Part 6

Mire a leány reggel fölkelt, az anyja már nem volt otthon. De mintha a gond az ágya mellett állt volna, s csak azt várta volna, hogy fölébredjen, azonnal megmarkolta a szivét. «Kijön lakni, kijön lakni» – ezt mondta egyre a fülébe, nem tudott tőle szabadulni semmiképpen. Gyorsan felöltözött s azt gondolta, hogy most már egyesegyedül áll ezen az egész világon, most el van zárva az anyjához is az ut. Valami rettenetes fájdalom ette végig magát időről-időre a lelkén és csak most tudta meg, hogy még maradt eltiporni való reménye. Az igazi remény az, amelyről maga az ember se tud. Ha napnál világosabban is látjuk, hogy egy szerettünk meg fog halni, ha teljes bizonyossággal készülünk is erre, – a halála mégis letör bennünk egy titkos reményt, egy rejtve nyiló hitetlenséget. Minden reménység, miután az elménkben meghalt, szivünkben titkos életet él tovább, s csak ott hal meg igazán, legtöbbször a szivünkkel együtt. Az én kis fehér leányom szivében most haldoklott ez a bujdosó virág, s ennek az elmulásnak a bánata átjárta az egész lelkét. Most minden szilárd pontot elveszitett maga körül, most ő volt egymaga az egész világ.

Kopogtattak az ajtón.

Egy kertészlegény állitott be, tisztességtudóan köszönt és hatalmas rózsabokrétát nyujtott Pirkó felé:

– Itt lakik kérem, a Waldné tekintetes asszony?

– Itt lakik.

– Hát ezt neki hoztam.

Pirkó átvette a bokrétát. Csupa nagy piros rózsa volt, csupa tökéletesen kinyilott, érett virág, amely talán már holnap elbágyadt volna, ha a tőn hagyják.

– Ki küldi?

– Egy ur küldi kérem, de nem szabad megmondani, hogy kicsoda.

– Nem ismeri?

– Nem én, kérem, sohse láttam.

Aztán megint köszönt és kiment. Volt még egy gyanakvó pillantása Pirkó számára, amért nem az vette át, akinek szólt. A kis leány utána kiáltott:

– Mondja meg annak az urnak, hogy a nagyságos asszony leánya vette át.

Hogy becsukódott az ajtó, beletemette arczát a virágok közé. Nehéz illattal volt teljes a bokréta, a napon érett rózsák dus olajpárája szállt belőle. Csöndesen az ablakhoz ment vele.

– Szabad ezt tennem? – kérdezte magában, amikor kihajolt, s lenézett, nem jár-e lenn valaki. Ugy vélte, gonosz dolgot cselekszik. Nagyra nyitotta a szemét, s mivel most történt először, hogy tiltott dolgot cselekedett, fülig elpirult. Aztán hirtelen fogta a csokrot s az ablakon át messzire kihajitotta, a fák koronája fölött, a Dunába. Utána is nézett, még látta is, hogy a nagy viz csöndesen ringatva viszi a piros foltot. A szobában rózsaillat maradt s ez vádolta. Gavallértermészetü kis leány volt, egyenes karakter, s ezért most már sajnálta ezt a sunyi cselekedetet. Alattomos volt, ez volt az érzése. Lopott is, sikkasztott is, gyanakodott is, nagy isten, hogy mindez megtörténhetett vele, a kis gavallérral, s hogy éppen az anyja ellen követte el… Láz járt az ereiben erre a gondolatra. Szabadulni szeretett volna, de mindentől ezen a világon. A férfiaktól, az asszonyoktól, a virágoktól és – istenkém – a szerelemtől is, ettől a nagy és szép dologtól, amely után annyit vágyakozott, s amely most napokon, éjszakákon, heteken ütötte, vérezte, mintha az ő gyönge kis szivén akarta volna megmutatni, mit tud.

A mama jött a fürdőből, frissen, hamvasan, jókedvüen.

– Már fölkeltél, Pirkó?

Pirkó még érezte maga körül a rózsaszagot, s rettenetesen megijedt, hogy ez elárulja. Ez a lengő illat, amelynek már csak finom nyoma volt a szobában, az agyára nehezedett, százszorosan kellette magát neki, végigosont finom kis orrán, még a szájában is érezte az izét.

– Fölkeltem, mama, már hogyne keltem volna föl…

Az asszony vidáman mondta:

– Én már hétkor talpon voltam, sétáltam, fürödtem… Ma még több a viz a szigeten, mint tegnap. Azt mondják, hogy átszivárog a töltésen, a kis gát már tán egy napig se birja.

Nevetett.

– Holnap uszni fogunk, Pirkó!

Ő is próbált mosolyogni. Az asszony letette a napernyőjét, levette a kerti kalapot, s a tükör elé állt. A haját kibontotta és nagy szeretettel ment végig rajta egy aranyszinü fésüvel. Szép volt igy, nagyon. Ezt ő is gondolta e pillanatban, s talán erről jutott eszébe, amit hátra se nézve, csak ugy félvállról mondott:

– Te, ez kijött lakni ma reggel, csónakon jött Ó-Budáról, mert a hajó már nem jár… ez az ujságiró… hogy is hivják?

Pirkó is ugy tett, mintha egy kicsit gondolkoznék, aztán igen csöndesen mondta ki ezt a nevet;

– Tarkovics.

És azért a kis hazugságért, ami ebben a gondolkodásban volt, még ő szégyelte magát.

Együtt voltak egész nap, együtt ebédeltek, itt a szobában. S amikor a pinczér be-bejött, hogy az ételt hozza, mind a ketten idegenszerü félelemmel néztek az ajtóra. Tarkovics már korán reggel kijött, s még mindig nem jelentkezett. Őt várták mind a ketten, de hogy mind a ketten várták, ezt csak Pirkó tudta. És nem jött, egész nap nem jött, már alkonyat borult a fákra és a külvárosi gyárakra a Duna tulsó partján, s Tarkovics még mindig nem jött.

– Kóborolni szeretnék egy kicsit, mama – mondta estefelé a leány – még látni egyszer a szigetet, mielőtt átfolyik rajta a Duna.

Az anyja kérőleg nézett rá:

– Maradj itt, édes…

Hát ezért kellett ő, ezért vették kölcsön a másik családtól. Hogy legyen itt valaki, aki utját állja a dolognak. Szegény kis őr, szegény kis gát volt, mosolyogva konstatálta. Nem különb, mint az a homokos töltés, amin átszivárog a Duna. S nem is ér többet, egyszer csak átszakad, elsöprik az utból, és vad rohanással siet át rajta a hullám… Fájt neki ez a szerep:

– Bocsáss el, édes mama, nagyon szeretnék…

Ez az volt, hogy «nagyon szeretnék szabadulni» – de csak idáig mondta. S már indult is, nem, nem akart itt maradni. Nagyon borzalmas helyzetnek találta az egészet. Menni kell, akár vissza se jönni többé…

– Hát menj – mondta az asszony – csak ne menj közel a Dunához…

Ezt már nem is hallotta, már künn volt. Leszaladt a lépcsőn, ki az estébe. Fáradtan vonult el előtte egy csapat katona, csizmájuk locsogott a pocsolyás földön, vállukon az ásó. Utánuk nézett egy darabig, s akkor hirtelen a tulsó oldalra figyelt, ahonnan nagy szaladás zaja hallatszott, s kivillant a fák közül a fáklya vörös fénye. A sziget közepe felé szaladt egy másik csapat katona, elől a tiszt, maga is ásóval a kezében. A fáradtak, akik az imént erre vonultak, egyszerre megálltak. A tisztjük átkiáltott a szaladókhoz:

– Na was ist denn wiederum?

Mindjárt jött is az orditó válasz, németül:

– Lenn átszakadt a töltés!

Hideg futott végig a kis leány hátán erre a kemény szóra, s most ő is szaladni szeretett volna. A fáradt katonák tisztje nekirohant a gyepnek s elorditotta magát:

– Laufschritt!

Amire ezek is rohanni kezdtek, átvágtak a nagy gyepen, mintha egyszerre erőre kaptak volna. S ugyanekkor a felső töltés felől is jött egy rohanó csapat, fáklyával, mint amikor tüz idején mindenünnen egyszerre jönnek a tüzoltók. Pirkó ezek után szaladt, de a tiszt visszakiáltott rá udvariatlanul:

– Otthon maradni!

Szegényke megállt, megvárta, mig ezek is eltüntek a fák közt, aztán egyet gondolt, mellének szegte a fejét és mégis elkezdett szaladni, a csapatok után. A katonáknak azonban gyorsabb volt a lábuk, s Pirkó csakhamar azon vette észre magát, hogy egyedül szalad. A nagy bokrok és fák közt meg is ijedt. Alulról valami idegenszerü, vad morajlás zugott feléje, emberi kiáltásokkal vegyesen. Hirtelen megállott, hamarjában nem tudta, hogy honnan csap rá a nagy viztömeg, s félt az ismeretlen elemtől, sejtelme sem volt, hogy miképpen jön a viz, hogyan fogja elönteni a szigetet. A térde reszketett s önkéntelenül is visszanézett, ahonnan néhány égő lámpa világolt feléje. «Jobb lett volna otthon maradni» – gondolta. S a zugás egyre erősebben hangzott alulról. Ez most izgatta kissé.

– Jön a viz! – mondta félhangosan, fenyegető akczentussal, szinte azért, hogy önmagát ijeszsze vele. Aztán elképzelte a feléje rohanó piszkos Dunát, ezt a nagy sárga tengert, amint lekapja a lábáról, átgázol fölötte, s görgeti, sodorja nagy száguldásában. Óh meghalni igy, gyorsan, vad erőszak által, de jó volna – gondolta egy rövidke pillanatra. Elképzelte, mint vinné a nagy folyam, mint szünnék meg egy pillanat alatt minden, de minden bánata.

Vagy husz lépésnyire megzördült előtte egy nagy bokor. Mintha valami állat akarna kibujni alóla. Megijedt, összerezzent és felsikoltott. Rászegezte pillantását a bokorra, semmi se bujt ki a galyak alól. «Mi lehetett ez?» Ekkor valami hideg ölelte körül a lábát. Viz ömlött kis kivágott czipőjébe, s hogy erre körülnézett, már az egész ut szélességében fénylett a viz. Ez amolyan előfutárja volt a nagy hullámnak, surranva jött az uton, megrezzentette a bokrokat, mint valami alattomos csuszómászó. De a lábán érezte, hogy egyre emelkedik, s erre szorongó félelem fogta el. Gyors szaladással menekült ki a bokáig érő, egyre szélesbedő vizből, s rohanni kezdett visszafelé; mögötte surranva, csuszva jött a viznyelv. De ugyanekkor már egészen közelről hallotta az iménti zugó lármát. Futás közben oldalt nézett, a hatalmas pázsit felé, amely a fürdőháztól majdnem a sziget közepéig huzódik. Ijesztő látvány volt. Magasra tartott fáklyával, orditva szaladtak visszafelé a katonák, s alig tiz lépésnyire mögöttük jött a Duna, most már az igazi nagy áradat, amely egész szélességében elboritotta a szigetet. Valami soha nem hallott, a nagyon mély basszuskorgáshoz hasonló, bőgésszerü hanggal kergette őket a viz, meg-megcsillant a bokrok közt, tördöste, recsegtette az ágakat, egy-egy hullámját előre vetette s oldalt, ahol mélyebb volt a föld szine, hosszu nyelveket szalajtott előre. Szaladtak mind, elől a kis fehér leány, mögötte a katonák, s leghátul teljes szélességben, most már harsogó bőgéssel a viz, törve-zuzva a bokrokat, elsöpörve a vaspadokat, fák lehajló ágait megroppantva. Ha nagy szél rohan végig a bokrok közt, ez is ijesztő süvöltésként hangzik, hát még a mikor az egész Duna vágtatott át rajtuk! Ropogtak az ágak, sirtak a levelek, de semmi nem tudott ellentállni a viznek.

Akik a felső szigeten álltak, sikoltozva rohantak a házakba. A fürdőház előtt nagy vaspontonok álltak, bennük fáklyás katonák. A pontonokat csöndesen a hátára vette a viz s lassan vitte lefelé. A többi katona részint a vendéglő terraszára ugrott, részint az üres pontonokba. Az egyik tiszt, aki jó tiz perczet szaladt a viz elől, amig az első csónakhoz ért, nevetve ugrott a vasalkotmányba, s miközben letörölte homlokáról a verejtéket, fejcsóválva mondta a Dunának, amely most minden irányban elterjedt körülötte:

– Ah, du Canaille!

Pirkó a nagy szálló terraszára menekült, ahol már izgatottan várta az anyja. Elnézett a nagy gyöp helyén, ahol most csak a félig kiálló fekete bokorcsomók jelezték, hogy ez nem volt mindig tenger, s látta, hogy itt már szelidebb a viz, csöndes kis fodrokat hajt rajta a szellő, csak elől haragszik, csak az előőrsei harapnak, tépnek, szaggatnak, süvöltenek. Igen, csöndes fodrokat, lágy kis hullámokat hajtott a szellő keresztül a szigeten, s már a lárma is elült, csöndes bámulás uralkodott az embereken s az az elfogódás, amelylyel a lassan, de szemmelláthatóan egyre emelkedő viz imponált nekik A lámpák tükörképén látszott ez legjobban. A vizben reszkető láng egyre közeledett az igazihoz, a lámparudak háromnegyede már viz alatt volt.

Egy katonai csónak haladt el előttük, a katonák vasvégü rudakkal hajtották. Hogy a lámpák elé ért, a tiszt meglátta a szép asszonyt, szalutált és felszólt:

– Wollen die Damen vielleicht in’s Restaurant?

– Igen, mama – sugta Pirkó, aki szerette volna látni a nagy vizet. Waldné mosolygott, meghajtotta a fejét s beszálltak a vascsónakba. Elhajókáztak a virágágyak felett s az egyik helyen Pirkó elszomorodott:

– Itt voltak a tubarózsák, mamám…

S az édes, elmult estére gondolt, amikor még jól esett a fájdalom. Homlokára tette kis kezét, most már fájt a feje a sok izgalomtól. Félig lehunyt szemmel nézett szét a sötét estébe.

A fürdőház magaslaton épült, a viz nem érte el ezt a dombot. Igy az épület köré gyülekeztek a kertészek, s ott állt a katonák egy része is, tétlenül nézve a fénylő nagy vizet, amely egy félóra alatt hetek keserves munkáját tette tönkre. Fáklyákat tartottak, s bámulták a vascsónakban hajókázó két hölgyet.

Odább, a magaslat egy kiugrásán egyetlen alak állott. Ráesett a fáklya vörös fénye, s ő büszkén nézett ki a szabad Dunára. Fekete köpenyét lobogtatta a szél, hosszu haja a homlokára omlott. De délczegen állott szemben a rémületes áradattal, s hátravetett feje, kidüllesztett melle nemes daczról tett tanuságot. Persze, hogy ő volt, Sándor, akinek buzgott a lelke ettől a hatalmas impressziótól, s aki talán ugy érezte, hogy fekete köpenyébe burkolózva, levett kalappal nézvén szemébe a rettenetes Dunának, e pillanatban nem kisebb valakivel daczol, mint magával a bosszuálló istennel.

XIV.

Van egy bizonyos fajta éjjeli lepke, amely arról ismeretes, hogy a mig künn van a homályban, óvatos, csöndes állat, de amint bekerül a lámpához, megbolondul. Eleinte csak körülötte tanyázik, a fal fényesebb részein. Majd közelebb merészkedik, röpköd a lámpa körül egy kicsit, aztán megint elbujik valahová, perczekig nem kerül elő. Később ismét megjelenik, most már vakmerőbb, s ugy venni észre, hogy valami őrület szállt parányi fejébe. Rendetlen röpdöséssel kering a láng körül, nekivágódik az üvegnek, mindegyre kisebb köröket ir le, végül pedig tökéletesen megvadul. Bolond módra csapódik neki az ernyőnek, az üvegnek, összetöri a szárnyát, hihetetlen gyorsasággal czikázik egyik helyről a másikra, s ha az ember utána nyul, hogy megfogja, ugy érzi, hogy a kis állat megvakult, se hangra, se mozdulatra nem figyel, meg lehet fogni, ki lehet hajitani az ablakon. De a következő perczben megint megjelenik reszkető szárnyacskája a lámpaernyő alatt, nekivág megint az üvegnek, s az ember utóvégre is belátja, hogy az ilyen bolondon nem lehet segiteni és békén hagyja. Másnap reggel aztán megtalálja az éjjeli szekrényen a kihült lámpa alatt, összetört, fénytelen szárnynyal, mozdulatlanul.

Pirkó most körülbelül ott tartott, ahol a lepke először csapódik neki a forró üvegnek, amikor a melegtől és fénytől először forr fel benne valami nagy indulat. Reggel, amikor végignézett a szigeten, amely fölött most nyugodtan, alig észrevehető mozgással áramlott át a viz, meglátta egy csónakban Tarkovics Endrét. A férfi intett neki a kalapjával, amire Pirkó hirtelen megfordult, felrohant az üres szobába és az ágyra vetette magát. Eltünt belőle a mértéktudó kis hölgy, most esett le a lábáról az üvegczipő, az óvatosság, a gondos körültekintés szimboluma. Szaladt mindenki elől s mégis mindenkibe beleütközött. Ha ugy érezte, hogy haza kellene mennie, nem tudta, hová menjen: Belláékhoz, az anyja parfümos hotelszobájába, vagy a pesti lakásba, ahol föl voltak szedve a szőnyegek s fehér vászontakaró alatt szundikáltak a butorok. Kereste a családját, azt se találta. Vergődött, nem tudott hová menni, kivel szóba állani. Kibámult az ablakon, aztán hirtelen az ajtóhoz szaladt, de ott megint megállt. Az anyjának nem mert a szemébe nézni. Tudta, hogy miért tartják itt, miért van rá szükség. Istenem, talán mégis jobb lett volna Heinét nem olvasni, a szerelmes verseket meg nem ismerni, s most még nem érteni oly világosan, hogy miért veszi egyszerre magához az anyja, miért öleli sirva az ágyában, álmatlan éjszakákon. Azok a lepkék is, ha őserdőben élnének, ahol nem jár ember, aki tüzet gyujthatna…

Aztán leült és föltette magában, hogy minden erejéből gondolkozni fog. És sokáig ült egymagában, minden neszre figyelve, hogy talán az anyja jön, akivel – tudja isten – még találkozni se szeretett volna.

Igen Pirkó meg fog szökni.

Hogy hová, azt nem is tudja. Hogy miképpen, azt se. De szökni fog, innen el és folyton menni, menni, egészen addig, amig csupa idegen emberek közé nem ér. Vagy talán az apjához menjen?

– Szegény apa – gondolta és megborzadt. Szegény apa most az irodájában ül és dolgozik. Künn ülnek a segédek és periratokat másolnak. Aztán a törvényszékre szaladnak, visszajönnek, beszólnak az ajtón és az irodavezető tovább küldi őket. Emlékezett a szavakra, amik az irodából a lakásba röppentek:

– Menjen a pénzügyigazgatósághoz…

– Szaladjon a vámházba…

– Tizkor tárgyalás az ötnél…

És mindebből a sok másolásból, szaladgálásból és tárgyalásból pénz lett, piszkos bankók, amiket kövér kereskedők vagy öreg vidéki asszonyok szoktak volt apának az iróasztalára olvasni. És mindebből a pénzből szép, villogó ruhák lettek, finom párisi selyemharisnyák, parfüm, szalagok és a mama mégis sirva ölelte az ágyban.

– Szegény apa…

Valami közösséget érzett az apjával. De félt, hogy meglát rajta mindent, hogy megtud valamit.

Az anyja jött:

– Csónakon jöttem a fürdőből – ujságolta – estefelé végigcsónakázunk a szigeten, te is velünk jösz, Pirkó!

Soha még nem felelt ugy, ahogy most:

– Nem megyek.

Daczosan, határozottan mondta.

– Nem jösz? Miért nem jösz?

Szegény maga se tudta. Azt se tudta, mit beszél. Erre meg ezt felelte:

– Vagy különben megyek.

Azzal kiszaladt, megint le a lépcsőn a terraszig, aztán föl az olvasóterembe. Ott senki se volt, hát a zongorához ült. Kinyitotta, becsapta. Majd ujságot akart olvasni. De ezt se birta. Leült hát a kanapé sarkába és maga elé nézett. Mintha fölfedezett volna valamit, egyszerre megvilágosodott az arcza. Nagyon halkan mondta:

– Nem tudok élni.

Ez a csöndesen suhanó szó magánosan szállt végig az oszlopos teremben, visszajött hozzá, a fülébe zugott, a szivét szorongatta.

Pirkó nem tud élni. Nagyon megsajnálta magát, mosolygott egy kicsit, de nagyon szomoruan és megint mondott valamit, ezt is félhangosan, hogy a fülével is hallja. Ezt mondta:

– Szegény kis leány.

Még egyideig szótlanul ült a teremben. Aztán betotyogott egy öreg urhölgy, aki előkeresett egy német lapot és befészkelte magát a karosszékbe, hát kiment. Fel, az anyjához, akit megint öltözködésnél talált. Azt mondta neki, hogy nagyon szeretne ma Bellához menni, nála maradni, ott aludni. Panaszkodott, hogy kényelmetlen a kanapé és nyugtalan alvás esik rajta. A csónakpartiról pedig lemond.

– Akkor én se megyek – mondta erre az anyja.

Pirkó őszintén kérdezte:

– Miért?

Az asszony egy kicsit hallgatott, gondolkozott, aztán csöndes-kérő hangon, amely igazán szivből jött, igy szólt:

– Csak még ma maradj itt, kis leányom.

Dehogy maradt. Nem lehetett, egyszerüen nem lehetett. És máris szeretett volna rohanni, mert a legártatlanabb szó, a legegyszerübb kérdés is kegyetlen világossággal folyton azt magyarázta neki, amit már kitalált. Az anyjának minden szava, minden mozdulata, minden kérése ujabb és ujabb bizonyiték volt. Dehogy maradt.

– Hát jó – mondta az asszony. – Ilyen leányom van nekem. Egyszer kérem valamire.

A kis leány már kifelé ment s az ajtóból csak ezt mondta:

– Bocsáss meg, mama. Kezit csókolom.

De nem csókolta meg a kezit.

*

A leányszobában, az ő kedves párnáján felriadt Pirkó hajnal felé. Szinte csodálkozott azon, hogy tudott aludni. A másik ágyban megint csak nyugodtan, egészséges álommal aludt a kövér szőke. Egyáltalán, Pirkó nem emlékezett arra, hogy a szőke valaha nyugtalanul aludt volna. Az ablakon megint a derengés világos lehellete szállt be s ahogy a leány figyelni kezdett, érezte maga körül a hajnal előtti nagy csöndességet, az igazi nagy alvást. Fölkelt s óvatosan vette magára fehér ruháját. Kiosont az ajtón, le a földszintre s a kapu elé kötött csónakba ült. Eloldotta a lánczot s fülelt, hogy nem hallják-e. Nem, senki se hallotta, minden aludt még a szigeten, a füvek és virágok csöndesen álltak a viz fenekén, csak éppen a madarak voltak ébren. Budáról kakasszó rikoltott át a vizen, egymásnak felelgettek az ó-budai kakasok.

Az egyik evezővel dolgozni kezdett s kieviczkélt odáig, ahol valamikor a sziget partja volt. Itt szétnézett a Dunán. A nap még nem jött fel, de Pest felől már világos volt az ég s a legalsó felhők rózsaszinü fényben usztak. A viz is csöndes volt, pontosan mutatta a gyárkéményeket, a parti fákat. A kis leány kiült a csónak orrára s hagyta, hogy a viz szeliden vigye lefelé; kissé didergett a friss hajnali szellőben, de ugy érezte, hogy ez a sok viz, ez a nagy reggeli hangulat egy kicsit enyhiti a fájdalmát. Hogy mi lesz ennek a csónakázásnak a vége, azt nem tudta. De sejtette, hogy soha többé nem jön vissza. Nem látja soha többé a kövér szőke leányt, a derék öreg Térei bácsit, nem kell többé szégyenkeznie az anyja előtt. És soha, soha többé nem kerül Tarkovics elé. «Szeressék egymást» – gondolta s csak azon a nagy fájdalmon, amit ez a szó a lelkében okozott, csak azon érezte, hogy ez kikre vonatkozik.

A viz kifelé kezdte vinni a csónakot, a Duna közepére. És itt egyre gyorsabban vitte.

– Isten veled, sziget – mondta Pirkó és meghajtotta fejecskéjét a sziget felé. Még ezt is elemezte s rájött, hogy megint bakfis volt. De aztán napirendre tért e fölött is, ugy érezte, hogy most már ez is mindegy. Valami nagy nyugalom szállt a lelkére szegény elveszett madárnak, akivel sohase törődött az anyja. A pesti gyárak felé nézett, amelyek kéményeiből nagyon vékonyan, szinte álmosan szállt egy kis füst. Ezek tovább élnek, tovább dolgoznak, és hat órakor már talpon lesz az egész város, csöngetni fog a villamos a hidon, s munkába mennek a munkások. «Szép lehet szépen meghalni» – gondolta s eszébe jutott Helén, az asztolári liliom, akinek teteme fekete bárkán, fehérbe öltöztetve, telisteli virággal csöndesen uszott le a folyón a gonosz Guinevere királyasszony palotájáig. Ennél a gondolatnál visszanézett a nagy szálló felé s az anyja ablakát kereste.

Most sirni kezdett. Talán ő sirt egyedül e pillanatban ebben a nagy alvó városban, a megáradt viz közepén, amikor még semmi emberi hang nem jött sehonnan, csak a madarak ébredeztek a szigeten és a kakasok felelgettek egymásnak. De az ő sirása nagyon csöndes volt, csak a Duna kis hullámai hallották meg.

Feljött a nap, kibujt a gyárak mögül égővörös nagy korongja, s egyszeribe kigyultak mind a felhők, rózsaszinü lehellet szállt széjjel az égen, égő rózsaszint kapott a Duna is és a budai ablakok végig lángban ragyogtak. Sebesen haladt lefelé a csónak, keresztbe állt a vizen, senki se kormányozta. A kis fehér leány ekkor szembeállt a nappal, s az ő hótiszta ruhácskáját is elöntötte halvány rózsaszinnel a hajnali sugárzás. Nagy vigasztalás jött feléje mindenünnen, s abbahagyta a sirást. A nap szemlátomást szállt följebb az égen, kigyujtotta a bárányfelhők széleit s aranysugárkákkal hintette tele a Dunát. Ekkor jött felülről a fekete bárka, amely tele volt zöldséges asszonynyal, s amelyben izmos legények eveztek. Halk ének hallatszott róla, az asszonyok elhuzták a magas hangokat, mint a proczesszióknál, amikor a Mária-énekeket éneklik.

A hidon tul az egyik evezős felállt a helyéről, kihajolt a viz fölé, s ezt mondta:

– Egy üres ladik…

Mind arrafelé néztek, s egy pillanatra, amig a legény evezője maga felé huzta az üres csónakot, elhallgatott az ének.