Part 4

A gróf távozása után a szobámba tértem. Egy kis idő mulva, hogy semmi neszt nem hallottam, kimentem a folyósóra és föl a lépcsőn oda, a honnan kilátásom volt délnek. Az udvar szük sötétségéhez képest, a szabadságnak bizonyos érzése kapott meg a nagy térségben, noha rám nézve elérhetetlen volt is. Az udvart nézve legjobban éreztem, hogy csakugyan börtönben vagyok és mohón vágytam a fris levegőre, noha csak az éjszakaira is. Érzem, hogy ez az éjszakai élet kimerit. Az idegemeit rontja. Megrettenek a saját árnyékomtól és telve vagyok a legőrültebb képzelődésekkel. Isten a tanum, hogy félelemre van elég okom ebben az elátkozott fészekben! Kibámultam a gyönyörü, holdvilágban fürösztött tájra, a mely csaknem nappali világosságban látszott. A lágy fényben a távoli hegyek tetői elsimultak, a völgyek és szakadékok árnyai pedig sötétek voltak, mint a fekete bársony. Az éj tiszta szépsége megnyugtatott; békét és vigasztalást hozott minden lélekzetvételem. A mint kihajoltam az ablakon, szemem valami mozgó tárgyon akadt meg, ugy egy emelettel alattam, kissé balra, a hol, ugy gondoltam, a szobák fekvéséről itélve, hogy a gróf tulajdon szobájának ablakai lehetnek. Az ablak, a melyben álltam, magas volt és öblös, kőből faragott párkánynyal és ablakkereszttel, a mely, noha ódon, még egészen jókarban volt, de nyilván jó ideje hiányzott belőle az ablaküveg. Én a kőfaragás mögé huzódtam és óvatosan néztem ki.

A mit láttam, a gróf feje volt, a mint kihajolt az ablakon. Az arcát nem láttam, de fölismertem emberemet a nyakánál és válla és karjai mozdulatánál fogva. De ha ezekről nem is, a kezéről, a melyet annyi alkalmam volt szemügyre venni, okvetetlen fölismertem volna. Eleinte csak érdekelt és szórakoztatott a dolog, mert csodálatos, hogy mily csekélység érdekelheti és szórakoztathatja az embert, a mikor fogoly. De minden érzésem fölháborodott és rémületté változott, a mikor láttam, hogy az egész ember lassan kiemelkedik az ablakon és elkezd lefelé mászni a vár falán, a borzalmas mélység fölött _fejjel lefelé_, mig a köpenye mint két hatalmas sötét szárny terjeszkedik szét körülötte. Eleinte nem hittem szememnek. Azt gondoltam, hogy csak a holdvilágnak vagy árnyéknak valamely kisérteties játéka; de csak néztem tovább és láttam, hogy nem csalódom. Láttam, a mint a kezeivel és lábujjaival a kiálló kövek rögeibe kapaszkodik, a melyekről az idők viharai lefosztották a vakolatot és igy minden egyenetlenségét és repedését a falnak fölhasználva, meglehetős sebességgel kuszott lefelé, mint egy gyik a falon. Miféle ember lehet ez, vagy miféle kreatura élő ember képében? Érzem, hogy ennek a rettenetes helynek a borzalma erőt vesz rajtam. Félelemben vagyok – irtózatos félelemben – és nincsen menekülés a számomra; oly rémségekkel vagyok körülzárva, a melyekre gondolni sem merek.

_Máj. 15._ Azóta még egyszer láttam a grófot olyan gyikmódra kimászni az ablakán. Féloldalt csuszva igyekezett lefelé ugy száz lábnyira és folyton balra tartva. Valamely lyukon vagy ablakon keresztül tünt el. Mikor eltünt, kihajoltam, hogy jobban lássak, de hiába – a távolság sokkal nagyobb volt, hogy sem bármit is láthattam volna. Tudtam, hogy most elhagyta a várkastélyt és azt gondoltam, hogy fölhasználom az alkalmat, hogy többet kutassak a várban, mint eddig mertem. Visszamentem a szobámba és egy lámpát fogva, megpróbáltam minden ajtót. Valamennyi zárva volt, a mit ugy is tudtam, és a zárak aránylag ujaknak látszottak. Lementem a lépcsőn a csarnokba, a melyen keresztül először jöttem a várba. A reteszeket elég könnyen vissza tudtam huzni és a láncokat kiakasztani, de ez az ajtó is zárva volt és kulcs nem volt benne. Ennek a kulcsnak okvetetlen a gróf szobájában kell lenni; figyelnem kell, hátha nyitva hagyja egyszer az ajtaját, hogy a kulcshoz jutva elmenekülhessek. Tovább folytattam fölfedező utamat, minden lépcsőn fel és minden folyosón végig és meg próbáltam minden ajtót a hányat csak találtam. A csarnokból nyiló egy-két szoba nyitva volt de nem találtam bennük egyebet por lepte, moly ette ósdi butornál. Hanem végre az egyik lépcső fölött akadtam egy ajtóra, a mely noha zártnak látszott, engedett egy kicsit a nyomásnak. Erősebben neki dülve, ugy láttam, hogy tulajdonképpen nincsen is bezárva, csak azért nem nyilik, mert a sarkai kitágultak és a nehéz ajtó egész sulyával a padlóra ereszkedett. Az alkalom olyan csábitónak látszott, hogy nem akartam elszalasztani, ki tudja, kerül-e máskor, – keményen neki dültem hát és ismételt erőfeszitéseimnek sikerült annyira kinyitni, hogy beléphettem rajta. Olyan szárnyába jutottam ezuttal a várkastélynak, a mely jobbra esett az általam eddig ismert szobáktól és egy emelettel alacsonyabb volt. Az ablakokból láthattam, hogy a szobasor a kastély déli részének hosszában van; az utolsó szoba ablakai két felé, délre és nyugatra engedtek kilátást. Mind a két oldalon irtózatos mélység tátongott. A várkastélyt egy óriás szikla csucsán épitették és három oldalról bevehetetlennek látszott. Nagy tágas ablakokkal épült itt, a hol sem nyil, sem parittya, sem mozsár lövés nem érhette és ennélfogva világosság és kényelemről lehetett gondoskodni, a mi elérhetetlen lett volna olyan helyen, a melyet védeni kellett. Nyugaton tág völgy nyilott, azon tul nagy távolságban nagy óriás hegytömbök emelkedtek egymásfölé tornyosuló sziklás csucsokkal, a melyek közül az oda kapaszkodott hegyi köris és tövis szakadozott gyökerei fonódtak a szikla szakadékok repedéseibe. A várkastélynak hajdanában ez lehetett a lakott része, mert a butor itt kényelmesebb volt, mint a minőt az eddigi pusztult szobákban láttam. Az ablakokon nem volt függöny és az üvegen beszürödő hold sárgás fényénél még a szineket is meg lehetett látni, mert a szelid világosság még a mindent ellepő por és az idő pusztitásait is megenyhitette. A lámpámnak kevés hasznát vettem a ragyogó holdfényben, hanem azért örültem, hogy velem volt, mert rémes elhagyatottság honolt a helyen, a mely megdermesztette szivemet és megreszkettette idegeimet.

De azért mégis jobb volt itt, mint egyedül lennem azokban a szobákban, a melyeket a gróf jelenléte meggyülöltetett velem. Kis vártatva idegeim lecsillapodtak és édes nyugalom szállt rám. Itt vagyok, egy kis tölgyfa asztal előtt ülve, a melyen tán a régi időkben valamely szép mágnás asszony irta, rózsás pirral az arcán, helyesirási hibákkal telt szerelmes levelét és irom én is a naplómba gyorsirással mindazt, a mi történt velem, a mióta utoljára félretettem.

_Később: Május 16-án reggel._ Isten őrizze meg a józan eszemet, mert már annyira jutottam, hogy kételkedni kezdek benne. Biztosság és nyugalom a multaké. Amig még itt élek, csak egyért könyörgök, hogy meg ne őrüljek, ha ugyan nem vagyok már is őrült. Ha még ép az eszem, bizonyos, hogy őrültté tehet a gondolat, hogy az undok lények közül, a melyek e gyülöletes helyen rejtőznek, a gróf maga a legkevésbbé félelmes rám nézve, hogy csak ő vele vagyok bátorságban, de vele is csak addig, a meddig valamelyes célját szolgálom. Nagy Isten, könyörületes Isten! de nyugalom, mert különben elhagy az eszem. A naplómhoz fordulok csillapitó gyanánt.

Megrögzött szokásom, hogy mindent pontosan följegyezzek, tán most is megnyugtat.

A gróf titokzatos intése eléggé megijesztett, annak idején, most még jobban megijedek, ha eszembe jut, mert a jövőben az is fokozza a hatalmát fölöttem, hogy nem merek többé kételkedni szavainak igazságában.

Midőn a mult este napló jegyzeteimet elvégeztem és a könyvet szerencsésen visszarejtettem a zsebembe, kezdtem elálmosodni. A gróf intése eszembe jutott, de szinte jól esett nem engedelmeskednem. Az enyhe holdvilág lecsillapitott és a tág kilátás a szabadságnak bizonyos érzésével töltött el, a mely fölüditett. Elhatároztam, hogy nem térek vissza sötét szobáimba, de hogy itt alszom, a hol hajdanában szép asszonyok ültek, énekeltek és élték édes életüket, mig gyönge szivük aggodalmasan dobogott, háboruskodó hozzátartozóik miatt. Egy kényelmes diványt huztam ki a helyéből, közel az ablakhoz, hogy fekve is lássam a remek vidéket keleten és nyugaton, mitsem törődve a porral és készültem az alvásra.

Valószinü, hogy el is aludtam. Remélem, hogy igen, de félek, mert minden, a mi következett, ijesztően reális volt, ugy annyira, hogy most itt a nappal fényes világánál sem hihetem egy cseppet sem, hogy aludtam volna.

Nem voltam egyedül. A szoba ugyanaz volt, semmiben sem változott, a mióta belejöttem. A padlón még a tulajdon lábam nyomát is láttam a holdvilágnál, a századok óta fölhalmozott porban. Velem szemben a hold fényében három fiatal hölgy állott, ruhájukról és tartásukról itélve, uri hölgyek. Eleinte, a mint megláttam őket, azt hittem, hogy csak álmodom, mert noha a hold mögöttük állt, nem vetettek árnyékot a padlóra. Közel jöttek hozzám és egy ideig néztek, azután suttogni kezdtek egymással. Kettő közülök barna volt, egyenes, vékony orral, mint a gróf és nagy fekete szemmel, a mely szinte vörösnek látszott a sápadt holdfényben. A harmadik szőke volt, szőke mint egy angyal, gazdag hullámzó aranyos haj tömeggel és szafirkék ragyogó szempárral. Ugy tetszett, mintha ismerném az arcát, még pedig mintha valamely félelmes álmomban láttam volna, de nem birt eszembe jutni, hogy hol és hogyan. Mind a háromnak ragyogó fehér foga volt, a mely fénylett, mint a gyöngy, kéjesen duzzadt piros ajkuk közül. Volt valami rajtuk, a mi nyugtalanitott, bizonyos sóvárgás, de meg mintha félelemben is lettek volna. A szivemben bünös, gonosz forró vágyat éreztem, hogy bár csak megcsókolnának azokkal a duzzadó piros szájukkal. Nem jó ezt leirni, mert valamikor Minna szeme elé kerülhet és fájdalmat okozhatna neki; de ez az igazság. A három hölgy suttogott egymással, aztán mind a hárman kacagtak – olyan ezüstös csengő kacajjal, de egyuttal oly keménynyel, mintha ez a hang nem is asszonyi édes ajkon jött volna keresztül. Olyan volt, mint a csengő üveg poharakban emberi kéz által kivert idegizgató melódia. A szőke lány kacéran rázta meg a fejét, a másik kettő biztatta. Az egyik igy szólt:

– No rajta! Te vagy az első, mi majd követünk, tied a kezdés joga. – A másik hozzá tette:

– Ő ifju és erős: jut a csókból valamennyiünknek. – Én mozdulatlanul feküdtem, szempillám alól kémlelve, a gyönyörteli várakozás kinjában. A szőke leány közeledett és fölém hajolt, annyira közel, hogy lélekzetvételét éreztem arcomon. Édes volt, bizonyos tekintetben kábitóan édes és épp ugy izgatta az idegeimet, mint az imént a kacagása, de másrészt meg volt benne valami keserüen émelyitő, mint a fris vérnek a szagában.

Nem mertem a szememet kinyitni, hanem azért jól láttam mindent félig hunyt szempillám alól. A szép lány térdre ereszkedett és fölém hajolva, szinte elnyelt a szemével. Volt benne valami eltökélt érzékiség, a mely észbontó és visszataszitó volt egyszerre; a mint a nyakát meghajtotta, valósággal megnyalta a száját, mint valamely állat, annyira, hogy a hold világánál láttam a nedvességet piros ajkán és nyelvén, a mint ragyogó éles fogait és szája szélét nyalta vele. Lejjebb, mind lejjebb hajlott a feje, mig ajka a számon és államon alul a nyakamat kereste. Ekkor várt egy kicsit és én jól hallhattam a nyelve suhogását, a mint a fogait és ajkát nyalta vele és éreztem forró lehelletét a nyakamon. Aztán a torkom bőre elkezdett remegni, mint az embernek a husa szokott, midőn a kezet a mely meg akarja csiklandozni, mind jobban-jobban közeledni látja. Éreztem az ajkak lágy, remegő érintését torkom idegesen érzékeny bőrén és két kemény, éles fog hegyes végét, a mely csak épp megérintette és ott pihent. Kéjes aléltsággal hunytam le szememet és vártam – vártam dobogó szivvel.

De ebben a pillanatban villámos ütés gyanánt futotta végig egy egészen más érzés egész valómat. A gróf jelenlétének tudatára ébredtem és arra, hogy valóságos furiájában van a dühnek. Szemem önkénytelen kinyilt és láttam, a mint erős keze megragadta és óriás erejével huzta vissza a szőke lány nyakát, a kinek kék szeme lobogott a furiájától, fehér foga csattogott és szép arca lángolt a szenvedélytől. De hát még a gróf! Soha sem álmodtam ilyen dühödt haragról még a pokol démonaiban sem. A szeme valósággal szikrázott Vöröses fényük lángolt, mintha a gyehenna tüze égne mögöttük. Az arca halálosan sápadt volt és vonásai kemények és feszültek, mint az acéldrót, sürü szemöldöke, a mely az orra fölött találkozott, rángatózott dühében. Karjának egy hatalmas mozdulatával ellóditotta a lányt magától, aztán intett a többinek, mintha elháritaná őket magától, ugyanaz a parancsoló mozdulat volt, a melylyel az ordasokat meghátráltatta. Olyan hangon, a mely noha halk és csaknem suttogó volt, de azért mégis mintha betöltötte volna az egész levegőt és mindenünnen viszhangozna szólott:

– Hogy meritek őt megérinteni? Hogy meri őt bántani bármelyitek is? Hogy meritek a szemeteket rávetni, a mikor én megtiltottam? Vissza, ha mondom, vissza mind! Ez az ember az enyém! Vigyázzatok, mert ha bántjátok, velem gyülik meg a bajotok.

A szőke lány arcátlanul kacér nevetéssel fordult feléje, hegy megfeleljen neki:

– Te magad soha sem szerettél; soha sem is szeretsz! erre a másik két lány is kacagott, de oly rideg, lélektelen nyers kacagással, hogy szinte megdermedtem hallatára, mintha elkárhozott lelkek kacaja volna. A gróf, a ki ezalatt figyelmesen nézte az arcomat, erre feléjük fordult és halkan suttogva mondta:

– De igen, én is tudok szeretni, hisz erről magatok is tudhatnátok a multból. Nem ugy van-e? Nos, igérem nektek, hogyha nekem már nem lesz rá szükségem, hát kedvetek szerint csókolhatjátok. Most távozzatok! Távozzatok! Föl kell őt keltenem, mert dologhoz kell együtt látnunk.

– Hát mi semmit se kapjunk ez éjjel? – Kérdezte az egyik lány halk nevetéssel egy zsákra mutatva, melyet a gróf a földre dobott és mely mozgott, mintha valami élőlény volna benne.

A gróf felelet helyett biccentett a fejével. A leányok közül az egyik oda ugrott és kibontotta a csomót. Ha fülem nem csalt, olyan forma fuldoklást és halk sirást hallottam, mintha egy félig agyonszoritott gyermek hangja volna. Az asszonyok körülállták, mig engem megbénitott az irtózat; de mire jobban oda néztem, hát eltüntek és velük együtt a rettenetes zsák is. Nem volt mellettük ajtó és nem mehettek el mellettem, hogy észre ne vettem volna őket. Mintha csak egyszerüen beleolvadtak volna a hold sugaraiba és kihuzódtak volna az ablakon, mert még kivül is láttam egy ideig homályos árnyalakjukat, mielőtt teljesen eloszlottak volna.

De már erre teljesen legyőzött az irtózat és eszmélet nélkül hanyatlottam a semmibe.

IV.

_Harker Jonathán_ naplója – folytatás.

Az ágyamban ébredtem föl. Ha ugy lenne, hogy nem álmodtam az egészet, akkor a grófnak magának kellett ide hoznia. Szerettem volna megbizonyosodni a dolog felől, de semmiféle elvitázhatlan bizonyitékra nem akadtam. Igaz, hogy apró jelenségei voltak, például a ruhám nem ugy volt összerakva, a hogy magam szoktam, az órám nem volt fölhuzva, pedig rendesen föl szoktam huzni mikor lefekszem és több efféle apróság. De mind ez nem bizonyiték, mindez azt is jelentheti, hogy egy, vagy más oknál fogva nem voltam, a rendes lélek állapotomban. Bizonyitékokat kell szereznem. Egy dolognak nagyon megörültem, ha ugy volna is, hogy a gróf hozott ide és vetkeztetett le, nagyon siethetett a föladatával, mert a zsebeim érintetlenek. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a naplót olyan rejtélynek találta volna, a melyet nem lett volna hajlandó eltürni. Vagy elvette, vagy megsemmisitette volna. A mint körültekintek a szobámban, a mely eddig oly gyülöletesnek látszott, most mintha valóságos szentély volna, mert semmi sem lehet borzasztóbb, mint azok a rémes asszonyok, a kik a véremet akarták szivni és a kik még most is arra áhitoznak.

_Május 18._ Lementem, hogy még egyszer megnézzem azt a szobát a nap világánál, mert tudni akarom az igazat. Mikor a lépcső aljáról nyiló ajtóhoz értem, zárva találtam. Oly erősen csapták be, hogy a szárfának egy része szilánkokba hullott. Jól láthattam, hogy a zár nyelve nem csukódott, hanem hogy az ajtót belülről erősitették a szárfához. Félek, hogy nem álmodtam és e szerint a föltevés szerint kell cselekednem.

_Május 19._ Már bizonyos, hogy tőrbe estem. Mult este a gróf a legszivesebb hangján szólitott föl, hogy három levelet irjak. Egyet, a melyben mondom, hogy a rám bizott munkával már majnem készen vagyok és hogy néhány nap mulva indulok hazafelé; egy másikat, a melyben a levél keltezésére következő napra teszem az indulásomat és egy harmadikat, a melyben értésükre adom, hogy elhagytam a kastélyt és Besztercére érkeztem. Szivesen föllázadtam volna, de éreztem, hogy a dolgok jelen állásában, őrültség volna nyiltan pörbe szállani a gróffal, a kinek teljesen a hatalmában vagyok és ha megtagadnám a levelek irását, csak fokozom a gyanakodását és kihivom a haragját. Azt már tudja, hogy többet tudok, mint kellene és hogy nem szabad élnem, mert veszedelmessé válhatok ő rá nézve; egyetlen menekülésem az időnyerés. Esetleg történik valami, a mi a menekülésemet elősegiti. Láttam is a szemében keletkezését annak a dühödt haragnak, a melylyel azt a szőke szörnyeteget magától ellóditotta. Magyarázta, hogy a postajárás ritka és bizonytalan, és hogy ha most irok, az barátaim megnyugtatására fog szolgálni; és annyira biztositott arról, hogy intézkedni fog, hogy a két utolsó levelemet Besztercén vissza tartsák a kellő időig abban az esetben, hogy ha a véletlen ugy hozná magával, hogy tovább maradnék, hogy nem mertem vele ellenkezni, ne hogy gyanakodását fölébreszszem. Ugy tettem tehát, mintha teljesen osztanám nézetét, és csak azt kérdeztem tőle, mikorról keltezzem leveleimet. Egy percig kalkulált, aztán szólt.

– Az elsőt junius 12-éről, a másodikat junius 19-éről, a harmadikat junius 29-éről.

– Már most tudom, hogy meddig élhetek. Az Isten legyen irgalmas.

_Május 28._ A menekülésnek van reménye, vagy legalább annak, hogy értesitsem az otthon valókat. Egy csapat cigány jött a várba, és az udvaron tanyázik. Ezek oláh cigányok, a kik a világ e részében jóformán otthon vannak, noha azt hiszem, hogy rokonságban vannak az egész világon szétszórt cigányokkal. Ezren, és ezren tanyáznak Magyarországon és Transzszilvániában és csaknem kivül élnek a törvényen. Nem ismerik a félelmet, nincs vallásuk, a babonát kivéve, és valami sajátságos zagyvalékát beszélik a román nyelvnek.

Irok haza leveleket, és meg próbálom, hogy nem lehetne-e velük a postára tétetni. Az ablakon keresztül már beszélgettem velük, hogy ismeretséget kőssek. Levették a kalapjukat, és hajlongtak és mindenféle jeleket csináltak, a melyeket épp ugy nem tudtam megérteni, mint a nyelvüket.

Megirtam a leveleket. Minnáét gyors irással és Hawkins urnak csak annyit, hogy tegye magát érintkezésbe Minnával. Menyasszonyomnak megmagyaráztam a helyzetemet; természetesen a borzalmai nélkül, a melyeket magam is csak gyanitok. Hisz halálra rémiteném, ha kitárnám előtte a szivemet. Ha a levelek nem jutnak is céljukhoz, a gróf ne tudja meg titkomat, vagy azt, hogy meddig terjed tudomásom.

Átadtam a leveleket, az ablakon keresztül dobtam ki, egy aranynyal együtt, és iparkodtam jelek által megértetni, hogy postára tegyék. Az ember, a ki elkapta őket, a szivére szoritotta és meghajlott, aztán a sapkájába rejtette őket. Ennél többet nem tehettem. Vissza lopóztam a könyvtárba, és olvasni kezdtem. Minthogy a gróf nem jött be, itt irtam napló jegyzetemet…

A gróf bejött. Leült mellém és a legsimább hangján mondta, két levelet kibontva:

– Ezt a cigányok adták és noha nem tudom, hogy honnan kerültek, természetesen pártul fogtam őket. Nézze, ez az egyik magától való, még pedig Hawkins barátunkhoz van cimezve; a másik – a boritékot fölbontva, szeme a sajátságos jegyekre tapadt, arca elsötétült és szeme szikrázott – a másik egy alávaló dolog, a barátság és a vendégszeretet meggyalázása! De nincs aláirva. Nos hát akkor semmi közünk hozzá. – Ezzel nyugodtan tartotta a levelet boritékostól a lámpa lángjába, mig teljesen el nem hamvadtak. Aztán folytatta.

A Hawkinsnak szóló levelet, minthogy az öné, hát természetesen el fogom küldeni. Az ön levelei szentek nekem. Megbocsájtja kedves barátom, hogy tudatlanságomban föltörtem a pecsétjét. Nem tenne rá friss boritékot? – felém nyujtotta a levelet és udvarias meghajlással tiszta levélboritékot adott át. Nem volt mit tennem egyebet, ujra kellett cimeznem és szó nélkül visszaadni neki. A mikor elhagyta a szobát, hallottam a kulcs halk fordulását a zárban. Egy pillanattal későbben megpróbáltam – az ajtó be volt zárva.

Mikor egy vagy két órával ezután a gróf visszajőtt, a bejövetele ébresztett föl, mert elszunnyadtam a divánon. Nagyon udvarias és jókedvü volt és látva, hogy aludtam, igy szólt:

– Ugy, hát maga fáradt, kedves barátom? Feküdjék ágyba. Az a legjobb pihenés. Ma este ugy sem lehetek szerencsés önnel társaloghatni, mert még igen sok a teendőm; de ön, bizton remélem, hogy aludni fog. – A hálószobámba tértem és lefeküdtem és különös, de nyugodtan és mélyen aludtam, a nélkül, hogy álmodtam volna. A kétségbeesésnek is meg van a maga nyugalma.

_Május 31._ Ma reggel, a mint fölébredtem, eszembe jutott, hogy jó lenne nehány levélpapirt és boritékot a táskámból magamhoz venni, hogy irhassak, ha esetleg valamely jó alkalom kinálkoznék, de csak egy ujabb meglepetés, egy ujabb ijedelem ért.

Minden falat papirosom eltünt, vele minden az utra vonatkozó jegyzeteim, vasuti és hajókalauzaim, bankutalványaim, szóval minden, a mire nagy szükségem lenne, mihelyt kiszabadulok. Egy darabig csak ültem és tünődtem, aztán hirtelen eszembe jutott valami és a málhámba is belenéztem s a szekrénybe, a melybe ruháimat aggattam.

A téli ruhám eltünt, vele felöltőm és meleg pokrócom; sehol sem találtam azokat. Miféle uj gazságot jelentsen ez?

_Jun. 17._ Ma reggel, az ágyam szélén ültem, a fejemet hiu tervelgetésben törve, midön kivülről ostorpattogást, lódobogást és szekérnyikorgást hallottam az udvaron tul levő sziklás uton. Örömmel rohantam az ablakhoz és két hosszu szekeret láttam az udvarba hajtani, mindegyik elé nyolc zömök ló volt fogva és mindegyik pár ló mellett egy-egy oláh ember volt széles karimáju kalapjával, nagy, szögekkel kivert bőr tüszőjével, ronda birkabőr-bundában és nagy csizmában. Az ajtóhoz rohantam, hogy lesiessek és a főbejáraton keresztül, a melyet bizonyosan kinyitnak előttük, valahogy tán hozzájuk juthatnék. Ujabb meglepetés: ajtóm kivülről be volt lakatolva.

Ekkor visszarohantam az ablakhoz és kiabáltam nekik. Bambán néztek és mutogattak rám, de épp akkor a cigányok főembere jött ki eléjük és látva, hogy az ablakomra mutogatnak, mondott nekik valamit, a mire mind nevettek. Ezentul hiába kiabáltam, hiába könyörőgtem kétségbeesetten, még csak felém sem néztek többet. Elszántan fordultak el tőlem. A hosszu szekereken nagy erős faládákat hoztak, mindegyikre vastag szivós kötélfogó volt erősitve; valamennyi üresnek látszott a könnyüségről, a melylyel az oláhok elbántak velük és a hangzásról, a midőn durván a földre dobálták őket. Mikor valamennyi le volt rakva és az udvar egyik sarkában halomra hordva, a cigány pénzt adott az oláhoknak, a melyre ezek ráköptek, hogy szerencsét hozzon nekik, aztán mindegyik tohonyán a lova felé ballagott. Nemsokára ezután a távolban hallottam ostorpattogásukat elveszni.

_Junius 24. Hajnal előtt._ Mult éjjel a gróf korán magamra hagyott és a szobájába zárkózott, Mihelyt csak mertem, fölsiettem a kanyargó lépcsőn és kinéztem a délnek nyiló nagy ablakon. Föltettem magamban, hogy meglesem a grófot, mert van valami készülőben. A cigányok most is itt vannak valahol a kastélyban és pedig valami dologban – erről meg vagyok győződve, mert néha-néha, nagy távolságból, mintha csákány és ásó tompa zaját hallanám és bármit csinálja nak is, bizonyos, hogy valamely kegyetlen gazság lesz e munkájuk végcélja.