Part 9

A szegény hajóskapitány temetése nagyon megható volt ma. Az összes csónakok kisérték és koporsóját hajóskapitányok hozták föl a lépcsőzeten a temetőbe. Lucy velem volt és korán elfoglaltuk rendes ülésünket és gyönyörüen láttuk az egész processziót. A szegény embert közel a mi rendes ülésünkhöz tették örök nyugalomra. Szegény Lucy nagyon izgatottnak látszott. Az egész idő alatt nyugtalan volt és rosszul nézett ki. És én nem gondolhatok egyebet, mint hogy az alvajárás nagyon kimeriti. Egyben nagyon különös: Nem akarja belátni, hogy okunk lenne a nyugtalankodásra. Vagy ha volna is, hát ő maga sem érti, hogy mi. Izgatottságunkat még az én öreg barátom halálának hire is fokozta, a kit ma korán reggel halva találtak a mi kedvenc ülésünkön tört nyakcsigolyával. A doktor állitása szerint valamely ijedtség következtében hátra kellett esnie a padon, mert a félelemnek és rémületnek olyan kifejezése fagyott az arcára, a melynek láttára még a férfiak is borzadoztak. Szegény öreg ember! Talán a halált magát látta holdokló szemeivel! Lucy oly édes és érzékeny, hogy mindent jobban érez, mint más emberek. Épp most egészen kikelt magából egy csekélység miatt, a melyre én alig ügyeltem, noha én is nagyon szeretem az állatokat. A halászok egyike, a kit gyakran láttunk ide feljönni hogy a halászbárkák jöttét lesse, magával hozta a kutyáját is a temetésre. A kutya máskor is rendesen vele volt. Mind a ketten nagyon csendesen szoktak viselkedni és én soha sem láttam az embert haragudni és soha sem hallottam a kutyát ugatni. A szertartás alatt a kutya nem akart a gazdájához jönni, a ki velünk volt a padon, de néhány ölnyire maradt tőle ugatva és vonitva. A gazdája először szeliden, aztán keményebben és végre haragosan szólongatta, de a kutya sem oda nem jött, sem az üvöltést nem hagyta abba. Valóságos dühbe esett, szemét vadul forgatta és a szőre ágaskodott, mint a macskának a farka, mikor támadni készül. Végre a gazdája is megharagudott, leugrott, fölrugta a kutyát, aztán nyakon ragadta és félig vonszolta, félig lökte a sirkőre, a melyre padunk erősitve volt. Abban a percben, hogy a követ érte, a szegény pára elcsöndesedett és remegni kezdett. Nem próbált elmenni, de lelapult remegve és félve és oly szánandó állapotában a rettegésnek, hogy én noha sikertelenül, de csititgatni próbáltam. Lucy, bár szintén nagyon sajnálta, nem próbálta megérinteni a kutyát, csak az irtózatnak egy nemével nézte. Attól tartok, hogy tulságosan érzékeny lelkü, hogysem baj nélkül haladjon az élet utain. Meg vagyok róla győződve, hogy erről fog álmodni az éjjel. A dolgok csodás halmozódása – halottkéz által a kikötőbe kormányzott hajó, a kormányrudhoz feszülettel és olvasóval a kezében kötözött kapitány; a megható temetés; a kutya, a mely majd dühödt, majd pedig félelemben remegő, – mindez bő anyagot fog szolgáltatni álmainak.

Legjobb lesz, ha nem hagyom lefeküdni, mig testileg jól ki nem fárasztom. Elviszem őt egy hosszu sétára a tenger mentén, hogy ne legyen kedve még éjjel álmában is járni.

VIII.

_Murray Minna naplója._

_Ugyanaz nap este 11 órakor._ – Oh! be fáradt vagyok. Ha keményen föl nem tettem volna, hogy mindennap följegyzem élményeimet, hát ma ugyan ki nem nyitnám a naplómat. Remek sétát tettünk, Lucy nemsokára egészen fölvidult, a mit egy pár jó indulatu tehénnek köszönhetek, a kik barátságosan közeledtek felénk az egyik legelőn, de a kik elől mi eszeveszett futásnak eredtünk ijedtünkben. Azt hiszem, hogy a gyáva ijedelem minden egyebet kivert a fejünkből és friss jókedvvel teáztunk meg egy ósdi kis fogadóban, jó messze a várostól. Ozsonna után hazafelé indultunk, sokszor meg-megállva, szivünkben folytonos rettegéssel a vad bikáktól. Lucy alaposan elfáradt és siettünk nyugalomra térni. Lucy alszik és csöndesen szedi a lélekzetet. A rendesnél is rózsásabb szinben van és oly csodálatosan bájos. Oly boldognak érzem magamat, mert látom, hogy mennyire gyarapodik; azt hiszem, hogy annyira megerősödött, hogy már az alvajárást is elhagyja. Tökéletesen boldog volnék, ha hirem volna Jonathán felől… Az Isten tartsa és óvja meg őt.

_Augusztus 11-dikén_ reggel 3 órakor. – Ismét a naplómmal vagyok. Már nem bánt az álom, hát jobb, ha irok. Sokkal izgatottabb vagyok, hogysem alhatnám. Oly borzasztó kalandunk volt, oly kétségbeejtő. Alig fejeztem be este naplójegyzeteimet, azonnal elaludtam… Egyszer csak hirtelen és teljesen fölébredek, felülök, nyomasztó félelemmel a szivemen és az ürességnek, pusztaságnak sajátságos érzetével körülöttem. A szoba sötét volt, Lucy ágyát nem láthattam, hát keresztül lopóztam a szobán és tapogatva kerestem őt. Az ágy üres volt. Gyufát gyujtottam és láttam, hogy Lucy nincs a szobában. Az ajtó be volt téve, de nem volt bezárva, mint a hogy lefekvéskor hagytam. Az édes anyját nem mertem felkölteni, mert ugyis nagyon beteges és az utóbbi napokban a rendesnél is rosszabbul volt, hát egy két darab ruhát kapkodtam magamra, hogy magam lássak utána. Mikor már az ajtónál voltam eszembe jutott, hogy a ruháról, a mit felöltött, tán rájöhetnék, hogy hol keressem, ha csak pongyolát vett, tán nem hagyta el a házat, ha nappali ruhát, akkor a kertben lehet. Mind a kettö, a pongyola is, a nappali ruha is helyükön lógtak. Hál’ Istennek gondoltam magamban, nem lehet messze, mert csak a hálóruhája van rajta. Leszaladtam a lépcsőn és benéztem a nappaliba. Ott nem volt! Sorra benéztem minden üres szobába, folyton növekedő, dermesztő félelemmel szivemben, sehol sem találtam. Végre az utca ajtóhoz értem és nyitva találtam. A kilincs bámulatomra nem volt becsattanva. A cselédek pedig rendesen igen gondosan be szokták az ajtót zárni, hát félni kezdtem, hogy Lucy ugy a hogy volt, elhagyta a házat. Nem volt időm a megfontolásra, egy mindent elhomályositó vad félelem kergetett. Fölkaptam egy nehéz, nagy sálkendőt és kirohantam. Az óra egyet ütött, mikor az utcára értem és egy lelket sem láttam. Végig futottam a villasoron a kikötőig, de nyoma sem volt a fehér alaknak, a kit kerestem. A kikötőgátra érve, a kikötőn keresztül, a keleti sziklamagaslat felé tekintettem, abban a reményben – vagy félelemben – magam sem tudom, hogy melyik volt erősebb, hogy Lucyt kedvenc helyünkön látnám meg. Ragyogó teli hold volt, nehéz fekete futó felhőkkel, a melyek az egész tájat folyton váltakozó fény és árnyképekkel boritották.

Egy vagy két percig semmit sem láthattam, mert egy felhő árnya a templomot és egész környéket homályba boritotta. A mint a felhő odébb huzódott, először is az apátság romjait láttam föltünni, aztán lassan-lassan a régi templom és a temető is belekerültek a keskeny futó fénysávba, a mely élesen világitott meg mindent. Bármit vártam is, nem csalódtam, mert ott, kedvenc ülő helyünkön, a hold ezüstös fénye egy hófehér pihenő alakra esett. A gyorsan uszó felhő nem engedte, hogy sokat lássak, mert az árnyék majdnem nyomon követte a fényt; de mégis ugy tetszett, az ülés mögött, a melyen a fehér alak fénylett, valami sötét alak is föléje hajolt. Hogy mi lehetett, ember-e vagy állat, azt nem tudtam volna megmondani; nem vesztegettem egy pillanatot sem, végig szaladtam a kikötőn és keresztül a halpiacon a lépcsőzet följáratához, mert ez volt a keleti sziklapart egyetlen utja. A város mintha kihalt volna, egy lélekkel sem találkoztam, a minek nagyon megörültem, mert nem szerettem volna, ha valaki szegény Lucyt ilyen állapotban látja. Az idő és távolság végtelennek látszott, térdem remegett és lélekzetem szakadozott, a mig az Apátsághoz vivő számtalan lépcsőn fölfelé igyekeztem. Gyorsan kellett járnom, noha ugy tetszett, hogy lábaim ólomból valók és minden forgám be van rozsdásodva. Mikor már majdnem fölértem, jól láttam a padot és a fehér alakot rajta, mert már elég közel voltam ahhoz, hogy a homályban is lássak. Bizonyos, hogy állt mögötte valami, hosszu fekete, a padon félig hátra hanyatló fehér alak fölé hajolva. Én rémületemben kiabálni kezdtem: Lucy! Lucy! és az a valami fölemelte a fejét és onnan, a hol voltam, egy fehér arcot és vörös lángoló szemeket láttam. Lucy nem felelt és én a temető bejáratához szaladtam. A mint beléptem, a templom közém és a pad közé került és egy pillanatra elvesztettem Lucyt szem elől. Mire ismét megláttam, a felhő elhuzódott és a hold fényesen világitott, hogy egészen jól láthattam Lucyt, a mint a padon hátrahanyatlott, a feje a pad támláján pihent. Egészen egyedül volt és egyetlen élő lénynek nyomát sem láttam a közelben.

Mikor föléje hajoltam, láttam, hogy még mindig alszik. Az ajka szét volt nyitva és lélekzetét nem a nála megszokott halk, csöndes módon szivta, hanem nehezen, mélyen zihálva szakadt föl kebléből, mintha minden lélegzetvétellel tele akarná szivni a tüdejét levegővel. Mikor közel értem, álmában fölemelte a kezét és hálóruhája gallérját szorosabbra huzta a nyaka körül. A mint igy tett, kissé megrázkódott, mintha a hideget érezné. Én rádobtam a meleg nagykendőt és jól beleburkoltam, jó szorosra huzva a nyaka körül, nehogy meghüljön ruhátlan állapotában. Nem mertem hirtelen fölkelteni azért, hogy a kezeim szabadon maradjanak és támogathassam őt, a kendőt egy jó hosszu kapcsos tüvel tüztem össze a nyakán; de ijjedtemben, vagy siettemben aligha ügyetlenül meg nem szurtam szegényt, mert egy kis vártatva, a mint a lélegzete kissé könnyebbült, a kezét ismét a torkához emelte és nyögött. Mikor már jól bepólyáztam és a cipőmet is a lábára huztam, lassan elkezdtem költögetni. Eleinte meg sem érezte, de lassan, fokozatosan nyugtalanabb lett az álma, nyögött és közbe-közbe sóhajtott. Végre már félni kezdtem, hát erősebben megráztam, mire fölnyitotta szemét és teljesen fölébredt. Nem lepte meg egy csöppet sem, hogy engem látott és nem is vette mindjárt észre, hogy hol vagyunk. Lucy ébredése mindig igen bájos és noha ezuttal át volt fázva és megijjedt, a mint látta, hogy ruhátlanul és a temetőben van éjnek idején, nem vesztette el szelid kedvességét. Kissé remegett és belém kapaszkodott; a mikor hivtam, hogy jőjjön velem haza, egy gyermek engedelmességével, szó nélkül fölkelt. A mint elindultunk, a kavics sértette a lábamat és Lucy észrevette, hogy fölszisszentem. Azonnal megállt és mindenáron vissza akarta adni a cipőmet, de persze nem hagytam.

A szerencse kedvezett és haza jutottunk, a nélkül, hogy egy lélekkel találkoztunk volna. Csak egy izben láttunk egy nem egészen józannak látszó embert előttünk az utcán keresztül menni; de mi elrejtőztünk egy kapu aljában, mig ő el nem tünt egy mellékutcában.

A szivem olyan hangosan dobogott, hogy némelykor azt hittem, hogy el kell ájulnom. Telve voltam aggodalommal Lucy miatt, nem csak az egészségét féltettem, de a jó hirnevét is, ha kitudódnék ez a dolog. Mikor hazaértünk és megmostuk a lábunkat és buzgón hálát adtunk az égnek, lefektettem Lucyt. Mielőtt elaludt volna, kért, könyörgött, hogy ne szóljak egy szót se senkinek, még az édes anyjának se ez éjjel alvajárásáról. Eleinte haboztam igéretet tenni, de édes anyja egészségére gondolva és hogy mennyire nyugtalanitaná ez a dolog, hát mégis csak megigértem. Remélem, hogy helyesen cselekedtem. Az ajtót bezártam és a kulcsot a kézcsuklómra kötöttem, igy talán nem fognak még egyszer háborgatni. Lucy mélyen alszik, a hajnal rózsás pirja ömlik szerte a tengeren…

_Ugyanaz nap délben._ Minden jól megy. Lucy aludt, még föl nem keltettem. Az éjjeli kaland nem esett kárára, sőt ugy látszik, javára vált, mert ma jobb szinben van, mint bármikor ezelőtt. Sajnálattal vettem észre, hogy ügyetlenségemben a kapcsos tüvel megsértettem. Szerencse, hogy nagyobb bajt nem okozott, mert a torkán egészen átlyukasztotta a bőrt. Meg kellett valahogy csipnem és átszurnom vele a laza felsőbőrt, mert két pici piros folt, mint a tü szurásé van rajta, a hálóinge gallérján pedig egy csöpp vér. Mikor bocsánatot kértem tőle és aggságoskodtam miatta, Lucy kinevetett és megcirógatott és azt mondta, hogy nem is érzi. Szerencse, hogy oly parányi a szurás, hát sebhelyet nem hagyhat.

_Ugyanaznap éjjelén._ Nagyon jól töltöttük a napot. A levegő tiszta, a nap ragyogó, a tengeri szellő kellemesen hüvös volt. Villásreggelinkkel kirándultunk egy távoli szép erdőbe. Lucy és én gyalog, Lucy anyja pedig kocsin. Engem egy kissé busitott a gondolat, hogy mily boldog lehetnék, ha Jonathán is velünk lehetne. De hisz türelmesnek kell lennem. Este kitünő zenét hallgattunk a sétatéren, aztán korán lefeküdtünk. Lucy nyugodtabbnak látszott, mint az utóbbi napokban és csaknem rögtön elaludt. Az ajtót ismét be fogom zárni és a kulcsot a csuklomra kötni, mint az elmult éjjel, noha azt hiszem, hogy nyugodtan fog telni az éjszakánk.

_Augusztus 12._

Várakozásunkban megcsalódtam, mert két izben is arra ébredtem ez éjjel, hogy Lucy ki akart menni. Még álmában is, mintha kissé haragudott volna, hogy zárva találja az ajtót és kelletlenül ment vissza az ágyába. Hajnalban a madarak csiripelésére ébredtem. Lucy is fölébredt és én örömmel láttam, hogy még jobb szinben van, mint tegnap reggel. A régi vidámsága is mintha visszatért volna. Mellém furakodott az ágyba és Arturjáról kezdett beszélgetni; én is elmondtam neki, hogy mennyire aggódom Jonathan miatt és ő vigasztalni próbált. Egy kicsit mintha sikerült volna is neki, mert noha a részvét nem változtathat az ember baján, mégis csak elviselhetőbbé teszi.

_Augusztus 13._

Egy nyugodt nappal több és lefekvés ismét csuklómra erősitett kulcscsal. Éjjel ismét fölébredtem és Lucyt ülve találtam az ágyában, alva, ujjával az ablakra mutatva. Én csendesen fölkeltem, félre huztam a függönyt és kitekintettem. Ragyogó holdvilág volt, csendes szép nyugodt éjszaka terült a földre és tengerre, kimondhatatlan szépségben. Köztem és a holdvilág közt egy óriás denevér röpködött, nagy köröket irva le, hol közeledve, hol távolodva. Egyszer-kétszer egészen közel jött az ablakhoz, de valószinü, megijjedt tőlem és átrepült a kikötőn az apátság felé. Mikor visszafordultam az ablaktól, Lucy már feküdt és csendesen aludt. Egész éjjel nem mozdult többet.

_Augusztus 14._

A régi temetőben rendes helyünkön töltöttük az egész napot, irva, olvasva. Lucy épp ugy megszerette ezt a helyet, mint én magam, és alig lehet hazacsalni villásreggelire és ebédre. Ma délután furcsa megjegyzést hallottam tőle. Mikor estefelé hazajöttünk, a lépcsők tetején, mint rendesen, most is megálltunk egy percre, a remek kilátásban gyönyörködni. A nyugvó nap épp a hegylánc mögé csuszott és vörös fényével elárasztotta az apátságot és a régi temetőt a padunkkal is rózsás fénybe vonta. Egy pillanatig némán bámultunk, egyszer csak Lucy suttogva, mintha csak magának beszélne, megszólalt:

– Ismét az ő vörös szemepárja! Most is épp ugyanaz. – Ez olyan furcsán hangzott, minden apropos nélkül, hogy szinte megrettentett. Kissé oldalt fordultam, hogy jól lássam Lucyt, a nélkül, hogy észrevegye és láttam, hogy ugy áll ott, mintha félálomban volna, különös tekintettel a szemében, a melyet nem birtam megérteni, nem szóltam, de tekintetének irányát követtem. Mintha kedvenc helyünket nézte volna, a melyen egy sötét alak ült egyedül. Egy kissé magam is megrettentem, mert egy pillanatig ugy tetszett, mintha az idegennek nagy tüzes szeme volna, de a következő pillanatban szétfoszlott az illuzió. A nyugvó nap vérvörös fénye tükröződött a kedvenc padunk mögött levő templom ablakaiba és a mint a nap letünt, a verőfénye épp ugy változott, mintha bolygó tüz volna. Én Lucy figyelmét a sajátságos látványra irányoztam és ő megrázkódva tért magához, de levert maradt; lehet, hogy az itt fönt töltött rettenetes éjszaka jutott eszébe. Soha sem emlitettük még egymás közt sem; hát most sem szóltam. Hazamentünk ebédelni, Lucynek fájt a feje és korán lefeküdt. Én megvártam, mig elaludt, aztán egy kis magányos sétára indultam, Jonathánra gondolva. Mikor hazafelé jöttem, fényes holdvilág volt és noha a villasornak az a része, melyen laktunk, árnyékban volt, mindent jól lehetett látni, fölnézek az ablakunkra és Lucy fejét látom kihajolva rajta. Azt hittem, hogy engem vár, hát kivettem a zsebkendőmet és integettem neki. Nem vette észre és nem mozdult. A holdvilág épp ekkor került át a sarkon és fénye az ablakra esett. Ekkor láttam, hogy Lucy feje az ablakpárkányán fekszik és a szeme le van hunyva. Mélyen aludt és mellette, a párkányon ült valami, a mi egy jókora madárhoz hasonlitott. Megijedtem, hogy meg talál hülni, hát fölszaladtam a lépcsőn, de mire a szobába értem, már ballagott vissza az ágya felé, még mindig mélyen alva és nehezen szedve a lélegzetét; a kezét a torkán tartotta, mintha a hideg ellen akarná védeni.

Nem keltettem föl, csak jól betakartam; gondom volt rá, hogy az ajtó és ablak jól be legyenek csukva.

Lucy oly édes, a mikor alszik, de sápadtabb mint rendesen és olyan mélyen gyürüs a szeme, a milyennek még soha sem láttam. Félek, hogy gyötrődik valamin, bár ki tudnám találni, hogy min.

_Augusztus 15._

Később keltünk mint rendesen. Lucy nagyon kimerült és bágyadt volt és nagyon sokáig aludt. Reggelinél kellemes meglepetés várt ránk, Artur édesatyja jobban van és siettetni óhajtja a fiatalok esküvőjét. Lucy el van telve boldogságával. Az édesanyja szomoru is vig is egyszerre. Később, napközben, megvallotta nekem az okát. Busul, hogy meg kell válnia egyetlen leányától, de másrészt örül, hogy lesz, a ki gondját viselje. Szegény, édes öreg néni! Megvallotta nekem azt is, hogy halálra van itélve. Lucynek nem mondta meg és velem is megigértette, hogy megőrzöm titkát; az orvos tudtára adta, hogy napjai megszámlálvák; szivbajos; a legjobb esetben is már csak hónapokig élhet, de bármely hirtelen fölindulás minden pillanatban véget vethet életének. Ah, mily okosan tettük, hogy eltitkoltuk előtte Lucy borzasztó kirándulását alvajárása közben.

_Augusztus 17._ Két teljes napig egy sort sem irtam a naplómba. Nem volt kedvem hozzá. Mintha valamely titokzatos, kisérteties lepel borulna boldogságunkra. Semmi hir Jonathánról és Lucy mintha napról-napra gyöngülne, mig az édes anyja szemlátomást közeledik a vég felé. Nem értem Lucy csodálatos hervadását. Jól eszik, jól alszik és élvezi a friss levegőt, de azért arca rózsái haloványulnak és gyöngébb és bágyadtabb lesz napról-napra, éjjel pedig hallom, hogy csak ugy kapkod levegőért. Az ajtó kulcsát mindig a csuklómra kötve tartom éjjel, de Lucy fölkel, a szobában járkál és a nyitott ablakba ül. Mult éjjel, a mikor fölébredtem, látám, hogy kihajol az ablakon és mikor föl akartam kelteni, nem ébredt föl, el volt ájulva. Mire magához téritettem, oly gyönge volt, mint a viz és csöndesen sirdogált, közbe-közbe keservesen zihálva és küzködve lélegzetért. Mikor kérdeztem, hogy mint jutott az ablakba, a fejét rázta és elfordult. Remélem, hogy nem annak a szerencsétlen kapcsos tünek a szurásától beteg. Megnéztem a torkát, a mint aludt és láttam, hogy a parányi sebek még most sincsenek begyógyulva. Még mindig nyitva vannak és mintha nagyobbak volnának, mint eleinte, a szélük körül meg sárgásfehérek. Olyanok, mint egy fehér pont, piros középponttal. Ha egy-két nap mulva be nem gyógyulnak, nem nyugszom, mig meg nem mutatjuk az orvosnak őket.

_Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson és A. uraknak Londonban._

_Aug. 17._

Tisztelt uraim!

Van szerencsénk az Északi vasut vonalán utnak inditott szállitmány jegyzékét idezárva átküldenünk. A szállitmány megérkezése után azonnal Carfax-ba küldendő. A ház jelenleg üresen áll, idecsatolva küldjük a kulcsokat, a melyek mind számozva vannak.

A ládákat – szám szerint ötvenet – a melyekből a teljes szállitmány áll, a házhoz tartozó részben romba dőlt régi kápolnában kell elhelyeztetni, a mely az idecsatolt épület tervrajzán „A“-val van jelezve. A szállitmányt a ma esti 9 órai vonattal inditjuk utnak, holnap délután 4 óra 30 perckor érkezik Londonba. Minthogy megbizónk sulyt fektet a gyors szállitásra, kérjük önöket, hogy a mondott időben készen várjanak a fuvarosok a Kings-Cross-i állomásnál, hogy azonnal rendeltetési helyükre szállitsák a ládákat. A kulcsokat kérjük a bejárat csarnokában hagyni, a hol is a tulajdonos, a kinek külön kulcsa van a főbejárathoz, megtalálhatja őket.

Kitünő tisztelettel

_S. F. Billington & fiai._

_Levél. Carter, Paterson és t. London. Billington és fiai uraknak Whitby-ben._

_Augusztus 21._

Tisztelt uraim!

Szállitmányt átvettük és utasitásaikhoz hiven helyeztük el, a kulcsokat meghagyásuk értelmében a főbejárat csarnokában hagytuk.

Kiváló tisztelettel

_Carter, Paterson és t._

_Murray Minna naplója._

_Augusztus 18._

Ma boldog vagyok és itt irok a temetőben kedvenc helyünkön ülve. Lucy sokkal jobban van. Az elmult éjjel jól aludt és egyetlen egyszer sem zavart föl álmomból. A rozsás pir mintha vissza kezdene térni szép arcába. Jó kedvü, telve élettel és pajkossággal. Az a beteges zárkózottság mintha teljesen elhagyta volna és ő épp most emlékeztetett arra a rettenetes éjszakára, a mikor itt találtam alva. A mint beszélt, tréfásan veregette a cipője sarkát, a lapos sirkőhöz mondván:

– Szegény kis lábaim, akkor bezzeg nem csináltak ilyen zajt! Szegény jó öreg barátunk ha élne, erre bizonyosan azt mondta volna, hogy azért nem, mert féltem, hogy Gyuricát, a ki itt nyugszik, fölverem álmából. Minthogy ilyen közlékeny hangulatban volt, kérdeztem tőle, hogy álmodott-e valamit akkor éjjel. Mielőtt felelt volna, kissé tünődve huzta össze a homlokát és azután félig álmodozó hangon, mintha csak alig tudna rá emlékezni, kezdte:

– Nem is tudom, hogy álmodtam-e, az az egész oly igaznak tetszett. Azt tudom, hogy nagyon vágytam ide erre a helyre jutni, azt nem tudom, hogy miért, mert nagyon féltem valamitől, azt nem tudom, hogy mitől. Emlékszem, noha aludnom kellett, arra, hogy az utcákon végig, a hidon keresztül jöttem. Egy halacska vetette föl magát a vizből és én lehajoltam, hogy jobban lássam és hallottam a kutyák vonitását, ugy tetszett, mintha az egész város tele volna kutyákkal, a kik mind egyszerre vonitottak, a mig én lassan fölfelé mentem a lépcsőkön. Aztán homályosan emlékszem valami hosszu sötét alakra, vörös lángoló szempárral, épp olyannal, a milyent naplementekor láttunk és valami nagyon édesre és nagyon keserüre egyben ugy körülöttem; aztán mintha mély zöld vizbe merültem volna és ugy zugott a fülem, mint a hogy mondják, a vizbefulóké szokott; aztán mintha minden elmult volna tőlem; a lélek mintha kiszakadt volna a testemből és a levegőben lebegett volna. Mintha arra is emlékezném, hogy egyszer épp a világitó torony fölött lebegtem, aztán egyszer csak hirtelen rémület fogott el, mintha földrengésbe jutottam volna és fölébredve láttam, a mint ráztad a vállamat. Hamarább láttalak, mintsem éreztelek volna.

Erre kacagni kezdett. Én lélegzet nélkül figyeltem, oly kisértetiesnek tetszett az egész. Nem is láttam jónak feszegetni a dolgot, hát másra tereltem a beszédet, és Lucy régi jó kedve azonnal visszatért. Mire hazaértünk, a fris szellő oly rózsásra festette arcát, hogy édes anyja nem győzött benne gyönyörködni és nagyon boldog estét töltöttünk együtt.

_Aug. 13._

Öröm, öröm, öröm! Noha nem egészen tiszta öröm. Végre hirt kaptam Jonathánról. A szegény fiu nagy beteg volt; ezért nem irhatott maga. Hawkins ur küldte a levelet és oly kedvesen, jóságosan irt hozzá. Holnap indulok utnak, hogy ápolni segitsem Jonathánt, ha kell és hogy haza hozzam magammal. Hawkins ur azt irja, hogy legjobb volna, ha mindjárt odakünn megesküdnénk. A jó ápoló testvér levelét könnyeimmel öntöztem és a keblembe rejtettem. Az utam iránya meg van határozva és málhám kész. Nem irok többet – a többit Jonatánnak tartogatom – a férjemnek fogom elmondani.

_Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray Minna kisasszonynak._

_Augusztus 12._

Kedves kisasszony!