Part 10

Harker Jonathán ur kivánságára irok – a ki maga nem elég erős arra hogy irjon, noha – hála érte patrónusunknak, szt. Józsefnek – a javulás utján van. Majdnem teljes hat hete, hogy ápolás alatt van, heves agylázban szenvedett. Kért, hogy kegyedet változatlan szerelméről biztositsam és adjam tudtára hogy a mai postával Hawkins urnak is iratott velem levelet, a melyben bocsánatot kér akaratlan késedelmeért és tudtára adja, hogy rá bizott ügyét befejezte. Még néhány heti üdülésre szorult a hegyek között levő szanatóriumunkban és csak ekkor térhet haza. Kér, hogy azt is irjam meg, hogy nincsen elegendő pénze, pedig hogy szeretné megfizetni az itt nyert ápolást, ne hogy egy nálánál szegényebbet foszszon meg az esetleges istápolástól.

Fogadja kedves kisasszony őszinte rokonérzésem kifejezését és áldásomat.

_Agota nővér._

_U. I._ Betegem álomba merült és én fölbontom a levelet, hogy még valamit megmondjak önnek. A betegtől tudom, hogy önök nemsokára férj és feleség lesznek. Áldásom mindkettőjükre! A vőlegényét valamely rettentő rázkódás érte – ezt az orvos mondja – és deliriumában az őrjöngései borzalmasak voltak. Farkasokról, méregről, vérről, kisértetekről, démonokról és nem is merem mondani, hogy mi mindenről beszélt. Nagyon gondosan őrizze őt jó ideig minden efféle izgalomtól; az ilyen betegség nyomai nem egyhamar tünnek el. Már rég irtunk volna, de semmit sem tudtunk barátairól és semmi sem volt vele, a mi nyomra vezethetett volna bennünket. A kolozsvári vonaton érkezett és az ottani állomásfőnök azt mondta a kalauznak, hogy ott az állomásra rohanva, jegyért orditozott, a melyen haza mehessen. Annyit láttak parancsoló heves modoráról, hogy angol, hát adtak neki jegyet a legtávolabb állomásra, a meddig az a vonat ment.

Meg lehet róla győződve, hogy jól gondját viseljük. Minden szivet megnyert szelidsége és kedvessége által. Most már elég jól érzi magát és nem kétlem, hogy néhány hét mulva teljes lesz a gyógyulása. De gondosan vigyázzon rá, hogy semmi izgalom ne érje. Remélem, hogy a jó Isten és Szt. József még sok-sok boldog évvel fogja önöket megáldani.

_Seward dr. naplója._

_Augusztus 19._

Különösen és hirtelen változás Renfieldben az elmult éjjel. Nyolc óra tájban kezdett izgatott lenni és körül szaglászni mint egy vadat csapászó kopó. A segédorvost meglepte a modora és tudva, hogy mennyire érdeklődöm iránta, beszélgetésbe akart vele eredni. Betegem rendesen nagyon tiszteletteljes, néha szinte alázatos még az ápoló iránt is; de az éjjel azt mondja emberem, hogy roppant gőgösen viselkedett. Szóba sem akart vele állni. Mindössze annyit mondott neki: – Nem akarok magával beszélni: maga most már számba sem jöhet. A mester közeledik.

Az orvos azt hiszi, hogy a vallásos rajongás egy neme lepte meg. Ha ez igaz, ekkor résen kell lennünk, mert egy izmos, erős férfiu – egyesült emberölő és vallásos mániával – nagyon veszedelmessé válhatnék. Az összetétel rettenetes. Este kilenc órakor magam is meglátogattam. Velem szemben is épp ugy viselkedett, mint az ápolóval. Fönséges nagyzásában nem birt semmi különbséget sem tenni köztünk. Csakugyan, mintha vallásos őrület lepte volna meg, nemsokára azt fogja hinni, hogy ő az Atyauristen. Egy félórán keresztül, ha nem tovább, Renfield mind izgatottabb lett. Én nem árultam el, hogy figyelem, de azért szorosan szemmel tartottam. Egyszer csak hirtelen azt a ravasz kifejezést láttam a szemében, a mely mindig elárulja, hogy az őrültnek valamely uj ötlete támadt és vele a fej- és hátnak azt az alamuszi tartását, a melyet az őrülteket ápolók oly jól ismernek. Egészen megnyugodott, ment és az ágya szélére ült, az ürbe bámulva fénytelen szemével. Én tudni szerettem volna, hogy közönye tetetett-e, vagy igazi és a kedvenceit hoztam szóba, olyan tárgy, a mely rendesen azonnal felköltötte érdeklődését. Eleinte nem is felelt, végre türelmetlenül csak annyit mondott:

– A fránya hordja el őket! Egy szikrányit sem törődöm velük!

– Micsoda? – mondtam én – csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem törődik a pókjaival. (Mert most ismét a pókok a kedvencei.) Erre ő rejtélyesen felelt:

– A menyasszonyt várók szeme is a nyoszolyó lányokban gyönyörködik; de mihelyt megjelent a menyasszony, minden szem csak ő vele telik meg.

Nem akarta magát kimagyarázni és csökönyösen az ágya szélén maradt ülve mindaddig, a mig nála voltam.

Nagyon fáradt vagyok az éjjel és levert. Mindig csak Lucyra gondolok és arra, hogy milyen másképpen lehetett volna minden. Ha nem fogok elaludni, chloral – a modern Morpheus segitsen rajtam. De vigyáznom kell, nehogy szokássá váljék nálam. Nem, ma éjjel nem fogom használni! Lucyra gondolok és nem akarom azzal megbecsteleniteni, hogy ezzel kapcsolatba hozzam. Ha kell, hát inkább álmatlanul fogom tölteni az éjszakát.

Örülök az elhatározásnak; még jobban örülök annak, hogy meg is maradtam mellette. Egy darabig forgolódtam az ágyban, kétszer Hallottam az órát ütni, a mikor a fölügyelő azzal küldte hozzám az éjjeli őrt, hogy Renfield megszökött. Magamra kapkodtam a ruhámat és rohantam le – betegem sokkal veszedelmesebb egyén, hogysem sokáig kószálni hagyjuk. Sajátságos ötletei veszedelembe dönthetnék azokat, a kiket sorsa utjába sodor. Az ápoló már várt. Azt mondta, hogy alig tiz perce még látszólag nyugodtan látta őt aludni az ágyában, a mikor az ajtón alkalmazott figyelőn keresztül benézett. Figyelmét az ablakráma kifeszitésének zaja vonta ismét vissza. Mire az ajtóhoz ért, már csak a lábait látta az ablakon eltünni és azonnal értem küldött.

A beteg nem mehetett messze, mert csak hálóruha volt rajta. Az ápoló azt gondolta, jobb lesz az ablakból meglesni, merre veszi utját a szökevény, mert mire az ajtónak kerülne, eltévesztené szem elől, annál sokkal vastagabb ember volt, hogysem az ablakon keresztül mászhatott volna utána. Én elég vékony vagyok, hát az ápoló segitségével kimásztam az ablakon és lábbal lefelé ereszkedtem le. Minthogy csak néhány lábnyira voltam a talajtól, baj nélkül értem le. Az ápoló mondotta, hogy betegünk balra fordult, aztán egyenes irányt vett, hát oly gyorsan, a hogy csak birtam, szaladtam arrafelé. A mint a kert fáin kivül jutottam, egy fehér alakot láttam a magas falat megmászni, mely kertünket a szomszédos elhagyott épülettől elválasztja.

Rögtön visszafutottam megmondani a fölügyelőnek, hogy három-négy jó markos legényt inditson azonnal utánam Carfax udvarára, arra az esetre, ha barátunk veszedelmessé válnék. Magam létrát fogtam és a falra mászva leugrottam a tulsó oldalon. Láttam Renfieldet épp a ház tulsó szögletén eltünni, hát utána iramodtam. A házat megkerülve, ismét láttam őt, az ódon kápolna vaspántos tölgyfa ajtajához lapulva. Mintha valakinek beszélt volna, de nem mertem olyan közel menni, hogy halljam, hogy mit mond, ne hogy elriaszszam és elillanjon.

Mert rajzó megvadult méheket könnyebb üldözőbe venni, mint egy csupasz őrültet, a kire ráért a szökés mániája! Néhány perc mulva azonban észrevettem, hogy ő nem vesz tudomást semmiről sem, a mi körülötte történik, hát megpróbáltam közelebb huzódni hozzá, annál inkább, mert embereim is átjöttek már a falon és elzárták az utját. Hallottam a mint a következőket mondta:

– Itt vagyok, hogy a parancsolatod szerint cselekedjem Mester. A rabszolgád vagyok és te meg fogsz engem jutalmazni, mert hiven foglak szolgálni. Imádtalak régóta a nagy távolban. Most hogy közel vagy, várom a parancsaid és te nem fogsz engem mellőzni drága Mester, a mikor a jó dolgok fölosztásának kerited sorát – ugy-e nem?

Mégis csak önző egy vén koldus a fickó. Az osztalékra gondol akkor is, a mikor az Ur jelenlétében képzeli magát. Mikor körülfogtuk, verekedett mint egy tigris. Iszonyu ereje van és igazán sokkal jobban hasonlitott vadállathoz, mint emberhez. Soha eddig nem láttam őrültet a dühödtségnek ilyen fokozatában; és remélem, hogy azután sem fogok. Szerencse, hogy ilyen jókor kitapasztaltuk az erejét és veszedelmességét. Ilyen erővel és elszántsággal rettenetes dolgokat müvelhetett volna, ha szerencsésen el nem fogjuk. Most már jó helyen van. Még Lucifer maga sem igen tudna kiszabadulni abból a kényszer zubbonyból, a mit ráhuztunk és a kárpitozott szoba falához is hozzá láncoltuk. Az üvöltése néha borzadalmas, de még szörnyüségesebb az elhallgatása, mert minden mozdulata és nézése halált jelent.

Épp most ejtette ki az első összefüggő szavakat:

– Türelmes leszek Mester. Már jön, jön, jön!

De már erre én is eljöttem. Izgatottabb voltam, hogy sem alhattam volna, de ez a napló lecsillapitott és érzem, hogy most már fogok aludni.

IX.

_Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek._

_Budapest, aug. 24._

Legédesebb Lucym. Tudom, hogy alig várod, hogy hirül adjam a velem történteket, a mióta a Whitby vasutállomástól elváltunk egymástól. Az utamról csak annyit irhatok édes, hogy szerencsésen ideérkeztem. Nem emlékszem semmire sem, mert mindig csak Jonathánra gondoltam és arra, hogy mentül hamarabb ide érjek. Az én drágámat nagyon gyöngének, sápadtnak és megfogyottnak találtam. Szeméből kihalt a határozottság és a fény és arcából kiveszett a nyugodt méltóság, a melyet annyira szerettem benne. Csak romja annak, a mi volt és nem emlékszik semmire sem, a mi jó ideje történt vele. Agata nővér, a ki egy áldott jó teremtés és született betegápoló, azt mondja, hogy iszonyu dolgokról beszélt, a mig magán kivül volt. Nagyon szerettem volna tudni, hogy miről, de a jó lélek csak keresztett vetett és azt mondta, hogy soha sem fogná elárulni, mert a mit a beteg félre beszél, az az Ur Isten titka és ha az ápolónő hivatásánál fogva meg is hallja, tiszteletben kell tartania a titkot. Most is a betegem ágya mellett ülök, hogy az arcát láthassam, a mig alszik. Most ébredez!… Alig ébredt a kabátját kérte tőlem, hogy a zsebjéből szeretne valamit kivenni. Agáta nővér kérésemre előhozta, minden holmiját. Köztük volt a jegyző könyve és én éppen el akartam kérni tőle, gondolva, hogy abban nyomára akadok betegsége okának, midőn ő nagyon komolyan igy szólt hozzám.

– Minna maga tudja édes az én fölfogásomat a férj és feleség közti bizalomra vonatkozólag. Nem szabad, hogy titok legyen közöttük. Én igen nagy megrázkodáson mentem keresztül és ha rá probálok emlékezni, hogy mi is volt tulajdonképpen, érzem, hogy a fejem szédül és nem tudom, hogy igaz volt-e mindaz, vagy csak egy őrült ember álma. Maga tudja, hogy agyvelő lázam volt és ez annyit tesz, mint őrültnek lenni. A titkomat ez a könyv őrzi, de én nem akarok bele nézni. Ujra akarom az életet kezdeni, az esküvőnkkel. Itt a könyv Minna, fogja és tegye el, ha akarja, elolvashatja, de nekem soha se szóljon róla, ha csak valamikor a kötelesség nem parancsolja, hogy visszatérjünk azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket akár őrülten, akár józanon ide bejegyeztem. Ezzel kimerülten dült vissza és én a vánkosa alá dugtam a könyvet és megcsókoltam őt. Agata nővért a fejedelem asszonyhoz küldtem, azzal a kérelemmel, hogy esküvőnket délután megtarthassuk, várom a feleletet.

A nővér visszajött és hirül hozta, hogy elküldtek az angol egyház papjáért. Egy óra mulva lesz az esküvő.

Lucy az idő érkezett és elmult. A hangulatom nagyon ünnepi, de nagyon-nagyon boldog. Jonathán felült az ágyban, vánkosokkal megtámogatva. Hanem azért az _igent_ szilárdan és erősen mondta ki. Én alig birtam szólni, a szivem annyira tele volt, hogy még az az egypár szó is fojtogatta a torkomat. Az apácák oly kedvesek voltak soha, sohasem fogom elfelejteni. Midőn a pap és az apácák egyedül hagytak a férjemmel – a Lucy először irom le ezt a szót „férjem“ – egyedül hagytak férjemmel, kivettem naplóját vánkosa alól, fehér papirosba burkoltam, egy kis kék szalaggal, a mit a nyakamon szoktam viselni, átkötöttem és a kötést a mátkagyürümmel pecsételtem le. Azután megcsókoltam, megmutattam a férjemnek és azt mondtam neki, hogy ugy fogom tartani, mint külső s látható jelét annak, hogy teljes életünkben megbizunk egymásba. És hogy soha sem fogom kinyitni, ha csak ő vagy a kötelesség nem parancsolja. Ekkor ő kezébe fogta a kezemet és Lucy először fogta meg _a felesége_ kezét és azt mondta, hegy én a legdrágább asszonyka vagyok a világon és hogy szivesen átélné még egyszer a multat, ha engemet kellene vele megnyerni.

Nos drágám, mit felelhettem volna minderre? Csak azt mondhattam neki, hogy én vagyok a világ legboldogabb asszonya és hogy semmit sem adhatok neki, magamon, az életemen és bizodalmamon kivül és hogy ezekkel együtt szerelmemet és hüségemet életem hátralévő napjaira. És édesem, mikor ő megcsókolt és magához vont gyönge kezeivel, ugy éreztem, mintha igazán csak most esküdtünk volna meg.

– Lucy édes, tudod-e, hogy miért mondom el mindezt neked? Nem csak azért, mert jól esik elmondanom, hanem mert téged mindig nagyon szerettelek és most is szeretlek. Nekem esett osztályrészül, hogy a te barátod és vezetőd legyek, mikor az iskolából az életre készültél. Drágám, adja a jó Isten, hogy az életed mindig olyan legyen, a milyennek most igérkezik, tele napfénynyel, zord szelek nélkül. Remélem, hogy mindig oly boldog lész, a milyen boldog vagyok én most. Isten veled drágám, nem irok tovább, mert Jonathán ébredez és nekem a férjemhez kell sietnem. A te szeretö

_Harkerné_ Minnád.

_Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának._

_Whithy, aug. 30._

Szeretett Minnám!

Tenger ölelést és millió csókot és minél hamarébb siessetek vissza férjeddel az édes hazába. Szeretném, ha ugy jöhetnétek meg, hogy még velünk lehetnétek itt egy ideig. Ez a jó levegő épp oly gyorsan helyreállitaná férjedet, mint a hogy engem helyreállitott, Olyan étvágyam van, mint egy saskeselyünek, tele vagyok élettel és kitünően alszom. Örülni fogsz, ha megirom, hogy teljesen abba hagytam az alvajárást. Egy hét óta ki nem mozdultam az ágyamból reggelig, ha egyszer lefeküdtem. Artur azt állitja, hogy hizom. Igaz el is felejtettem megmondani, hogy Artur itt van. Nagyszerüeket kocsikázunk, sétálunk, lovagolunk, evezünk, teniszezünk és halászunk együtt. És én jobban szeretem őt, mint valaha. Ő is azt mondja, hogy jobban szeret, mint akkor, de ezt nem hiszem el neki, mert akkor azt mondta, hogy annyira szeret, hogy már jobban nem is szerethetne. De hát ez ostobaság. Már megint itt van és hiv, hogy menjek vele. Hát nem irhat többet a te szerető

Lucyd.

P. S. A mama csókoltat, mintha egy kicsit jobban volna szegény.

P. P. S. Igaz, szeptember 28-án lesz az esküvőnk.

_Seward doktor naplója._

_Augusztus 20._

Renfield esete mind érdekesebb lesz. Most már annyira le csöndesedett, hogy kitörései közben pihenőket tart. A kitörését követő egész héten folyton dühöngött. Aztán egyik éjjelen épp hold feljöttekor elcsöndesedett és csak magában mormogta: – Most már várhatok; Most már várhatok. Az ápoló feljött jelenteni és én azonnal lesiettem hozzá. Még mindig a kényszerzubbonyban és a kipárnázott szobában volt, de elborult arca kissé megenyhült és a szemei visszanyerték régi, könyörgő, majdnem azt mondhatnám, hizelgő szelidségüket. Én meg voltam elégedve az állapotával és meghagytam, hogy szabaditsák föl. Az ápolók haboztak, de végül ellenkezés nélkül engedtek az akaratomnak. Sajátságos, hogy a betegnek észre kellett venni bizalmatlanságukat, mert egészen közel lépve hozzám suttogva mondta, mialatt lopva mindig szemmel tartotta őket.

– Azok azt hiszik, hogy én bánthatnám magát! Képzelje, hogy én bánthatnám _magát_. A bolondok!

Valóban szinte jól esett, hogy még ennek a szegény embernek az elméjében is előnyben voltam a többiek fölött. De azért nem értettem meg egészen a gondolatai menetét: Vajjon ugy vegyem-e, hogy magához tart hasonlónak és hogy igy mint egy összetartozónak vél bennünket, vagy pedig valami oly nagy jót vár tőlem, hogy okvetetlen szüksége van az én jólétemre. Majd máskor kitalálom. Ma este betegen nem akar beszélni. Még csak egy kis cica vagy egy jó nagy macskának az ajánlata sem csábitotta szóra. Csak annyit mondott, mit bánom én a macskákat. Most egészen más gondom van. Most már várhatok. Várhatok.

Egy kis idő mulva magára hagytam. Az ápoló azt mondja, hogy csöndesen viselkedett egész hajnal előttig, de ekkor nyugtalankodni kezdett, mind izgatottabb lett és végre annyira dühöngött, hogy ennek következtében ájulásba esett.

Három éjjel egymásután ugyan igy történt. Izgatott és dühöng egész nap, aztán a hold keltétől nap keltéig csöndes. Bárcsak a nyomára tudnék akadni az oknak. Majdnem ugy látszik, mintha valamely muló befolyás alatt állna. Szerencsés gondolat. Ma éjjel a józan ész fogjon ki az őrültön. Egyszer már megszökött a segitségünk nélkül. Ma éjjel hadd szökjék meg a segitségünkkel. Módot adunk neki a szükésre és készen tartjuk az embereinket, hogy szükség esetén nyomon kövessék.

_Augusztus 23._

Mindig a váratlan történik. Madarunk mihelyt nyitva látta a kalitot, nem akart röpülni, ugy, hogy minden készülődésünk kárba veszett. De annyit legalább mégis megtudtunk, hogy a nyugodtsága egy bizonyos ideig eltart, legalább ezután néhány órára föloldozhatjuk a kötelékeit. Meghagytam az éjjeli felügyelőnek, hogy a mint elcsöndesedik, csak zárják a kipárnázott szobába, de kényszerzubbony nélkül és hagyják ugy napkelte előtt egy óráig. A szegény ördög teste élvezni fogja a megkönnyebbülést, ha az elméje nem képes is méltányolni. Hallga! Mi történt! A váratlan ismét! Hivnak; Betegem ismét megszökött.

_Később._ – Még egy éjjeli kaland. Renfield szépen megvárta, mikor az inspekciós orvos a szobába lépett. Ekkor mellette hirtelen kirobant és végig a folyóson, az ápolókért küldtem, hogy kövessük. Ismét az elhagyott ház udvarára ment és ugyanazon a helyen találtuk meg az ódon kápolna ajtajához lapulva. Mikor engem meglátott, dühbe esett és ha az ápolók idején meg nem ragadják, bizony Isten megölt volna. A mint megfogtuk, különös dolog történt, először kétszeres erővel küzködött, de egyszerre csak teljesen lecsillapult. Én ösztönszerüleg körülnéztem, de semmit sem láthattam. Ekkor a beteg szemének pillantását fogtam föl és követtem, de semmit sem láttam, a mint a holdvilág sütötte levegő égbe bámult, kivéve egy óriás denevért, a mely kisérteties csöndben lebegett nyugat felé. A denevér rendesen körben repked és csapkodja a szárnyait, de ez az egy egyenes irányt tartott, mintha tudná, hogy hová és hogy miért igyekszik. A betegem mind nyugodtabb lett és egyszer csak azt mondta:

– Nem szükséges, hogy megkötöztessem. Megyek magamtól csöndesen. – Minden baj nélkül visszajöttünk a házba, de én érzem, mintha valami veszedelmet rejtne ez a nyugalom és nem egyhamar fogom elfelejteni ezt az éjszakát.

_Westenra Lucy naplója._

_Hillingham, aug. 24._

Utánozni fogom Minnát és én is naplót irok. Akkor aztán megbeszélhetünk mindent, ha ismét találkozunk. Vajjon mikor találkozunk ujra. Bár csak velem lehetne most is, én olyan boldogtalannak érzem magamat. Mult éjjel, mintha ismét épp ugy álmodtam volna, mint Whitbyben szoktam. Talán a levegőváltozás teszi, vagy az, hogy ismét itthon vagyunk. Mindez oly homályos és borzalmas nekem, mert semmire sem birok emlékezni. De telve vagyok egy bizonytalan félelemmel s olyan gyöngének és kimerültnek érzem magamat. Mikor Artur ma villásreggelire jött, szinte elbusulta magát, a mikor meglátott és én sem birtam jókedvet mutatni. Vajjon nem alhatnám anyám szobájában, ez éjjel megpróbálom, tán megengedi.

_Aug. 26._

Ismét egy rossz éjszaka. A mama nem igen hajlott a kérésemre. Ő maga sem jól érzi magát és nyilván attól fél, hogy megzavarná az álmomat. Ébren próbáltam maradni és egy darabig sikerült is. De mikor az óra éjfélt ütött, fölriadtam a neszre, hát ugylátszik, mégis elszunyadtam. Valami kaparást és csapkodást hallottam az ablakomon, de nem törődtem vele és minthogy egyébre nem emlékszem, valószinü, hogy rögtön ismét elaludtam. Ismét rossz álmaim voltak. De csak emlékezni tudnék rájuk. Ma reggel szörnyü gyönge vagyok, az arcom kisértetiesen sápadt és a torkom fáj, valami baja lehet a tüdőmnek, mert valahogy mintha soha sem birnék elég levegőt kapni. Iparkodnom kell jó kedvünek lennem, mire Artur jön, különben tudom, hogy kétségbe esik sápadt, rossz szinem miatt.

_Levél Helmwood Artur Seward drnak._

_Albemarle hotel aug. 31._

Kedves Jack! Egy szivességre akarlak kérni. Lucy beteg; vagyis nincs valami különös baja, de borzasztó rossz szinben van és minden nap rosszabbul lesz. Én kérdeztem tőle, hogy nincs-e valami baja; nem merem az édesanyját kérdezni, mert nem akarom az öreg asszonyt, a ki szintén nagyon beteg, a leánya miatt nyugtalanitani. Westenráné megvallotta nekem, hogy napjai megszámlálvák (szivbajos) noha szegény Lucy mit sem tud erről. Meg vagyok róla győződve, hogy valami bántja az én kedves kis menyasszonyomat. Félőrülté tesz, ha rágondolok; és elszorul a szivem, ha rá nézek; én megmondtam neki, hogy téged meg foglak kérni, hogy nézd meg és noha eleinte vonakodott – tudom is, hogy miért szegény pajtás – végre is beleegyezett. Tudom, hogy fájdalmas föladat lesz neked kedves jó barátom, de az _ő_ kedvéért történik és nem szabad haboznom a kéréssel, sem neked a cselekvéssel. Holnap déli két órakor eredj villásreggelire Hillinghamba, nehogy Westenráné gyanut kapjon és villásreggeli után Lucy módját fogja ejteni, hogy egyedül lehessetek. Én benézek teára és aztán együtt távozhatunk. Én roppant tele vagyok aggodalommal és tanácskozni szeretnék veled, mihelyt csak lehet azután, hogy Lucyt láttad. Kérlek, el ne maradj!

_Artur._

_Távirat Helmwood Artur Seward drnak._

_Szeptember 1._

Atyámhoz hivtak, a ki rosszabbul van. Levél megy. Irj kimeritőn ma esti postával Ringbe. Ha kell, táviratoz.

_Levél Seward dr. Helmwood Arturnak_

_Szeptember 2._

Kedves öreg pajtás!

A mi Westenra kisasszony egészségét illeti, sietek veled azonnal tudatni, hogy véleményem szerint semmiféle általam ismert betegségben nem szenved. Hanem azért meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve a kinézésével: Fájdalom, de nagyon különböző attól, a mi volt, mikor utoljára láttam. Természetesen, nem szabad felejtened, hogy nem volt alkalmam olyan alapos vizsgálatra, a milyet szerettem volna. Kölcsönös barátságunk mintegy akadálya ennek, a melyet sem az orvosi tudomány, sem a szokás nem tud leküzdeni. Legjobb tán, ha elmondom neked pontosan, mi történt, rád bizva, hogy egy bizonyos mértékig levon belőle a következtetéseid. Végül majd megmondom, hogy mit tettem és hogy még mit szándékozom tenni.

Westenra kisasszonyt látszólagos jókedvben találtam. Az édesanyja jelen volt és én pár pillanat alatt rájöttem, hogy minden igyekezete oda irányul, hogy édesanyját megnyugtassa és ne engedje aggságoskodni. Valószinüleg kitalálja, ha nem tudja is bizonyosan, hogy anyja a legnagyobb kiméletre szorul. Együtt villásreggeliztünk és minthogy mind a hárman becsületesen igyekeztünk, hát sikerült is végre egy kis igazi jókedvre szert tenni. Reggeli után Westenráné lepihent és Lucy egyedül maradt velem. A mig a cselédek jöttek-mentek, Lucy jókedve nem változott, de mihelyt az ajtó becsukódott mögöttük, lehullott róla az álarc és ő mély sóhajjal egy székre dülve, szemét befogta a kezével. Mihelyt láttam, hogy elkomolyodott, azonnal megragadtam az alkalmat, hogy kikérdezzem. Nagyon szeliden mondott ennyit:

– Nem mondhatom magának, hogy mennyire utálok magamról beszélni. Én figyelmeztettem őt, hogy az orvos titoktartásra van ugyan kötelezve, de hogy te nagyon komolyan aggódol az egészsége miatt Ő azonnal megértette szándékomat és egy szóval elintézte a dolgot.