Part 3

– Purfleet-ben, egy mellékutcában, láttam egy épp olyan házat, a milyent kivánnak tőlünk, és a melynek kapujára kopott cédulán volt kiirva, hogy a hely eladó. Ódon magas kőfal veszi körül minden oldalról, a melyet látszólag hosszu évek során nem tataroztak. A zárt kapu nehéz régi tölgy és vas, a melyet a rozsda jócskán megmart már.

A birtokot Carfaxnak nevezik, a ház négy oldala a négy világtájnak van forditva. Lehet vagy husz hold, a melyet a föntemlitett fal zár körül. A kertben sok a fa, annyira, hogy némely helyen szinte sötét homályban lehet járni tőlük és egy helyt mély sötét tó van, a melyet nyilván rejtett források táplálnak, mert a vize tiszta és jó bő vizü patakban folyik le. A ház igen nagy és mindenféle korra vall, egészen vissza a zord középkorig, mert némely helyen a fala óriási vastagságu, csak néhány igen magasan vágott erős vasrácscsal ellátott szük ablakkal. Olyan, mint valamely régi börtön részlete, közel hozzá az ódon kápolnával vagy templommal. Be nem mehettem, mert még a külső kapuhoz sem volt kulcsom, de gyors fotografáló gépemmel néhány fölvételt készitettem róla. Közel a házhoz nagyon kevés más épület van, csak egy igen nagy házat láttam, a melyet nemrégiben bővitettek ki és alakitottak át, elmebetegeknek szánt privát gyógyitó intézetté. De ez sem látszik a magányos épület kertjéből.

A mikor elvégeztem jegyzeteim olvasását, a gróf igy szólott:

Nagyon örülök, hogy a ház régi és nagy, tágas. Én magam is régi családból származom és belehalnék, ha valami uj házban kellene laknom. Egy házat nem lehet lakhatóvá tenni egy nap alatt és mily kevés nap kell egy egész századhoz. Azt is nagyon szeretem, hogy kápolna is maradt a régi időkből. Mi, Transzszilvánia nemes urai, nem szeretünk arra gondolni, hogy csontjaink valamikor a köznép csontjai közé keveredjenek. Nem szeretem a derüt és kacagást, nem kivánom a napfény és locsogó vizek kéjes melegét és ragyogását, a mit a fiatalok annyira imádnak. Én immár nem vagyok fiatal; és szivemet a halottak gyászolásában eltelt hosszu évek nem hangolták vidámságra. Ezenfelül váram falai letörtek: az árnyak sokasodnak, a szél hidegen fütyül a düledezett réseken és tört ablakokon keresztül. Én szeretem a hüvöst és az árnyakat és egyedül szeretek lenni a gondolataimmal, a mikor kedvem tartja.

A gróf szavai és kinézése valahogy ellentétben álltak egymással, vagy talán csak arcának éles vágása tette a mosolyát oly rideggé és gonoszszá. Nemsokára ezután valami mentséggel otthagyott, kérve, hogy szedném rendbe papirjaimat. Jó ideig oda maradt és én a szétszórt könyveket kezdtem lapozgatni. Ezek közül az egyik atlasz volt, a mely a mint a kezembe vettem, magától nyilott Angliára, mintha ennek a térképét sokat használták volna. Közelebbről megnézve, észrevettem, hogy London körül kék ceruzával apró karikák vannak jegyezve; az egyik London keleti részén, körülbelül ott, a hol a gróf birtoka feküdt, a másik, Exetert és Whitbit jegyezte.

– Jorkshire-ban.

– A gróf majdnem egy óráig távol volt, visszatérve igy szólt: Ah, ön még mindig a könyveket forgatja, jó! de azért nem kell mindig dolgozni. Jöjjön, jelentették, hogy a vacsora készen várja. Ezzel karon fogott és a szomszéd szobába mentünk, a hol kitünő vacsora volt az asztalra készitve. A gróf ismét kimentette magát, mondván, hogy távollétében megebédelt. Hanem azért helyet foglalt, mint az elmult éjjel és beszélgetett, a mig ettem.

Vacsora után én szivarra gyujtottam, a gróf pedig velem maradt, beszélgetve és kérdezgetve minden elképzelhető dologról, mig óra, óra után mulott. Én éreztem, hogy nagyon későre jár az idő, de nem szóltam semmit sem, mert nem akartam a házigazdám kedvét rontani. Nem voltam álmos, mert a hosszu alvás nappal eléggé helyreállitott, de nem birtam eltitkolni a hideg borzongást, a melyet hajnal felé érezni szokott az ember. Egyszer csak rendkivül éles kakas kukorékolást hallottunk, az éles, fris levegőn keresztül. Drakula gróf talpra ugorva szólott: No lám, már ismét megvirradt s milyen gondolatlanság tőlem, önt ilyen soká ébren tartani.

– Önnek nem szabad olyan érdekesen beszélgetnie drága uj hazámról, Angliáról, nehogy én elfelejtkezzem az idő futásáról – ezzel mélyen meghajolt és eltávozott. Én a hálószobámba mentem és szétvontam a függönyöket, de nem sokat láthattam, mert ablakom az udvarra nyilott, nem is láttam egyebet, csak a hajnali szürkületet az égen. Ismét összehuztam hát a függönyöket és naplómba jegyeztem a nap eseményeit.

– _Május 8._ Attól féltem, mikor ezeket a jegyzeteket kezdtem, hogy nagyon is terjengős vagyok, de most örülök, hogy a legapróbb részletekre is kezdettől fogva kiterjesztettem a figyelmemet. Mert ez a hely, mindennel benne, olyan különös, hogy már nyugtalankodni kezdek. Nem bánnám, ha már ép bőrrel itt hagyhattam volna, vagy habár soha sem jöttem volna bele. Lehet, hogy csak ez a szokatlan éjjeli élet merit ki, de nem hinném, hogy ez minden. Ha valakivel beszélhetnék, könnyebben elviselném a dolgot, de nincsen senkim. A gróf az egyetlen, a kivel szót válthatok és ő! – attól tartok, hogy én az egyetlen élő lény vagyok ezen a helyen. De maradjunk meg az egyszerü tényeknél, nem szabad megengednem, hogy a képzeletem elragadjon. Mert ha igen, akkor el vagyok veszve. Hadd mondjam meg egyszerre, hogy miként állok, vagy gondolom, hogy állok.

Csak néhány órát aludtam lefekvés után és érezve, hogy nem tudok többé elaludni, fölkeltem. Az ablakba akasztottam a borotváló tükrömet és épp borotválkozni kezdtem. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon és a gróf hangját hallottam „jó reggelt“ mondani. Megrettentem, mert meglepett, hogy nem láttam jönni, holott a tükröm az egész szobát mutatta mögöttem. Megrettenésemben kissé megvágtam az arcomat, de észre sem vettem abban a pillanatban. A mint a gróf üdvözlésére megfeleltem, ismét a tükörhöz fordultam, hogy lássam, hogy miképpen történhetett, hogy előbb nem láttam meg őt. Ezuttal nem foroghatott fönn semmi tévedés, a gróf egészen közel állt mögöttem, a vállamon át nézve láthattam. De azért a tükörben nem volt meg a képe! Az egész mögöttem levő szobát láthattam; de magamat kivéve, élő emberi lényt nem láttam benne. Ez ijesztő volt s a sok egyéb meglepő és különös dolgot, a mi velem történt, tetézve, csak fokozta azt a kellemetlen érzést, a mely mindig elfogott, valahányszor a grófot közelemben éreztem; de ugyanabban a pillanatban a vágást is észrevettem arcomon és a vért, a mely államon végigcsurgott. Letettem a borotvát és megfordultam, hogy egy kis angol flastromot keressek. A mint a gróf meglátta arcomat, szeme démoni dühben lángolt föl és hirtelen mozdulattal, mintha torkon akart volna ragadni. Én visszahuzódtam és kezem az olvasót érintette, a mely a kereszttel a nyakamban függött. Arca erre rögtön megváltozott, még pedig oly hirtelenséggel tünt el belőle a düh, hogy alig hihettem, hogy valaha ott láttam volna.

– Vigyázzon – szólt – vigyázzon az ilyen vágásra. Ez sokkal veszedelmesebb ebben az országban, mintsem hihetné. – Aztán meglátva a tükrömet, – folytatta – és ez az a nyomorult lom, a mely a bajt okozta. Az emberi hiuság emez aljas játékszere. Félre vele! – és rettenetes kezének egy mozdulatával kitárva a nehéz nagy ablakot, kihajitotta rajta a tükröt, a mely ezer darabra zuzódott lent az udvar kövezetén. Aztán szó nélkül visszavonult. Ez roppant boszantó, mert most azt sem tudom, hegy hogyan borotválkozzam, ha csak az órám fedelébe vagy a borotválkozó tál fenekébe, a mely szerencsémre fémből van, nem nézem magamat.

A mikor az ebédlőbe mentem, a reggeli készen várt, de a grófot nem találtam sehol sem. Különös, hogy a grófot még eddig nem láttam sem enni, sem inni. Nagyon sajátságos egy ember lehet. Reggeli után egy kissé körüljártam a kastélyban. Kimentem a lépcsőházba és egy délnek fekvő szobát találtam. A kilátás az ablakából nagyszerü volt. A várkastély egy rettenetes szakadéknak a legszélére van épitve. Egy az ablakból kidobott kő ezer lábnyira eshetnék, a nélkül, hogy bármihez ütődnék utközben. A meddig a szem ellát, csak zöld fasudarak tengerét látja, itt-ott egy mély szakadással közben. Imitt-amott szük szalagnak látszik a rengeteg erdő sziklás szakadékaiban kanyargó folyó vagy patak.

De nem nagy kedvvel időzök a természet szépségein, mert a mikor kigyönyörködtem magamat benne, tovább indultam fölfedező utamban. Ajtók, ajtók és csak ajtók mindenütt és valamennyi elzárva és reteszelve. Sehol semmi kijárás a várkastélyból, csak az ablakokon keresztül.

A kastély egy valóságos börtön és én rabja vagyok!

III.

Mikor láttam, hogy fogva vagyok, valósággal megvadultam. Föl és le rohantam a lépcsőn, megráztam minden ajtót, és kinéztem minden ablakon, a melyet csak találtam; de egy kis idő mulva teljes tehetetlenségem érzete minden más érzést legyőzött bennem. Ha visszatekintek arra az időre, ugy tetszik, hogy ugy viselkedtem, mint egy kelepcébe jutott patkány. De mikor meggyőződtem teljes tehetetlenségemről, nyugodtan leültem, olyan nyugodtan, mint bármikor életemben – és elkezdtem gondolkozni, hogy mit volna legokosabb tennem. Még most is gondolkozom, és még mindig nem jutottam végérvényes elhatározásra. Csak egyben vagyok teljesen bizonyos; hogy nem érne semmit sem, ha a gróffal közölném fölfedezésemet. Ő jól tudja, hogy én fogva vagyok; és minthogy ő maga ejtett foglyul és valószinü, hogy valamely előtte tudott fontos oknál fogva, kit csak megcsalna, ha benne, bizakodnám. A mennyire láthatom, legokosabb lesz, ha fölfedezésemet és rettegésemet eltitkolom, a szememet pedig nyitva tartom. Mert vagy ugy van, hogy a tulajdon félelmem tesz bolonddá, mint egy gyermeket, vagy pedig rettenes helyzetben vagyok; és ha igaz ez az utóbbi, akkor jól összeszedhetem az eszemet, hogy kijussak belőle. Alig jutottam erre az elhatározásra, hallottam a bejárók nagy ajtajának csukódását és tudtam, hogy a gróf haza érkezett. Nem jött egyenesen a könyvtárszobába, hát óvatosan a hálószobámba osontam és ott találtam őt, az ágyamat vetve. Ez különösnek tetszett, de csak megerősitett abban, a mit már sejtettem, hogy nincsenek cselédek a házban. Mikor később az ajtó hasadékán keresztül meglestem, a mint az asztalt teritette, teljesen megbizonyosodtam a dolog felől; mert ha minden ilyen alantos dolgot maga végez, akkor bizonyos, hogy nincsen senkije, a kivel megtétesse. Ez megrémitett, mert ha senki más nincsen a kastélyban, akkor a grófnak magának kellett a kocsisnak is lenni, a ki engem ide hozott. Ez rettenetes egy gondolat; mert ha ugy van, mit jelentsen az, hogy még a farkasokon is tudott uralkodni a kezének puszta fölemelésével. És miért, hogy a besztercei utasok, mintha mind féltek volna tőle és mintha rettegtek volna miattam? Mert mi egyebet jelentett a kereszt, a fokhagyma, a vadrózsa, a törpe fenyőgaly ajándékozása? Az Isten áldja meg azt a jó, jó öreg asszonyt, a ki a keresztet az olvasóval a nyakamba akasztotta! Megvigasztal és erőt ád valahányszor megérintem. Különös, hogy a mit valamikor, mint bálványimádást és babonát megvetettem, az most elhagyatott állapotomban milyen vigasztalásomra szolgál. De mert nem ezzel, hanem Drakula gróffal kell foglalkoznom – meg kell róla tudnom mindent, a mit csak lehet, akkor talán jobban megértek mindent. Ma este majd ugy forditom a beszéd tárgyát, hogy saját magáról beszélgessen. Hanem vigyáznom kell, nehogy gyanuját fölébreszszem.

_Éjfél._ Hosszasan beszélgettem a gróffal. Néhány kérdést intéztem hozzá Transzszilvánia történelmét illetőleg, és ő csudálatosan belemelegedett a tárgyba. A hogy ő dolgokról, népekről, de kiváltképpen a véres csatákról beszélt, az mind ugy hangzott, mintha személyesen jelen lett volna. Ennek ő későbben azzal adta magyarázatát, hogy egy bojárnak a háza és neve, büszkesége a saját büszkesége, az ősei dicsősége, az ő dicsősége, az ő végzetök az ő végzete. Valahányszor az őseiről beszélt, mindég azt mondta, mi, és csaknem mindég a többes számban beszélt, mint a királyok szoktak. Szeretném, ha ugy tudnék leirni mindent, s hogy ő mondta, mert szinte megbüvölt vele. Beszédközben izgatott lett és föl-alá járt a szobában, nagy fehér bajuszát sodorgatva, és mindent megmarkolva, a mire a kezét tette, mintha a puszta erejével össze akarná morzsolni. Egy dolgot, a mit mondott, lehetőleg pontosan jegyzek ide, mert ugyszólván a fajának a históriáját tartalmazza.

– Mi székelyek joggal vagyunk büszkék, mert ereinkben sok vitéz faj vére csörgedez, a kik ugy harcoltak a felsőbbségért, a hogy az oroszlán harcol. Ide, az európai fajok e forgatagába, az Ugrier törzs behozta jeges hazájából a Thor és Vodin által beléjük oltott harci szellemet. Mikor ide jöttek, itt találták a Hunnokat, a kiknek harci furiája lobogó tüz gyanánt söpörte végig a világot, mig a pusztuló népek azt nem hitték, hogy ereikben a Szkthia-ból kiüzött boszorkányok vére folyik, a kik a puszták démonaival párosodtak. Bolondok! bolondok! melyik démon, vagy melyik boszorkány volt valaha oly nagy mint Attila, a kinek vére ereimbe folyik? Karjait az ég felé nyujtotta. – Csuda-e, hogy győzedelmes faj voltunk; hogy büszkék voltunk; hogy midőn a magyar, a lombárd, az avar, a bolgár és a török ezreiket osztották a határainkra, mi vissza kergettük őket. Különös-e, hogy mikor Árpád és seregei végig söpörték a magyar hazát és itt talált bennünket, a mikor a határszélre ért, a honfoglalásnak el maradt a határa. Mi ránk bizták Törökország határainak őrzését, mi velünk szövetkeztek a vitéz magyarok, sőt rokon fajnak ismertek el bennünket. Ki volt boldogabb nálunknál, ha a véres kardokat körül hordozták az országban és ki követte készségesebben a király zászlaját.

Ki váltotta meg a nemzetem gyalázatát, mikor az oláh és magyar zászlókat legyőzte a félhold? Ki lett volna más, mint az én fajomból való férfi, a ki mint vajda lépte át a Dunát és a saját területén győzte le a törököt. Ez volt aztán az igazi Drakula! Sajnos, hogy eleste után a tulajdon méltatlan öcscse adta el népét a töröknek és juttatta őket a rabság gyalázatára. Vajjon nem az a Drakula volt-e, a ki fajának azt a későbbi ivadékát inspirálta, hogy ismét és ismét a török ellen vigye hadait; a ki, ha vissza verték, ujra, ujra és ujra támadt, még ha maga maradt is a véres mezőn, a hol seregeit lemészárolták, mert tudta, hogy neki végre is győzedelmeskedni kell. Azt mondják, hogy ő csak magára gondolt. Hát mit ér a paraszt vezető nélkül?! Mit ér a háboru ész és sziv nélkül, a mely igazitsa? És végre, a mikor a mohácsi vész után leráztuk a magyarok igáját, mi a Drakula vérbeliek voltunk a vezérek, mert a mi szellemünk nem türte, hogy szabadok ne legyünk. Ah! ifju uracskám, a székelyek és velük a Drakulák, mint a szivük vére, az agyuk veleje és harci fegyverük olyan időkkel dicsekedhetnek, a melyeket a gombamódra fölcseperedett Habsburgok és Romanovok soha sem fognak elérni. A háborus időknek vége. A vér nagyon drága dolog a becstelen béke eme napjaiban és a nagy fajok dicsősége már csak mesébe való.

Erre jóformán megvirradt és mi lefeküdtünk. (Jegyzet. Ez a napló borzasztón kezd hasonlitani az Ezeregy éjszaka kezdetéhez, mert mindent abban kell hagyni a kakaskukorikolásra.)

_Május 12._ Hadd kezdjem tényekkel, puszta rideg tényekkel, a melyeket könyvek és számok igazolnak és a melyekhez kétség nem fér. Nem szabad ezeket összetévesztenem olyan tapasztalatokkal, a melyekre nézve csak a saját megfigyelésemre és emlékemre támaszkodhatom. Mult este, mikor a gróf jött, azon kezdte, hogy jogi dolgokra és bizonyos üzletek körüli eljárásra kért tőlem fölvilágositást. A gróf kérdéseiben bizonyos rendszer mutatkozott, azért olyan sorrendben próbálom ide iktatni, ki tudja nem-e veszem még valamikor hasznát a dolognak.

Először is azt kérdezte, hogy egy embernek Angliában lehet-e két, vagy ennél is több ügyvéde egyszerre. Én azt feleltem, hogy bárkinek lehet egy tucat is, ha kivánja, de hogy nem volna okos dolog egynél több ügyvédet bizni meg egy és ugyanamaz ügynek az elintézésével, mert egyszerre csak egy foglalkozhatnék vele jogosan. Ezt tökéletesen megértette és tovább kérdezte, hogy nehézségekbe ütköznék-e, ha egy embert a pénzügyeivel, egy másikat például hajóteherszállitással bizna meg, abban az esetben, ha például lokális támogatásra volna szüksége, a pénzügyeivel foglalkozó ügyvéd lakóhelyétől távol. Én kértem, hogy magyarázza ki magát jobban, nehogy valamiképpen félre értsem, erre igy szólt: – Jó, hát megmagyarázom a dolgot. Az ön principálisa is közös barátunk, Hawkins Péter ur, Exeterből, a mely távol esik Londontól, veszi meg az ön közbenjárásával számomra a londoni birtokot. Helyes! Már most engedje meg, hogy őszintén megvalljam, nehogy különösnek találja, hogy egy Londontól távol lakó ügyvéd segitségéhez fordultam, a helyett, hogy egy ottanit kerestem volna; hogy okom erre az volt, hogy semmiféle helyiérdeket ne szolgáljon, csupán csak az én óhajomat teljesitse; s minthogy egy Londonban lakó ügyvéd tán inkább a saját érdekeit vagy egy barátjáét szolgálta volna, mint az enyimet, a távolban kerestem az ügynököt, a ki csupán csak az én érdekemet szolgálja: már most tegye föl, hogy én, a kinek sok mindenféle ügye van, hajóterhet óhajtanék küldeni Newercastle, Durham, Haruch vagy Dowerbe, nem volna-e alkalmasabb a megfelelő kikötőben valakit megbizni az átvételével? Erre én azt feleltem, hogy ez természetesen egyszerüsitené a dolgot, de hogy mi ügyvédek olyan összeköttetésben vagyunk egymással, hogy mindenütt vannak embereink, a kikkel a lokális dolgokat elvégeztessük, ugy, hogy megbizónk, ha egy kézbe adja is ügyeit minden tekintetben és minden további gond nélkül elérheti azt, a mit óhajt.

– Hanem azért szabadságomban áll magamnak is rendelkezni. Vagy nem ugy van? kérdezte a gróf.

– De igen – feleltem – és ezt gyakran még üzletemberek is megteszik, a kik nem akarják, hogy más valaki minden ügyletükbe be legyen avatva.

– Helyes! szólt ő, aztán folytatta kérdezősködéseit, valamely portéka átküldésének, átadásának vagy letétbe helyezésének módja felől, a formalitások felől, a melyeknek eleget kell tenni és mindenféle nehézség és fönnakadás felől, a mely előfordulhatna, de előrelátás által elháritható. Mindezeket legjobb képességem szerint magyaráztam meg neki, noha azt a benyomást tette rám, hogy kitünő prókátor vált volna belőle, mert nem volt semmi, a mire nem gondolt, vagy a mit előre nem látott volna. Olyan embernek, a ki soha sem volt Angliában és nyilván nem sokat foglalkozott üzleti dolgokkal, bámulatra méltó volt a tudása és éleslátása. Midőn már mindenre nézve fölvilágosittatta magát, hirtelen fölkelt és kérdezte:

– Irt-e ön az első levele óta Hawkins Péter barátunknak vagy bárki másnak? Némi keserüséggel a szivemben, feleltem neki, hogy nem irtam, mert semmi módját nem láttam eddig annak, hogy levelet küldhessek valakinek.

– Akkor hát irjon most, ifju barátom – felelte ő, sulyos kezét a vállamra téve – irjon a mi közös barátunknak és bárki másnak is és mondja meg nekik, hogy mától fogva egy hónapig marad még nálam.

– Kivánja ön, hogy oly hosszu ideig maradjak? – kérdeztem, mert a szivem elszorult a gondolatra.

– Nagyon kivánom; annyira, hogy tagadó választ nem is fogadok el. Mikor az ön gazdája vagy főnöke, vagy hogy is mondják, beleegyezett, hogy küld valakit maga helyett, ugy értettük a dolgot, hogy minden és mindenben az én óhajtásom szerint történjék. Én nem voltam szükmarku. Nem igy van-e?

Mit tehettem egyebet, minthogy beleegyezésem jeléül meghajoltam. Hawkins ur érdekéről volt szó, nem az enyémről, vele kellett törődnöm és nem magammal; és különben is, a mig a gróf beszélt, volt valami a szemében és modorában, a mi eszembe juttatta, hogy rab vagyok és hogy ha szeretnék, sem mehetnék el. A gróf látta győzedelmét a meghajlásomban és hatalmát arcom zavarodottságában, mert azonnal élni kezdett vele a maga sima ellenállhatatlan módjában.

– Kérem önt, kedves ifju barátom, hogy ne szóljon másról, csak üzleti dolgokról leveleiben. Barátai mindenesetre örülni fognak, ha megtudják, hogy ön jól érzi magát és hogy örömmel gondol az időre, a mikor ismét köztük lehet. Nem ugy van-e?

Beszédközben három levélpapirost és három boritékot tett elibém. Mind a három a lehető legvékonyabb külföldi papirból való volt és rájuk pillantva, aztán a grófra és látva nyugodt mosolyát és fehér hegyes fogait, a mint piros alsó ajkára nyultak, megértettem, mintha szóval mondotta volna, hogy vigyázzak arra, a mit irok, mert ő könnyen elolvashatja. Igy hát elhatároztam, hogy ezuttal csak röviden, hivatalosan irok, de hogy titokban Hawkins urnak és Minnának is irok hosszu kimeritő levelet, kivált Minnának, mert az övét gyorsirással irhatom, a mit a gróf nem képes kibetüzni. Két levelet irtam, aztán csendesen ülve olvasgattam, mig a gróf több rendbeli levelet irt, irásközben néha egyik vagy másik az asztalán levő könyvbe nézve. Aztán az én két levelemet is átvette és az övéihez tette, összeszedte az irószereit és távozott. A mint az ajtó becsukódott mögötte én a levelek fölé hajoltam, a melyek a cimzéssel lefelé forditva voltak az asztalra téve. Nem éreztem semmiféle lelkifordulást sem eljárásomért, mert éreztem hogy a fönforgó körülményeknél fogva ez csak jogos önvédelem.

Az egyik levél _Billington_ Sámuel urnak volt cimezve Whithyben 7. sz. A másik Leutner urnak Várna; a harmadik Coutti & Comp. London és a negyedik Klopstock és Billreuth bankároknak Budapestre. A második és harmadik nem volt még lepecsételve. Már éppen beléjük akartam pillantani, a mikor a kilincset mozdulni láttam. Visszadültem a székembe, csak annyi időm volt, hogy e leveleket helyükre tegyem és a könyvemet fölvegyem, mire a gróf még egy levéllel a kezében bejött. Fölvette a leveleket, gondosan ellátta őket bélyeggel, aztán felém fordulva szólott:

– Remélem, megbocsát, de rendkivül sok elvégezni való dolgom van ez este. Remélem, hogy mindent kivánsága szerint fog találni. – Az ajtóban még egyszer megfordult és némi habozás után igy folytatta:

– Engedje, hogy figyelmeztessem kedves ifju barátom, – nem, engedje, hogy a legkomolyabban intsem, hogy abban az esetben, ha elhagyná ezeket a szobákat, soha semmi szin alatt le ne dőljön álomra a kastélynak bármelyik másik részében. A ház ódon, telve emlékekkel és rossz álmok kisérik benne a gondatlanul elalvót. Vigyázzon magára! Ha akár most, akár máskor bármikor érzi, hogy álom kerülgeti, siessen vissza hálószobájába, vagy ezekbe a szobákba, mert itt békében fog pihenni. De ha ebben a tekintetben nem óvatos, akkor, – beszédét félelmes mozdulattal fejezte be, ugy tett, mintha a kezét mosná. Én tökéletesen megértettem; csak kételkedtem, hogy lehetne álom, borzalmasabb, mint a homálynak és titokzatosságnak az a természet ellenes és rémes hálója, a mely mintha fogva tartana.

_Későbben_. Megerősitem a fönt leirottakat, de ezuttal a kétség kizárásával. Nem fogok az álomtól félni sehol sem, a hol ő nincsen jelen. A feszületet az ágyam feje fölé helyeztem – ugy érzem, hogy nyugalmam igy mentebb lesz az álmoktól és ott is fogom hagyni.