– Érzed a tubarózsákat?

Finom orrczimpáik kitágultak, s a szemüket is nagyra nyitották, ugy szivták a kis szellőt, amely a virágok felől jött. Igen, a levegő tele volt tubarózsával, amelynek olyan erős a parfümje a nyári éjszakákon, hogy az ember azt hiszi: a szemével, fülével is érzi. Alattuk halkan locsogott a Duna, s az ég telistele volt csillaggal.

A kisebbik leány rátámasztotta arczát a másik vállára és sugta neki:

– Te, oly szép ez a sziget…

A másik nem tudott felelni. Magasra emelt fővel mereven állt, s minden érzékével szivta magába ezt a szép éjszakát. Sejtelme sem volt róla, hogy mindez miért ily édes és miért van ennyi szépségnek a mélyén egy csöndes kis szomoruság; csak öntudatlan hallgatással meredt a sötétbe. Most erősen fogta a sziget a két leányt. Érezték, hogy a sziget tulajdonai, tárgyai, s hogy ehhez az iszapos, meleg földhöz köti őket minden, amit e perczben éreznek: a csönd, a sötétség és a sok, sok tubarózsa.

A nagyobbik hamarabb jutott szóhoz:

– Ugy-e, Pirkó – mondta – szép itten?

– Szép, nagyon szép.

Ezt lehunyt szemmel mondta a kicsi, aki ma jött ki ide lakni, vendégségbe a nagyobbikhoz. A délután beszélgetéssel telt el, s ugy a családi körben tett séta, mint a vendéglőben a fagylalt, kissé unalmas volt. Alkonyatkor már kezdett neki tetszeni a sziget. Nézte a vörösen lebukó napot, s hallgatta a sóhajtásokat, amelyek a romok felől jönnek ilyenkor. Most érezte csak a jázminokat s a parton az iszapnak azt a langyos szagát, amely a hervadó virágokéhoz hasonlit. Az ő számára naplementekor népesedett be a sziget, amikor már nem lehet tisztán látni mindent, amikor a nagy tisztás beleolvad a kis bokrokba, s a gyep felől mintha finom fehér felhők szállanának fel. A sötétben nyilt nagyra a szeme, kis szive tele lett titokzatossággal, mindenféle nyugtalan vágygyal, amit szeretett érezni. Aztán a hangok is egészen másfélék voltak, mint a minőket a városban hallani. Itt a parti köveken megijeszti az embert a Duna, amikor szeszélyesen nekiklocscsan. A bokrokból surranó zörej hallatszik, messziről sóhajtanak a fák, s ami a legkülönösebb, néha egyszerre elhallgat minden, nem szól a Duna, visszafojtják lélekzetüket a bokrok, s az egymásra boruló nagy fák hirtelen elcsöndesednek. Ilyenkor nem mer moczczanni az ember s dobogni kezd a szive.

– Menjünk – szólt a nagyobbik leány – álmos vagyok.

Pirkó nem felelt, hagyta, hogy magával huzza a másik. Hozzája simult, s kissé kábultnak érezte magát. Elhaladtak a tubarózsák közt. A kis fehér fejecskék mereven álltak hosszu száraikon, ontották az illatjukat. A nagy virágágy körül nehéz volt a levegő, most zavartalanul emelkedett a sok lehellet, egymásra nehezedett, összesürüsödött és az agyára szállt az embernek.

– Mondj valamit, Pirkó!

S a vállával gyöngéden fölemelte Pirkó fejét. A kis leány elmosolyodott, egyet sóhajtott, s őszintén szólt:

– Ugyan mit mondjak?

Kicsinek látszott a barátnője mellett, pedig talán mindössze félfejjel volt kisebb nála. Nem volt szépség, azt mondták róla, hogy szép lesz, de most változik az arcza. Tizenöt éves volt, de mindenki többre becsülte. Olyan volt, mint valami finom, nagyuri dáma, akit soha senki sem lát másként, mint teljes toalettben. A beszéde is ilyen volt. Nem mondott ki mindent, amit gondolt, az idegenekkel banális volt, ami azt mutatta, hogy belső életet is él, ezt külön a maga számára. A mozdulataiban volt valami komoly öntudatosság. Azt mondták róla, hogy nem elég gracziózus. De Pirkó minden mozdulatára, ruhájának minden kis szallagjára ügyelt; se a ruházata, se a beszéde, se a járása nem volt soha pongyola. Különösen az arczára volt világosan ráirva az önállóság. Mozdulatokban, fényben, szinben gazdag szeme volt; a szemhéjjáról nem lehet mondani, hogy öreges volt, inkább azt, hogy egy kicsit fáradt. Ez az egy kis darab: a szemhéjj, a szem és az a kis gödör, amely a szemet elválasztja az orrtól, idősebb volt, mint Pirkó. Az arcza többi része édesen fiatal, leányosan mozgékony, az ajka piros és friss, a foga mint a tej, az állán valami kedves, hamvas rózsaszin játszott. Ilyen volt Pirkó, az okos kis hölgy, akire semmiképpen sem illett ez a szó: leány. Kis hölgy volt, komoly kis grófnő, elegáns kis herczegnőcske. Komoly könyveket olvasott, megmosolyogta a bakfisregényeket, s nem tudta felfogni, hogy vannak leányok, akik helyesirási hibákat tesznek, mikor az olyan egyszerü. Legjobban szeretett komoly urakkal beszélni. A huszéves fiukat henczegőknek, üreseknek és hiuknak találta. Ezért nem szerette a katonákat sem. Az asszonyok beszélgetését czéltalannak és ostobának tartotta. Ezeknél jobban szerette a leányokat, mert az asszonyok – legalább ővele – mindig ugyanazokról a témákról beszéltek, s halálosan, sőt ami ennél több: bosszantóan unalmas volt az egyformaságuk. Az idős urak és a fiatal leányok társaságában talált legtöbb változatosságot. S ezt imádta, imádta az érdekességet, a sokoldalu elméket, a festőket, a kik kissé határozatlan szinfoltokban festenek, azokat az irókat, akik nem árulnak el mindent, az éjszakát, a külvárost, a szegény embereket, a szinházat – szóval mindent, amiben valami titokzatos és pittoreszk elemet talált. És mindezt öntudatosan cselekedte, e szerint válogatott az olvasmányai közt, e szerint szőtte a terveit, és mindezzel együtt Pirkó nem volt több, mint tizenöt éves, ügyvéd volt az apja s a mamája egy nagy, nyulánk, szőke asszony, aki a zsurokon az ablakfüggöny mögül suttogott a fiatalemberekkel.

A villához értek. Itt a nagyobbik, kissé kövér, piros arczu, szőke, örökké vig és felületes leány, udvariasan maga elé bocsátotta Pirkót:

– Csak te utánad – mondta komolyan Pirkó, s a holdfényen mélyen meghajlott, mint a régi franczia királyok udvari dámái. Tetszett neki ez a finoman alázatos mozdulat, amelyből mintha muzsika fakadna, s amely a legnemesebbre csiszolt formája az üdvözlésnek. Pirkó szerette a finom és nemes dolgokat.

A nagy leány ezalatt két lépcsőt lépett egyszerre, felugrott a verandára, ott füttyentett egyet, s leszólt a kis rokokó-dámához:

– Te, mit szólsz Tarkovics Bandihoz?

II.

Ugy éltek ezen a szigeten, mintha az övék lett volna. Hamar megismerkedtek vele. A sziget – ugy látszik – szerette Pirkót, mert mindennap mutatott neki valami ujat. Megmutatta neki a csalánnal benőtt utakat, amelyek a romok örökké hüvös falai közt kanyarognak. Pirkó fölfedezett egy szomoru akáczot, amely egészen a földig hajolt s amelynek lombja alatt édes volt a pihenés. Pirkó megismerkedett egy nagy füzfabokorral, amely egy kiszögellésen nőtt s belógatta nyulánk gallyait a Dunába. Talált egy rozzant csónakot, s mind a ketten egész délelőttöt töltöttek azzal, hogy tenyerükkel merték ki belőle a vizet. Másnap azonban megint tele volt vizzel, igy tehát feléje se néztek többet, mert makacs volt és nem értette a tréfát. Mindennap találtak valami szórakozást, amolyan gyerekmunkát, amelyhez sok erőfeszités, nagy fáradság kell s amelynek soha semmi czélja nincs.

A romok közelében, a kiszögellésen ültek, a nagy füzbokor tövében. Nagy szalmakalap volt rajtuk s a kezükben hosszu pálczákat tartottak. Komolyan halásztak, avval a hittel, hogy halat fognak fogni, igazi halat, ámbár tudták, hogy kicsi lesz, mert a nagy halakhoz csak az igazi halászok értenek. Sokáig ültek szótlanul egymás mellett s ha a nagyobbik néha beszédbe kezdett, Pirkó fölemelte az ujját:

– Bella, ha beszélsz, nem fogunk semmit.

Pirkót nem az bosszantotta, hogy a halak nem akartak jönni, hanem az, hogy kinevetik őket, ha hal nélkül térnek haza. Amikor egy perczre mind a ketten kihuzták horgaikat a vizből, haragosan mondta:

– Itt maradok, ha kell, holnapig is, de hal nélkül nem megyek haza.

– Én bizony hazamegyek – biggyesztette félre a száját Bella – különben is unom. Ha nem akarnak jönni a nyomorultak, hát ne jöjjenek.

Hanyattfeküdt s a feje alá tette a két kezét. Fejlődő melle megfeszült a rózsaszinü bluz alatt s ezt érezte. Büszke volt reá s jólesett neki a napsugár, a mely forrón érte a mellét. Pirkó szivósan ült a helyén, s miután megigazitotta a horgát, ujra visszabocsátotta a vizbe.

– Hagyd abba, Pirkó.

Csöndesen felelt:

– Nem.

– Ha nem hagyod abba, énekelek.

S mindjárt énekelni is kezdett, hogy elriaszsza a halakat. Pirkó erre szeliden letette maga mellé a fűbe a horgot.

– Ha nem akarod – mondta – akkor nem halászom.

– Ez már más – szólt Bella s fölült. Nézték a Dunát, a melyen egymásba verte a déli nap az égő pikkelyeket, kergette a tánczoló, villanó sugárkákat. Az ujpesti parton tót munkások talicskázták a kavicsot egy nagy kotrógép mellől. A kotrógép bádogteteje szikrázott a napon. Bella szólalt meg először:

– Mit szólsz Tarkovics Bandihoz?

– Mit szóljak? Tegnap láttam először.

– Igen, de folyton veled beszélt a vacsoránál. Hallottam, amint a mama később azt mondta neki: «Tarkovics, én csodálom magát; hogy lehet másfél óráig beszélni egy kis gyerekkel?»

– És mit felelt erre?

– Azt nem hallottam. Te, Pirkó, valld meg őszintén: udvarolt-e már neked valaki komolyan?

Pirkó habozás nélkül felelt:

– Nem. Soha.

A másiknak ez jól esett. Félrehajtotta a a fejét s némi büszkeséggel mondta:

– Nekem igen. Már kétszer udvaroltak.

Könnyü sóhajjal tette hozzá:

– Az egyikbe szerelmes is voltam.

De aztán hirtelen előrebiggyesztette az alsó ajkát, ezzel fejezve ki, hogy a dolog már elmult s nem volt nagyon komoly. De azért elmondta:

– Ez egy jogász volt. Akkor Török-Bálinton nyaraltunk és minden szombaton bál volt. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg senkinek. Tihanyi Ernőnek hivták, az apja igazgató. Hogy mit igazgat, azt nem tudom. Egész éjjel együtt tánczoltunk. Amikor szünóra volt, kilopóztunk a mezőre és ott megvallotta, hogy szeret. Én fáradt voltam és egy kis sampuszt is ittunk, hát végig hallgattam. Nagyon tetszett nekem a fiu. Egy kicsit kinozni akartam, hát a Steinfeld Erzsivel szekiroztam. De megesküdött, hogy utálja. Nagyon izgatott lett, és magához ölelt. A mellemet egészen a melléhez szoritotta és megkérdezte, hogy meg hagyom-e magamat csókolni tőle. Azt mondtam, hogy nem engedem, de erre könyörögni kezdett. Hát végre azt mondtam, hogy meg hagyom, de nem a szájamat. Erre hirtelen megcsókolta az arczomat és én visszacsókoltam. Akkor megcsókolta a szájamat és ugy maradtunk sokáig. Amikor vége volt a bálnak, hazakisért és előrementünk. Az egész uton csókolóztunk, de mindig szájon. Az arcz, az semmit sem ér, én mondom neked.

Pirkó komolyan hallgatta. A szeme ragyogott. Egy kicsit reszketett a hangja, amikor kérdezte:

– És aztán mi lett?

– Aztán sokszor eljött hozzánk és mindig megcsókolt az ajtó mögött. Mindig ugy csináltuk, hogy én az ajtóhoz támaszkodtam, hogy ha be talál jönni valaki, hát legyen ideje elugorni, mig én félre állok az utból. Én már mind ismerem ezeket a fogásokat. Aztán megesküdtünk, hogy egymáséi leszünk. Kiszámitottuk az időt, hogy amikor ő huszonnégy éves lesz, akkor én husz és elvesz feleségül. Öt évet kellett volna várni. Akkor még csak tizenöt éves voltam.

– Most mennyi vagy?

– Tizenhat.

– És fogsz rá várni?

– Nem. Szakitottunk az őszszel, mert nem jöhetett Pesten hozzánk. Aztán meggondoltam, hogy nem elég idős hozzám képest. Nagyon gyerek. Folyton csókolózni akart, beszélgetni soha. Ezek mind ilyenek, én mondom neked. Azóta nem voltam szerelmes.

– Nem is láttad?

– De igen, egyszer, az utczán. De már ki voltam belőle ábrándulva. Nagyon undoknak találtam. Most kezd nőni a bajusza és ez a legcsunyább kor a férfiaknál. Olyan, mintha piszkos volna az arcza. Több szeretőm nem volt.

Pirkót roppantul érdekelte a dolog. Hallgatott, hogy a másik folytassa. De az nem mondta tovább, mint ahogy nem is volt tovább. Pirkó kérdezte:

– Itt a szigeten semmi sincs?

– Nincs. Ide nem jön hozzánk senki, csak Tarkovics. Az meg már harminczkét éves, meg aztán szeretőt tart.

– Szeretőt tart?

– Meghiszem azt. Fogadok, hogy már láttad is. A kis szállodában lakik. Egy szinésznő, de csak tánczol. A népszinházból való. Tarkovics mindig őhozzá jön és nem szégyell aztán hozzánk jönni.

– Szép leány?

– Nem szép. A haja sárgára van festve és az arczbőre rettenetes. De nagyon kaczér és nagyszerüen tud öltözködni. A mama azt mondta, hogy az ő férje a legelőkelőbb kereskedők egyike, de neki soha ilyen drága ruhái nem voltak. A szobaasszony meg azt beszéli, hogy olyan alsószoknya-gyüjteménye van, amilyet még sohase látott. Borzasztó az ilyen népség.

Elhallgatott, egy kicsit nézte a Dunát, aztán hozzátette:

– Szeretnék szinésznő lenni. Te nem?

– Nem. Én irónő vagy ügyvéd szeretnék lenni, mert az a maga ura.

– Nem akarsz férjhez menni?

– Nem.

Ezen nem vitáztak tovább, mert már az unalomig ismerték azokat az érveket, amelyek ebből a kérdésből kifolyólag a számtanóra és a franczia óra közt el szoktak hangzani az iskolában. Pirkó csóválni kezdte a fejét:

– Ezt sohse hittem volna Tarkovicsról.

– Miért ne? Az ilyen ujságirók és irók mindig a szinésznők körül vannak. Ezeknek az kell, nem a tisztességes leányok. Már egy éve a szeretője.

– Hogy lehet, hogy nem unta meg?

– Ezek mindig meg tudják tartani. Én már az első héten unatkoztam Ernővel, mert mindig ugyanazt csináltuk. Ezek változatosabbak. Nekem csak két ruhám volt, neki huszonhat alsószoknyája van. És milyen kalapja!

– Azt hiszed, ez teszi?

– Ez is. Az ilyen lumpok, mint ez a Tarkovics, akik egész éjjel a kávéházban fetrengenek és reggel fekszenek le, szeretik az ilyet. Az ilyenből sohse lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet. Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az iróember himnemü szinésznő.

Pirkó hallgatott. Ezt a világot még nem ismerte. De roppant érdekes lehetett, ugy találta. Ahogy ezzel a Tarkovicscsal beszélt tegnap, ugy vette észre, hogy nem különbözik a többitől. Egy kicsit büszke is volt arra, hogy ez a szellemes ember oly sokáig foglalkozott vele s ez idő alatt ugy érezte, mintha valami vizsgát állana ki. S jól esett neki, hogy ugy beszélhetett vele, mint senki mással. Pirkó ugy találta, hogy ezek az igazi emberek, nem azok, akik egyforma munkában őrlik le az életüket.

– Nagyon léha ember – folytatta a másik – egyszer el is maradt tőlünk, mert pénzt kért kölcsön a papától és a papa nem adott neki. Aztán meg a télen egy hétig a gőzfürdőben lakott, mert nem volt lakása.

Harangszó jött Pest felől. Fölszedték a horgaikat és hazafelé indultak. Bella az egész uton beszélt, de Pirkó ezt csak akkor vette észre, mikor a kapuhoz értek. Az ebédnél nem szólt Pirkó semmit egészen a tésztáig. Amikor a tésztát behozták, odafordult Bellához:

– Te – sugta a fülébe – hány éves az a szinésznő?

III.

Igazán, Tarkovics nem szégyelte magát. Reggel jött ki a szigetre, délelőtt a szinésznővel látták a rózsakertben, délután vele hallgatta a katonabandát az alsó szigeten s estefelé otthagyta, mintha mondaná neki: «Most elég volt, tisztességes emberek közé megyek.» Elment Téreiékhez s velük vacsorázott a vendéglőben. Melitta kisasszonynak ugy köszönt át a szomszéd asztalhoz, mintha valami távoli ismerőse volna. A leányok ezt megfigyelték; sőt azt is észrevették, hogy Melitta kisasszony néha fölemeli a fejét s néha féltékenyen néz át az ő asztalukra, amelynél mindig volt egy-két csinos fiatal asszony és leány.

– Nézd – lökte meg Bella Pirkót – milyen féltékeny ez a…

S titkon figyelték a kisasszonyt, aki az anyjával ült a másik asztalnál, drága ruhában, drága gyürükkel az ujjain, amelyek csak ugy szikráztak a gyémánttól, amikor a kenyeret törte.

– Hogyan, Pirkó kisasszony, maga olvasta Heinét?

Ezt Tarkovics kérdezte s igazán csodálkozó arczot vágott hozzá. Ez a harminczkét éves fiu tudott blazirt lenni s a következő pillanatban már a legtisztább ártatlansággal nézni valakire.

– Oh igen – felelt halkan Pirkó – de ne mondja ezt olyan hangosan, mert félek, hogy meghallják. A papa és a mama Párisban van, a kis öcsém a nagymamánál lakik s én azt olvastam, ami nekem tetszett. Heinét imádom.

– És tizennégy éves!

– Tizenöt…

Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset irt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségü csirkefogó nevelte, aki éppugy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofonverte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szivből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiu tisztaságával sirva vallott szerelmet egy szűznek. Igy élt Tarkovics, s igy él az igazi ujságirók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine Henrik nevelése. De ez az ember öntudatosan rendezte be igy az életét, mert rájött, hogy az ő földi pályájához ez illik legjobban. Kegyetlen és szivtelen tudott lenni, hogy a következő pillanatban elolvadjon a szentimentálizmustól. Léha volt, s a lelke mélyéig züllött embernek tartotta magát. A tehetségét se becsülte semmire, akkor irt, ha megfizették, s akkor is pongyola volt, s kinevette azokat, akiknek tetszett. A mások tehetségét azonban rajongó szeretettel tisztelte. A világon egyetlen asszonyt se tisztelt, csak az anyja emlékét imádta. Minden leányt romlottnak tartott, csak a hugát becsülte nagyra. A nagy dolgokkal szemben szinte a tulzásig czinikus volt, de a kicsinyekben tudott hinni. Igy például kinevette a vallást, s ugyanakkor gyermeki szeretettel beczézgetett egy sánta koldust.

– Nem engedném – mondta – hogy a leányom Heinét olvassa. A feleségem pedig csak negyven éves korában kezdhetné el.

Pirkó mosolygott:

– Ugyan miért?

– Mert elrontja őket. Egyáltalán nem engedném, hogy a költőket olvassák. Ami rosszat a nők tesznek, azt mind a költőktől tanulták. A szerelmes könyvek a férjek legnagyobb ellenségei. Mindig erre gondolok, ha regényt vagy novellát irok. A regény akkor jó, ha a férjek a földhöz vágják.

Pirkó nem szólt semmit. Tarkovics megijedt.

– Az istenért, most veszem csak észre, hogy mindezt a sok szamárságot magának mondom. Igérje meg, hogy nem árul el. Mit szólnának, ha megtudnák, hogy magácskával szerelmes könyvekről beszéltem…

Ez rosszul esett a kis hölgynek. Elkomolyodott és az ajkát kezdte harapdálni. A férfi ezt észrevette:

– Azért nem kell haragudni. Ha ez vigasztalás, hát kijelentem, hogy az egész társaságban magát szeretem a legjobban. Magával lehet beszélni, mert maga egy édes, naiv öreg asszony. Meg van elégedve?

– Oh, igen.

Közelebb hajolt hozzá:

– Nézze, Pirkó, Téreiné minden öt perczben idenéz és dühösködik, hogy folyton magával beszélek. Ez se vigasztalja meg?

A kis hölgy nem felelt. Most sirni lett volna kedve, ugy érezte, hogy dühből. Megrohanta a mérhetetlen keserüség, hogy még gyerek. Ebben a korban meg tudnának halni bánatukban a leányok, csak azért, mert nem idősebbek három évvel. Azzal a három évvel, amit azontul a koporsójukig sajnálnak.

– No, édes öreg asszony, mondjon valamit. Legyen vigabb. Nos?

Ez se használt. Pirkó komor maradt, most megfogta a nagy keserüség, s szerette volna agyonütni ezt a felnőtt férfit, aki akaratlanul is éreztette vele, hogy még gyerek, s hogy egy kicsit nevetséges az ilyen fiatal testben a nagyra fejlődött lélek.

– Tudja mit, Pirkó – szólt komolyan a férfi, aki e pillanatban tele volt jóindulattal és hittel – most azért is megmutatjuk nekik, hogy kik vagyunk. Magával fogok maradni egész este. Jó? Meg fogjuk pukkasztani őket, mind, mind dühösek lesznek. Jóbarátok leszünk, Pirkó. Irodalomról fogunk beszélni és ugy teszünk, mintha nem tartanók őket méltóknak arra, hogy erről a témáról tárgyaljunk velük. Nevessen, Pirkó! Nos, egy, kettő, három…

Oh, csak ezt ne mondta volna! Ez az egy, kettő, három, amit a kis babáknak szoktak mondani, hogy a «három»-ra kicsattanjon belőlük a nevetés, ugy zuhant Pirkó lelkére, mint három nehéz kalapácsütés. Szeretett volna fölugrani, sirva fakadni s kiáltani, hogy mindenki hallja: «Nem, nem vagyok gyerek, én mindent tudok, én mindent olvastam!»

Tarkovics megtartotta az igéretét. Ott maradt mellette s vele beszélt egész este. A vacsora vége felé sikerült is egy kicsit felviditania. Sétára indult az egész társaság s ő előre ment vele. Valóban irodalomról beszéltek, de nem sokáig. Beszélgetés közben Pirkó kipattantotta, hogy nem akar férjhez menni.

Tarkovics megállt:

– Hogyan? Nem akar férjhez menni? Soha?

– Nem én.

– És miért?

– Nem tudom. Mindig próbálom valamivel magyarázni, de aztán mindig érzem, hogy nem ez az igazi oka. Egyszerüen nem akarok férjhez menni.

Elindultak az estében, tovább. A társaság jó messze elmaradt mögöttük.

– És a szerelem, kis Pirkó?

Most hallotta először közvetlen hangon ezt a szót. Megreszketett tőle, mint ahogy megreszketett volna, ha akárki más mondta volna. Itt a fák között, ebben az erős virágillatban, a csöndes estén, amikor minden szó oly szépen hangzott, ez a «szerelem» tele volt titokzatossággal. Félt tőle, nem tudta, hogy mi.

– Maga még sohse volt szerelmes, Pirkó?

Közönyösen felelt:

– Oh, nem. Nem is leszek.