Part 8

Aztán hirtelen minden előkészület nélkül kitört a vihar. Hihetetlen gyorsasággal megváltozott a természet egész látóképe. A hullámok dühödten emelkedtek magasra, egyik keresztül gázolva a másikon, mig nehány pillanat alatt az imént még ólomszerü tenger egy bömbölő mindent elnyelő szörnyeteggé vált. Fehér tarajos hullámok őrült futással rohantak végig a sima homokon és verték magukat a partot védő sziklákba; mások a gáton törtek meg, habos tarajukat a világitó tornyok lámpásáig dobva. A szél menydörgéshez hasonlóan zengett és oly erővel fujt, hogy még a férfiak is alig tudtak megállni lábukon, vagy megkapaszkodni a kikötőt védő láncokba. A veszélyt fokozta és sokszorositotta a tengerről felénk szálló ködfelhők szakadozott tömege, a mely fehér nedves tömör felhőkben huzódott kisértetiesen a partnak. Oly nedves, hideg, nyirkos volt ez a felhő tömeg, hogy egy kis megerőltetéssel azt hihette volna az ember, hogy a tengerbe veszettek szellemei érintik nyirkos halotti kezükkel élő testvéreiket és bizony sokan megborzadtak, a mint a tapadó felhők elhuzódtak mellettük. A köd néha eltisztult és ilyenkor a sürü villámlás fényénél, a melyet nyomon követett a süketitő menydörgés, messze el lehetett látni a tengeren. A keleti szikla csucsán berendezett villámos-reflektort, a mely ezuttal először tett szolgálatot, készen tartották és a kezelő tisztek a köd oszladozása közben végig-végig söpörték vele a tengert. Hatalmasan szolgált az áldott fény, a melynek a világánál egy-egy elkésett halász bárka megtalálta az utat a kikötőbe. Valahány ilyen halász bárka szerencsésen bejutott a biztos révbe, örömrivalgással fogadták a parton állók. Nem nagy idő mulva a villámos reflektor fényénél fölfedeztek egy-két árbocost, kifeszitett vitorlákkal, nyilván ugyanazt, a mely már a délután folyamán föltünt. A szél ezalatt megfordult és a sziklás parton állok borzadva látták a rettenetes veszedelmet, a melybe a hajó jutott. Közte és a kikötő közt meredezett az óriási sziklataraj, a melyen időről-időre már sok jó hajó pusztulását lelte. És a szélfordulás lehetetlenné tette, hogy a két árbocos megtalálja a kikötő bejáratát. Az óra szerint a dagály ideje lett volna, de a vihar ugy fölszántotta a vizeket, hogy mélységeikben a kikötőnek a homokos talaját láttuk. És a két árbocos kifeszült vitorláival oly őrült sebességgel rohant, hogy egy mellettem álló öreg matróz szavai szerint „muszáj neki rögvest valahová elérni, ha mindjárt a pokolba is.“ Ekkor hirtelen ismét köd szakadt ránk a tenger felől sokkal sürübb, mint az eddigiek. Oly tömege a nyirkos ködnek, a mely szürke lepelként burkolt be mindent és csak a hallás érzékét hagyta meg az embereknek, mert a menydörgést a hullámok ágyudörgésszerü suhogását és a vihar bömbölését csak annál jobban hallottuk a vakitó, nedves ködön keresztül. A villámos reflektor sugarait állhatatosan a kikötő bejáratára szögezve tartották és mindenki lélegzetét visszafojtva leste a katasztrófát. A szél hirtelen északkeletre fordult és a tengeri köd szétfoszlott viharos lehelletétől és ekkor _csodák csodája_, a kikötő két oszlopa között hullámról-hullámra bukva, rohant be veszett futásával az idegen hajó, a vihartól duzzadó vitorlákkal és bejutott a védett kikötőbe. A villámos reflektor sugara nyomon követte és hideg borzongás futott végig mindazokon, a kik látták, mert a kormányrudhoz kötve egy halott ember volt, lecsuklott fejjel és borzalmasan ingott ide-oda a hajó minden mozgásával. Senki mást nem lehetett a fedélzeten látni. Nagy félelem szállt mindenkire annak a láttára, hogy a hajó mintegy csoda folytán, megtalálta a kikötő bejáratát, noha senki sem vezette, a halott ember kezét kivéve. Mindez gyorsabban történt, mint a mennyi idő alatt leirom az eseményeket. A két árbocos megállapodás nélkül rohant végig a kikötőn és neki a századok viharai által a révpart keletnyugati szögében fölhordott kő- és kavicsdombnak, a mely a keleti magaslaton levő régi temető alatt van. Természetesen a hajó sulyos rázkódást szenvedett, a mint a homokdombba furódott. Minden bordája, kötele és árboca megfeszült, recsegett, ropogott és az egyik árboc recsegve zuhant le. De a legkülönösebb mindenek fölött, hogy abban a pillanatban, hogy a hajó a partot érte, egy óriási kutya termett a fedélzeten, mintha a heves lökés taszitotta volna föl a hajó gyomrából és előre rohanva a hajó orráról a homokra ugrott. Aztán egyenesen neki vágott a meredek sziklának, a régi temető felé, az elhagyott templomnak és eltünt a sötétségben, a mely villámosreflektor fénykörén tul még sürübbnek látszott.

Az őrségen levő partőr volt az első, a ki leszaladt a gáton és fölmászott az idegen hajóra. A villámos-reflektor kezelői, miután látták, hogy már senki sincsen a kikötőn kivül, a gazdátlan hajóra forditották a fényét és rajta is tartották. A partőr hátra sietett a hajón és mikor a kormányrudhoz ért és lehajolt, hogy megvizsgálja, hirtelen visszatántorodott, mint a kit nagy ijedtség ért. Erre természetesen tetőpontját érte az általános érdeklődés és sokan kezdtek a hajó felé szaladni, szerencse, hogy az önök tudósitója jó futó és jóval a tömeg előtt ért a hajóhoz. Különben hiába is futottak, mert a partőrök, a révkapitány és rendőrség az önök tudósitóját kivéve, senkit sem engedtek a hajóra kapaszkodni és igy a hivatalos egyéneken kivül én voltam az egyedüli, a ki látta a halott tengerészt, a mig még a kormánykerék egyik rudjához volt kötözve.

Nem csuda, hogy a partőr megrémült, mert aligha látott még valaha ilyet életében. A halott egyszerüen a két egymásra tett kezénél fogva volt a kormánykerék egyik rudjához kötve. Az alul levő keze és a kerék rudja között egy olvasóra füzött feszület volt, az olvasó maga pedig mind a két keze s a kerék körül csavarodott, az egészet aztán a szorosra huzott és bogozott kötél tartotta együtt. A szegény ember valószinü, hogy eleinte ült, de a hajó ingása és tán a vitorlák csapkodása kimozditotta helyéből és ide-oda lóbázta, ugy, hogy a kezére kötözött kötél csontig vágta a husát. Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről és a gyorsan hivott orvos, pontos vizsgálat után kijelentette, hogy a szerencsétlen ember legalább két napja már, hogy halott. A zsebében egy gondosan bedugaszolt üveget találtak, a melyben egy kis papirtekercset kivéve, a mely a hajó napi jelentéseinek kiegészitőrészét képezte, semmisem volt. A part-őr azt állitotta, hogy a halott tengerésznek magának kellett a kezeit megkötni és hogy a fogával fojtotta szorosra a bogot. Fölösleges talán megjegyeznem, hogy halott kormányost kellő tisztelettel mozditották el helyéről, a melyet becsülettel megőrzött halála órájáig és a halottas házban teritették ki.

A hirtelenséggel támadt vihar immár szünni kezd; a tömeg szétszóródott és hazafelé huzódnak az emberek; az égen a hajnal pirkadása látszik. A következő szám megjelenéseig remélem, hogy érdekes részleteket fogok küldhetni a gazdátlan hajónak, a ki oly csodálatos módon találta meg utját a kikötőnkbe, a történetéről.

_Whithy, aug. 9._

Az elmult éjjel a vihar szárnyán hozzánk érkezett gazdátlan hajó története még csudálatosabb és borzalmasabb, mint az érkezés maga. Kitünt, hogy a két árbocos orosz hajó és Várnából indult. A neve Demeter. Terhe csaknem kizárólagosan ezüst por és csak kevés más terhet hozott, nevezetesen egy sereg nagy faládát, telve kövér termő földdel. A szállitmánynak ez a része egy ide, Whithy-be való ügyvéd cimére szólott, a ki ma reggel a hajóra ment és át is vette a neki cimzett ládákat. A hajót és a rakomány többi részét egyelőre az orosz konzul vette át, mig a tulajdonosa nem jelentkezik.

Sokan nagyon érdeklődtek a kutya iránt, a ki a hajó zátonyra jutása pillanatában ugrott a partra és sokan az állatvédő egyesület tagjai közül szivesen pártul fogták volna. De legnagyobb sajnálkozásukra az állatot sehol sem találták, teljesen eltünt a város környékéről. Lehet, hogy rémületében neki vágott a hegyeknek és most is ott rejtőzik valamely oduban. Vannak, a kik ijedten tárgyalják ennek a lehetőségét, mintegy esetleg elkövetkezhető veszedelem forrását, mert az állat igen erősnek és vadnak látszott. Ma korán reggel, egy városbeli szénkereskedő óriás kutyáját, egy félvér szelindeket, közel a kikötőhöz halva találták az ut közepén, szemben a gazdája raktárával. Ugy látszik, hogy verekedett, még pedig kemény ellenfélre akadhatott, mert a torka szét volt szakitva és a bordája mintegy éles karommal fölhasitva.

_Későbben_. A révkapitány szivessége folytán betekintést nyertem a _Demeter_ naplókönyvébe, a mely a katasztrófa előtti harmadnapig teljesen rendben volt vezetve, a nélkül, hogy valami különösebben érdekeset tartalmazott volna, kivéve a hajó legénységének megfogyatkozásáról szóló adatokat. Hanem aztán annál érdekesebb volt az üvegben talált papirtekercs tartalma és én annál csodálatosabb elbeszélést, mint a milyen a kettőből együttvéve kikerül, még soha életemben sem hallottam. Minthogy nem köteleztek titoktartásra, itt küldöm a hü leirását, csak épp a hajó terhére és vezetésére vonatkozó részleteket hagytam ki. Ugy látszik, mintha a kapitányt az őrületnek egy neme lepte volna meg, nemsokára a hajó indulása után és hogy ez az ut folyamán csak fejlődött és fokozódott. Az összes jegyzékeket az orosz konzulátus egyik ifju tagja forditotta le a számomra.

_A Demeter jegyzéke. Várnától Whitby-ig._

_Julius 18._

_Kezdtem az irást, oly különös események következtében, hogy pontosan fogok ezentul mindent jegyezni egész a megérkezésünk napjáig._

_Julius 6._

Elkészültünk terhünk – ezüstpor és termőföld nagy faládákban – berakásával. Délben indulás. Fris keleti széllel. Legénység öt ember, két kormányos, a szakács és magam (a kapitány).

_Julius 11._

A Bosporusra értünk. Török vámvizsgálók. Baksis. Minden rendben. Délután 3-kor tovább indulás.

_Julius 12._

A Dardanellákon. Ismét vámtisztek. Ismét baksis. Alaposan, de gyorsan ment minden.

_Julius 13._

Elhagytuk Cap Matapant. A legénységet mintha bántaná valami. Mintha meg volnának döbbenve – de nem akarnak nyilatkozni.

_Julius 14._

Nyugtalankodni kezdek a legénység miatt. Mind derék, megbizható emberek, a kikkel már jártam máskor is. A kormányos nem tudta belőlük kivenni, hogy hol a hiba, csak annyit mondtak neki, hogy _baj van_ és keresztet vetettek magukra. A kormányost a nap folyamán az egyik annyira kihozta a sodrából, hogy megütötte. Azt hittem, hogy véres veszekedés támad erre, de minden csendes maradt.

_Julius 16._

Reggel a kormányos jelentette, hogy a legénység közül egy ember, Petrovszky nevezetü hiányzik. Nem tudják, hogy hova lett. Este nyolckor vette át az őrséget; Abrámoff váltotta föl a rendes időben, de nem látták alvó helyére térni. Az emberek levertebbek, mint valaha. Mind azt mondták, hogy nem vártak egyebet; de semmiképp sem lehetett belőlük mást kivenni, mint azt, hogy van _valami_ a hajón. A kormányost ismét nagyon elhagyta a béketürés; féltem, hogy baj lesz belőle.

_Julius 17._

Tegnap az emberek egyike, Olganoff, a kabinomba jött és aggodalmas, suttogó hangon közölte velem, hogy azt hiszi, hogy egy idegen ember van a hajón. Azt mondta, hogy éjjel, a mikor az őrségen volt, kissé meghuzta magát a födélzeten, mert hevesen esett az eső és ekkor látott egy hosszu, vékony alakot, a ki senkihez sem hasonlitott a hajó személyzete közül, a kabinok felé vezető lépcsőn feljönni, végig menni a hajó orráig és ott eltünni. Ő óvatosan utána ment, de mire a hajó elejére ért, már nem látott senkit sem, pedig minden a hajóba vezető nyilás le volt zárva. A babonás félelemnek valóságos lázában volt a szegény ember és tartok tőle, hogy ez a félelem elragad a többire is. Hogy elejét vegyem, ma az egész hajót alaposan át fogom vizsgálni.

A nap folyamán összehivattam a legénységet és mondtam nekik, hogy mivel azt látszanak gondolni, hogy valaki rejtőzik a hajón, hát együtt fogjuk átvizsgálni a fedélzettől a fenekéig. Az első kormányos haragos; azt mondta, hogy bolondság az egész és ha ilyen ostobaságnak engedünk, csak demoralizáljuk vele az embereinket; fogadkozott, hogy ő egy furkósbottal egymaga is észre tériti majd őket. A kormányon hagytuk és a többiekkel hozzáfogtunk a hajó alapos megvizsgálásához. Lámpákkal ellátva, minden zugot kikutattunk. Nem volt nehéz föladat, mert a nagy faládákon kivül nem volt semmiféle rakomány és ezek mellett sehol akkora zug, hogy egy férfi elrejtőzhetett volna. A legénység nagyon megkönnyebbülve, friss jókedvvel látott a kutatás befejeztével munkához. Első kormányos mérgesen nézett, de nem szólt semmit sem.

_Julius 22._

Három napig rossz idő, minden kéz a vitorlákkal elfoglalva – nem értek rá a félelemre. A legénység, mintha meg is feledkezett volna ijedelméről. Kormányos jókedvü és mindenkivel jó barátságban. Megdicsértem az embereket rossz idők benvaló helytállásukért. Elhagytuk Gibraltárt. Minden rendén van.

_Julius 24._

A hajónk, mintha meg volna átkozva. Már egy emberrel kevesebben, nagyon rossz időben jutottunk a Biscay-öbölbe. És a mult éjjel ismét egy embert vesztettünk – eltünt. Mint az elsőt, ezt is, azután, hogy az őrségről fölváltották, nem látták többet. A legénység őrült félelemben; kérelmezték, hogy kettesben állhassanak őrt, mert nem mernek egyedül maradni. Kormányos dühöng. Tartok tőle, hogy bajunk lesz, mert vagy ő, vagy a legények végletekre vetemednek.

_Julius 28._

Négy napig pokolban voltunk egy őrült forgatagban táncolva, viharos széllel. A szemét nem hunyhatta le senki sem. Mindannyija ki van merülve. Alig tudom, kit hagyjak őrszemnek, hisz egyik sem képes a lábán állni. Második kormányos ajánlkozott, hogy kormányoz és őrködik egyben, hogy az emberek egy pár órát alhassanak. A szél csöndesül, a tenger még viharos, de mégis könnyebben vagyunk.

_Julius 29._

Ismét egy tragédia. Egy embert hagytunk az őrségen ez éjjel, legénység fáradtabb volt, hogysem kettőt engedhettünk volna. Mikor a reggeli őrszem fölváltani jött az éjfélit, senkit sem talált a kormányoson kivül. Föllármázott mindenkit. Mindenütt kerestük az eltüntet, de senkit sem találtunk. Immár második kormányos nélkül vagyunk és legénységünk zsibbadt a félelemtől. Kormányos és én megegyeztünk, hogy ezentul csak fegyveresen járunk és szemmel tartunk mindenkit.

_Julius 30._

Utolsó éjjel. Örülök, hogy közeledünk Angliához. Az idő remek, minden vitorla fölhuzva. Kimerülten vonultam vissza; mélyen aludtam, a kormányos keltett föl azzal, hogy az éjjel mind a ketten, az őrszem és a kire a kormányrudat bizta, eltüntek. Most már csak magam, a kormányos és két ember van a hajó szolgálatára.

_Augusztus 1._

Két napi köd. Egyetlen vitorlát sem láttunk. Reméltük, hogy az Angol kanálisban jelzéssel segitséget kérhetünk, vagy kiköthetünk valahol. Nincs erőnk a vitorlák kezelésére, futnunk kell a széllel. Nem mertük őket bevonni, mert nem birnók ujra kifesziteni. Valamely végzet sodor bennünket az ismeretlen felé. A kormányos immár jobban megvan riadva, mint az emberek maguk. Azok már tul vannak minden félelmem és türelmesen sorsukba törödve és a legrosszabbra elkészülve, nyugodtan teszik kötelességüket. Nem csoda, ők oroszok, a kormányos román.

_Augusztus 2. – Éjfél._

Alig aludtam el, egy kiáltásra ébredtem, a mely mintha az ajtómon kivül hangzott volna. Semmit sem láttam a ködtől. A fedélzetre rohantam és neki szaladtam a kormányosnak. Mondja, hogy ő is hallotta a kiáltást, azért futott, de hiába, az őrszemnek hülthelyét leltük. Ismét egy emberrel kevesebb. Az Ur legyen velünk! Kormányos azt mondja, hogy elhagytuk a Doweri-szorost. Mert a mint egy pillanatra fölszállt a köd, látta az északi partot, de ugyanakkor hallotta a kiáltást is. Ha ez igaz, akkor az északi tengerbe jutottunk és csak az Ur Isten vezérelhet bennünket a ködben, a mely mintha velünk jönne és az Ur Isten mintha ehagyott volna bennünket.

_Augusztus 3._

Éjfélkor fölkeltem, hogy fölváltsam a kormányhoz állitott embert, de senkit sem találtam ottan. A szél erősen fujt, nem mertem otthagyni a kormányt, hát csak kiáltoztam a kormányosért. Néhány perc mulva alsóruháiban rohant föl a fedélzetre. A szeme vad volt és kidülledt és én nagyon félek, hogy az esze megbomlott, egészen közel jött hozzám és rekedten suttogta, a száját egészen a fülemhez tartva, mintha attól félne, hogy a levegő meghallhatná: Itt van. Csakugyan itt van. Most már bizonyosan tudom, hogy itt van. Láttam a mult éjjel, mikor őrt álltam. Olyan mint egy férfi, magas és vékony és kisértetiesen sápadt. A hajófenékről jött és kinézett. Én mögéje csusztam és belédöftem a késemet; de a késem keresztülment rajta, mint a levegőn. – Ezt mondva, megragadva a kését és dühödten döfte az ürbe. Aztán folytatta: Hanem azért itt van és én meg fogom találni. Lehet, hogy fenéken van a nagy faládák egyikében, valamennyinek lesrófolom a födelét és megnézem. Ön csak maradjon itt a kormányon. – És óvatosságra intő tekintettel, ujját az ajkára téve, távozott. És ment le a hajóba. A szél fokozódott és én nem hagyhattam el a kormányt. Ismét láttam a kormányost egy szerszámládával és lámpással a födélzetre jönni és a hajó orrán levő lejárat felé indulni. Megőrült. Határozottan megőrült és hiába próbálnám visszatartani. Különben sem tehet kárt azokban a nagy ládákban, hisz csak földet tartalmaznak. Igy hát itt maradok, vigyázok a kormányrudra és irom a jegyzetemet. Csak Istenben bizhatom és várnom kell, mig a köd eloszlik. Azután, ha nem tudnék a meglévő széllel valamely kikötőbe jutni, befogom vonni a vitorlákat és segitségért fogok jelezni…

Immár mindennek vége, épp a mint már remélni kezdtem, hogy a kormányosom, nyugodtabban fog előkerülni, mert szorgalmasan hallottam kopácsolni a hajó testben és gondoltam, hogy a munka kissé lecsöndesiti, egyszerre csak egy rémült sikoltást hallottam, a mely megfagylalta a vérem és láttam őt fölrohanni a lejáron, mintha ágyuból lőtték volna ki. Dühöngő őrülten, vérben forgó szemmel és a rémülettől vonágló arccal. – Segitség! Segitség! Mentsetek meg! kiabálta. Aztán körültekintett a sürü ködben. Irtózata kétségbeesésre változott és szilárd hangon mondta: Jobban tenné, ha velem jönne, kapitány, még mielőtt késő lenne. Ő itt van. Most már tudom a titkát. A tenger meg fog tőle védeni, ez a legbiztosabb menedék! Még mielőtt egy szót szólhattam vagy mozdulhattam volna, hogy megragadjam, a korlátra ugrott és a tengerbe vetette magát. Azt hiszem, hogy most már én is tudom a titkát. Ez a boldogtalan őrült pusztitotta el egytől-egyig az embereket és most követte őket a sirba. Az Ur legyen velem! Miként adjam számon ezeket a borzalmakat, ha a kikötőbe jutok? Ha kikötőbe! Vajjon jutok-e valaha?

_Augusztus 4._

Folyton sürü köd, a melyen a kelő nap nem bir áthatolni. Nem mertem lemenni. Nem mertem elhagyni a kormányt. Igy hát itt maradtam egész éjjel és az éj homályában én is láttam azt a valamit – valakit! Az ég irgalmazzon, de a kormányosnak igaza volt, hogy a tengerbe vetette magát. Jobb meghalni elszántan, meghalni tengerészhez méltón a kék vizbe temetkezve, mint… de én kapitány vagyok és nem szabad elhagynom a hajómat. De kifogok ezen az eleven ördögön vagy szörnyetegen, mert a kerékhez kötöm a kezemet, ha erőm csökkenni kezd és a kezemmel együtt oda kötöm azt is, a mit ő nem mer megérinteni és aztán jó vagy rossz szélben, de megmentem a lelkem üdvösségét és becsületemet, mint hajóskapitány. Gyöngülni kezdek és az éj közeledik. Ha ő még egyszer szembe néz velem, tán nem lesz időm a cselekvésre… ha hajótörést szenvedünk, ezt az üveget tán megtalálják és a kik megtalálják, tán megértenek. Ha nem… nos hát akkor is tudják az emberek, hogy eleget tettem a kötelességemnek. Az Uristen, a Szüz Mária és az ég minden szentjei segitsenek egy szegény tudatlan embernek, a ki kötelességének iparkodott eleget tenni.

Eddig volt az irás és nem tovább. Hogy ki követte el a gyilkosságokat, azt bizonyosan senki sem tudná megmondani.

A közvélemény a kapitányt valóságos hősnek tekinti és diszes temetésben akarják részesiteni. Már is elhatározták, hogy a testét, az összes csónakok kiséretében fölviszik az Eszk folyón egy darabig. Aztán visszakerülnek vele és az apátsághoz vezető lépcsőkön fölviszik és a régi temetőbe teszik örök nyugalomba. Már több mint 100 csónaknak a gazdája beiratkozott, a kik a kiséretben részt akarnak venni.

A megugrott nagy kutyának nem akadtak nyomára, a mit nagyon sajnálnak és én meg vagyok győződve róla, hogy a közvélemény mai föllendülésében a város fogadná örökbe a dögöt. Holnap lesz a temetés és ezzel vége szakad a nagy Oceán emez ujabb miszteriumának.

_Murray Minna naplója._

_Augusztus 8._

Lucy egész éjjel nyugtalankodott és én sem tudtam aludni. Félelmes volt a vihar és a mint végigsüvöltött a kéményeinken, borzongtam tőle. Különös, hogy Lucy nem ébredt föl. De kétszer fölkelt s felöltözködött. Szerencsére mind a kétszer idején fölébredtem és sikerült levetköztetnem a nélkül, hogy fölébredt volna és visszafektetnem az ágyba. Sajátságos tünemény ez az alvajárás, mert mihelyt, bármely módon gátat vetnek az akaratának, fölhagy a szándékával, ha ugyan egyáltalán van valamely szándéka és visszatér az élet rendes kerékvágásába.

Korán reggel fölkeltünk mind a ketten és lementünk a kikötőbe együtt, megnézni, hogy nem történt-e valami az éjjel. Nagyon kevés emberrel találkoztunk és noha ragyogott a nap és a levegő tiszta és fris volt, a haragos fehér tarajos hullámok még mindig zuhogtak be a kikötő keskeny nyilásán. Nagyon örültem a gondolatnak, hogy Jonathán nem volt tengeren az elmult éjjel, hanem szárazföldön. De hát tulajdonképpen szárazon van-e vagy vizen? Hol van? És mit csinál? Borzasztóan nyugtalankodom miatta. Csak tudnám, hogy mitévő legyek és csak tehetnék valamit!

_Augusztus 10._