Part 2

Nemsokára fák közé jutottunk, a melyek ugy beárnyékoltak bennünket, mintha alagutba jutottunk volna és ismét óriás rideg sziklák zárták el utunk két szélét és noha védett helyen voltunk, hallottuk a szél zugását fölöttünk a sziklaszorosokban és a galyak tördelését az erdőben. Hidegebb, mind hidegebb lett és finom hó kezdett szitálni, ugy, hogy nemsokára mi magunk és minden körülöttünk fehér lepellel volt boritva. Az éles szél még folyton hozta felénk a kutyák vonitását, noha már csak igen gyöngén, a mint tovahaladtunk. A farkasok üvöltése ellenben mind közelebb-közelebbről hangzott, mintha minden oldalról körülfognának bennünket. Rettenetes félelem gyötört és a lovak osztoztak félelmemben, de a kocsis föl sem vette a dolgot. Csak jobbra-balra nézett, noha én semmit sem birtam a sötétségben látni.

Egyszer csak hirtelen, tőlünk balra gyönge kékes lángot láttam lobogni. A kocsis is abban a pillanatban látta; rögtön megállitotta a lovakat, leugrott a földre és eltünt a sötétségben. Én nem tudtam, hogy mit csináljak, annál kevésbbé, mert a farkasok üvöltése mind közelebbről hangzott; de mig még tünődtem, a kocsis előkerült, elfoglalta helyét és folytattuk utunkat. Azt hiszem, hogy végre is el kellett szunnyadnom és ismételten ugyanazt a dolgot álmodnom, mert mintha folytonosan ismétlődött volna ugyanez a dolog, mint egy rémes álom.

Egy izben a láng oly közel látszott az uthoz, hogy a bennünket körülfogó sötétségben is jól láthattam kocsisom mozdulatait. Sebesen igyekezett a kékes láng felé, a mely nagyon gyönge lehetett, mert egyáltalán nem világitotta meg a körülötte levő helyet, aztán néhány követ keresve, bizonyos formában rakta le őket. Egy ilyen sajátságos optikai eredményt észleltem: a mikor köztem és a láng között állt, nem födte el az utóbbit, épp ugy láttam kisérteties lobogását, mint azelőtt. Ez megriasztott, de minthogy csak egy pillanatig tartott az egész, azt hittem, hogy csak a szemem csalt meg, a sötétségbe való meresztés következtében. Ezután egy ideig nem láttunk kék lángot és sietve haladtunk a sötétségben előre, a farkasok üvöltésével körülöttünk, mintha mind szükebb körben követnének bennünket.

Végre egy izben a kocsis messzebbre távolodott el, mint ezelőtt bármikor és a mig oda volt, a lovak erősebben kezdtek remegni, horkolni és nyeriteni félelmükben, mint azelőtt bármikor. El nem képzelhettem az okát, mert a farkasok üvöltése is hirtelen abban maradt; de épp ekkor a hold kibukkant a sötét felhők közül, a sziklás hegyormok fölött; és világánál láttam körülöttünk az ordasokat zárt, tömött körben, villanó fehér fogakkal, kiöltött vörös nyelvvel, hosszu, izmos tagjaikkal és lompos szőrükkel. Százszorta borzalmasabbak voltak a rémes csöndben, meredten állva, mint a mikor még üvöltöttek. Engemet a félelem szinte megdermesztett. Csak a mikor az ember ilyen borzalommal kerül szemtől szembe, akkor érté meg, hogy mi tulajdonképpen a félelem.

A farkascsorda hirtelen ujra üvölteni kezdett, mintha a holdvilág különös hatással lett volna rájuk. A lovak ágaskodtak és rugtak és remegve, gyámoltalanul tekintettek körös-körül olyan szemmel, hogy fájdalmas volt látni; de a rettenetes ellenség áttörhetetlen gyürü gyanánt fogta körül őket, a melyből nem volt menekülés. Én orditoztam a kocsisnak, hogy jöjjön, mert a menekülésnek csak ezt az egy módját láttam, hogy a gyürün keresztül törve, a közeledését megkönnyitsem: Orditoztam tehát és döngettem a hintó oldalát, hogy a farkasokat legalább egy oldalról elriaszszam, hogy a kocsis megközelithessen bennünket. Hogy hogyan termett ott, nem tudom, de egyszer csak a hangját hallottam, hatalmasan, parancsolón és a hang felé tekintve, ott láttam őt az ut közepén állva. A mint hosszu karjaival a levegőben hadonászott, mintha valamely megfoghatatlan akadályt akarna elháritani, az ordasok meghátráltak előle. Ebben a pillanatban egy sötét felhő takarta el a holdat és mi ismét sötétben voltunk.

Mire ismét láttam valamit, a kocsis az ülésbe kapaszkodott és a farkascsorda eltünt. Mindez oly borzalmasnak és kisértetiesnek tetszett nekem, hogy irtózatos félelembe estem és sem szólni, sem mozdulni nem mertem többé. Az idő végtelennek látszott, a mint igy ismét teljes sötétségben folytattuk utunkat, mert a sötét felhők teljesen elnyelték a holdat. Az ut hol emelkedett, hol ismét völgynek szállt, de általában véve mégis folyton magasabbra jutottunk. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy a kocsisom egy félig romba dőlt várkastély udvarán állitja meg a lovait. Az ódon épület nagy ablakaiban egyetlen egy világ fénye sem látszott, düledezett bástyái pedig szakgatott vonalban rajzolódtak a holdvilágos égboltozaton.

II.

_Máj. 5._ Bizonyos, hogy aludnom kellett, mert ha ébren lettem volna, okvetetlen észreveszem egy ilyen csodálatos épülethez való közeledésünket. Holdvilágnál az udvar jó nagy területnek látszott és több homályos utféle vezetett ki belőle boltives kapuzatok alatt, a melyek nyilása tán nagyobbnak is látszott igy éjjel, mint a milyen valósággal. Nappal még nem volt alkalmam szemügyre venni.

A mint a hintó megállott, a kocsis leugrott és kezét nyujtotta, hogy lesegitsen. Ismét feltünt nekem bámulatraméltó ereje. A keze valóságos acél csavarfogónak tetszett, a mely szétmorzsolhatta volna az enyémet, ha kedve tartotta volna. A holmimat is leszedte és lerakta mellém a földre, a mint ott álltam, közel egy nagy, ódon, vasszögekkel kivert és kiálló massziv kő kapubálványba illesztett ajtó előtt. Még a holdvilágnál is láttam, hogy a kőzet nehézkesen faragott, de hogy a faragást nagyon megviselte az idők ereje. A mig ott álltam, a kocsis ismét az ülésébe ugrott, megrázta a gyeplőt, a lovak elindultak és a hintó és minden eltünt az egyik sötét nyilásban.

Némán álltam ott, a hol hagytak, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Csengettyünek vagy kopogtatónak nyoma sem látszott; a zord falakon meg a sötét ablaknyilásokon a hangom ugy sem hat keresztül. Az idő, a mig vártam, végtelennek tetszett és mindenféle kétség és félelem lepett meg. Miféle helyre vetődtem én és miféle népek közé? Miféle zord kalandnak indulok még? Vajjon az ilyes rendes esemény-e egy ügyvédsegéd életében, a kit elinditanak, hogy egy londoni birtokvásárlás csinyját-binját megmagyarázza egy külföldinek? Ügyvédsegéd! Minnának nem tetszenék, ha ezt hallaná. Ügyvéd, – igenis hogy kész ügyvéd, mert hisz mielőtt elhagytam volna Londont, minden vizsgámat kitüntetéssel tettem le, és immár kész ügyvéd vagyok! Megdörzsöltem a szemem és csiptem magamon egyet, hogy lássam, hogy ébren vagyok-e. Minden a mi történt, egy rémes álomnak tetszett, és azt hittem, ha felébrednék, otthon az ágyamban találnám magamat, a spalettán beszürődő hajnal fénynyel, mint akárhányszor, ha egy munkával tulterhelt nap után ébredtem. De husom sajgott a csipésre, és szemem nem csalódott. Ébren voltam és a Kárpátok között. Nem volt mit tennem, mint türelmesen megvárnom a virradatot.

Alig jutottam erre az elhatározásra, sulyos lépteket hallottam a nagy ajtó mögött közeledni, s világosságot láttam a hasadékok között. Aztán rozsdás láncok zörgését és nehéz reteszek csattanását hallottam, a hogy visszahuzták őket. Kulcs fordult végre a hosszu használatlanság csikorgásával a zárban és a nehéz ajtó hátrafordult sarkában.

Belül egy hatalmas öreg ember állott, tisztára borotválkozva, a hosszu fehér bajuszát kivéve, tetőtől-talpig feketében, egy csipetnyi kis szin nélkül az egész alakján. Kezében egy ódon ezüst lámpát tartott, a melyben a bél cilinder és golyó nélkül égett, hosszu, rezgő árnyakat vetve, a mint a légvonat lobogtatta lángját. Az öreg ember a jobb kezével udvariasan intett, hogy lépjek be, kitünő, bár kissé különös kiejtésü angol nyelven mondá:

– Üdvözlöm a házam küszöbén! Lépjen be önként, a saját szabad akaratából!

Nem lépett egy lépéssel sem közelebb fogadásomra, de ugy állt, mint egy szobor, mintha az üdvözlésemre tett kézmozdulatra kővé vált volna. Abban a pillanatban azonban, a mint a küszöböt átléptem, mintegy ösztönszerüen előre lépett és kezét nyujtva oly erővel szoritotta meg az enyémet, hogy megrázkódtam belé. A hatást még fokozta, hogy keze jéghideg volt – olyan, mint egy halott keze és nem élő emberé. Ismét igy szólott:

– Üdvözlöm a házam küszöbén. Jöjjön szabadon. Távozzék békében; és hagyjon nálunk valamit a boldogságból, a melyet hoz. – A kézszoritásának ereje annyira hasonlitott a kocsison tapasztalthoz, hogy egy pillanatig azt gondoltam, hogy tán egy és ugyanazzal az egyénnel van dolgom; hogy megbizonyosodjam, kérdőleg mondtam:

– Drakula gróf? – Ő udvariasan meghajolva, felelt:

– Drakula vagyok és üdvözlöm önt a házamban Harker ur. Jöjjön be; az éjjeli levegő hüvös és ön ételre, italra és nyugalomra vágyhatik. – Beszéd közben lámpáját egy polcra tette a falon, kilépett az udvarra és málhámat, még, mielőtt megakadályozhattam volna, behozta. Én tiltakozni akartam, de ő igy szólott:

– Nem uram, ön az én vendégem. Késő van és cselédeim nincsenek kéznél. Engedje meg, hogy magam lássak a kényelme után. – Erővel, esetlen vitte a holmimat sajátkezüleg végig a folyosón, fel egy nagy tekergős lépcsőn és ismét végig egy hosszu folyosón, a melynek márványkockái viszhangzottak lépteink alatt. Ennek a végén egy ajtót tárt ki és én örömmel láttam egy jól világitott szobát, a melyben az asztal vacsorára volt teritve és a melynek a kandallójában nagy hasáb fák lángoltak és pattogtak.

A gróf lerakta málhámat, betette a ajtót és keresztül menve, a szobán egy másik ajtót nyitott, a mely egy kicsi, nyolc szögü, egyetlen lámpa által világitott és látszólag teljesen ablaktalan szobába nyitott. Ezen keresztül haladva ismét egy másik ajtót nyitott és intett, hogy lépjek be. Megörültem: mert ez egy jó tágas, jól fütött, jól világitott háló szoba volt, szintén ropogó, lobogó tüzzel az óriás kandallóban. A gróf behozta a málhámat és visszavonult; de mielőtt az ajtót betette volna, igy szólt.

– Fárasztó utazása után jól fog esni önnek, ha egy kissé fölfrisitheti magát. Remélem, mindent meg fog találni, a mire szüksége van. Ha elkészült, jöjjön vissza a másik szobába, a hol kérem, várja a vacsora.

A meleg és világosság és a gróf udvarias, szives látása minden félelmemet és kétségemet eloszlatták. Rendes lélekállapotomat visszanyerve, észrevettem, hogy majd meghalok éhen; hát gyorsan átöltözve és kimosakodva, visszatértem a másik szobába.

A vacsorát csakugyan az asztalon találtam. Házi gazdám, a ki a kandalló egyik feléhez támaszkodva állott, szeretetreméltón intett az asztal felé, mondván:

– Kérem foglaljon helyet és vacsoráljon kedve szerint. Remélem, megbocsátja, hogy nem tartok vele! de én már megebédeltem, vacsorálni pedig nem szoktam.

Én átadtam neki a lepecsételt levelet, melyet Hawkins ur, a főnököm bizott rám a számára. Ő fölbontotta és komolyan olvasta végig; aztán kedves mosolylyal adta át, hogy olvassam én is. A levél egyik passzusa mindenesetre igen megörvendeztetett; igy szólt:

– Rendkivül sajnálom, hogy a köszvény, a mely gyakran kinoz, egy időre legalább, lehetetlenné tesz rám nézve minden utazást, de örömmel jelenthetem, hogy illő helyettest küldök, olyat, a ki teljes bizodalmamat birja, fiatal ember, telve energiával és talentummal a maga dolgában és e mellett hüséges odaadással. Megbizható, diszkrét, hallgatag és az én szolgálatomban fejlődött férfiuvá. Ott léte alatt méltóságodnak mindenben szolgálatára fog állni és utasitásait pontosan követni és teljesiteni fogja minden dologban.

A gróf vele jött és maga emelte le a födőt egy tálról és én hamarosan nekiláttam a kitünő sült csirkének. Ez, egy kis saláta, sajt és egy üveg ó-tokaji bor, a melyből két pohárral ittam, képezték az uzsonámat. A mig ettem, a gróf számos kérdést intézett hozzám utazásomat illetőleg, és én lassan-lassan mindent elmondtam neki.

Ezalatt elvégeztem a vacsorámat és gazdám kertére egy széket huztam a kandalló elé és rágyujtottam a szivarra, a melylyel ő kinált meg, egyuttal mentegetve magát, a miért nem dohányzik. Ezuttal bő alkalmam nyilott a megfigyelésére és igen markáns arculatunak találtam.

Vonásai erősek voltak, igen erősen kifejlett, nyerges, egyenes éles orral, a melynek cimpái sajátságosan ivezett, táguló orrlyukkal; magas, domboru homlokkal és ritkás hajjal a halántékai körül, de sürü tömöttel hátrább. A szemöldöke tömött, majdnem összenőve az orr fölött és hosszu, sürü volt, hogy szinte kunkorodott a vége. A szája, már a mennyire tömött bajusza alatt láthattam, kemény metszésü, szinte kegyetlennek tetszett, sajátságosan hegyes, éles fehér fogakkal, a melyek a korához képest föltünően duzzadt piros szájaszéle mögül kinyultak. A mi a többi részét illeti, a füle sápadt volt és a felső része föltünően hegyes; az álla széles és erős, az orcája kemény, noha sovány. Legföltünőbb volt rajta rendkivüli sápadtsága.

Eddig a kezefejét csak messziről láttam, a mint a tüz előtt a térdein pihenve tartotta és igen fehérnek és finomnak gondoltam; de most, közelebbről látva, észre kellett vennem, hogy kissé durvák a kezei, szélesek, köpcös, lapos ujjakkal. Különös, hogy a tenyere közepe vörösnek látszott. A körme hosszu volt és finom, hegyezve és élesre vágva. A mint a gróf felém hajolt és megérintett kezével, nem birtam borzongásomat eltitkolni. Lehet, hogy a lélekzete volt romlott, de engem oly émelyitő undor fogott el, a melyet nem voltam képes eltitkolni. A gróf, a ki nyilván észrevette, visszahuzódott és zordon mosolylyal, a mely még az eddiginél is jobban kimutatta hosszu fogait, ült vissza helyére a kandalló tulsó oldalán. Egy ideig mindaketten hallgattunk; és én az ablak felé nézve a hajnal hasadásának első halavány fényét vettem észre. Sajátságos csönd volt mindeneken; de én a mint figyeltem, mintha a farkasok üvöltését hallottam volna mélyen lent a völgyben. A gróf szeme föllobbant, a mint megszólalt:

– Hallga! figyeljen! az éj gyermekei. Milyen egy zenekar! – Aztán nyilván arcom különös kifejezését látva, igy folytatta:

– Ah uram, önök, a városok lakói nem képesek fölfogni a vadászember érzéseit. – Aztán fölállott és szólt:

– De hisz fáradt lehet. A hálószobája készen várja és holnap alhatik, a meddig kedve tartja. Én magam egész délutánig oda leszek, azért hát jól aludjék és szépeket álmodjék! – ezzel udvarias meghajlással ő maga tárta ki előttem a nyolc szögü szoba ajtaját és én hálószobámba tértem…

A tünődések árjába merültem. Kételkedem; félek; különös gondolatokkal tépelődöm, a melyeket magamnak sem merek bevallani. A jó Isten őrizzen meg, ha csak azok kedvéért is, a kiket szeretek!

_Máj. 7._ Ismét kora reggel van, de én pihentem és jól töltöttem az utolsó huszonnégy órát. Sokáig aludtam és későn ébredtem föl a magam jószántamból. Mikor fölöltöztem, átmentem a szobába, a hol vacsoráltam és hideg reggelit találtam az asztalon, a kávét meg melegen tartva a kandallón. Egy kártyát is találtam az asztalon, rajta ez volt irva:

– Kénytelen vagyok távol maradni egy kis ideg. Ne várjon rám – D. – Igy hát jóizüen hozzáláttam az evéshez. A mikor elvégeztem, csengetyüt néztem, hogy értésükre adhassam a cselédségnek, hogy fölszedhetnek; de nem láttam sehol sem. Ez ugyan sajátságos hiány egy olyan házban, a melyben körülöttem minden dusgazdagságra vall. Az edény az asztalon szinarany és oly remek munka, hogy óriás értéke lehet. A függönyök, a székek és kanapék kelméje, az ágyam menyezete, mind oly drága és szép szövetből való, hogy mesés kincsbe kerülhettek uj korukban, mert noha több száz évesek, mégis csodálatosan szépek és jó karban vannak. Hanem különös, hogy egyik szobában sincsen tükör. Még az öltözködőasztalon, a hálószobában sincsen és a táskámból kellett elővennem a kis borotválkozó-tükrömet, hogy rendbeszedhessem a hajamat, arcomat. Még cselédet sem láttam sehol sem és neszt sem hallottam a várkastély körül, a farkasok orditását kivéve. Mikor az étkezést elvégeztem – nem tudom, reggelinek vagy ebédnek mondjam-e, mert öt és hat óra közt ettem – körülnéztem, hogy nem találnék-e valami olvasnivalót, mert nem akartam a várkastélyt bejárni, mig a gróf engedelmét ki nem kértem erre. De semmi sem volt a szobában, sem könyv, sem ujság, de még csak irószerek sem; hát egy másik ajtón keresztül – a hálószobámmal szemközt levő ajtót zárva találtam – valami könyvtárszobafélét találtam.

A könyvtárban nagy örömömre egy egész sereg angol könyvet találtam, egész polc-sorok telve voltak velük és bekötött folyóiratokkal és ujságokkal. A szoba közepén álló asztalon is halomra hevert az angol folyóirat és ujság, noha nem igen akadt köztük frisebb keletü. A könyvek a legkülönbözőbb fajtájuak voltak – történelem, földrajz, politika, közgazdaság, botanika, geologia és jog – mind Angliára vagy angol életre, szokásokra és módokra vonatkozók. Még a londoni cimnaptárt és a hadsereg és tengerészet – de a minek legjobban megörültem, még az ügyvédek névsorát is megtaláltam.

Még a könyveket nézegettem, a mikor megnyilt az ajtó és belépett a gróf. Nagyon szivesen üdvözölt és remélte, hogy jól kipihentem magamat, aztán folytatta:

– Örvendek, hogy betalált ide, mert azt hiszem, itt sok van, a mi önt érdekli. Ezek a jó barátok – kezét néhány könyvön nyugtatva – nagyon jó barátaim voltak és néhány év óta, a mióta azzal foglalkoztam, hogy Londonba menjek, nagyon, nagyon sok kellemes órát szereztek nekem. Általuk ismerkedtem meg az önök nagy Angliájával és ismerni annyit tesz mint szeretni őt. Vágyom a hatalmas London tolongó utcáira, bele szeretnék vegyülni rohanó emberségének forgatagába, osztozni az életében, változásaiban, halálában és mindenben, a mi azzá teszi, a mi. De sajnos! mindezideig nyelvüket csak könyvekből ismerem. Öntől, remélem barátom, hogy beszélni is megtanulom.

– De gróf ur – feleltem én – hisz ön tökéletesen ért és beszél angolul! – Ő komolyan hajtotta meg magát.

– Köszönöm barátom az ön nagyon is hizelgő nyilatkozatát, de azért félek, hogy csak alig indultam el az uton, a melyet megfutni szeretnék. Igaz, hogy ismerem a gramatikát és tudom a szókat, de nem tudom őket helyesen alkalmazni.

– De hisz ön valósággal kitünően beszél, mondtam.

– Nem ugy van az, – felelte ő. – Nagyon jól tudom én, hogy ha Londonban járnék-kelnék és beszélnék, nem volna senki, a ki rögtön meg nem ismerné bennem az idegent. Ez nekem nem elég. Itt én mágnás vagyok, _bojár_, a köznép ismer és ur vagyok. De egy idegen, idegen országban senki és semmi sem, az emberek nem ismerik és nem ismerni annyit tesz, mint nem törődni vele. Én oly régóta vagyok ur, hogy ur akarok maradni is vagy legalább urat nem ismerni magam fölött. Ön nemcsak, mint az én Hawkin Péter barátomnak a megbizottja jött Exeter-ből, hogy engem fölvilágositson londoni birtokomra nézve. Remélem, hogy itt is marad nálam egy kis ideig, hogy az ön beszédjéből megtanuljam az angol szó hangsulyát és kérném is, hogy ha hibát ejtek, bármily csekélyet is, hogy azonnal kijavitson. Sajnálom, hogy ma oly sokáig oda voltam, de tudom, hogy ön elnéző lesz valaki iránt, a kinek annyi fontos teendője van, mint nekem.

Természetesen erre kijelentettem, hogy szivesen maradok és kérdeztem, hogy bejöhetek-e bármikor, a mikor kedvem tartja, ebbe a szobába. Ő azt felelte, hogy – igen, hogyne – és hozzátette:

– Ön mindenüvé mehet a kastélyban, kivéve természetesen oda, a hol csukott ajtóra talál, oda ugy sem kivánhat bemenni. Nagy oka van annak, hogy minden ugy legyen, a hogy van és ha ön az én szememmel látna és az én tudásommal tudna, akkor talán jobban megértene. – Erre én azt mondtam, hogy erről meg vagyok győződve, mire ő folytatta: Mi Transzszilvániában vagyunk és Transzszilvánia nem Angolország. A mi szokásaink nem olyanok, mint az önök szokásai és ön itt nagyon sok különös dolgot fog tapasztalni. Hisz a mit tegnap az eddigi tapasztalatairól beszélt, is bizonyitja, hogy ön már is látott egy-két különös dolgot itten.

Ezen aztán megindult a beszélgetés; és minthogy a gróf ugy látszott, hogy szivesen beszél, csakhogy angolul beszélhessen, sok mindenfelől kérdezősködtem, a mit eddig láttam és tapasztaltam. Néha elháritotta a feleletet, máskor azzal az ürügygyel, hogy nem ért meg jól, más tárgyra terelte a beszélgetést, de általánosságban elég nyiltan felelt meg kérdéseimre. Idő haladtával, a mint egy kicsit nekibátorodtam, az elmult éjszaka eseményeit illetőleg is mertem kérdezősködni; például megkérdeztem, hogy a kocsis miért szállt le és ment oda, a hol a kékes lángokat láttuk fölcsapni a földből. Igaz-e, hogy azok az elásott kincsek helyén lobbannak fel? Erre ő megmagyarázta, hogy a közhit szerint az évnek egy bizonyos éjszakáján – és ez véletlenül csakugyan a tegnapi éjszaka volt, – a mikor minden gonosz szellem felszabadul, kékes láng lobog föl olyan helyeken a hol kincs van elásva. Hogy sok kincs lehet elásva ezen a környéken, a melyen keresztül jött tegnap, ehhez kétség nem fér; mert ezen a vidéken marakodtak évszázadokig az oláhok, szászok és törökök egymással. Valósággal egy-egy talpalatnyi földje sincs az egész vidéknek, a melyet vitéz férfiak vére ne itatott volna, akár a hazafiaké, akár az ellenségé. Ha az ellenség győzött is aztán, hát már nem sok zsákmányt talált, mert a jó anyaföldbe temették kapzsi szeme elől.

– De hogyan maradhatott a kincs annyi ideig rejtve – kérdeztem én – a mikor oly biztos jelzője van a rejtekének, hogy bárki is fölfedezheti, ha nem restelli a fáradságot? – A gróf mosolygott, piros szája széle fölhuzódott és fehér foga élesen ragyogott, igy felelt.

– Mert a paraszt a maga valóságában gyászos és ostoba. Az a láng ez évnek csak egyetlenegy éjszakáján csapódik föl és nincsen ennek az országnak olyan fia, a ki azon a bizonyos éjszakán kimozduljon a házából, ha csak nem muszáj neki. De még ha meg merné tenni, sem volna belőle sok haszna. Mert higyje el nekem, hogy még az a paraszt kocsics, a kiről ön azt mondja, hogy megjegyezte a lobogó lángok helyét, még az sem találna rá világos nappal, hol keresse a tulajdon keze munkáját. Sőt meg mernék rá esküdni, hogy még ön sem volna képes azokat a helyeket megtalálni.

– No már ebben tökéletesen igaza van – feleltem. – Még csak halvány sejtelmem sincs róla, hogy merre kereshetném őket. Aztán egyebekről kezdtünk beszélgetni.

– Jőjjön – szólt végre – beszéljen nekem Londonról és a házról, a melyet számomra választottak. Én hanyagságomért bocsánatot kérve, a szobámba siettem, hogy az okmányokat kivegyem a táskámból. Mig rendezgettem őket, tányér és késcsörömpölést hallottam a szomszéd szobában és mikor keresztül mentem rajta, láttam, hogy fölszedték az asztalt és lámpát gyujtottak, mert ezalatt teljesen besötétedett. A könyvtárszoba lámpái is föl voltak gyujtva és a grófot a divánon találtam fekve és – szinte megfoghatatlan – de az angol vasuti kalauzt Bradshanst olvasgatva. Mikor beléptem, fölkelt és félretolva a lapokat és könyveket, az asztalról, belemélyedt velem a tervek, szerződések és okmányok tanulmányozásába. Minden iránt érdeklődött és ezer kérdést intézett hozzám a hely és környéke iránt. Ugy látszik, hogy már előre is sokat foglalkozott a ház és szomszédságára vonatkozó dolgokkal, mert mire készen lettünk, már majd nem többet tudott róla, mint jó magam. Midőn ezt megjegyeztem, igy felelt:

– Nos igen barátom, de hát nem szükséges-e, hogy ez igy legyen. Ha egyszer ott leszek, már nem lesz mellettem az én Harker Jonathán barátom, hogy tanácsokkal és fölvilágositással szolgáljon. Hanem távol tőlem Exeter-ben, tán a más dolgaival és ügyeivel bibelődve, az én másik jó barátommal Hanskin Péterrel a principálisával együtt. Hát lássa!

Mikor minden a Purfleet – házvételére vonatkozó dolgot rendbe hoztunk és ő aláirta a szükséges okmányokat és én levelet irtam Hawkins urnak, a melyet az okmányokkal együtt postára kellett tennünk, a gróf csak ekkor kérdezte, hogy miképpen jutottunk ehhez a neki különösen alkalmas házhoz. Én fölolvastam neki ez erre vonatkozó, akkoriban irt naplójegyzeteimet, a melyeket ide jegyzek: