Part 12

– A bátor szerető, azt hiszem, hogy megérdemel még egy éneket, a melyet mindjárt meg is kaphat. Minthogy elvégezte az operációt, megigazitotta a vánkost a feje alatt. A mint ezt tette, a keskeny fekete bársonyszalag, a melyet Lucy örökké a nyaka körül visel, egy ósdi gyémánt csattal, a mit a mátkájától kapott, szorosra csatolva, kissé felcsuszott és pici piros sebhelyet fedezett föl a nyakán. Artur nem vette észre, de én jól hallottam, a gyorsan beszivott lélegzet szisszenését, az egyetlen jelt, a mely el szokta árulni Van Helsing fölindulását. De nem szólt abban a pillanatban semmit sem, csak felém fordulva, ennyit mondott: No most vezesse le a mi bátor fiatal emberünket, adjon neki jó portoi bort és fektesse le egy kicsit a divánra. Aztán haza kell utaznia és pihenni és enni, inni és aludni kell neki sokat, hogy visszaszerezze, a mit szerelmesének adott. Nem szabad itt maradni neki. Megálljon! még egy szót. Ugy veszem uram, hogy ön aggodalommal van tele az eredményt illetőleg. Hát tudja meg, hogy az operáció minden tekintetben sikeres. Ön megmentette ezuttal a beteg életét és haza mehet és pihenhet abban a gondolatban, hogy minden megvan, a mi most lehet. Én mindent meg fogok mondani neki, ha jobban lesz; nem fogja önt kevésbbé szeretni, azért, a mit tett érte. Isten velünk.

Mikor Artur távozott, én visszamentem a szobába. Lucy csendesen aludt, de lélegzete erősebb volt, láttam a takaró emelkedését a mint lélegzete keblét dagasztotta. Az ágy mellett Van Helsing ült, átható tekintettel figyelve őt. A bársonyszalag ismét elfödte a piros foltokat. Én sugva kérdeztem a professzort:

– Mit tart ön azokról a pontokról a torkán?

– Mit tart maga róluk?

– Még nem is láttam jól – feleltem és rögtön hozzáfogtam a szalag megoldásához. Eppen a külső ütőér fölött két pont volt, nem nagy, de nem látszott frisnek. Nem voltak ugyan gyüröttek, de a szélük fehér volt és megviselt, mintha megzuzódott volna. Azonnal szembe ötlött, hogy ezen a sebzésen, vagy mi egyéb lehetett, veszthette el azt a rengeteg vért, de épp oly gyorsan, a mint jött, el is tünt ez a gondolatom, mert a dolog lehetetlennek látszott. Hisz az egész ágynak skárlátpirosnak kellett volna ivakodni attól a vértől, a mit szegény Lucynak vesziteni kellett, mielőtt oly sápadtra válhatott, mint a milyen az operáció előtt volt.

– Nos? kérdezte Van Helsing.

– Nos – feleltem én – be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy mit tartsak róla. – A professzor fölkelt. – Vissza kell még az éjjel utaznom Amsterdamba – mondta. – Könyveim és egyebem van ott, a mire okvetetlen szükségem lesz. Magának itt kell virrasztani egész éjjel és nem szabad a szemét levenni a betegről.

– Ne hozassak ápolónét? – kérdeztem.

– Mi vagyunk a legjobb ápolók, maga meg én. Maga résen legyen egész éjjel; gondja legyen rá, hogy jól táplálják és hogy semmi se zavarja a nyugalmát. Magának nem szabad elaludni az éjjel. Későbben majd alhatunk, maga is, meg én is. Visszajövök, a milyen gyorsan csak lehet. Aztán majd megkezdhetjük.

– Megkezdhetjük? – kérdeztem. – Mit akar ezzel mondani?

– Majd meglássuk! – felelte ő és kisietett. Egy pillanat mulva visszajött, bedugta fejét az ajtón és ujját intően fölemelve, igy szólott:

– Ne feledje, magára van bizva a beteg. Ha elhagyja és baj lesz, ön nem tud azután jól aludni.

_Seward dr. naplója – folytatva._

_Szeptember 8._

Egész éjjel Lucy mellett virrasztottam. Alkonyat felé az altató hatása megszünt és ő természetesen fölébredt; de milyen különböző lény volt attól, a kit az operáció előtt láttam. Még a kedve is jó volt és telve boldog élénkséggel, hanem azért erős nyomokat hagyott rajta a teljes kimerültség, a melyben találtuk. Mikor megmondtam Westenránénak, hogy Van Helsing meghagyta, hogy leánya mellett virraszszak, csaknem kinevetett szándékomért, utalva leányának fris erejére és derült jókedvére. De én szilárdan megmaradtam szándékom mellett és készültem a virrasztásra. Mikorra szobaleánya rendbe hozta Lucyt az éjszakára, én megvacsoráltam, aztán leültem egy székre az ágya mellé. Lucy semmi ellenvetést nem tett, de valahányszor szeme találkozott az enyémmel, hálás pillantással nézett rám. Jó hosszu idő mulva, mintha végre elszunnyadt volna, de összeszedve magát mintegy erőfeszitéssel lerázta az álmot magáról és ujra fölpillantott. Ez többször ismétlődött, mindig nagyobb erőfeszitéssel és rövidebb időközökben, a mint az éj előre haladt. Világosnak látszott, hogy nem akar elaludni, hát végre nyiltan megkérdeztem tőle:

– Nem akar maga elaludni?

– Nem, mert félek.

– Fél az elalvástól! Miért fél? Miért fél? Hisz az álom a legnagyobb jótétemény a világon, a melyet kivánhatunk.

– Ah, de nem annak, a ki olyan, mint én, az álom nekem a borzalmak kezdetét jelenti!

– A borzalmak kezdetét! Mi a csodát ért ezalatt?

– Nem tudom! Óh, nem tudom. És ez a legborzasztóbb az egészben. De mindez a baj betegség és gyöngeség álmomban jő rám ugy, hogy már az elalvás puszta gondolata is rémületbe ejt.

– De édes Lucy, ez éjjel nyugodtan alhatik. Én itt maradok az ágya mellett virrasztva és igérem, hogy semmi baj sem fogja érni.

– Ah, magában teljesen megbizhatom!

– Én erre rá még ezt is mondtam: Megigérem, hogy mihelyt észre veszem, hogy rossz álom gyötri, azonnal fölébresztem.

– Igazán? Azonnal fölkelt? Óh, be nagyon jó is maga én hozzám. Akkor hát elalszom! És csaknem a szóval egyszerre mélyen és megkönnyebbülten fölsóhajtott és visszadőlt a párnájára, alva.

Egész éjjel virrasztottam mellette. Meg sem mozdult, hanem aludt, csak aludt, mély, nyugodt, életet és erőt adó álomban. Az ajka kissé megnyilt és keble az órainga rendességével szállt és emelkedett. Arcán állandó volt a mosoly és nyilvánvalónak tetszett, hogy rossz álom nem háborgatta lelke nyugalmát az éjjel.

Korán reggel jött a szobalánya és én annak a gondjaira bizva, hazasiettem, mert sok dolog várt rám itt is. Rövid táviratot küldtem Van Helsingnek és Arturnak; az operáció pompás eredményéről értesitvén őket. Felhalmozódott teendőim aztán annyira elfoglalták egész napomat, hogy csak alkonyat felé kérdezősködhettem zoophagusz-betegem felől. A jelentés kielégitő: nyugodtan töltötte az egész elmult napot és éjszakát. Még estebédnél ültem, a mikor Van Helsingtől telegramot vettem Amsterdamból, a melyben meghagyja, hogy térjek vissza Hillinghamba éjszakára, mert alighanem jó lesz kéznél lenni; és értesit, hogy az éjjeli gyorshajóval átjön és korán reggel ott lesz ő is.

_Szept. 9._

Meglehetősen fáradtan és kimerültem érkeztem Hillinghamba. Két éjjel egymásután alig hunytam szemet és agyamon érezni kezdtem azt a tompultságot, a mely a szellemi teljes kimerültséget jelzi. Lucyt fent találtam és a legjobb kedvben. A mint kezet szoritott velem, élesen rám nézett és igy szólt:

– Az éjjel ugyan nem fog virrasztani. Hisz teljesen ki van merülve. Én pedig tökéletesen jól érzem magamat; igazán teljesen jól – és ha virrasztásról egyáltalán szó lehet, hát ezuttal én fogom magát virrasztani.

– Én nem bocsájtkoztam vitatkozásba, hanem vacsorához ültem. Lucy velem jött és felüditve bájos jelenléte által jól bevacsoráltam és egy pár pohár kitünő óbort hajtottam fel. Aztán Lucy fölkisért a garádicson és egy szobát mutatott a magáé mellett, a melyben jó tüzet gyujtottak. – Itt kell maradnia – szólott – és kipihenni magát. Tárva hagyom az ajtaját és a magam szobájának az ajtaját is. A kanapéra fekhetik, mert ugyis tudom hogy doktor létére nem lehetne az ágyba disputálni, a mig betege van kéznél. Ha valamire szükségem lesz, kiáltani fogok és maga azonnal ott teremhet mellettem.

– Én belenyugodtam intézkedésébe, mert fáradt voltam, mint a kutya és igazán nem tudtam volna virrasztani, még ha akartam volna sem. Igy hát megismételtettem Lucyval igéretét, hogy azonnal szólit, ha baja lenne, a divánra dőltem és mindenről megfelejtkeztem magam körül.

_Westenra Lucy naplója._

_Szeptember 9._

Oly boldognak érzem magamat ez éjjel. Oly nyomorultan gyönge voltam, hogy csupán az, hogy ismét mozogni és gondolkodni tudok, olyan, mintha ujra napot lát az ember és sugárnak melegét érzi, hosszas esős és szürke idő után. Valahogy Arturt oly közel érzem hozzám. Mintha a jelenléte jótékony meleggel árasztana el. Lehet azért, mert a betegség és gyöngeség önzővé és csak saját magával bibelődő lénynyé változtatják az embert, mig az erő és egészség gyeplőt ereszt a szerelemnek és ragadja a gondolatot és érzést a merre szivünknek tetszik. Én tudom, hogy gondolataim merre szállnak. Bárcsak Artur is láthatná! Drágám, drágám, a fülének csendülni kell még álmában is, valamint az enyém csendül ébren. Oh áldott pihenése az elmult éjszakának. Milyen jól aludtam, mig az a kedves jó Seward doktor virrasztott mellettem! És az éjjel sem fogok félni az elalvástól, mert ő közel van és ideszóllithatom. Hálás köszönet mindenkinek, a ki oly jó hozzám! Hálát a jó Istennek! Jó éjt Artur!

_Seward dr. naplója._

_Szeptember 10._

A professzor kezét éreztem a fejemen és fölriadtam, teljesen ébren. Ezt az egy dolgot bizonyos, hogy ugyan hamar megtanulja az ember az intézetben.

– Hogy van a betegünk?

– A mikor tegnap este elhagytam őt, jobban mondva ő hagyott el engem, nagyon jól érezte magát, – feleltem én.

– Jöjjön hát, nézzük meg, – mondta öreg professzorom. És együtt mentünk a szomszéd szobába.

A gördülő függöny le volt eresztve, én az ablakhoz mentem, hogy óvatosan fölhuzzam, mig Van Helsing, halk, macskaszerü lépteivel az ágyhoz közeledett.

A mint a függönyt fölhuztam és a reggeli hap fénye elárasztotta a szobát, hallottam az öreg professzor halk szisszenő lélegzetbeszivását és ismerve annak ritkaságát, halálos félelem nyilalt át szivemen. A mint odasiettem, visszalépett és megrettent „Gott im Himmel“ fölkiáltás szaladt ki ajakán, fölemelt kezével az ágyra mutatott és arca merev lett és hamuszin szürkére változott. A térdeim megcsuklottak rémületemben.

Ott az ágyon, látszólag ájultan feküdt Lucy, sápadtabb és kimerültebb dermedt tehetetlenségben, mint bármikor ezelőtt. Még a szája széle is fehér volt és fogairól az elfehéredett inye visszahuzódott, mint némely, hosszu betegség után elhunyt halotté szokott. Van Helsing fölemelte a lábát, hogy dühösen toppantson vele, de jobb ösztöne és hosszu évek megszokása megakadályozták kitöréseit – és szép csöndesen eresztette le a lábát. – Gyorsan a brandyt! – kiáltotta. Én repültem az ebédlőbe és vissza az üveggel. Ő megnedvesitette vele a szegény beteg ajkát és együtt a szive táját, a tenyerét és csuklóját dörzsöltük vele. Van Helsing a szivét vizsgálta és nehány pillanatnyi rémes aggodalom után megszólalt:

– Még nem késő. Még dobog, de nagyon gyöngén. És most nincs itt ifju Artur, most magához folyamodom barátom John. Beszéd közben a táskájába nyult a vér átömlesztéséhez szükséges müszerekért; én már ledobtam a kabátomat és gyürtem föl az ingem ujját. Ezuttal nem volt szükségünk az altatóra, nem is lett volna időnk hozzá, haladéktalanul hozzáfogtunk az operációhoz. Bizonyos idő mulva – még pedig nem tetszett rövidnek az idő, mert az ember vérének lecsapolása, ha még oly szivesen adja is – rettenetes egy érzés – Van Helsing fölemelte intő ujját. – Ne mozduljon – szólt – mert félek, hogy a mint erősödik, föl talál ébredni; és ebből veszedelem támadna – ah, rettenetes veszedelem támadna. De óvatos leszek. Morfin-injekciót fogok neki adni. Ezzel gyorsan és avatott kézzel fogott szándéka kiviteléhez, még pedig kellemes hatással a mi Lucyt illette, mert halálos ájulása, mintha észrevétlenül ment volna át narkótikus mély álomba. A büszkeségnek sajátságos érzésével láttam a gyönge piros szint lassan-lassan visszatérni Lucy sápadt arcába és ajkába. Nincsen ember, a ki tudná, mig nem tapasztalta, hogy mi az, érezni, hogy élete mintegy a vérével átömlik annak az asszonynak az ereibe, a kit szeret.

A professzor kritikus szemmel figyelt rám. Most már elég lesz, szólt. Már? ellenvetettem én. Hisz Arturéból sokkal többet vett. Mire az öreg szomoru mosolylyal felelt:

– Az a szeretője, a vőlegénye. Magának dolga van, sok dolga van ő érette meg másokért; most ez elég lesz.

Mikor abbahagytuk az operációt, ő Lucyval foglalkozott, mig én ujjaimmal szoritottam le sebzésemet. Ledültem és ugy vártam, hogy a professzor engem is ellásson, mert egy kissé ájultnak és szédültnek éreztem magamat. Nemsokára bekötözött a professzor és leküldött az ebédlőbe, hogy egy pohár bort igyam. A mint távozóban voltam, utánam jött és suttogva mondta:

– Vigyázzon, egy szót se erről senkinek sem. Ha ifju szerelmesünk váratlanul betoppanna, mint tegnapelőtt, egy szót se neki. Egyszerre megijesztené és féltékenynyé tenné őt. Pedig ennek nem szabad lenni. Hát azért!

Mikor visszajöttem, jól megnézett és aztán mondta:

– No nincs sokkal rosszabbul. Menjen a szobájába, feküdjék a divánra és pihenjen egy kicsit; aztán sokat reggelizzék és jöjjön ide hozzám.

Én követtem utasitásait, mert tudtam, hogy milyen helyesek és okosak. Megtettem, a mi tőlem tellett és most már azon kellett lennem, hogy erőmet lehetőleg meggyüjtsem. Nagyon gyöngének éreztem magamat és gyöngeségemben nem is nagyon csodálkoztam a történteken. Elalvás közben a divánon is mindig azon tünődtem azonban, hogy miképpen következhetett be Lucynál ez a visszaesés és hogyan veszthetett annyi vért, a nélkül, hogy annak nyoma lett volna. Azt hiszem, hogy tünődésem az álmamba is beleszövődött, mert alva és ébren gondolataim mindig és ujra visszatértek sokszor a pici pontokhoz a torkán és azoknak a kicsiségük mellett is rongyos, zuzott szélüket láttam magam előtt.

Lucy jó sokáig aludt nappal és mikor végre fölébredt, elég jól és erősnek érezte magát, ha nem is olyan jól, mint az előtte való napon. Van Helsing, mikor ébren látta, elment egy sétára, engem hagyva a beteg mellett, azzal a szigoru utasitással, hogy egy pillanatig ne hagyjam magára. Hallottam még, hogy elmenet a szobalánytól kérdezte az utat a legközelebbi táviróhivatalba.

Lucy jókedvüen csevegett velem és mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy valami történt vele. Én igyekeztem őt szórakoztatni és mulattatni. Mikor az édesanyja feljött meglátogatni, még az sem vett észre semmi változást, de hálásan mondta nekem:

– Mi oly sokkal tartozunk önnek, doktor, mindazért, a mit tett, de most már igazán kérnem kell, hogy ne fáraszsza ki magát tulságosan. Ön ma szinte nagyon fáradt, agyon van dolgozva. Önnek is el kelne egy jó kis feleség, a ki gondját viselje – bizony mondom, hogy elkelne.

A mint beszélt, Lucy arca biborpirosra változott, de csak egy pillanatra, mert szegény kiszipolyozott erei nem sokáig nélkülözhették a vért. A reakció kisérteties fehérre festette arcát, a mint esdeklő tekintettel nézett rám. Én mosolyogtam és biccentettem és ajkamra tettem az ujjamat; ő sóhajtva dőlt vissza párnái közé.

Van Helsing egy-két óra mulva visszatért és egyszer csak ezt mondta nekem: Most maga haza megy és eszik sokat és eszik eleget. Tegye magát erőssé. Én itt maradok az éjjel és magam fogok virrasztani a kis kisasszonynál. Maga meg én figyeljük az esetet és nem kell engedni, hogy más is tudja. Nagyon komoly okaim vannak. Nem, ne kérdezze, gondoljon, a mit akar. Ne féljen a legvalószinütlenebb gondolattól sem. Jó éjszakát.

A csarnokban a cselédek közül két szobalány szólitott meg és kérdezték, hogy ők, vagy legalább egyikük nem virraszthatna-e Lucy kisasszony mellett. Nagyon szépen kértek, hogy engedném meg nekik; és mikor mondtam, hogy Van Helsing kivánja, hogy vagy ő maga, vagy én virraszszak a beteg mellett, szinte sirva kértek, hogy vessem magamat közbe értük az idegen doktor urnál. Engem nagyon meghatott jószivüségük. Lehet azért, hogy igen el voltam gyengülve, vagy tán mert Lucyt illette önfeláldozó szeretetük; mert ezelőtt is már akárhányszor tapasztaltam ilyen áldozatrakész hüséget asszonyokban. Még jókor érkeztem haza a késői ebédre; körüljártam az intézetet, mindent rendben találtam; az álmot várva, jegyeztem a fentieket. Érzem, hogy kezdek álmosodni.

_Szeptember 11._

Ma délután átmentem Hillinghamba. Van Helsinget kitünő jó kedvben és Lucyt sokkal frissebben találtam, Nemsokára érkezésem után egy jó nagy, külföldről jött csomagot hoztak a professzor számára. Ő nagy buzgósággal látott a fölbontáshoz – és egy nagy csomó hófehér virágot vett ki belőle.

– Ez magának való Lucy kisasszony – mondta.

– Nekem? Oh kedves doktor ur!

– Igen kedvesem, de nem arra való, hogy játszszék vele. Mert ez orvosság. – Erre Lucy elfintoritotta az arcocskáját. – No de nem kell ám bevenni, rosz, émelygős, kanalas orvosságban; azért hát nem is szükséges, hogy az orrocskáját ugy fölhuzza, mert akkor kimutatom az én Artur barátomnak, hogy kár szeretni olyan leányt, szépet, a ki csunya ráncosra huzza orrát össze. Aha, szép kis lány, ez hamar egyenesre huzta a csinos nózit. Ez orvosság, de maga nem tudja hogyan. Ablakába teszem; szép koszorut kötök belőle, nyakába akasztom, hogy jól aludjék tőle. Oh igen! ez olyan mint a lótusz-virág, elfelejteni bajt tőle. Olyan szaga van, mint a Lethe vizének, vagy mint az örök ifjuságot adó forrás vizének, a mit a régi bölcsek kerestek, de mindig későn találtak meg.

A mig beszélt Lucy, nézegette és végre megszagolta a virágot. De ezzel le is dobta őket, félig nevetve, félig haragosan mondva:

– Oh, professzor ur, maga csak meg akar engem tréfálni. Hisz ez a virág közönséges fokhagyma virág!

Meglepetésemre Van Helsing fölemelkedett és legridegebb hangján, merev arccal és összehuzott szemöldökkel igy szólott:

– Nem türök semmi ellenszegülést! Én soha sem tréfálok! Mindennek, a mit teszek, meg van a maga kegyetlen oka és komolyan intem önt, nehogy megakadályozzon szándékomban. Vigyázzon, ha nem a maga, hát azok kedvéért, a kik szeretik.

Aztán látva szegény Lucy rémületét, szelidebben folytatta. – Óh, kis kisasszonyka, édes, ne féljen tőlem. Én csak a maga javát keresem; de ebben a közönséges virágban nagy haszon lakik magának. Nézze, én magam teszem a szobájába. Magam kötöm a koszorut, a mit viselni kell magának. De csitt! ne szóljon senkinek, a kik kiváncsi kérdésekkel zaklatnak. Engedelmeskedni kell és hallgatás egy része az engedelmességnek; és engedelmesség fogja magát erősen és egészségesen ölelő karokba vinni, a kik várják. No most üljön egy kicsit csöndesen. Jöjjön velem John barátom és segitse nekem a szobát disziteni fokhagyma virággal, a mely messze Harlemból jött, a hol az én barátom Vanderpaol üvegházban neveli a virágot egész esztendőben végig. Telegrafáltam neki tegnap; különben nem lehetett volna itt ma.

Lucy szobájába mentünk, magunkkal vive a virágot. Bizonyos, hogy a professzor eljárása igen különös és olyan volt, a milyenről semmiféle gyógyszertanban nem olvastam. Először is gondosan betette és bezárta az ablakokat, aztán egy marék virággal gondosan végig dörzsölte a rámáját, mintha azt akarná, hogy minden beszürődő levegő fölvegye a fokhagyma szagot. Aztán pedig a csutkával az ajtó szárfát dörzsölte végig, fönt, lent és mind a két oldalon, végre roppant furcsának tetszett nekem és végre megszólaltam.

– Igaz ugyan, tanár ur, hogy jól tudom, hogy mindennek, a mit tesz, meg van a maga oka; de engedje meg, hogy mostani eljárását furcsának találjam. Jó, hogy valami skeptikus nincs közel, mert még azt találná mondani, hogy maga valami babonát üz, hogy kirekeszsze a gonosz szellemet.

– Meglehet, hogy azt üzök! – felelte a professzor nyugodtan, a mint elkezdte a Lucy nyakára szánt koszorut kötni.

Aztán lent megvártuk, mig Lucyt a szobalánya ágyba fektette és a professzor aztán sajátkezüleg erősitette a fokhagymavirág koszorut a nyakába. Utolsó szavai ezek voltak:

– Vigyázzon, hogy le ne tépje; és még ha a levegőt fülledtnek találná is az éjjel, ne nyisson se ajtót, se ablakot.

– Igérem, – felelte Lucy – és köszönöm mind a kettőjüknek irántam való jóságukat! Oh, mivel érdemeltem én, hogy ily jó barátokkal legyek megáldva?

Mikor kocsimon, a melyet várattam, elhagytuk a házat, Van Helsing igy szólt:

– Ma éjjel alhatom nyugodtan és alvás kell is nekem – két éjszaka utazás, sok olvasás a közbeeső napon, sok aggodalom a rákövetkező napon és egy egész éjszakai virrasztás szemlehunyás nélkül. Holnap reggel korán maga jön értem és mi együtt megyünk szép kis lányt megnézni, a ki sokkal erősebb lesz a _babonától_, a mit üztem vele. Ho, ho, ho!

Oly biztosnak látszott a dolga felől, hogy nekem, eszembe jutván a magam biztossága két éjjellel ezelőtt és bizodalmamnak rettenetes eredménye, szinte megremegtem félelmemben. De talán gyöngeségem megakadályozott abban, hogy félelmemet közöljem öreg barátommal, hanem azért csak annál jobban gyötört.

XI.

_Westenra Lucy naplója._

_Szeptember 12._

Milyen jók hozzám mindannyian! Már egészen megszerettem azt a kedves, jó Van Helsing doktort. Szeretném tudni, hogy miért fektetett oly nagy sulyt a virágjaira. Szinte megrémitett, oly nagyon haragos volt miattuk. És pedig alighanem igaza volt, mert én már is érzem, mintha némi megkönnyebbülést okoztak volna. Valahogy nem félek annyira attól, hogy egyedül maradjak az éjjel és félelem nélkül fogok elaludni. Nem fogok törődni semmiféle szárnycsapkodással és suhogással sem az ablakomon. Oh mily borzalmas küzdelmet vivtam az utóbbi időben az elalvás ellen; mily iszonyu volt az álmatlanság és mennyivel iszonyubb az alvástól és a vele járó, ismeretlen borzalmaktól való félelem. Mily áldott az oly emberek élete, a kik nem tudják, mi a félelem, a rettegés, a kikre nézve az alvás jótétemény, a melyben minden áldott éjjel részesülnek. Nos, ez éjjel remélem, hogy nekem is édes lesz az álom, ugy fekszem itt, mint Ofélia, virágokkal födötten. Soha sem szerettem ezelőtt a foghagymát, de ma imádom! Mintha áldás és béke volna illatában; érzem az édes álmot közeledni. Jó éjszakát mindenkinek.

_Seward dr. naplója._

_Szept. 13._

Van Helsinget már jókor reggel ébren és készen találtam. A megrendelt kocsi az ajtó előtt állt. A professzor fogta a táskáját, a melyet most mindig magával hord.

De hadd megyek sorban. Van Helsing és én nyolc órakor reggel érkeztünk Hillinghamba. Remek fris őszi reggelünk volt. A mint a házba léptünk, Westenráné, a ki rendesen korán kelő, fogadott bennünket, nagyon kedvesen, melegen és igy szólt:

– Örömmel fogják hallani ugy-e, hogy Lucy jobban van. Az édes gyermek alszik még. Benéztem a szobájába és láttam, de nem mentem be, nehogy zavarjam álmában. A professzor mosolygott és örömében kezeit dörzsölve, szólott:

– Aha! gondoltam mindjárt, hogy helyes volt diagnózisom. Az orvosságom hatásos – mire Westenráné igy felelt:

– No csak ne foglaljon le minden érdemet magának, kedves doktor. Lucy állapotának javulását legalább is fele részben nekem köszönheti.

– Hogy érti ön azt, asszonyom? – kérdezte a professzor.

– Csak ugy, hogy az éjjel nagyon elfogott az aggodalom édes kis leányomért, hát a szobájába mentem. Nagyon jól és mélyen aludt, oly mélyen, hogy még a jövetelem sem zavarta. De a szoba iszonyuan fülledt volt. Mindenfelé tele volt rakva azzal a rettenetesen erős illatu méreggel, de sőt még a nyaka köré is volt egy csomó kötve. Én féltem, hogy a nehéz szag megárt a szegény gyermeknek, mostani elgyöngült állapotában, hát leoldtam a virágot a nyakáról és egy picit kinyitottam az ablakot, hogy fris levegőt kapjon. Meglátja, hogy meg lesz elégedve a kinézésével doktor.

Beszédje végén visszament a kis nappalijába, a hol rendesen korán és egyedül szokott reggelizni. A mig beszélt, a professzor arcát figyeltem és láttam, hogy hamuszinre változik. Addig, a mig a szegény asszony jelen volt, megőrizte ez önuralmát, még mosolygott is rá, a mint ajtót nyitott neki, hogy a szomszéd szobába menjen. De alig tünt el, hirtelen és nagy erőszakkal az ebédlőbe hurcolt magával és betette mögöttünk az ajtót.