Part 11

Megmondhat Arturnak mindent, a mit akar. Én nem törődöm magammal, csupán csak vele! Igy hát teljesen szabad vagyok. Azt könnyen láthattam, hogy kissé vértelen, de egyáltalán nem láttam a sápkórnak a rendes jeleit és véletlenül csakugyan módomban volt vérének a minemüségéről meggyőződni, mert ablaknyitás közben a nehezen nyiló ablak kitört és megvágta az ujját. A sebzés csekély volt magában véve, de én fölhasználva az alkalmat, fölfogtam néhány csöpp vérét és analizáltam. A vér minősége tökéletesen rendes és magában véve erős egészségre enged következtetni. Egyébként is teljesen meggyőződtem róla, hogy testileg semmi ok nincs az agodalomra. De minthogy rossz kinézése nem lehet ok nélküli, arra a következtetésre jutottam, hogy lelkében, vagyis elméjében kell az oknak rejleni. Panaszkodik, hogy néha alig tud lélegzetet venni, – hogy mélyen, kábultan alszik, – hogy rossz álmok gyötrik, de a melyeknek a lényegére nem bir visszaemlékezni. Azt mondja, hogy gyermek korában álmában gyakran járkálni szokott és hogy mig Whitbyben tartózkodtak, visszaesett ebbe a gyermekkori rossz szokásába és hogy egy izben egész a keleti sziklacsucson levő temetőig elsétált éjjel álmában és hogy Murray kisasszony találta meg ott és hozta haza, de azt állitja, hogy mostanában nem vett erőt rajta ez a szokása. Én nem vagyok tisztában az esettel és igy azt tettem, a mit legjobbnak véltem; irtam öreg mesteremnek és barátomnak, Van Helsing professzornak Amsterdamba, a ki többet tud az ilyen rejtélyes betegségekhez, mint bárki más a világon. Megkértem őt, hogy jőjjön át és minthogy azt mondtad, hogy minden a te költségedre menjen, hát megirtam neki, hogy ki vagy és milyen viszonyban Westenra kisasszonynyal. Van Helsing látszólag igen önkényes ember, de ez csak onnan ered, mert tudja, hogy a miről beszél, azt jobban tudja bárki másnál. Ő nagy filozófus és metafizikus és egyik legelőrehaladottabb tudósa korának; e mellett azt hiszem, a legnyiltabb jellemü ember. Mindez kapcsolatban vas idegzetével, jéghideg nyugalommal, legyőzhetetlen akarattal, önuralommal és türelemmel – és a legjobb szivvel, a mely valaha dobogott – teszi őt képessé arra a nemes föladatra, az emberiség szolgálatában, a melynek teóriában és praxisban egyaránt megfelel, mert nézetei épp oly tág körüek, mint mindent fölölelő szimpatiája. Ezért mondom el mindezt neked, hogy lásd, hogy miért van benne oly nagy bizodalmam. Tudom, hogy Van Helsing valamely személyes oknál fogva bármit is megtenne a kedvemért. Kértem, hogy azonnal jöjjön. Holnap ismét látni fogom Westenra kisasszonyt. Stoveéknál fogunk találkozni, nehogy anyját nyugtalanitsa ismételt látogatásom.

Hived és barátod

_Seward John._

_Levél, Van Helsing Ábrahám dr. Seward dr.-nak._

_Szept. 2._

Kedves jó barátom!

Mikor megkaptam levelét, már megyek is barátomhoz. Jó szerencsében elhagyhatok épp most, a nélkül, hogy baj lenne nekik, a kik biztak bennem. Ha jó szerencse más volna, akkor rossz volna azoknak, a kik biztak, mert én jövök barátomhoz, a mikor hiv segiteni azokat, a kiket drágára tart. Mondja barátjának, hogy mikor akkor oly gyorsan kiszopta sebemből mérget, mit üszkös kés, mit másik barátunk, nagyon nervózus, elejtett, vágott, maga többet tett neki, mikor segitségem szükséges és maga hiv segitségre, mint sok minden nagy vagyonu tehetné. De öröm több tenni érte, maga barátjáért, az maga, a kihez én megyek. Kapjon szobákat nekem nagy Hotelben, hogy közel lehessek kezéhez és tessék ugy rendezni, hogy mi láthassuk az ifju hölgyet, nem nagyon későn holnap, mert meglehet, vissza kell ide fordulni még az éjjel. De ha szükség van, jövök megint három nap mulva és maradok hosszabban, ha muszáj. Addig Isten vele barátom John.

Van Helsing.

_Levél. Seward dr., nagyságos Helmwood Arturnak._

_Szept. 3._

Kedves Art, –

Van Helsing jött és ment. Eljött velem Hillinghamba és szerencsénkre Lucy gondoskodott róla, hogy anyja másutt villásreggelizzen és mi egyedül lehettünk vele. Van Helsing nagyon gondosan megvizsgálta a pacienst. Ő nekem fogja megmondani és én fogok neked tanácsolni, mert természetesen nem voltam végig jelen a vizsgálaton. Ő, attól tartok, hogy nagyon aggódik, de azt mondja, hogy gondolkoznia kell. Mikor barátságunkról szólottam neki és arról, hogy te teljesen megbizol a dologban, azt mondta: – Mondjon meg neki mindent, a mit maga gondol. Mondja meg neki, a mit én gondolok, ha maga ki tudja azt találni és ha akarja, nem én, nem tréfálok. Ez nem tréfa, de élet és halál, talán még több – kérdeztem, hogy mit akar ezzel, mondani, mert igen komolynak láttam, ez akkor volt, mikor vissza jöttünk a városba és ő egy csésze teát ivott, mielőtt visszaindult volna Amsterdamba.

De nem volt hajlandó többet mondani. Azért nem kell rá haragudni Artur, mert épp a zárkózottsága mutatja, hogy elméje minden erejét Lucy érdekében szedi össze. Meg lehetsz róla győződve, hogy elég világosan fog róla szólni, ha itt lesz ideje. Azt mondtam neki, hogy egész egyszerüen le fogom a számodra irni a betegnél tett látogatásunkat. De erre már alig figyelt, csak azt az észrevételt tette, hogy a korom Londonban most nem olyan alkalmatlan, mint az ő diákkorában volt.

De hogy a látogatásunkra térjek. Lucy jobb kedvü volt, mint a mikor először láttam és mindenesetre jobb szinben, mint akkor. Veszitett valamit kisérteties sápadtságából, a mi téged annyira megijesztett és a lélegzetvétele is rendes volt. Nagyon kedves volt az öreg professzor iránt (kedves, mint rendesen), noha én jól láthattam, hogy a szegény gyermeknek igen nagy megerőltetésébe kerül. Azt hiszem, Van Helsing is látta, mert észre vettem, azzal a szurós, éles pillantással figyelte, a melyet oly régóta ismertem. Aztán elkezdett mindenféléről beszélgetni, ki vévén magunkat és betegségeket és oly végtelen zsenialitással beszélt, hogy szegény Lucy tettetett élénksége valódivá változott. Azután minden látszólagos változás nélkül a beszélgetést a látogatására terelte és barátságosan kezdte:

Kedves fiatal kisasszony! Nekem azért van szerencsém látni, mert önt nagyon szeretik. Ez sok kedvesem, még akkor is, ha az volna, a mit én látok. Ők azt mondták nekem, hogy ön lent van jó kedvben és hogy krétaszin sápadt. Nekik azt mondtam én, püff neki! – ezzel az ujját csettintette rám és folytatta. De ön és én megmutatjuk nekik, hogy mekkorát tévedtek. Hogy tudna ő – és ezzel rám mutatott csontos ujjával – valamit fiatal hölgyekről? Ő csak az ő őrültjeit tudja, azokat hozza vissza boldogságra és azoknak, a kik szeretik őket. Az is nagyon sok és nagyon nagy dolog, ha ilyen boldogságot adunk valakinek. De az ifju hölgyek! Neki nincs felesége, nincs lánya és a fiatalok nem mondják meg magukat a fiatalnak, hanem csak az öregnek, mint én, a ki ismertem annyi szomoruságot és szomoruságoknak okait. Ugy drágám, el fogjuk őt küldeni szivni cigarettát a kertben, mig maga és én kicsit beszélgetünk csak magunknak. Én elértettem az intést és kint járkáltam föl és alá, mig nemsokára a professzor az ablakhoz jött és behivott. Nagyon komolynak látszott, de ezeket mondta: Én gondos vizsgálatot csináltam, de nem találtam betegség okát. Megegyezek magával, hogy nagyon sok vér elveszett, de ez volt, de nem most. De állapota semmit sem sápkóros. Kértem, küldje ide szobalányát, hogy egyet vagy kettőt kérdezzek, hogy véletlenül semmit se hagyjak ki. Nagyon jól tudom, mit fog mondani. És mégis van ok; mindig van oka mindennek. Muszáj haza menni és gondolkozni. Ön küld hozzám táviratot minden nap és ha van ok, ismét jövök. A betegség, mert nem egész jól lenni, betegség, engem érdekel és a kedves fiatal leány, ő is érdekel. Ő megbüvölt engem és érette, ha nem is magáért vagy betegségért, én jövök.

A mint már mondtam neked, ennél többet nem akart mondani, még akkor sem, mikor magunkra maradtunk. És igy kedves Artur, te is annyit tudsz, mint én magam. Én szigoruan fogok figyelni. Remélem, hogy szegény atyád jobban van. Borzasztó lehet, szegény barátom, a helyzeted két lény között, a ki mind a kettő drága szivednek. Tudom, hogy kötelességérzeted atyád mellett tart és helyes, hogy ott maradsz. Ha szükségesnek látnám, egy üzenettel azonnal Lucyhoz hivlak: azért ne aggódjál tulságosan, a mig nem hallasz felőlem.

_Seward dr. naplója._

_Szept. 4._

Zoophagous betegem még folyton ébrentartja érdeklődésünket. Azóta csak egy kitörése volt és ez tegnap, még pedig igen szokatlan időben. Épp mielőtt a delet elütötte volna, nyugtalankodni kezdett. Az ápoló ismerte a szimptomákat és azonnal segitséget hivott. Szerencséjére az emberek futva jöttek és épp jókor értek, mert a mint a 12-őt elütötte, a beteg oly dühödt lett, hogy minden erejüket megfeszitve, alig birták lefogni. De alig öt perc mulva csöndesedni kezdett és végül egészen mélabus hangulatba csapott át, a melybe mindezideig megmaradt. Az ápoló azt mondja, hogy a visitásai, mig a kitörése tartott, valósággal borzalmat keltők voltak. Én alig győztem a többi betegeket megnyugtatni, a kiket üvöltéseivel megriasztott. De nem csodálom, hogy a betegekre ilyen hatással volt, mert azok a hangok még engem is izgattak, noha jó távol voltam tőlük. Most az ebéd utáni órája van az intézetnek és az én betegem egy sarokba huzódott, levert, bánatos arccal, tünődve valamin, a mit nem tudtunk belőle kivenni.

_Később._ – Ismét változás a betegemben. Öt órakor még egyszer benéztem hozzá és látszólag oly boldognak és elégedettnek találtam, mint azelőtt szokott lenni. Legyeket fogdosott és megette őket, pontosan számon tartva fogásait, egy, a körmével az ajtószárfán a párnázott falközeiben tett jegyzéssel. Mikor meglátott, elejbém jött, bocsánatot kért rossz magaviseletéért és alázatos, hizelgő modorban könyörgött, hogy engedjem vissza menni a szobájába és adassam neki vissza a jegyzőkönyvét. Én jónak láttam a kedvében járni, most hát ismét a szobájában van, nyitott ablak mellett. A teájába való cukrot az ablakdeszkára szórta és a legyek csak ugy tódulnak be hozzá. De most nem eszi meg őket, hanem skatulyába rakja, mint azelőtt szokta és már fürkészi a szobája sarkait, hogy pókokat találjon. Én beszéltetni próbáltam az elmult napokról, mert roppant nagy hasznát venném, ha gondolatának a fonalát valahogy megkaphatnám. De nem sikerült. Egy vagy két percig nagyon busan nézett, aztán különös hangon, mintha inkább magának, mint nekem beszélne, igy szólt:

– Vége mindennek! Vége mindennek, ő elhagyott engem. Most már semmi reményem, hacsak magam meg nem tudom tenni!

Aztán hirtelen felém fordulva, határozott hangon mondta: Doktor, nem volna szives nekem kissé több cukrot adatni? Én azt hiszem, hogy az nagyon jól esnék nekem.

Igen és a legyeknek? – kérdeztem én.

Igen! A legyek is szeretik, én pedig szeretem a legyeket; ennél fogva nekem esik jól. – És még vannak emberek, a kik azt mondják, hogy az őrültek nem tudnak következtetni. Dupla porció cukrot rendeltem neki, a mi oly boldoggá tette, hogy tán senkivel sem cserélt volna a világon. Csak nyitját tudnám lelni az elméjének.

_Éjfél._ – Ujabb változás a betegemben. Westenra kisasszonyt látogattam meg, a kit sokkal jobb szinben találtam és onnan visszaérkezve, a kapunkban álltam meg, a napnyugtát bámulva, mikor ujra hallottam a beteg üvöltését. Minthogy szobája a háznak ezen az oldalán van, sokkal jobban hallottam, mint reggel. Épp akkor értem a szobájába, mikor a nap lement és ablakából láttam, vörös korongját letünni. Minél lejebb ért a nap, betegem izgatottsága gyöngébb lett és a mint végképp letünt, kicsuszott az ápolók kezei közül és élettelen tömeg gyanánt terült el a földön. Igazán bámulatos, hogy mily gyorsan szedi össze magát néha az ilyen őrült, mert néhány pillanat mulva egészen nyugodtan kelt föl és nézett maga körül. Én intettem az ápolóknak, hogy huzódjanak vissza, mert kiváncsi voltam, mit fog tenni. Ő egyenesen az ablakhoz ment, lesöpörte a cukrot, azután fogta a legyes skatulyát, kinyitotta és kidobta az ablakon, azután gondosan bezárta az ablakát, átment az ágyához és leült.

Mindez nagyon meglepett és kérdeztem tőle: Hát már nem akar többet legyeket tartani?

– Nem, felelt ő. Meguntam ezt a sok ostobaságot!

Igazán érdekes tanulmány. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy kitörése ma délben és napnyugtakor lepte meg. Vajjon lehet-e a napnak is bizonyos időszakokban káros befolyása némely természetekre, mint a milyen rendesen a holdnak szokott lenni? Majd meglássuk.

_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. _Szept. 4._ – Betegünk ma is még jobban van.

_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. _Szept. 5._ – Betegünk sokkal jobban van. Jó étvágy. Nyugodt álom. Jó kedv. Kitünő szin.

_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdam. _Szept. 6._ – Iszonyu változás rosszabbra. Pillanatnyi késedelem nélkül, azonnal jőjjön. Helmwoodot nem értesitem, mig nem beszéltem önnel.

X.

_Levél Seward dr. nagys. Helmwood Arturnak._

_Szept. 6._

Kedves Artur!

Ma nem mondhatok jó ujságot. Lucy ma reggel kissé vissza esett. De ebből legalább ez az egy jó következett, hogy édes anyja nyugtalankodni kezdett miatta. Megragadtam az alkalmat arra, hogy megmondjam neki, hogy öreg tanárom Van Helsing, a nagy specialista hosszabb látogatással szándékozik engem megtisztelni és hogy ha megengedi, tanácsul hivom és vele egyetértve fogok Lucy bajának kezeléséhez, igy aztán most már szabadon jöhetünk-mehetünk a nélkül, hogy tulságos aggodalomba ejtsük az öreg asszonyt, a kit egy hirtelen ijjedtség vagy rázkódás sirba dönthetne, a mi viszont Lucyra nézve válhatnék veszedelmessé, jelenlegi elgyengült állapotában. Látod, kedves öreg pajtás, hogy mily nehézségekkel vagyunk körülvéve; de Isten segitségével le fogjuk valamennyit győzni. Ha kell, ismét irok, ha nem kapsz tőlem levelet, tudni fogod, hogy nincs fontosabb mondani valóm. Sietve a te hü barátod

_Seward John._

_Seward dr. naplója._

_Szept. 7._

Az első, a mit Van Helsing tőlem kérdezett, mikor a vasuti kocsiból kiszállott, ez volt:

– Mondott maga valamit a mi fiatal barátunknak, az ő vőlegényének?

– Nem mondtam semmit sem, – feleltem én. – Vártam, mig önnel beszélhetek, a mint ezt meg is táviratoztam önnek. Csak egy levelet irtam neki, melyben tudtára adtam, hogy önt ismét hivtam, minthogy Westenra kisasszony nem érzi magát olyan jól, mint szeretném és hogy ismét irni fogok neki, ha szükségét látom.

– Helyes barátom, mondta ő, nagyon helyes! Jobb, ha meg nem tudja, talán soha sem fogja megtudni. Én kivánnám, hogy ugy legyen, de azért ha szükség lenne, akkor ő meg fog mindent tudni. És kedves, jó barátom John, engedje, hogy magát is intsem. Maga őrült emberekkel bánik. Minden ember őrült egy vagy más módon; és valamint óvatosan bánik a maga őrült embereivel, azon módon bánjék az Uristen őrült embereivel, a világ többi részével. Maga nem mondja meg az őrült embereinek, hogy mit csinál vagy miért csinálja; nem mondja meg nekik, hogy mit gondol. Maga meg én még most itt és itt fogjuk tartani, a mit tudunk.

– Kezével a szivem táját és a homlokomat érintette és saját magán is. Nekem meg van most a magam gondolata. Majd később kitárom magának.

– Miért nem most mindjárt! Kérdeztem én. Jobb lenne most, hátha valamely határozatra juthatnánk. Ő rám nézett és igy szólt:

– Kedves barátom John, nem elég, ha a szem el van vetve és ki van kelve, meg is kell annak érni. Aztán nagyon komolyan folytatta:

– Maga mindig igen gondos diák volt és a maga jegyzőkönyve mindig teljebb volt mint a többié. Akkor csak tanitvány volt – most mester, és remélem hogy az akkori jó szokását megőrizte. Ne feledje barátom, hogy a tudás erősebb az emlékezésnél és soha sem szabad e gyöngébre biznunk. De ha nem őrizte is meg jó szokását, ez az eset, a mi kedves szép kisasszonyunk esete olyan a mely esetleg – csak azt mondom hogy _esetleg_ – nekünk és másoknak is rendkivül tanulságokkal fog szolgálni. Jól jegyezzen mindent. Semmi sem csekély. Tanácslom, hogy még a kétségeit és föltevéseit is jegyezze. Későbben érdekes lehet magának látni, hogy mily igaz volt gyanakodása. A balsiker tanit bennünket, nem a siker!

Mikor Lucy szimptomáit fejtegettem – ugyanolyanok, mint eddig, csakhogy sokkal fokozottabb mértékben – igen komolyan nézett, de nem szólt semmit. Magával hozott egy táskát, tele mindenféle szerszámmal és orvosszerekkel. Mikor megérkeztünk, Lucy anyja fogadott bennünket.

Nyugtalan volt, de nem annyira, mint féltem, hogy lesz. A természet valamely nagylelkü hangulatában gondoskodott róla, hogy még a halál borzalmainak is legyen valamely ellenszere. Itt például, Lucy anyjának esetében, a hol egy felindulás végzetessé válhatott volna, a természet ugy intézkedett, hogy egy vagy más oknál fogva semmi, a mi nem közvetetlen rá magára vonatkozott, még az imádásig szeretett leányának rettenetes elváltozása sem látszott őt különösebben érinteni. Ha ez egy felsőbb rend által létrehozott önzés, akkor tartózkodnunk kell, mielőtt valakit az egoizmus vétkében bünösnek itélünk, mert mélyebben gyökerező okai lehetnek, mint a milyenről tudomással birhatunk.

Én a lélek betegségének eme fázisáról szerzett tapasztalataimra támaszkodva, megtiltottam Lucy anyjának, hogy sokat legyen beteg lánya körül, vagy csak többet is törődjék betegségével az elkerülhetetlenül szükségesnél. Ő készséggel megnyugodott rendelkezésemben, oly készséggel, hogy én ismét világosan láttam a természet ösztönét müködni az életért. Van Helsinget és engem Lucy szobájába vezettek. Én megdöbbentem tegnap, a mikor láttam őt, de ma valósággal megirtóztam. Kisérteties, kréta fehér volt a szine; a pirosság a szája széléből és az inyéből is eltünt, arccsontjai kiállók, lélegzetét pedig fájdalmas volt látni és hallani egyaránt. Van Helsing arca megkeményedett, mint a márvány, szemöldöke pedig ugy összehuzódott, hogy csaknem találkozott az orra fölött. Lucy mozdulatlanul feküdt és annyi ereje sem volt, hogy megszólaljon, igy hát egy ideig szótlanul állottunk mi is. Aztán Van Helsing intett nekem és mind a ketten csöndesen kimentünk a szobából. A mint bezárult mögöttünk az ajtó, gyors léptekkel ment a folyosón végig a következő ajtóig, a melyet nyitva találtunk. Oda gyorsan behuzott magával és betette az ajtót. Istenem! szólt – ez rettenetes! Nincs vesztegetni való időnk. Meg fog halni vér hiányában, a mely rendben tartsa a sziv müködéset. Vérátömlést kell eszközölnünk, de azonnal. Az önét vagy az enyimet vegyük?

– Én fiatalabb és erősebb vagyok, tanár ur, engedje, hogy az enyémet.

– Jó, készüljön azonnal. Fölhozom a táskámat. El vagyok látva minden szükségessel.

Lementem vele és a mint mentünk, kopogtatást hallottunk az utcaajtón. Mikor leértünk, a szobalány épp ajtót nyitott és Artur lépett be rajta sietve. Hozzám rohant és izgatott suttogással mondta:

– Jack én oly félelemben vagyok. Leveled sorai közt igyekeztem olvasni és halálos aggodalomba estem. Atyám egy kicsit jobban van, hát gondoltam, hogy átjövök, hogy saját szememmel szerezzek meggyőződést. Ez az ur nem Van Helsing professzor ur? Oly hálás vagyok uram, hogy ön eljött! Mikor a professzor megpillantotta Arturt, az első pillanatban haragudott a roszkor jött alkalmatlankodón, de most, hogy jobban szemügyre vette hatalmas alakját és látta ifju duzzadó férfias erejét, a szeme fölragyogott. Minden halogatás nélkül, komolyan igy szólt hozzá a kezét kinyujtva:

– Uram ön jó időben jött. Ön a kedves kisasszonykának a vőlegénye. Ő roszul van, nagyon, igen, nagyon roszul van. Ne édes fiam, ne engedje magát igy. Mert Artur hirtelen elsáppadt és csaknem ájultan dölt egy székbe. Maga segithet rajta. Maga többet tehet érte, mint bárki más és az ön bátorságára van legnagyobb szükségünk.

– Mit tehetek én? – kérdezte Artur rekedten. – Mondja és én megteszem. Az életem az övé és szivesen adnám utolsó csöpp véremet is érte. – A professzornak erősen kifejlett érzéke van mindennek a humoros oldala iránt és ezt én jól kiéreztem Arturnak adott feleletéből.

– Kedves fiatal uracskám, annyit nem kivánok – nem kivánom az utolsó csöppet.

– Hát mit tegyek? – Artur szeme tüzelt és orcimpái remegtek fölindulásában. Van Helsing a vállára ütött. – Jöjjön! – szólt. – Ön férfiu – és nekünk férfiura van szükségünk. Ön többet ér, mint én vagy akár az én John barátom. – Artur zavarodottan bámult, mire a professzor szeliden magyarázni kezdte:

– Fiatal kisasszony rosszul van, nagyon rosszul van. Kell neki vér és vért kell neki kapni, vagy meghal. Barátom Jahn és én tanácskoztunk és elhatároztuk, hogy megkisértjük, a mit mi a _vér átömlésének_ nevezünk – hogy áteresztünk teli erekből az üresekbe, a melyek sóvárognak érte. John akarta vérét adni, mivel hogy erősebb és fiatalabb, mint én – Artur ezt hallva, megragadta kezemet és némán szorongatta – de most, hogy ön itt van, maga még jobb, mint mi, akár a fiatal, akár az öreg, a kik sokat dolgoznak gondolatok világában. A mi idegeink nem olyan nyugodtak; a mi vérünk nem olyan fris, mint a magáé! – Artur feléje fordult és azt mondta:

– Oh, hogy ha tudná, hogy mily szivesen halnék meg érte, hát megértené, hogy…

Elakadt, mert elfuladt szegénynek a hangja.

– Jó fiu! – szólt Van Helsing. – A nem messze lévő jövőben ön boldog lesz, hogy megtett mindent azért, a kit szeret. Most jöjjön és hallgassan. Megcsókolhatja őt egyszer, mielőtt hozzá fogunk a dologhoz, de aztán el kell menni és távozni kell intésemre. Szót sem a mamának, hisz ön tudja, hogy miért! Nem szabad megijedni neki, pedig ha ezt tudná, megrettenne. Jöjjön!

Mind fölmentünk Lucy szobájába. Artur kérésünkre eleinte a folyosón maradt. Lucy megforditotta a fejét és ránk nézett, de nem szólt semmit sem. Nem aludt, de nem volt annyi ereje, hogy szóljon. Csak a szeme beszélt.

Van Helsing egyet-mást kivett a táskájából és egy félreeső asztalkára rakta szem elől. Aztán valami altatót vegyitett, az ágyhoz lépett és tréfásan szólt:

– No kis kisasszony, itt az orvossága. Igya ki egyszerre, mint jó leányhoz illik. Nézze, fölemelem a fejecskéjét, hogy könnyebben lenyelje. Jó lesz? – Jól van! – Lucy néni erőltetéssel szerencsésen lenyelte az orvosságot.

Elbámultam, hogy mily nagy időre kezdett hatni. Már ez magában is bizonyitotta a beteg rendkivüli gyöngeségét. Az idő végtelennek látszott, mire szempillája rezdülni kezdett az álmosságtól. De végre is az altató győzött és Lucy mély álomba merült. Mikor a professzor meggyőződött erről, behivta Arturt és meghagyta neki, hogy vesse le a kabátját aztán odaszólt hozzá: – Addig adhatja azt a kis pici csókot, a mig én az asztalért megyek. John barátom, jőjjön segiteni! Igy hát egyikünk sem látta, a mig a beteg fölé hajolt.

Van Helsing felém fordulva jegyezte meg:

– Ő oly ifju és erős s oly tiszta vérü, hogy szükségtelen defibrinálnunk.

Aztán gyorsan, de bámulatos alapossággal hajtotta végre Van Helsing az operációt. A mint az átömlés folyt, az élet mintha visszatért volna szegény Lucy arcába és Artur arca növekedő sápadtsága dacára szinte átszellemült az öröm ragyogásától. Egy kis idő mulva aggódni kezdtem, mert a vérvesztés, akármilyen erős ember volt is Artur, nagyon megviselte. Már magában véve ez is mutatta, hogy mily iszonyu veszteség érte szegény Lucy szervezetét, hogy az, a minek a vesztesége Arturt annyira elgyöngitette, őt csak részben hozta helyre. De a professzor rideg arccal állott, órájával a kezében és tekintetetét fölváltva, majd a betegre, majd meg Arturra szegezve. Én hallottam a saját szivem dobogását. Egyszer csak hallom öreg tanárom halk hangját: – Ne mozduljon egy pillanatig. Elég. John, maga lássa el őt, majd én ellátom a kis beteget. – Mikor mindennek vége volt, csak akkor láttam, hogy Artur mennyire el van gyengülve. Bekötöttem a sebét és karonfogtam, hogy elvezessem; mikor Van Helsing a nélkül, hogy megfordult volna, ujra megszólalt, az öregnek igazán, mintha hátul is volna szeme: